Az Élő Univerzum

Az Ősrobbanás

Az élet kialakulása

A vákuum természete

A neutrínó

A kölcsönhatások eredete

A fizikai törvények eredete

A kvantumtól a kozmoszig

Kozmikus óramű

A Nap különleges csillag

Csillagzene a Napból

A Nap életközpontja

A Nap részecskesugárzásának hatása

A Hold titokzatos ereje

A Hold életjelenségei

A Föld titokzatos ereje

A bolygók titokzatos ereje

A csillagok életereje

Élő égitestek

A Naprendszer szervezőereje

Az Élő Világegyetem

A Világegyetem talányai

Biokozmosz

A Világegyetem természete

A Világegyetem energetikai szabályozása

A gravitáció anyagisága

A világmodellek magja

Az eltemetett természetbölcselet

A természet végső titkai – Bornemissza T. István könyve kapcsán

Világlogikák

Az „első” kozmogóniák

A tudati világkeletkezés elmélete

Az ember és a Világegyetem kapcsolatai

Tudatfilozófia

A vakító semmi működése

A tudat eredete

A gondolkodás gyújtóerői

A szellem gyújtóerői

Lehetséges-e az öntudat?

Gépi intelligencia és űrutazás

A Közös Tudatmező

A külvilág, mint Közös Tudatmező

A Közös Tudatmező forrásai

A valóságok és a Közös Tudatmező

Az ősvalóság

Szellemi valóságépítés

Személyes és kölcsönös valóságok

A valóságok működése

Hogyan ismerhető meg a valóság?

A végső valóság

Valóság és képzelet

Valóságvarázslás és a Közös Tudatmező

Mélytudatok kölcsönhatása

Társas kölcsönhatás

A telepatikus színház

A tudat antropológiája

Az értelem kiindulópontjai

Az értelem bűnbeesése

Tudatbiológia

Anyag és gondolat

A tudat székhelye

Biológiai erőterek

A tudat kvantumbiológiája

Az érzékeléstől a gondolatig

Tudati-biológiai kulcsok

Világközpontok világutazása

Eleven elektromágnesesség

A lélek és az elektromágnesesség

Hipnózis és elektromágnesesség

A bioelektromosság alaprejtélye

A pszí-mező

A pszí-hatás

A pszí-hatás: teremtő, kozmikus varázserő

Tudati és fizikai erőterek

A pszí-hatás: a valóság alapja?

Az agyműködés és a pszí-hatás

A parapszichológia és a pszí-hatás

Mitogenetikus sugárzás

Biofotonok

Agytérképek

Az agy ér erőtere, az elme

Az Élő Univerzum

Ősrobbanás

Tudjuk, hogy az univerzum tágul, és ez a tágulás időben visszafelé követve egy robbanásszerű folyamatra vezet. Az Ősrobbanás elmélete ezt a robbanást egészen a matematikai idealizációig, a nulla kiterjedésű pontig vezeti vissza, elismerve, hogy ott már a fizika törvényei nem érvényesek, ahogy nullával sem szabad osztani a matematika órán. Így az egész elmélet alapja a levegőben lebeg. De ha jobban megnézzük, akkor nemcsak az alapja, de összes főbb lépése is valahogy a megfoghatatlanságba menekül.

Az összes keletkezési folyamat, a galaxisoké éppúgy, mint a csillagoké, a megfoghatatlan, észlelhetetlen sötétbe hátrál, ahol a Big Bang szerint összehúzódási folyamatok vezetnek a keletkezésre. Érdekes, legalábbis figyelemre méltó, hogy bár ezek a „csillagbölcsők” tényleg viszonylag hűvösek, -200 °C körüli hőmérsékletűek, és mindig por-és gázfelhőbe ágyazottak, a bennük lezajló mozgások, az infravörösben sugárzó objektumok mozgási sebességei egy-két nagyságrenddel nagyobbak, mint amit az összehúzódási elméletek adnak, ráadásul minél fiatalabb a megfigyelt objektum, annál hevesebbek ezek a mozgások és az ezekkel összefüggő tágulási jelenségek. Amíg a feltételezett összehúzódási folyamatoknak nyomát sem lelik mindmáig, az ellenkező irányú folyamat, az anyagkiáramlás, anyagkidobás, tágulás általános jelenségnek számít a galaxisok, a fiatal csillaghalmazok, a csillagasszociációk, a fiatal és a protocsillagok születésekor. Az Ősrobbanás elméletében a galaxisok túlnyomórészt egykorúak. Amíg az univerzum korára a Big Bang elmélete 8-15 milliárd évet ad, a galaxisok 7-10-14 milliárd éve, az első csillagok mintegy 5-8 milliárd éve keletkezhettek. Ezzel szemben problémát jelent, hogy például az M92 gömbhalmaz kora kb. 19 milliárd év, bizonyos RR Lyrae típusú csillagok kora nagyobb 17 milliárd évnél! A legöregebb ismert csillagok kora 16-19 milliárd év, szemben a Big Bang ajánlotta 5-8 milliárd évvel. Ez az Ősrobbanás elméletének kor-paradoxona. Ráadásul egyre több rendkívül fiatal galaxist találnak az utóbbi időben. Az Arp 220 és az NGC 6240 katalógusszámú galaxisok kora például kisebb egymilliárd évnél! Hol és hogyan keletkezhetnek ma olyan óriás gázködök, amelyek egész galaxisokat szülhetnének? Hiszen tudjuk, hogy a csillagokhoz képes a galaxisok rendkívül sűrűn, szinte egymásmellettiséggel töltik ki a teret – a köztük lévő távolság méretüknek csak tízszerese. A galaxisok közti tér anyagsűrűsége messze alacsonyabb annál, ami beindíthatna egy galaxiskeletkezést gravitációs instabilitással – és a felhalmozódó anyagot nyilván a szomszédos galaxisok vonzanák magukhoz, mielőtt a sűrűség elérhetné egyáltalán a szükséges értéket. Ezért érvelnek a Big Bang hívők úgy, hogy a fiatal galaxisok mind öregebb galaxisok összeütközéséből keletkeznek. Ezt határozottan cáfolják G. Burbridge észlelései. Kimutatta ugyanis, hogy ezek a galaxisok nem tartalmaznak egymilliárd évnél öregebb csillagokat, nincsenek bennük „A” színképtípusnál későbbiek. A galaxisok porát a most képződő, nagy tömegű fiatal csillagok dobják ki magukból.

Egyre szaporodnak a rendellenes vöröseltolódású objektumok is. Amíg a Big Bang keretében a galaxisok, a kvazárok vöröseltolódását a világegyetem egyenletes tágulása okozza, addig Arp és mások kimutatták, hogy kifejezetten gyakori jelenség, hogy egymással fizikai kapcsolatban álló (vagy fizikai kapcsolatban állónak látszó) objektumok, amelyek eszerint szomszédosak egymással, erősen különböző vöröseltolódást mutatnak. Márpedig ha szomszédosak, nagyjából egyforma távolságban kell lenniük tőlünk, és akkor a vöröseltolódásuknak is egyező értékűnek kellene lenniük. Ráadásul az ilyen rendellenes csoportosulások rendszerint olyanok, amelyekben egy galaxis körül egyirányban sok, nagy tömegű anyagcsomó dobódott ki. Az NGC 2639 galaxis körül például nem kevesebb, mint tíz kvazár figyelhető meg, s legkülönfélébb vöröseltolódásokkal. Az is figyelemreméltó, hogy minél nagyobb a galaxis vöröseltolódása, azaz minél távolabbi, annál közelebb látszanak hozzá a rendellenes vöröseltolódású kvazártársak.

Az Ősrobbanás elméletének évtizedekig érdemi vetélytársa volt Fred Hoyle, Herman Bondi és Thomas Gold állandó állapot-elmélete. Ez abban foglalható durván össze, hogy az univerzum örök idők óta létezik, egyfolytában tágul, és egyfolytában ugyanúgy néz ki. Hoyle-ék feltették, hogy az anyag folytonosan keletkezik egyenletesen a térben, épp olyan mértékben, hogy az anyagsűrűség a tágulás ellenére is állandó maradjon. Ez a kép egy folyó áramlásához hasonlítható; bár a víz molekulái nem maradnak egy helyben, jönnek helyükbe újak.

A hatvanas évek közepétől, a kozmikus háttérsugárzás felfedezésétől kezdve ez az állandó állapot-elmélet háttérbe szorult. Úgy gondolták ugyanis a Big Bang hívői, hogy a háttérsugárzás és ennek hőmérsékleti sugárzás jellegű eloszlása azt bizonyítja, hogy az univerzum egésze valamikor kis térfogatban, nagy hőmérsékleten bocsátott ki fényt minden irányban egyformán, és az a fény hűlt le a tágulás során a ma megfigyelt 2.7 K hőmérsékletre. Nemrég azonban a legtekintélyesebb szakfolyóirat, az Astrophysical Journal az állandó állapot-elmélet egy korszerűbb változatát közölte, amely elismeri egy 10-15 milliárd évvel ezelőtti robbanás-sorozat lezajlását. Hoyle, Burbridge és Narlikar tanulmányukban a régi Hoyle-Bondi-Gold elméletet úgy módosították, hogy az anyag az örökkép létező, egyenletes tágulásban levő univerzum közel periodikusan ismétlődő, viszonylagos összesűrűsödéseikor, az összesűrűsödő anyagcsomók közvetlen szomszédságában, az erős gravitációs terek hatására keletkezik, mégpedig robbanásszerűen. Ezeket a robbanásos szakaszokat hosszabb, viszonylag kevesebb, kisebb robbanásokkal fémjelzett korszakok követik. Az anyag robbanásszerű keletkezése hatására felgyorsul a világegyetem tágulása, ezzel a ritkulás, és ez lefékezi a robbanásos anyagteremtést, amitől lelassul a tágulás, viszonylagos, helyenkénti összehúzódás lép fel, ami kiváltja a robbanássorozatokat heves anyagtermeléssel és így tovább. A nyugodtabb szakaszokban is tovább folyik az anyag teremtése egy kaszkád-folyamatban, amiben a robbanásrepeszek robbannak tovább, egyre kisebbekké.

A fizika összes alapegyenlete – így a klasszikus dinamika, a Schrödiger-egyenlet, a relativitáselmélet dinamikai egyenletei és az általánosabb, skálainvariáns gravitáció (lásd később) egyenletei – mind levezethetők a legkisebb hatás elvéből. Az Ősrobbanás elméleti modellje azonban ezt az elvet olyan mesterséges határfeltételekkel használja fel, amelyek csak egy pillanatban, egyszerre engedik meg részecskék keletkezését, az Ősrobbanás pillanatában. Hoyle azonban kimutatta, hogy a fizika leglényegesebb tulajdonsága épp a törvények egyetemessége, egyetemességének igénye, és a mesterséges határfeltétellel a Big Bang-elmélet a tudományban precedens nélkül álló visszalépést jelent az egyetemességtől a specializáltság felé. Tetszőleges határfeltételeket megengedve, viszont a részecskék akkor keletkezhetnek, amikor ezt a legáltalánosabb fizikai törvények előírják. Hoyle és Narlikar a relativitáselméletet is elegánsabb, átfogóbb, egyetemesebb elméletté fejlesztették, amelynek egyenletei nem csak koordinátarendszertől függetlenek – azaz magát a fizikai jelenséget ugyanúgy írják le függetlenül attól, honnan nézzük – hanem a felhasznált mértékegységek is a téridőben pontról-pontra változhatnak egy függvény, a skálafüggvény szerint. A skálainvariancia pedig nélkülözhetetlen a Mach-elvet felhasználni akaró gravitációelmélet számára.

A Mach-elv úgy született, hogy ki akarták mérni a Föld mozgását, forgását a newtoni abszolút térhez képest. Egy olyan inga, amelynek lengési síkja szabadon elfordulhat, éppen a Földnek az abszolút inerciarendszeréhez képesti forgásával ellentétesen fordul el (ez az úgynevezett Foucault-inga). A kísérletet végrehajtva, a múlt század végén azt a megdöbbentő eredményt kapták, hogy a földi fizika inerciarendszere a távoli csillagokhoz kötött! Ezt fogalmazta meg Mach a róla elnevezett elvben úgy, hogy a testek tehetetlensége az univerzum többi tömegének tömegvonzásától függ. De akkor, ahogy a test elmozdul, megváltozik helyzete az univerzum tömegeihez képest, tehát tömege is változhat pályája során! Így a Mach-elv a csillagászatra alapozza a fizikát! Ahhoz, hogy ennek dacára a fizika törvényei változatlanok maradjanak, kell a skála-invariancia. És kimutatták, hogy amíg az elektromágnesesség Maxwell-egyenletei eleve skálainvariánsak, addig az általános relativitáselmélet nem az! Hoyle és Narlikar fejlesztették ki a gravitáció skálainvariáns elméletének matematikai leírását.

A Mach-elv matematika következménye, hogy egy újonnan született égitest tehetetlen tömege nulla, mivel a gravitációs hatás is fénysebességgel terjed, és egy most született test még nem hat kölcsön a távolabbi tömegekkel, amiktől a Mach-elv értelmében tehetetlen tömegét kapja. (Lásd. Fred Hoyle: Stonehange-től a modern kozmológiáig. Gyorsuló idő, Budapest, 1978, 161. o.) de ahogy telik az idő, egyre több, egyre távolibb szomszédja fejt ki rá gravitációs hatást, így tehetetlen tömege az idővel egyre nő, anélkül, hogy például részecskeszáma megváltozna!

A lüktetve táguló örök világegyetem új elméletében az anyagkeletkezés Planck-részecskékből indul. A Planck-részecske tömege egy százezred gramm, azaz 5 milliárdszor milliárd proton, neutron stb. (barion) keletkezhet belőle. Mivel ez a Planck-részecske rendkívül instabil, ezért 10^-43 másodperc alatt elbomlik egy kaszkádfolyamatban jóval könnyebb részecskékké, végül is protonokká, neutronokká, elektronokká, stb. a számítások szerint eközben hélium és egyéb elemek is keletkeznek, például berillium és bór, mégpedig a megfigyelttel Big Bang elméleténél sokkal jobb egyezésben. Az anyagkeletkezés csakis erős gravitációs terekben mehet végbe, és az általános energiamegmaradási törvény szerint ezt erős negatív nyomás is kíséri, azaz erős taszító hatás lép fel az anyagkeletkezéskor. Ez viszont azt jelenti, hogy egy összehúzódó objektum sohasem érheti el a fekete lyuk állapotát, mert előbb megindul gravitációs terében az anyagkeletkezés, az anyagkidobás, és az ekkor fellépő negatív nyomás az anyag berobbanását megfordítja, szétrobbanássá alakítja.

Hoyle megmutatta, hogy egy viszonylag stabil, erős gravitációs terű objektumban az anyagkidobás többé-kevésbé folytonos is lehet. Ha az erős gravitációs terű, sűrű objektum forog is, mint általában minden égitest, akkor az általános gravitációs egyenletek megoldása szerint az anyagbeáramlás először a forgástengely döféspontjánál, azaz az északi és a déli póluson éri el a legerősebb gravitációs tereket, így a heves anyagkidobás is a forgástengely mentén lép fel! És ez az az érthetetlen jelenség, amit tényleg megfigyeltek sok esetben. A galaxisok ugyanis a jelek szerint előszeretettel dobálják ki a kvazár- és a galaxismagokat magukból, éppen a forgástengelyük mentén! Szemben egy földi gázgömbbel, amely egyre gyorsabban forogva, először egyenlítőjéről dobálhat le anyagot, a kvazár-láncsorok a forgástengely mentén sorakoznak fel. Ezek a nulla tömeggel születő objektumok tulajdonképpen téridőnkbe nyíló fehér lyukak, ahogy egyre inkább összenő téridejük a miénkkel, úgy lesz egyre nagyobb tömegük a világegyetemünkben. A világegyetemünkben általánosan megfigyelt tágulásos, robbanásos jelenségek így tulajdonképpen arról tanúskodnak, hogy más világegyetemek egyre bővülő sokasága előszeretettel nyílik be a miénkbe. Minden világegyetem a miénkbe nyílik?

Az élet kialakulása

Megdöbbentő, hogy milyen vakságban botorkálnak az élet kialakulásának kutatásában a tudósok. Teljesen természetesnek tekintik, hogy csakis a tapasztalat lehet az irányadó (ez még olyan, állítólag egzakt tudományban is így van, mint pl. a részecskefizika), mintha soha nem is állították volna, hogy létezik egy materialista elméletük. Pedig, ha lenne elméletük, az attól lehetne elmélet, hogy megmondaná, hol és hogyan kell keresni az élet elméletét – és minden újabb tény vagy igazolná, vagy cáfolná az eddigi elméletet. Egyikről sincs szó. Valójában tartják magukat valamihez, csak ez nem a materializmus, hanem az empirizmus, ami a tapasztalat elsődlegessége. Ez éppen nem a kutatás előrejelzéseinek átgondolásában mutatkozik, mert ez az átgondolás egyre felszínesebb, egyre sekélyesebb, hanem a kutatási fedezet előteremtésekor, amely pedig egyre nagyobb figyelmet és szakértelmet igényel. Greter Schueller a „New Scientist” 1998. szeptemberi számában arról a csodálkozásról számol be, ami a csillagászokat eltöltötte, amikor a NASA földi laboratóriumában a csillagközi űr fizikai viszonyait utánozva váratlanul az élet kulcs-elemeinek számító molekulákra bukkantak, sőt, sejtszerű buborékokat is találtak. A csillagközi térség vákuumában, az abszolút nulla fok közelében az atomok hőmozgása is leáll. Ebben az üres, hideg térségben azonban itt-ott rendkívül ritka és hideg anyagfelhők találhatók, amelyek parányi gázgömbök és porszemcsék rendkívül ritkán elszórt, ködszerű anyagából állnak. Ezek a csillagközi felhők olyan óriási kiterjedésűek lehetnek, hogy anyaguk rendkívüli ritkasága ellenére is képesek elnyelni a rajtuk áthaladó fényt. Az utóbbi évtizedekben gyorsan fejlődő rádió- és infravörös csillagászat megmutatta, hogy ezekben a csillagközi felhőkben bonyolult szerves molekulák találhatók. Fred Hoyle és munkatársa, N. C. Wickramasinghe 1974-ben rájöttek, hogy a 8-12 mikrométeres infravörös sugárzás színképe aromás szerves anyagok színképének felel meg! Általános megítélés szerint a csillagközi anyag jelentős mértékben tartalmaz szilíciumtartalmú vegyületeket, szilikátokat. Rájöttek, hogy a kovamoszatok, amelyek szintén szilikátnak számítanak, adják a legjobb egyezést a csillagközi anyag elnyelési tulajdonságaival. A kovamoszatok az algafélék családjába tartoznak, 65 millió éve jelentek meg a Földön. Kimutatatták, hogy a közeli Taurus-köd anyaga, amelyben jelenleg is erős a csillagképződés folyamata, a vízjégnél tízszer több szerves anyagot tartalmaz. A GC-IR57 infravörös forrás színképe a Galaxis központjából pedig az Escheria Coli, az élesztőbaktérium anyagának színképével egyezik meg. Összességében, a csillagközi szén 30%-a és szilícium 70%-a szerves anyaghoz kötött (Wickramasinghe, Hoyle, 1988).

A NASA Ames Kutatólaboratóriumában, Kaliforniában Lou Allamandola és munkatársai a csillagközi űr szélsőséges viszonyait hozták létre laboratóriumukban. Eközben olyan bizonyítékokat fedeztek fel, amelyek arra utalnak, hogy az élet nem úgy keletkezett a Földön, ahogy eddig gondolták: meleg iszapból (úgy látszik, eddig terjedt a materializmus hatóköre), hanem ettől eltérő körülmények között, a tér jeges mélységeinek porszemcséin. Azt már régóta gyanították, hogy az üstökösök tették lakhatóvá a Földet azzal, hogy vizet és a légköri gázokat ideszállították, sőt, az élet kémiai építőkockáinak egyike-másika is az üstökösökből eredhet. De a NASA Ames kutatólaboratóriumának mostani eredményei ennél sokkal messzebb mutatnak. Amikor előállították az űr nyers viszonyait a laboratóriumban, olyan megdöbbentően összetett szerves vegyületeket találtak, amelyek nem pusztán a földi élet számára is létfontosságúak, hanem egyenesen sejtszerű képződményeket, amelyeket a földi élet legkorábbi képződményeinek készíthették elő a talajt.

Ugyanezekben a csillagközi felhőkben keletkeznek a csillagok és a bolygók is. Amikor sűrűségük eléri a 10 000 atom/cm³-es értéket (ennél a földi levegő 25 000 trilliószor sűrűbb!), a felhő egyes csomói olyan gravitációs vonzóerőt képesek kifejteni, ami a csillagok és bolygók megjelenésére vezet. Ilyen sűrűségnél a metán-, szén-monoxid-, vízgőz- és ammóniamolekulák összeütközése pormagocskák keletkezéséhez vezet. Ahogy a forró levesből elpárolgó vízgőz molekulái egy hideg téli este a konyha ablakán jégvirágokká válnak, a hideg szemcsékhez ragadó gázmolekulák jeges burkot hoznak létre a porszemcséken. A gázmolekulák kölcsönhatásainak vizsgálatára a laboratóriumban 10 Kelvin-fokos hőmérsékletet hoztak létre (azaz -263 Celsius-fokot!). A pormagot a laboratóriumban alumínium vagy cézium-jodid lemez helyettesíti. Ahogy a gázmolekulák felhalmozódnak, vékony jégréted képződik a fémlemezen. A csillagközi felhőkhöz hasonlóan a laboratóriumban is erős ultraibolya sugárzásnak teszik ki a gázmolekulákat. Ezek a nagyenergiájú fény-részecskék széttörik a molekulák kémiai kötéseit, és olyan, kémiailag erősen aktív gyököket hoznak létre, mint az OH és a NH₂ a fémlemez ideális kényszert jelent az aktív gyökök szokatlan összekapcsolódására. A gázmolekulák szabad állapotban soha nem kapcsolódnak össze úgy, ahogy a fémlemezen, ahol szomszédjuk aktív gyökével lépnek reakcióba. Az eredmény: komplex szerves anyagok pazarló bősége – írja a kísérleti beszámoló.

A beszámoló tudományos értékének elemzéséhez érdemes meggondolni, hogy ha a csillagközi anyag kémiai összetétele megegyezik az Univerzum átlagos elemgyakoriságával, akkor abban 1 000 000 atom közül 930 000 hidrogénatom, 60 000 héliumatom, 2 000 nitrogénatom, 270 szénatom, 370 oxigénatom, 25 szilíciumatom. A laboratóriumban nem ilyen összetételű anyagot vizsgáltak, hanem vízgőz, (H₂O), szénmonoxid (CO) és ammónia (NH₄) álló vegyülékét. Vajon hogyan jön létre ily módon olyan bonyolult szilikon-vegyület, mint például a kovamoszat? Pusztán azáltal, hogy a szilícium-atomokat tartalmazó molekulák egymás mellé kerülnek? És az élesztőgomba? Meg kell mondjam, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Nem lehet észrevétlenül hagyni, vagy természetesnek tételezni fel éppen a megmagyarázandó rejtélyt: hogyan jön létre élettelen anyagból az élethez fontos, az élőlényekkel rokon „vegyület”? Ha megdöbbentően összetett szerves vegyületeket találtak, miért nem próbáltak világos választ adni arra, hogyan jöhettek ezek létre? Ha a NASA Ames kutatócsoportja nem is talált kovamoszatot, de talált alkoholokat, ketont, aldehidet, alkánt, hexametilén-tetramint (HMT) óriásmolekulát és más szerves anyagokat, egyeseknél 40 szénkötéssel. Az óriás HMT molekulákhoz vizet adva aminosavak is létrejöttek. A laboratórium űrkamráját több héten át járatva lipideket is találtak, olyan fehérjeszerű képződményeket, amelyek a sejtmembránok fő építőelemei. Ez pedig mindenképpen kényeges eredmény, mert a földi őslevest szimuláló előző kísérletekben, amelyekben villámok csapódtak a kezdetleges összetételű szerves anyagból álló őslevesbe, találtak ugyan aminosavakat, az élet jellemző, rendkívül összetett molekuláit, de lipideket még sohasem.

A lipidek jelentősége abban áll, hogy általuk hozhatók létre azok a sejtfalak, amelyek elhatárolják az élő anyagot a környezettől, amelyek nélkül az élet számára fontos molekulák egyszerűen eltávoznának egymás közeléből, különösen egy olyan vízzel elárasztott bolygón, mint a miénk. A lipidek létrehozása tehát feltétlen tudományos jelentőséggel bír. A kérdés csak az: miben áll ez a jelentőség? Aliondáék magyarázata szerint az űr dermesztő hidege lehetővé teszi gázmolekulák kicsapódását a porszemcsék felszínére, s itt a közeli csillagok erős ultraibolya sugárzása feltöri a molekulákon belüli kémiai kötéseket, s az aktív gyökök a szomszédos molekulákkal összekapcsolódva megdöbbentően összetett szerves molekulákká alakulnak. John Cronin, az Arizona Egyetem ősbiotikus kémikusa szerint „nehéz elképzelni, hogy ezek a körülmények képesek lehetővé tenni olyan vegyületek létrejöttét, amelyek a nukleinsavakhoz hasonló bonyolultságúak, amik képesek információt tartalmazni és reprodukálni”. Igen, itt a bökkenő. Tény, hogy Stanley Miller 1952-ben metán, ammónia, hidrogén és vízgőz elegyét elektromos kisüléseknek tette ki, és a fehérjékben található húsz aminosavból tízet képes volt előállítani. Az 1964-es Harada-Fox kísérletben forró metán, ammónia és vízgőz elegyéből a 950 fokos kvarchomokon átáramolva 12 fehérjealkotó aminosavat állítottak elő. Más hasonló kísérletekkel együtt a 20 fehérjealkotó aminosavból 19-et sikerült előállítani. Így pedig azt látjuk: a meleg iszapba csapó villám éppen úgy alkalmas aminosavak termelésére, mint a -263 fokos fémlemez jégrétegét megvilágító ultraibolya sugárzás. Annyi biztosnak látszik, hogy az Ames laboratórium kísérletében a szerves anyagok különös hatékonysággal jöttek létre. A kérdés csak annyi: milyen tényező idézte elő ezt? Mert a molekulák puszta véletlenszerű egymásmellettisége a valószínűtlenség végső határán adhat csak lehetőséget megdöbbentően összetett, információ raktározására, rendkívül összetettségű élőlények kódolására alkalmas információk létrehozására és reprodukálására alkalmas „vegyületek” előállítására. A laboratóriumi kísérletekben figyelembe vett tényezők az információ forrására a fémlemezen egymás mellé kerülő molekulák sorrendje.

Az abszolút nulla fokhoz közelítéskor nagy energiaingadozások lépnek fel, amelyeket kísérletileg is kimutattak (D. Voss. Science, 1998. október 9. 22. oldal). A nagy energiaingadozás azt jelenti, hogy a vákuum energiaingadozási, a vákuum nullponti rezgése erősödik föl! A molekulák szerveződését a vákuum energiaingadozásai befolyásolhatják, esetleg irányíthatják is. Ha viszont a molekulák szerveződése megdöbbentően összetett, akkor a következtetés az, hogy a vákuum ingadozásai nem véletlenszerűek! Az élet keletkezésének tanulmányozása tehát a Világegyetem szervező erejének tanulmányozásaként fogható fel. Ez az összefüggés új látást, új távlatokat ad az űrlaboratóriumok kutatómunkájához. De hogyan ismerhető meg ez a kozmikus szervező erő?

Az egyik irány, amiben döntésre lehet jutni, a spontán keletkező, jelentős információtartalmú molekulák információtartalmának mérése az abszolút nulla foktól mért távolság függvényében. Ahogy távolodunk az abszolút nulla foktól, úgy csökken az energiaingadozások mértéke, és ha ezek az energiaingadozások szerepet játszanak a molekulaképződés irányításában, akkor az abszolút nulla foktól távolabb a szervező erő hatékonysága alacsonyabb kell legyen. Ismeretes, hogy a kozmikus felhők két osztálya létezik: az egyik a HI felhőké, amelyek hőmérséklete 10 K körüli, a másik a HII felhőké, amelyeké 100 K körüli. Ha az élet irányában történő anyagszerveződés hőmérsékletfüggő, akkor a kétfajta hidrogénfelhőben el kell térjen a szerves anyagok relatív aránya. Ha az abszolút nulla fok közelében különösen erős a szervesanyag-képződés, akkor az élet első tartománya az abszolút nulla fok közelében található! És akkor külön rejtély, hogy ez a kozmikus életerő miért tud ismét rendkívül hatékonyan működni éppen a 0-10 K fok tartományban. Vajon a 0-100 ºC tartományban is megnő a vákuum energiaingadozása? És van-e a két tartományon kívül olyan tartomány, ahol az élet különösen hatékonyan szerveződik? Ha mérni tudjuk a vákuumingadozások energiaspektrumát, megfelelő, az élet kialakulásához szükséges feltételek között, akkor, ha létezik ilyen, felfedezhetjük az élet harmadik formájának tartományát! Az élet első tartománya: a 0-10 Kelvin fok közötti tartomány, a kozmikus csillafelhők, a kovamoszatok, az élesztőgomba életjelenségeinek első tartománya. Második tartomány a 273-373 Kelvin fok (0-100 ºC), a víz-, a szén- és a fehérjealapú földi élet tartománya. Hol a harmadik tartomány? Ha felnézünk az égre, láthatjuk a csillagok világát. „Élő égitestek” tanulmányomban bemutatom a csillagok élő mivolta melletti érveimet. Ezek szerint az élet harmadik tartománya a 10 000 – 100 000 000 Kelvin fokos tartomány lehet?

Akárhogy is, úgy tűnik, már a téridő alapszerkezetében jelen van az a hajlam, és ez kellő vizsgálattal számszerűsíthető is, ami az élet rendkívül összetettségű molekuláinak kialakulása felé tereli az atomok, molekulák szerveződését. Ezzel pedig tudományos bizonyítékok döntik meg a materializmus azon saroktételét, miszerint a spontán jelenségek fellépését és összekapcsolódását mindig a vakvéletlen irányítja!

A vákuum természete

A Természetre, a Világegyetemre, a mai tudomány úgy tekint, mint zárt fizikai, élettelen rendszerek véletlenszerű szerveződésének törvényszerű (statisztikai) végtermékére. Több, mint kétezer éve a tudomány ebből az alapvető nézőpontból indult ki és érte el mára jól ismert eredményeit. Felmerül azonban a kérdés: helyes-e az a kiindulópont? Helyes-e a Természet élettelen természetének, véletlenszerű folyamatok általi fejlődésének megközelítése? Ha bármely rendszert legszűkebb összefüggéseiben vizsgálunk, ez a közelítés többé-kevésbé helytálló lehet bizonyos szempontból. Ha ugyanis egy élőlény vizsgálunk ebből az élettelen-vakvéletlen szempontból, akkor atomjai, molekulái, fizikai, kémiai jellemzői, vagy testének egy-egy kiragadott, kiszakított részlete számunkra előbb-utóbb élettelen lesz, és való igaz, hogy ebből az élettelen szempontból is vizsgálhatók az élő rendszerek, hogy miként változnak fizikai jellemzőik. Az élettelen megközelítés, a fizikai vizsgálat azonban soha nem vezet odáig, hogy felismerjük, a vizsgált rendszer élő természetű, a vizsgált rendszert egy központi idegrendszer, egy agy irányítja, hogy működését egy atomoknál-molekuláknál mélyebb valóságos, fizikai tulajdonságokkal is rendelkező tudati erőtér irányítja. Az önmagában helyes fizikai látásmód tehát viszonylagos egyetemességgel rendelkezik csupán. Igaz, hogy a Természet, az élőlények minden része rendelkezik fizikai tulajdonságokkal, hogy a fizikai változások egyfajta univerzumot alkotnak. De éppígy igaz az is, hogy ez a fizikai univerzum egy átfogóbb univerzum része, alrendszere, bizonyos nézőpontból kivágott szelete. A fizikai vizsgálatokkal csak az összefüggések egy viszonylag szűk tartománya ismerhető föl. Az összefüggések valójában kivezetnek a fizikai, élettelen-vakvéletlen szempontú nézőpontból, elvezetnek egy átfogóbb megközelítéshez. Az élő szervezetből számtalan metszetet készíthetünk, és ezek az átfogóbb összefüggések később felbonthatók egysíkú látásmódok univerzumaira.

Az átfogóbb, teljességet megragadni igyekvő szemlélet alkalmas olyan lényegi összefüggések megragadására, amelyekre a fizikai szemlélet sohasem: például annak eldöntésére, hogy a vizsgált rendszer élő rendszer-e, hogy a vizsgált rendszer szervezettsége milyen szintű, miféle olyan átfogó szerveződési elveket követ, amelyek egyike sem szükségszerű elveket követ, amelyek sem szükségszerű következménye a fizikai viszonyoknak. Ahogy ugyanazok az emberek teljesen különböző társadalmakat képesek alkotni, ugyanúgy az atomok is teljesen különböző természetű rendszereket képesek felépíteni, vagyis olyan rendszereket, amelyek szerveződési törvényei nem vezethetők le a fizikai jellemzők ismeretéből. Ezek az átfogóbb összefüggések, így a fizikai megközelítésnél jóval gazdagabb, teljesebb, és lényegibb megismerést tesznek lehetővé. Vizsgáljuk meg ezért most egy olyan megközelítést, amely a tudomány több ezer éves történetében nem került kidolgozásra, de amelye mélyebb, lényegibb ismereteket képes adni! Vizsgáljuk meg a Természetet, a Világegyetemet abban a megközelítésben, hogy a Világegyetem egyetlen agynak tekinthető, hogy a Világegyetem agyakból épül fel, és ezek az agyak maguk is agyak rendszerének tekinthetők, és így tovább! Az e megközelítésben kapott eredményeknek lesznek olyan alkalmazásai, amelyek az egysíkú tudományok módszereivel, tehát a tudományról alkotott mai fogalmaink szerint tudományosan ellenőrizhetők. Így bár igaz, hogy ezeket az összefüggéseket a kizárólagosan egysíkú szemlélet talaján álló tudósok soha nem fedezhetik föl, ugyanakkor igaz, hogy fölfedezésük után ezek az összefüggések számukra is tudományos érvénnyel bírhatnak, ha a szokásos materialista, tudományos ellenőrzés helytállónak mutatja őket.

Alapfeltevésem – nevezzük a továbbiakban ezt az alapfeltevést agy-megközelítésnek – az, hogy az agy tevékenysége, a gondolkodás megfelel a gondolkodás anyagi hordozóit leíró kvantummechanikai hullámfüggvény hirtelen összeugrasztásának, azaz a kvantummechanikai „mérés” fogalmának. A hullámfüggvény a gondolat megszületése előtt az agy térfogatánál nagyobb térrészre kiterjedő, tehát a gondolat anyagi hordozója egy olyan elemi részecske, amely lényegében szabadnak tekinthető. Ha ugyanis az elemi részecske – például az elektron - nem szabad, hanem kötött lenne, például egy atommag körüli pályán körözve, akkor hullámfüggvénye az atom körzetébe összpontosulna. A szabad elektron hullámfüggvénye viszont akármekkora körzetre kiterjedhet! Arról van szó, hogy a szabad elektron hullámfüggvénye egyre inkább szétfolyik, ahogy egy tengeri hullám is lassanként kisimul. Az elektron-hullám szétfolyása viszont azt jelenti, hogy egyre nagyobb körzetre terjed ki az elektron. A szabad elektron hullámfüggvénye olyan hullámot jelent, amely egyre csökkenő valószínűséggel, de kiterjed egészen távolra, tulajdonképpen a világegyetem legszélsőbb körzetéig, és még ot sem válik pontosan nullává, csak nullához rendkívül közelivé. Az elektronhullám szétfolyása azt jelenti, hogy az elektron egyre nagyobb valószínűséggel tartózkodik egyre átfogóbb, egyre messzebb nyúló, globális körzetekben. A gondolat megszületése első alapfeltevésem szerint tehát a hullámfüggvény globális tartományról helyi, lokális körzetre, az agy körzetére ugrással áll kapcsolatban. Ez felelne meg ugyanis annak az elképzelésnek, hogy a hullámfüggvény a globális körzetre kiterjedése alatt az ottani viszonyokkal, vagyis egy átfogóbb, nagyléptékű rendszerrel, egy másik makro-rendszerrel kölcsönhatva, azok lenyomatát érzékeli, és az így szerzett információk feldolgozásához ezeket az információkat az őket feldolgozó agy körzetére kell összpontosítani.

Alapfeltevésem tehát azt is jelenti, hogy a Világegyetem különböző természetes al-rendszerei, vagyis a sejtek, élőlények, bolygók, csillagok és maga az Univerzum egésze között olyan kapcsolat áll fenn, amely ezeknek a szabad részecskéknek hullámfüggvényeivel kapcsolatot létesít ezek között a makro-rendszerek között. Ha elképzeljük, hogy egy szabad elemi részecske hullámfüggvénye agyunkból lassan kiterjed, szétfolyik egyre átfogóbb, távolibb körzetekbe, a kép olyan, mint amikor egy követ dobunk egy tóba, és a felvetett hullámok kör alakban egyre távolabb jutnak. A különbség annyi, hogy a szétfolyó elektron-hullámfüggvény legvalószínűbb tartózkodási helye továbbra is az agy maradhat, de az agyban tartózkodási valószínűsége egyre csökken, mert egyre többet tartózkodik egyre távolabbi tartományban. Ahhoz, hogy ez a kozmikus információ-csere működjön, a természetes kozmikus rendszerek nem helyezkedhetnek el kizárólag egymástól távol – ebben az esetben ugyanis a hullámfüggvénynek képesnek kellene lennie arra, hogy a postagalamb módjára átszálljon az egyik makro-rendszerből a másikba, majd vissza. A kozmikus információcsere általam felvetett módja akkor működhet természetszerűen, ha a Világegyetem szerkezete olyan, hogy természetes rendszerei egymásba ágyazottak, mintegy körkörösen egy közös mag köré szerveződnek, hagymahéj-szerűen épülnek egymásra. Ekkor képes a körhullám-szerűen terjedő hullámfüggvény egyre külsőbb körökbe jutni, és ezekből az agy tevékenysége által hirtelen visszaugrani a kiinduló mag-agyba. Vizsgáljuk meg, igaz-e ez alfeltétel! A Világegyetem természetes rendszereinek listája a következő: elemi részek – atomok – molekulák – sejtek – élőlények – társadalom – emberiség – élővilág – Föld – Naprendszer – Tejútrendszer- galaxishalmazok – Világegyetem. Láthatjuk, hogy a Világegyetem egymásba ágyazott szerkezetű, azaz pontosan és lépésről-lépésre szigorúan tartja magát a fentiekben leírt agy-közelítés alapfeltevéshez. Így tehát arra az eredményre jutunk, hogy a természetes rendszerek természetes hordozói lehetnek egy természetes kozmikus információcserének, úgy hogy mindegyikük maga is önálló agyként tevékenykedhet. A sejtek képesek kibocsátani elektromágneses kvantumhullámokat a fölöttük található agy-héj, a belőlük összetevődő szervezet felé és ezeket a hullámfüggvényeket hirtelen „visszaszívni” és az így nyert információkat megfejteni. A sejtek gondolkodási radarozása tehát a szervezet egészét térképezi föl. A szervezet maga egészében egy átfogóbb agynak felel meg, amely szintén radarozik az átfogóbb rendszerek felé, a környezet, az élőlény társas közösségei, a Föld, a Naprendszer, a Tejút, a Világegyetem felé. De képes-e egy emberi szervezet, egy emberi agy olyan hullámfüggvényeket kibocsátani, amelyek eljuthatnak a közvetlen környezetből a Napig, a Tejút határáig, a Világegyetem határáig? Létezik-e fizikai realitása egy ilyen feltételezett kölcsönhatásnak?

A kvantummechanika a határozatlanság törvénye szerint: Dx·Dp>h/4p (itt h a hatáskvantum, h~6·10^-27 erg·sec, p~3.14) ma már közismert. Azt fejezi ki, hogy ha egy részecske hullámfüggvényét egy Dx térrészre koncentráljuk, akkor a Dp mozgásmennyisége (p=m·v, mozgásmennyiség egyenlő tömeg·sebesség), impulzusa megnő, mivel a kettő szorzatának minimuma állandó, h/4p. Ha meggondoljuk, hogy a részecske mozgásmennyisége közvetlen kapcsolatban áll E mozgási energiával, mert ha impulzusa nagyobb, akkor energiája még nagyobb, mert az nem magával a sebességgel, hanem a sebesség négyzetével arányos. E=1/2mv², akkor könnyen beláthatjuk, hogy a részecske hullámfüggvényének összeugrasztásához energia-befektetés szükséges, és a hullámfüggvény szétfolyása energia leadását jelenti. Vegyük ehhez hozzá a határozatlansági törvény időre-energiára felírt alakját, DtDe>h/4p. Ez az összefüggés azt fejezik ki, hogy egy adott spontán energiaváltozás DE létrejövéséhez tartozik egy idő-skála Dt, és a kettő szorzatának minimuma ismét csak állandó. E három alap-összefüggés ismeretében összefüggést találhatunk a hullámfüggvény összeugrasztása előtti Dx₀ és utáni állapot mérete, Dx, az energiaváltozás, DE az időskála, Dt, és a gondolat anyagi hordozójának tömege, m között:

Dx~(ht)/(m·Dx₀) (1.)

Ha most az emberi agy kozmikus kapcsolatainak valóságosságát akarjuk megvizsgálni, akkor itt Dx₀ egy kozmikus méret (Dx₀ a Föld, a Naprendszer, a Tejút vagy a Világegyetem mérete), míg Dx az agy mérete, azaz Dx₀>Dx. Összefüggésünkből ekkor az következik, hogy m<ht/(Dx₀)², vagyis egy ilyen kozmikus kölcsönhatás csakis nagyon-nagyon kis tömegű részecskével lehetséges.

m~ht/ Dx₀·Dx (2.)

Vegyük ebből a legnagyobb értéket Dx₀-ra, legyen ez az Univerzum mérete, Dx₀~10¹⁸cm! Ha az agy (Dx~10 cm) képes az Univerzum egészével gondolati kapcsolatba lépni, akkor nyilván a Tejúttal, a Naprendszerrel, a Földdel is képes lehet. Milyen t időskálák jöhetnek itt szóba? Először is az emberi agy tudatos információfeldolgozási időtartama az egy-ezred másodperc, t~10^-3 sec. Ekkor a (2.)-ből következik, hogy az emberi agy és az Univerzum információcseréjét biztosító, általam kozmológikus részecskének nevezett, egyelőre csupán feltételezett elemi részecske tömege mk:

mk~6·10^-27erg·sec·10^-3sec/(10¹⁸cm·10 cm) ~10^-48gramm~10^-15 eV/c².

Ha még rövidebb időskálát veszünk föl, mert feltételezzük, hogy az agy-Univerzum kölcsönhatás a tudat mélyebb szintjein lép fel elsősorban, és a tudat mélyebb szintjeire nagyobb sebesség és így rövidebb időtartam tartozik, a kozmológikus részecske tömegére még jóval alacsonyabb értéket kapunk. A tudat mélyebb szintjeinek sebességeire megadott számszerű összefüggésekkel a kozmológikus részecske tömege is számszerűen megadható. Feltételezve, hogy az agy-Univerzum kölcsönhatás az elme legmélyebb szintjén, a mélytudat és a genetikus tudat mögötti kozmikus tudat (KT) szintjén zajlik, amelynek időskálája tKT~10^-21sec, a kozmológikus részecske tömegére kapjuk, hogy:

mV~KT~10^-33eV/ c².

Érdekes, hogy a Világegyetemet betöltő fizikai vákuumot leíró erőtér, az úgynevezett Higg-tés elméletében Joseph Dreitlein már 1974-ben megjósolta egy hasonló, ultrakönnyű, kozmikus hatótávolságú (10¹⁶cm) erőhatást közvetítő elemi részecske létét. Bekenstein 1988-ban hasonló következtetésre jutott az Univerzum skalár-gravitációs elméleteinek elemzésével. Nemrég H. Dehnen és H. Frommert (1990, 1996) német, és Estrada-Vigil és Masperi (1997) argentin fizikusok jutottak hasonló következtetésre. Úgy tűnik, a mai fizika legújabb eredményei egyenesen megkövetelik olyan kozmológikus hatótávú, ultragyenge erőhatás létezését, amelyet elméletem megjósolt.

A Világegyetem keletkezése olyan különleges logikai problémát jelent, amelyet legtöbbször nem képesek a fizikusok felismerni. Az általánosan elfogadott nézetek szerint (lásd. Pl. Collins, Martins, Squires: Particle Physics and Cosmology) a Világegyetem legelső, anyag néküli állapota a „hamis vákuum” állapot. A vákuum a Világegyetemet átható erőterek legkisebb energiájú állapota. Ez a legkisebb energiájú állapot összehasonlítható egy völgyben nyugvó kő állapotával: a völgy legmélyebb pontján a kő helyzeti energiája nyilván alacsonyabb, mintha a völgy felett lebegne, vagy a hegy csúcsán heverne. Attól vákuum a vákuum, hogy ebből az állapotból már semmit nem lehet kivonni: miután mindent kivontunk egy létező állapotból, ami még marad, az a vákuum. Léteznek azonban olyan völgyek, amelyek legmélyebb pontjai csak a környező hegyekhez képest jelentenek mélypontot: a hegek karéján túl esetleg még mélyebb völgy található. A legmélyebb völgy felel meg az abszolút mélypontnak, az igazi vákuum- állapotnak, a többi völgy mélypontjai csak helyi mélypontok, ezek a hamis vákuum állapotok. Az ősrobbanás elméletében a Világegyetem egy ilyen hamis vákuum állapotból indult tágulásnak. Ez a kiinduló állapot ugyanakkor rendkívül forró (10³² K) és sűrű volt. Ezt a sűrűséget azonban nem anyagi részecskék adták – hanem maga a vákuum-energia. Hogyan lehet ezt a testetlen energiát elképzelni? Úgy, mint a gravitációs tér energiáját? Vagy a fényhullámban hordozott energiát? Vagy az elektromos töltés erőterének energiáját? Mindezek az erőterek nem magukban léteznek – fordítva, elsősorban mint töltések járulékait ismertük meg őket. A gravitációs tér forrása a tömeg (pl. a Föld tömege), az elektromágneses téré az elektromos töltés, a fény az elektromágneses erőtér rezgése, hulláma, pedig többnyire az atomok, elemi részecskék energiaváltozásaiban keletkezik. Ezek az erőterek tehát anyagi részecskékből eredhetnek – részben, vagy egészben. Lehet, hogy csak részben, ugyanis ha a Világegyetem ősállapota mondjuk egy fény-állapot, amely később részben elemi részecskékké, atomokká alakul, amelyek részben vissza is alakulnak fénnyé, akkor ez a fény-állapot egy anyag előtti energia-állapot. Hogyan fogható fel egy anyag-nélküli energia-állapot?

A kvantumelmélet erőterekkel foglalkozó tudományága, a kvantumtérelmélet szerint a Világegyetemet kitöltő űr nem puszta űr, semmi, hanem erőtérrel átjárt, önmagában létező fizikai valóság. Ez az önmagában létező alap-tényező egy olyan tér, amelynek minden pontja rezgésben, folyamatos változásban van, amelyhez energia tartozik. De mi rezeg, mi változik? Régebben azt mondták: ez a valami az éter. Az éter egy olyan közeg, amely a tengerhez hasonló, a teret folyamatosan kitöltő, kiterjedt valami. A mai fizika ehelyett az éter helyett használja az erőtér fogalmát – de ez az erőtér már egy elsődleges erőtér, az anyagtól függetlenül létező tényező. Ahogy eddig az anyag számított elsődleges létezőnek a fizikában, úgy most az anyagot felváltja egy az anyagot is megelőző őslétező: az erőtér. A vákuum pedig az erőterek összes lehetséges szerkezete közül a lehető legegyszerűbb, legkisimultabb, legszimmetrikusabb, tehát tulajdonképpen szerkezet néküli. A fizika megközelítésében a világ élettelen, szerkezettelen, fejlődése iránytalan, vakvéletlenek által - a vakvéletlen a szerkezet, irány nélküli véletlen. Attól, hogy a fizika a világot szerkezettelennek és iránytalannak tételezi, legalábbis végső mivoltában, a világ még nem feltétlenül szerkezettelen és iránytalan – de ezen szerkezet, irány leírására, meghatározására, matematikai feltérképezésére nem vállalkozott egy kutató sem. A jelen munkában az élettelen megközelítés helyett az agy-megközelítésben gondolkodunk. Mivel az energia anyaginak és kvantumosnak, energia-adagokban megjelenőnek tekinthető, az erőtér maga éppúgy felfogható erőtér-kvantumok óceánjának, és így „részecske-természetű” kvantumok folytonos közegének, mint ezen kvantumok hullám-szárnyakkal rendelkező, hullámtermészetű óceánjának.

A vákuum azonban nemcsak egy őslétező energia-állapot, mert ez kiegészül különböző anyagi kísérőterekkel. Ilyen az elektromágneses tér alaprezgése. Az elektromágnesesség egyik alapjelensége az, hogy gyorsuló töltések fényt bocsátanak ki. Az atomok hőmozgása, véletlenszerű ütközései töltött részecskék ütközéseit jelentik, hiszen az atomok töltött részecskéiből állnak. Az atomok hőmozgásával együtt járó ütközésekben tehát elektromágneses hullám, fény keletkezik. A Világegyetem egész térségét kitöltő anyag hőmozgása tehát egy kozmikus elektromágneses alapsugárzást (az EM nullpont-rezgést) hoz létre és teremt folytonosan újra. Timothy Boyer a Physical Review fizikai szakfolyóiratban közölt tanulmánysorozatában megmutatta, hogy ezen véletlenszerűen ingadozó elektromágneses alaptér figyelembevétele megmagyarázza a kvantumos jelenségek túlnyomó részét – minden jel szerint az egész kvantummechanika leszármaztatható ebből az EM nullpont-rezgés térből. Haisch, Puthoff és Rueda nemrégen megmutatta, hogy a Boyer által megalapozott stochasztikus elektrodinamika (SED) alkalmas a tehetetlen tömeg eredetének magyarázatára is. Ha figyelembe vesszük, hogy az anyag hőmozgást végző töltések rezgéséből áll, akkor ezek elektromágneses kölcsönhatásai egy külső erővel szemben ellenállást fejtenek ki, az erő gyorsítani akarja a testet, a gyorsítás következtében viszont újabb elektromágneses erők lépnek fel, amelyek ellenállnak a gyorsító hatásnak. Haisch szerint éppen ezért az EM nullpont-rezgő tér a vákuum legfontosabb alaptere.

Ha meggondoljuk, hogy az EM nullpont-rezgő tér fotonok óceánját jelenti, amelyben nagyenergiájú fotonok is szerepelnek, akkor ezzel átmenetet kaphatunk a kvantummechanikai virtuális részecske-óceánba. A kvantummechanika szerint ugyanis léteznie kell egy kvantummechanikai eredetű vákuum-alaptérnek. A határozatlansági törvény ugyanis kimondja, hogy DE·Dt<h/4p, vagyis egy részecske energiájának megmérésekor az energia meghatározásának pontossága és az adott energiaállapotban tartózkodás ideje fordítottan arányos egymással, és szorzatuk kisebb legyen a Planck-állandó/4-nél. A határozatlansági törvény módot ad arra, hogy egy Dt időnél rövidebb ideig élő részecske felvegyen DE energiát a kvantummechanikai alaptérből, a QM vákuumból. Minél nagyobb energiáról van szó, annál rövidebb ideig lehet csak ezt z energiát kölcsönvenni – a határozatlansági összefüggés szerint. A QM vákuumból tehát egyszerűen előugorhat egy tetszőleges részecske – de a kvantumszámok megmaradási tétele miatt csakis antirészecskéjével együtt, és csak egy rövid időre. Ezt a spontán párkeltést nevezik vákuum-fluktuációnak. A vákuum-fluktuációban keletkezett részecskepár rövid időn belül el is kell tűnjön, ezért az így keletkezett részecskét a valós, hosszú élettartamú részecskéktől megkülönböztetjük és virtuális részecskéknek nevezzük. Például egy elektron tömeg-energiája 0.51 MeV. Antirészecskéjével, a pozitronnal együtt képesek vákuumfluktuációban keletkezni. Az ehhez szükséges energia DE=1.02 MeV=1.02·106·1.6·10^-12 erg~1.6·10^-6 erg. A Planck-állandó értéke 6.6·10^-27 erg·sec, így az elektron-pozitron virtuális részecskepár élettartama Dt<6.6·10^-21 sec. Látható, hogy ez az élettartam olyannyira rövid, hogy ezalatt az elektron (és a pozitron) nemigen vehet részt individuális kölcsönhatásban. Ami nem hat kölcsön semmivel, az nem is létezik igazán, és így létezik igazán, és így léte csak képzetes, csak elméleti esélyt jelent. Ezt fejezi ki a „virtuális” jelző. Az EM nullponti tér olyan nagyenergiájú fotonokat is tartalmaz, amelyek képesek spontán elbomlani, átalakulni elektron-pozitron párrá. A részecske-antrészecske pár viszont rövid időn belül annihilálódik, visszaalakul fotonokká. Így a kvantumfluktuációk az EM alaptér következményeiként is értelmezhetők.

A kvantummechanika szerint az elemi részecskék egyben hullámtermészetűek is. Ez a hullámtermészet azonban bonyodalmakhoz is vezet a kvantummechanika értelmezésében. A hullámok ugyanis törvényszerűen hajlamosak a kisimulásra, éppen a kvantummechanika határozatlansági törvénye következtében, hiszen a hely és a mozgásmennyiség, az impulzus nem adható meg egyszerre tetszőleges pontossággal. Az impulzus határozatlansága azt jelenti, hogy a részecske sebessége nem egy élesen meghatározott érték, hanem egy határozatlansági tartományon belül elmosódott jellegű. Emiatt a részecske-hullám különböző részei különböző sebességgel terjednek és ez a hullám kisimulásához vezet (lásd. Pl. Károlyházi Frigyes: Igaz varázslat című könyvét). Igen ám, de itt egy fontos körülmény elkerülte a figyelmet. Ez pedig az, hogy a hullám kisimulása energiacsökkenéssel jár. De hová tűnik ez az energia? És miért nem folyik szét a hullám teljesen? A kvantummechanika standard értelmezése szerint a hullámfüggvényeket éppen a mérések ugrasztják össze. Mérés nélkül minden hullámfüggvény teljesen szétfolyna, kisimulna. Igen ám, de akkor teljes energiáját átadná – de miféle tényezőnek, miféle folyamatban? Javaslatom szerint az a tényező, amelybe a hullámfüggvények energiája a kisimulás révén beleáramlik, a kvantummechanikai alap-energiatér. QM alap-energiatér. Ez a QM alap-energiatér egyfajta raktár, amely feltöltődik a hullámfüggvények kisimulása alatt, és amelyből a hullám összeugrasztásához szükséges energia visszaigényelhető. Alapvető jellege tehát mozgósíthatósága, szabad hozzáférhetősége, emiatt egyfajta kvantummechanikai szabadenergiának tekinthetjük. A QM alap-energiatér már nem vezethető le az EM alaptérből, tehát ez önálló, ez a kvantummechanikai alaptér.

Kövessük most tovább a Világegyetem standard elképzelés szerinti fejlődését! Hogyan és mivé alakul a „hamis vákuum”? Először is a tágulás során a hőmérséklet fokozatosan lecsökken, egészen addig (ez kb. 10¹⁵ GeV-on következik be), amíg az addig egységes kölcsönhatás szétválik erős és elektrogyenge (az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás egyesített formája) kölcsönhatásra. De mi választja szét az egyesített kölcsönhatást erős és elektrogyenge kölcsönhatássá? A folyamatot egyfajta fázis-átmenetként értelmezik. Ez a fázisátmenet hasonló ahhoz, amikor a víz megfagy, vagy - fordított előjellel – amikor a víz felforr. A fagyás folyamán a felszabaduló energia az addig kaotikusan mozgó víz-atomokat szabályos rendbe, kristályrácsba rendezi. Hasonló jelenség figyelhető meg a mágnesesség esetében. Ha egy mágnest hevítünk, egy bizonyos hőmérséklet felett elveszti mágnesességét. A mágnesességet ugyanis az atomi köráramok rendezettségének egységessége adja. Ahogy ezek az atomi köráramok az egyre növekvő hőmérsékleten az ütközések hatására rendezetlenné válnak, úgy veszti el a mágnes mágnesezettségét. Fordítva, amikor egy forró mágnesezhető anyag lehűl egy mágneses erőtérben, egy kritikus hőmérséklet alatt az atomi köráramok felveszik a mágneses tér irányát, és az anyag mágnesezetté válik. Arról van tehát szó, hogy egy kaotikus tényező lecsökkenése előhívja az addig lappangó hajlamot a rendezettség felvételére. Az Univerzum esetében a tágulás okozta lehűlés váltja ki az erős és az elektrogyenge kölcsönhatás szétválását, ezt spontán szimmetriasértésnek nevezik. Azok a rendező erőterek, amelyek a spontán szimmetriasértést előidézik, Higgs-tér néven ismeretesek. A Higgs-tér a vákuum egy újabb kiegészítő formája. A Higgs-teret úgy kell elképzelni, hogy az Univerzum elsődleges vákuum-terének, a skalártérnek egyfajta elrendeződése, egyfajta beállása egységes rezgésállapotba. A skalár-tér pedig az alap-erőtér rezgése, az elsődleges energia-óceán. Ez az energia-óceán fagy be az Univerzum tágulása során, és idézi elő az erős kölcsönhatás és az elektrogyenge kölcsönhatás szétválását. A tágulás folytatódásával még egy „befagyással” még egy skalártér jelenik meg, és ez okozza az elektromos és a gyenge kölcsönhatás szétválását (10² GeV környékén). De hogyan értelmezhetők, honnan erednek ezek a skalár-terek?

A neutrínó

A fizikában máig felfedezett részecskék közül talán a neutrínó a legrejtélyesebb, amely a legtöbb meglepetést okozza. 1998. június 5-és a neutrínófizikában történelmi jelentőségű eseményt jegyeztek fel. A japán neutrínó-detektor, a Szuper-Kamiokande kutatói bejelentették, hogy kísérletileg bebizonyították, hogy a neutrínónak tömege van. A kutatócsoport bejelentésének fontosságát, szerepét a jövőben Clinton amerikai elnök a következőképpen világította meg nyilatkozatában: „Lehet, hogy ez sok amerikainak (vagy magyarnak) nem jelent sokat, de megváltoztathatja a legalapvetőbb elméleteket – a legkisebb szubatomi részecskéktől egészen addig, hogyan működik a Világegyetem, és valójában hogyan is tágul. Ez a felfedezés érinti az egész társadalmat, nemcsak gazdaságunkat, hanem az életről kialakított nézeteinket, más emberekkel fenntartott kapcsolataink természetét, és helyünket az időben.”

Miden rendszert keletkezéséből, születéséből lehet a legmélyebben megérteni, mert ez mutatja meg legalapvetőbb összefüggéseit létadó tényezőivel. Ezért fontos a Világegyetem keletkezésével foglalkozunk ahhoz, hogy saját életünket teljesebben foghassuk fel. Hasonlóan, az emberré-válás korszaka lényeges az ember mivoltának megértéséhez. A neutrínóra jellemző, hogy már felfedezése is különleges természetűnek mutatta. Nem úgy fedezték fel, mint más részecskét, a protont, a neutront, vagy az elektront, hogy közvetlen mérésekből határozták volna tulajdonságait. Nem a neutrínót, hanem a neutrínó hiányát fedezték fel először. A neutrínó felfedezésére az atommagok radioaktív, úgynevezett spontán béta-bomlása vezetett. A béta-bomlás elnevezés arra utal, hogy az atommag elektromosan töltött részecskét (elektront vagy pozitív töltésű antirészecskéjét, pozitront) bocsát ki (szemben az alfa-bomlással, amiben az atommag hélium-atommagot, alfa-részecskét bocsát ki, és a gamma-bomlással, amikor a kibocsátott részecske foton, más néven gamma-részecske). Chadwick 1914-ben az atommagok bomlásait tanulmányozva azt tapasztalta, hogy az alfa-bomlásnál a kibocsátott különböző energiájúak, szakszóval: diszkrét spektrumúak. A helyzet teljesen más a béta-bomlásnál, mert itt a kibocsátott elektronok energiája folyamatosan változik nullától egy meghatározott értékig, amely jellemző a béta-sugarat kibocsátó anyagra. Ez azt jelenti, hogy a kibocsátott elektronok hol kis, hol nagy energiával repülnek ki a magból. Adott radioaktív elem magjának bomlás előtti energiája megegyezik. Hasonlóképpen megegyezik a végtermék magjainak energiája is. Az energia megmaradásának tétele szerint tehát a tudósok azt várták, hogy az elektronok energiája a kiinduló és a végállapotok energiájának különbsége lesz, egyetlen jól meghatározott érték. Valójában, a kisugárzott elektronok maximális energiája megegyezett a végállapot és a kiinduló állapot energiájának különbségével (a 210 RaE elemnél ez az érték 1.1 millió eV, azaz 1.1 MeV). Mégis, a legtöbb elektron energiája ennél az értéknél alacsonyabb, hol kevésbé eltérve, hol egészen a 0 MeV környékéig. A jelenség annyira egyértelműen kimutatható, és látszólag minden egyéb lehetőség annyira kizárható volt, hogy a Nobel-díjas atomfizikus , Niels Bohr már az energia-megmaradás egyetemes érvényében kezdett kételkedni, és olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint az energia-megmaradás törvénye nem érvényes egyetlen atomra, csak makroszkopikus tömegekre. Az idők folyamán azonban kiderült, hogy a béta-bomlásban nemcsak az energia-megmaradás, hanem az impulzus-megmaradás és a spin-megmaradás tö9rvénye is sérül. Így jutott Pauli 1930-ban arra a feltételezésre, hogy a béta-bomlásban egy új, eddig nem ismert részecske is létrejön, és ez viszi el az energia, az impulzus és a spin hiányzó részét. Ez a feltételezett részecske kapta később a neutrínó nevet. A béta-bomlás első, közelítőleg teljes elméleti leírását Enrico Fermi adta meg 1934-ben. A neutron (ez a protonnal közel azonos tömegű, de semleges részecske) létezését már ö32-ben sikerült kimutatni. A neutrínó közvetlen kísérleti kimutatásával azonban egészen 1953-.ig várni kellett, mert a neutrínó olyan ritkán kerül kölcsönhatásba más elemi részecskékkel, hogy emiatt rendkívül nehéz kimutatni. A neutrínó ugyanis olyan „gyengén kölcsönható” részecske, hogy egy ólomfalnak 1 fényév (kb. 10.000 milliárd km) vastagnak kellene lennie ahhoz, hogy benne a neutrínó el tudjon nyelődni! A kísérletek szerint tehát a neutrínó olyan elektromosan semleges részecske, amelynek tömege sokkal kisebb az elektron tömegénél (a standard elmélet szerint tömege pontosan nulla), és amelynek spinje (perdülete) ½ értékű.

De mitől függ, hogy a neutrínó mekkora energiát kap a spontán béta-bomlásban? A korábbiakban megmutattam, hogy a spontán folyamatok nem lehetnek teljesen spontánok, valódi okuk van. Ezek az okok vagy belső, öntörvényű okok (amelyeket az élőlényeknél tételezhetünk fel), vagy véletlenszerűnek tűnő, de valójában jól meghatározott külső folyamat által kiváltottak, amelyben eső számú „gyanúsított” a vákuum lehet. Feltételezhetjük, mivel a vákuum folyamataiban az elektromágneses (EM) és a vákuum kvantum-alaprezgéseit adó skalár-hullámok jelentős szerepet játszanak, hogy ezek az EM és kvantum-folyamatok hatnak kölcsön a bomlásra hajlamos atommaggal, ezek rezegtetik meg az atommag anyag cseppjét. Ugyanakkor a kvantumfizika megmutatta, hogy az elemi részecskék is rendelkeznek „belső” tulajdonságokkal, belső szimmetriákkal. Ezek olyan belső terekkel kapcsolatosak, amelyekben szintén a – fénysebességnél gyorsabb – skalárhullámok bukkannak elő.

Érdemes megemlíteni ezzel összefüggésben, hogy a müon- neutrínó (a neutrínónak három ismert fajtája: az elektron- neutrínó, amelynek az elektron (tömege 0.511 MeV) kibocsátásával vagy elnyelésével kapcsolatos, a müon- neutrínó, amely a m-mezonnal (tömege 106 MeV), és a tau-neutrínó, amely a tau-mezonnal (tömege 1777 MeV) kapcsolatos) tömegének legtöbb mérése negatív tömeget ad, a müon- neutrínó tömegének négyzetére (márpedig minden valós szám négyzete pozitív, csak a komplex, vagyis a képzetes szám négyzete lehet negatív)!. A kutatók többsége valami eddig fel nem ismert mérési hibára gyanakszik. De már fölvetették, hogy a müon- neutrínó valóban képzetes tömegű részecske, fénysebességnél gyorsabb fajtájú, szakszóval: tachion (Chodos, Hauser, Kostelecky: The neutrino as a tachion. Phys. Lett. 150B, 431, 1985).

Mielőtt azonban folytatom a neutrínó bemutatását, előrebocsátanék néhány észrevételt arról, hogy miért fontos számunkra a neutrínó kutatása. Igaz, hogy a neutrínó egy ritka folyamatban, a béta-bomlásban keletkezik leggyakrabban, mégis, ez a ritka folyamat az, amely a Nap és a csillagok létét, energiatermelését lehetővé teszi! A neutrínó teszi lehetővé, hogy a proton egy másik protonnal ütközve nehéz hidrogén (deutérium)-magot hozzon létre. A csillagok létének alapja a hidrogén héliummá alakulása közben felszabaduló energia, amely a hélium atommag és a négy proton (a protontömeg 983 MeV) tömegkülönbségének megfelelően 25 MeV (ez a hidrogénbomba energia-felszabadulásának is az alapja). A p + p = 2H + e⁺ + n_e magreakcióban a nehéz hidrogén mellett pozitron és elektron- neutrínó keletkezik. Ez a neutrínó-termelő folyamat a proton-proton ciklus legelső lépése, alapja, mert a deutérium-magok már képesek hélium-maggá alakulni további proton felvételével. Ahhoz, hogy a hélium-atommag leadhassa pozitív töltését, a felvett protonnak neutronná kell alakulnia. Ehhez viszont pozitront kell kibocsátania, és ez elektron- neutrínó kibocsátásával is jár. Egy proton-proton ciklusban tehát 2 elektron- neutrínó keletkezik, és eközben 25 MeV energia szabadul fel. Ha a neutrínók tulajdonságait jobban megismerjük, azzal a Nap energiatermelésének megismeréséhez jutunk közelebb. És mivel a Nap energiatermelése a Nap egész működésének alapja, és az életet a Nap hatásai hozták létre, és ma is lényeges mértékben befolyásolják élettevékenységeinket, ezért a neutrínók tulajdonságaival saját létünk közvetlen biológiai, sőt pszichikai alapjainak megértéséhez is közelebb jutunk.

Mindezen túlmenően azonban a neutrínó a Világegyetem életében is jelentős szerepet játszik. A Világegyetem szerkezete és keletkezése is bensőségesen összefügg ezeknek a megfoghatatlan részecskéknek a tulajdonságaival. Az ősrobbanás elmélete szerint a Világegyetem egyik leggyakoribb részecskéje éppen a neutrínó, 50 milliárdszor tö9bb neutrínó létezik, mint elektron. Ha a neutrínónak van tömege, akkor ez a Világegyetem teljes tömegének jelentős részét adhatja (mint a „hiányzó” vagy „sötét” anyag), és így hozzájárulhatott saját Tejútrendszerünk létrejöttének és kifejlődésének, szerveződésének lehetővé tételéhez. Sőt, minden jel szerint szerepe van a Világegyetem keletkezésének lehetővé tételében. A Világegyetem anyag nem maradhatna fenn, ha a neutrínó nem létezne. Az én kutatásaim – a naptevékenység és a Nap működésének mélyebb megértésén túl –á arra is irányulnak, hogy a neutrínók tulajdonságai milyen lehetőségeket teremtenek az Ember és a Világegyetem kapcsolatainak gazdagítására.

A neutrínófizika egyik legjelentősebb , és kétségkívül történelmi jelentőségű eredményét nemrégen, a „Neutrínó-1998” konferencián hozták nyilvánosságra. A Szuper-Kamiokande (SK) japán-amerikai kutatógárdája a kozmikus sugarak földi légkörbe jutása során keletkező müon-neutrínók számát mérte 1996. áprilisa óta. Az SK detektor 1000 méter mélységben működik a Kamioka bányában, hogy leárnyékolja a zavaró háttérsugárzásokat, és benne 50.000 tonna rendkívüli tisztaságú víz alkotja a neutrínókra érzékeny anyagot. Az SK képes az elektron és a müon- neutrínók kimutatására úgy, hogy érzékeli a neutrínók vízmolekulákkal kölcsönhatásakor keletkező fényfelvillanásokat. A detektorba jutó müon ill. elektron- neutrínó – ha kölcsönhat valamelyik vízmolekula oxigén-atommagjával – müont, ill. elektront hoz létre, amelyek pár métert közel fénysebességgel befutva fékezési Cserenkov-sugárzást bocsátanak ki. A légkörben keletkező müon- neutrínók száma – amint az a neutrínóknál szinte rendszerűen jelentkezik – az elméleti várt viselkedéstől jelentősen eltér. A standard részecskefizikai modell (az elektromos és a gyenge kölcsönhatást is leíró, elektrogyenge elmélet) szerint ugyanis a neutrínók nem rendelkezhetnek (nyugalmi) tömeggel. Ennek ellentmond, hogy kevesebb légköri neutrínót észlelnek a neutrínó-detektorok, mint amennyit a standard modell jósol. Az egyik magyarázat szerint ennek oka, hogy a különböző neutrínó-fajták, az elektron, a müon- és a tau-neutrínó – hajlamosak röptük közben egymásba átalakulni. Ezt a jelenséget hívják neutrínó-oszcillációnak. Az SK mérései szerint a légkör tetejéről érkező neutrínók száma megegyezik az elméletileg várt értékkel, míg a Föld túlsó feléről, alulról a detektorba érkező neutrínók száma ennek mindössze körülbelül a fele. Lényeges, hogy a hiány a nagyenergiájú, 1.000 MeV (1 GeV)-nál nagyobb energiájú neutrínóknál jelentkezik, és az 1 GeV-nál alacsonyabb energiáknál nem mutatható ki. Ezek a mérési eredmények egyetlen mai elmélettel állnak összhangban: azzal az elmélettel, amely szerint legalább az egyik fajta neutrínó tömeggel rendelkezik, és oszcillációval más fajtájú neutrínóvá alakul. Mivel a SK detektor kevesebb neutrínót észlel, ezért olyan neutrínóvá kell alakuljon a müon- neutrínó, amelyet a SK nem tud kimutatni. Két ilyen fajta neutrínó létezik: az egyik a fentebb említett tau-neutrínó. A másik egy olyan neutrínó, amely csak a standard elmélet még mélyebb átalakításában jelentkezik, és amelyről mindmáig semmiféle kísérleti bizonyíték nem áll rendelkezésre. Ez a steril neutrínó. Amíg a standard neutrínó-fajták jellemzője, hogy nem vesznek részt az erős és az elektromágneses kölcsönhatásban, csak a gyenge és a gravitációsban, addig a steril neutrínó még a gyenge kölcsönhatásban sem vesz részt. A modellek szerint a steril neutrínó csakis oszcillációval keletkezhet, valószínűleg egy másik világba oszcillál át, és teljesen eltűnik a mi világunk detektorai elől. Kísérletekkel mégis különbséget lehet tenni a tau és a steril neutrínó végtermékek között, éppen mivel a tau neutrínó léte anyagi kölcsönhatásokra vezet, míg a sterilé nem. Így a jövőben kísérletileg el lehet majd dönteni, hogy a SK észlelte müon- neutrínó oszcilláció végterméke, tau, vagy steril fajta.

Az észlelt neutrínó oszcillációt összevetve az elméleti modellekkel következtetést nyertünk a neutrínók tömegére vonatkozóan. Az összefüggés olyan, hogy ebben csak a neutrínófajták tömegének különbsége határozható meg: és erre 0.07 eV adódott, 0.04 eV hibahatárral. Ez azt jelenti, hogy nem lehet mindegyik neutrínófajta tömege nulla, és legalább az egyik fajta tömege ennél nagyobb kell legyen. Ez az eredmény azt jelzi, hogy az Univerzumban a neutrínók az atomos anyag teljes tömegének legalább 10-100%-át teszik ki, és így jelentősen hozzájárulnak a Világegyetem teljes tömegéhez.

A Szuper-Kamiokande mérései hatalmas jelentőségűek az emberiség számára. Mégis, a mai világ olyan, hogy a kormány nemrég bejelentette, először csak 15%, majd nemsokára újabb 15%-kal csökkenti a Szuper-Kamiokande költségvetését. Talán a felfedezés hatására mégis elállnak e döntéstől.

A standard napmodell szerint a Nap energiájának 98%-át az ún. proton-proton ciklusban termeli. A proton-proton ciklusban hidrogén-atommagok, protonok egyesülnek egymással, és létrejön a deutérium, a nehéz-hidrogén. Ahhoz, hogy két proton képes legyen úgy ütközni, hogy magreakciókban vehessenek részt, le kell győzniük az elektromos taszítást, hiszen mindkét proton töltése pozitív, és az azonos töltések taszítják egymást. Ahhoz, hogy a deutérium létrejöhessen a protonokból, az egyik protonnak át kell alakulnia neutronná. Csakhogy a proton nem változik át magától neutronná. Egy magányos neutron 11 perc alatt elbomlik egy protonra, egy elektronra és egy neutrínóra. A proton viszont stabilis részecske, amely nem bomlik el a Világegyetem teljes élettartama alatt sem semmiféle más részecskévé. De akkor hogyan jöhet létre a deutérium atommag két protonból? A rejtély titka abban rejlik, hogy a protonok nemcsak elektromosan hatnak kölcsön, hanem magerőkkel is, és a magerők képesek összetartani két pozitív töltést is, ha elég közel kerül egymáshoz a két proton.

De hogyan érthetjük meg a protonok közti magerőt? Erre Heisenberg 1932-ben született elképzelése javasolt egy megoldást, amely azóta is minden kölcsönhatás egyetemes leírásává vált. A kölcsönhatásokat a kvantumelmélet úgy írja le, hogy ezeket a kölcsönhatást közvetítő részecskék cseréje, kicserélődése idézi elő. Ezt a kicserélődési kölcsönhatást szokták szemléltetni két labdajátékos játékával. Ahogy dobálják oda-vissza a labdát, minden labda-érkezésnél kicsit hátrább labda lendülete az őt elkapó játékost. Amikor pedig visszadobja a labdát, a másik játékos kap hátrafelé taszító lendületet. Így tehát, ha a játékosok a súlytalanság állapotában lebegnének, a labdázástól folyamatosan távolodnának egymástól. Ez pedig olyan jelenség, ami akkor fordul elő, ha a játékosok taszítják egymást. Tulajdonképpen taszítják egymást, taszigálják egymást, de nem kézzel, hanem labdával fejtik ki a taszító hatást – bár nem a taszításért, hanem a játék öröméért.

Így talán le lehet írni a taszító kölcsönhatásokat – de hogyan lehet leírni a vonzókat? Valahogy úgy, ahogy a vízmolekula elektronjai képesek kötést létrehozni az oxigén és hidrogénatomok között. Ennek oka, hogy a negatív töltésű elektronfelhő és a pozitív töltésű atommagok elektromos vonzása egybe képes tartani a vízmolekulát. Heisenberg valami hasonló folyamatot tételezett fel a proton és a neutron között. A kicserélődő részecske azonban elektromosan semleges kell legyen ahhoz, hogy a magerőkről számot tudjon adni.

Térjünk vissza most a proton-proton, röviden a pp-ciklushoz! A protonok között kicserélődő elektromosan semleges részecske (a pí-mezon) képes a protonokat úgy egymáshoz ragasztani, hogy ezek legyőzve az elektromos taszítást, elegendő időt töltsenek egymás társaságában. Ilyen szoros közelségben viszont a proton instabillá válik, hajlamos lesz neutronná alakulni, bár ez a hajlandóság rendkívül kicsi, és így a proton neutronná alakulása rendkívül ritka. Ha ritkán is, de megtörténik a proton neutronná alakulása, miközben pozitron és neutrínó keletkezik. Ezek a pp-neutrínók azok, amelyek alacsony (>1 MeV) energiájúak. Létrejön a nehéz-hidrogén, amely már könnyen befoghat egy protont, amivel már hélium-maggá, He-3-má alakulhat. Két He-3 mag találkozásából pedig létrejön a proton-proton ciklus fő csatornájának végterméke, a He-4. mivel a ciklusban végeredményben négy hidrogén-magból épült fel a hélium atommag, és a He-4 mag tömege kisebb, mint négy protoné, a tömegkülönbség a magenergia felszabadulását jelenti.

Ritkább eset, amikor a He-3 egy He-4 maggal találkozik, és összeolvadva egy berillium-7 (be-7) magot alkotnak. A Be-7 mag képes elektronnal találkozva Li-7 maggá változni, egy közepes energiájú, 1 MeV körüli neutrínó kibocsátása közben. A Li-7 mag egy proton felvételével 2 He-4 magot hozhat létre.

Még ritkábban, az esetek 0.015%-ában, de előfordul, hogy a He-3 egy He-4 maggal találkozik, és összeolvadva egy berillium-7 (Be-7) magot alkotnak. A Be-7 egy proton felvételével Bór-8 maggá változik. A Be-8 instabil, elbomlik, Be-8-ra egy pozitron és egy nagyenergiájú (akár 14 MeV-ot is elérő) neutrínó kibocsátásával. A Be-8 mag pedig szétesik két He-4 maggá, a ciklus lezárul.

A standard elmélet szerint a Nap teljes energiatermelésének két százalékát egy másik reakció-típus, a szén-nitrogén-oxigén, CNO ciklus állítja elő. A CNO ciklusban termelődő neutrínók energiája szintén közepes, 1 MeV körüli. Az egyes reakciókban termelődő neutrínók száma erősen függ a hőmérséklettől. Így például a pp-neutrínók a hőmérséklet, T negyedik hatványával arányosan termelődnek, a Be-7 neutrínók fluxusa T⁸-nal, a Bór-neutrínók fluxusa T¹⁸-nal arányos.

A neutrínó fluxus hőmérsékletfüggése sokkal súlyosabb tény, mint a neutrínó-detektorok adatainak értelmezése. Azt ugyanis nem tudjuk pontosan, hogy mit is érzékelnek a detektorok. Gondoljuk, hogy a standard elképzelés szerinti fluxust mérik. Márpedig az, hogy mit gondolunk, mit mérünk, eleve meghatározza, hogyan értelmezzük a mérési eredményeket, és még azt is, hogy mit nevezünk mérési eredményeknek. A detektorok ugyanis a különböző energiájú neutrínókra különböző módon érzékenyek. Az alacsony energiájú, proton-proton ciklusból eredő neutrínókra például jóval kevésbé érzékenyek a detektorok, mint a nagyobb energiájú, a berillium bomlásából adódó, vagy a szén-nitrogén-oxigén ciklusból eredő neutrínókra. A legnagyobb energiájú neutrínók – a standard modell szerint a bór bomlásából adódnak. Márpedig, ha a neutrínó-detektorok egy adott beütés-számot mérnek, ebből vissza szeretnénk következtetni arra, hogy ez a beütésszám milyen neutrínófluxusnak felel meg. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy a beérkező neutrínók milyen hányada esik az alacsony-energiájú, mekkora hányada a közepes, illetve a magas energiájú tartományba. Mert ha például a detektor 100 beütést jelez, ez lehet 100 alacsony-energiájú neutrínó beesésének következménye, de éppúgy lehet 10 nagyenergiájú neutrínóé, ha ez a nagy energia éppen akkora, amelyikre a detektor tízszer érzékenyebb. Ahhoz tehát, hogy a detektorok érzékenységi különbségét figyelembe tudjuk venni, eleve ismernünk kell a neutrínók energia szerinti eloszlását. Szükség van tehát egy kiindulópontra, amely megmondja, elméleti számításokra támaszkodva, milyen is ez az energia-eloszlás legjobb tudomásunk szerint. Ha a standard napmodell mögötti feltevések teljesülnek, ez az eljárás jogos.

De mi van akkor, ha a Napon létezik egy olyan energiatermelő folyamat, amit a standard napmodell nem vett figyelembe? Ez az a kérdés, amelynek vizsgálatát elkezdtem. A szokásos eljárás ugyanis az, hogy a detektorok mért beütésszámait a standard modellel értelmezve leszármaztatnak egy neutrínó-fluxust, és azt mondják, ez az érték a mérés eredménye. Így azonban az egyes neutrínó-detektorok mérései egymásnak ellentmondanak. A kiutat azzal a feltevéssel igyekeztek megtalálni, hogy a neutrínók valamiféle átalakuláson mennek át, miközben a Napból elérnek a Földre. Több tény is utal azonban arra, hogy a neutrínó-detektorok egyike, a Kamiokande, és utódja Szuper-Kamiokande (SK) nemcsak a standard modell szerint neutrínókat észleli! A legfontosabb ilyen tény, hogy a neutrínó-detektorok mért értékei a standard modell számára ellentmondónak tűnnek. Ha viszont a SK detektor olyan neutrínókat is észlel, amelyeket nem vettek figyelembe, akkor ezt a többletet le lehet vonni a SK eredményekből, és máris megszűnik az ellentmondás. Ilyen többletet adhatnak a forró buborékok által termelt nagyenergiájú neutrínók, és a forró buborékokban létrejövő nagyenergiájú fotonok axionná alakulása. Tény, hogy a neutrínón energia szerinti eloszlása eltér az elméletileg várt értéktől. Kevesebb alacsony energiájú és több magas energiájú neutrínót mérnek a detektorok. Ez pedig értelmezésemben arra utal, hogy a Nap magja a standard modellnél hidegebb, és így kevesebb neutrínót termel az elméletileg vártnál. Azért van mégis viszonylag több magas energiájú neutrínó, mert a napmag robbanásos körzetei, a forró buborékok új, eddig figyelembe nem vett típusú magreakcióikban nagy-energiájú neutrínókat termelnek.

Megvizsgáltam, milyen következtetéseket lehet levonni, ha a neutrínó-detektorok beütésszáma és a keresett mennyiség, a neutrínó-fluxusok közti összefüggésbe bevezetem a neutrínó-fluxus hőmérséklet-függését megadó összefüggéseket. Így minden egyes neutrínó-detektor méréséből a napmag hőmérsékletének eloszlására lehet következtetni. Ha az így kapott hőmérséklet értékek eltérnek egymástól, akkor ennek csak az lehet az oka, hogy az egyes neutrínó-detektorok mást látnak a Nap magjában lezajló folyamatokból, annak megfelelően, hogy más küszöb-energiával rendelkeznek. A HOMASTAKE detektor klór-alapanyaga miatt csak a berillium- és bór-neutrínókat látja. A KAMIOKANDE víz alapanyaga miatt csak a bór-neutrínókat érzékeli. A GALLEX gallium alapanyaga miatt képes az alacsony energiájú pp-neutrínókat (deutérium-neutrínókat) és kimutatni. Az eredmény azt mutatja, hogy a három fajta detektor mérései csak akkor egyeztethetők össze, ha a Nap magja hidegebb, mint a standard napmodellé, és ha a SK detektor méréseinek egy része standard forrásból ered.

Mit jelent ez az eredmény? Ha a Nap magja hidegebb neutrínó-hőmérsékletű, mint a standardé, akkor ez azt jelzi, hogy a Napnak kevesebb energiát kell termelnie. De a Nap által termelt energia meg kell egyezzen a Nap felszínén kibocsátott összenergiával (legalábbis hosszú távon). Ha tehát a Nap magja hidegebb a standardnál, akkor egy új típusú energiaforrás kell működjön úgy a Nap belsejében, hogy ez nem módosítja jelentősen a Nap hőmérséklet-eloszlását! Világos ugyanis, hogy ha bármilyen új típusú energiaforrás is működne a Nap belsejében, de megtermelt hőjét a Nap belsejében egyenletesen szétteríti, akkor felmelegítené a Napot, tehát nem lehetne hidegebb. Ide tehát olyan energiaforrás kell, amely úgy jut a felszínre, hogy nem melegíti föl a Napot: tehát vagy helyforró csatornákat hoz létre, vagy más, nem termikus energiává alakul, például mágneses teret hoz létre.

És éppen ez az, amit eredményünk második pontja mutat: azt, hogy a neutrínók egy része nem standard forrásból ered. Ilyennek léteznie kell, ha létezik egy nem standard energiaforrás! A Nap magjába forró körzetek jönnek létre, átfogják forró csatornáikkal a Nap egészét, egyfajta energia-keringési rendszert alkotnak. Ezt a keringési rendszert pedig egy ciklus működteti, amely 11 élvenként felerősödik és lecsillapodik, egyfajta kozmikus szívverésként.

A kölcsönhatások eredete

A neutrínók kölcsönhatásban (a gyenge magerők révén) születnek. A neutrínók detektálása is kölcsönhatásaik révén lehetséges. A neutrínók alaposabb megértéséhez szükségünk van a neutrínó kölcsönhatásainak megértésére. A neutrínók kölcsönhatásait a mai fizika a többi kölcsönhatáshoz hasonlóan a kölcsönhatást közvetítő részecskék cseréjével írja le.

De mit értünk kölcsönhatás fogalmán? Ez a kérdése a természetfilozófia, és mai egyik utóda, a fizika megalapozásának kulcskérdése. Kölcsönhatás nélkül semmi sem létezik. Minden, ami létezik, kölcsönhatásaiban létezik. Ahhoz, hogy létezni tudjon, kölcsön kell hatnia, ezekkel a kölcsönhatásokkal tornázza át magát a nemlétből a létbe a létező. De mi az, ami kölcsönhat? Bármi is az, ami kölcsönhat, nem lehet már eleve, kölcsönhatásai nélkül létező. Nem lehet elgondolni semmiféle létezőt sem kölcsönhatásai nélkül. Amikor tehát azt hisszük: a kölcsönhatás forrásai anyagi testek – egy megengedhetetlen és hamis állítást vélünk igaznak. Az anyagi test tehát csak a létezőnek a kölcsönhatások világába bejutásával válhat anyagi testté. De a kölcsönhatások előtti világ nem létezik. Hol a kiút abból a látszólagos ellentmondásból? Ott, hogy minden létező létalapja az EGÉSZ, a Világegyetem. Minden létez létalapja az összes összefüggés eleve adott rendszere. Minden létező – a Világegyetem kivételével – egy rész, amelynek éppen rész-mivolta határozza meg, miféle kapcsolatot tart fenn a világ többi részével. És mivel a Világegyetem egyetlen egységes egész, ezért a világ bármely része kapcsolatot tart fenn az Egésszel, tehát nemcsak néhány rendszerrel hat kölcsön, hanem az összessel, az összes létezési szintjén, és a Világegyetem egységes életszintje adja létezésének legvégső alapját. A kölcsönhatás fogalmának meghatározása tehát elvezetett a Világegyetem egységes létszintjéhez. Ez az egységes világ-kölcsönhatás a Világegyetemet egységessé szervező, átfogó kölcsönhatás, a legelső kölcsönhatás, ami a Világegyetemben létezett. Nevezzük el ezt a legelső kölcsönhatást sajátságos, átfogó világszervező jellege miatt elsődleges kölcsönhatásnak. Ez az elsődleges kölcsönhatás ellát a Világegyetem egyik „végétől” a másikig, átfogja az egész Világegyetemet. Nemcsak hogy átfogja, de képes is megszervezni, egységes egésszé, működő rendszerré tenni. Léteznie kell tehát átfogó kozmikus létezőnek. Ismerünk ilyen létezőket: ilyen a fizikai erőterek közül a gravitációs és az elektromágneses erőtér. Az elsődleges kölcsönhatásnak megfelelő elsődleges erőtér pedig az egész Világegyetemet átfogó révén az egész téridőt is át kell fogja, tehát mintegy téridőn „kívüli” eleve adott háttere, talaja az összes kölcsönhatásnak és létezőnek.

Fenti meghatározásom tehát a következő alakban a helyesebb: minden, ami létezik, a Világegyetem része, és csakis a Világegyetemmel fenntartott kapcsolataiban létezik.

Descartes dualista filozófiájában az anyag elsődleges tulajdonságainak a kiterjedést és az ezzel szorosan összefüggő mozgást tekintette. E program szerint minden tulajdonságot, beleértve a gravitációs hatásokat, a testek kiterjedésére és mozgására kell visszavezetni. Érthető, hogy a felfogás szerint a testek közti kölcsönhatás kizárólag azok érintkezése útján jöhet létre. A testek kiterjedésének és mozgásállapotának megváltoztatásához azonban erő szükséges. De hogyan fejtsen ki egy test erőhatást a másik testre enélkül, hogy érintkezne vele? Hogyan emeljen fel valaki egy távoli testet, ha karja nem ér el odáig? Ha létezne ilyen testetlen távolbahatás, ez kivezetne az anyagi világrendszerből. Feltételezné, hogy a fizikai rendszer kifejt egy nem fizikai hatást, ez a hatás tovaterjed az anyagtalan űrben, vagy „áttevődik” (Az űr fölött? Azon kívül?) a másik test körzetébe, és ott, mint nem fizikai hatás, elkezd fizikai hatást kifejteni. Az képtelenségnek tűnik. Mégis, Newton a gravitációt éppen ilyen távolbaható kölcsönhatásként írta le. Emiatt legtöbb kortársa gravitáció-elméletét elfogadhatatlannak, okkult erőnek tartotta. Olyan erőnek, amely egyfajta „nesze semmi, fogd meg jól” alapon ugrik elő egy testetlen, üres fogalmi térből. Newton épen ezen kritikák hatására gravitációelméletét ismertető könyve, a „Principia Mathematica” második kiadásában már feltette- Arisztotelész nyomán -, hogy a minden űrt betöltő finom anyagiságú közeg, az éter közvetíti a gravitációs hatást. Csak éppen azt nem tudta megadni, miféle módon képesek az éter feltételezett részecskéi egymásra hatást gyakorolni. A probléma ezzel lényegében fennmaradt, mert az éteratomok közti kölcsönhatás éppúgy távolbahatást jelent, anyagi közvetítés nélkül, mint a magyarázni kívánt hatás. Ahogy Richard Morris írja „A valóság természete”’ című könyvében, csak a rákövetkező nemzedékek, akik mintegy belenőttek a newtoni mechanikába, azaz az elméleti érvek súlyát a tapasztalati sikerekénél kevesebbre taksálták, kezdték elfogadni ezen távolbahatás létét.

Newton elméletét Joseph Luis Lagrange fejlesztette tovább, a gravitációs potenciál (magyarul: lehetőség) bevezetésével. Ezzel Lagrange a két test között ható gravitációs erőt visszavezette egy mindenhol jelen levő térre. Két test között olyan gravitációs erő hat, amely a testek helyén mért gravitációs potenciál különbségével írható le. A potenciáltér létének fizikai valóságot az elektromágneses jelenségek körében Oersted mérései adtak először. Oersted 1820-ban felfedezte, hogy amikor egy drótban elektromos áram folyik, a közeli iránytű mágnestűje elmozdul az áram irányára merőlegesen. Ez már emlékeztetett egy valóságos távolbahatásra, hiszen mindenféle látható közvetítő nélkül valóságos fizikai hatás lépett fel. Ez a jelenség bizonyára csodásnak tűnt akkoriban, ahogy ma is annak tűnik a fogékony elme számára. Csodás, mivel az iránytű nem mástól, hanem mintegy maga-magától jön mozgásba, épp akkor, amikor az áram beindul a közeli villanydrótban. Ez a magától mozgásba jövés pedig szinte mágikus hatásnak tűnik. Talán nem véletlen, hogy éppen ezért nevezik magyarul és minden világnyelven a látszólag magától létrejövő, azaz mágikus távolbahatást mágneses hatásnak.

Gauss 1845-ben Webernek írt levelében azt Írja, hogy az elektrodinamika talpköve, kulcseleme, hogy a töltések közti kölcsönhatás a fényhez hasonló módon, és véges sebességgel terjed. James Clerk Maxwell híres könyvében (A Treatise on Electricity and Magnetism, 3. Kiadás, 1892.) annak is utolsó fejezetében a távolbahatással foglalkozik. Megállapítja, hogy három kiemelkedő matematikus foglalkozott ezzel a kérdéssel. Bernhard Riemann 1858-ban a göttingeni tudományos társaság ülésére beterjesztett írásában az elektrosztatikus potenciált (a nyugvó töltések közötti potenciáltér) a rugalmas közegekben terjedő hullámokhoz hasonló egyenlettel írta le. Ezt az írást Riemann először visszavonta, majd később a Poggendord Annalen-ben jelentette meg (1867). Clausius megvizsgálta Riemann érvelését, és megállapította, hogy Riemann levezetése matematikailag nem megalapozott. Ezenkívül nem vezet a tapasztalatilag ismert elektrodinamikai erőtörvényekre, sem pedig a W. Weber által elméletileg levezetett erőtörvényre. C. Neumann 1868-ban jóval részletesebben kidolgozott elméletet mutatott be. Neumann elmélete szerint az egyik részecskéről a másikra átvitt potenciál terjedése egyáltalán nem hasonlít a fény terjedésére. Neumann szerint a lehető legnagyobb különbség ál fenn a potenciál átvivése és a fény terjedése között.

1. A fényes test minden irányban bocsátja ki fényét. A kibocsátott fény erőssége egyedül a fénylő testtől magától függ, és nem függ a megvilágított test jelenlététől. Az elektromos töltés által előreküldött potenciál viszont (matematikai alakja ee’/r, ahol e a kibocsátó, e’ a fényt elnyelő részecske elektromos töltése, r pedig kettejük távolsága a kibocsátás pillanatában) nemcsak a kibocsátó részecske, hanem a fényt kapó részecske töltésétől is függ. Ráadásul a kettőjük közti távolságot a kibocsátás pillanatában kell figyelembe venni! Vagyis potenciál közvetlen távolbahatást biztosít.

2. A fény esetében a fény erőssége csökken a kibocsátó részecskétől távolodva, az idő növekedtével. Fordítva, a potenciál értéke egyáltalán nem függ az időtől.

3. a megvilágított test által elnyelt fény rendszerint csak egy töredéke a kibocsátott, valamint a ráeső fénynek. Fordítva, a vonzott töltés által felfogott potenciál értéke azonos a hozzá érkező értékkel.

4. A fény sebessége állandó az éterhez vagy a térhez viszonyítva. Fordítva, a potenciál átvitelének sebessége a kibocsátó részecske a kibocsátás pillanatában vett sebességéhez képest állandó.

Maxwell könyve végén bevallja, hogy ő maga nem volt lépes elméjében ellentmondásmentesen leképezni (konzisztens mentális reprezentációt konstruálni) Neumann elméletét. Az általa vázolt képlet, a tapasztalati bizonyítékokkal együtt azonban Neumann elmélete mellett szól. Még ha a potenciál véges terjedési sebességű is, már kibocsátásának pillanatában valahogyan érzékeli a távolbeli felfogó részecskét, azaz közvetlen kapcsolatban áll egy távolbaható tényezővel. A tanulmány bevezetőjében bemutatott logikai elemzés azonban arra a következtetésre vezet, hogy nem képzelhető el materialista alapon a távolbahatás ellentéte, a közvetlen érintkezést biztosító, de véges terjedési sebességű hatás a kölcsönhatás végső szintjén. Ezen a szinten ugyanis más arról van szó, hogy a távolbahatás alternatívája a fokozatos, véges terjedési sebességű hatás. De miben terjed ez a véges sebességű hatás? Ha egy anyagi közegben, akkor az ezt az anyagi közeget létrehívó kölcsönhatás terjedése marad közeg nélkül. Végső szinten tehát csak az jöhet szóba, hogy a kozmikus anyagtalan űrön át lövedékszerűen vagy hullámfrontszerűen terjednek az erőhatást közvetítő anyagi jelenségek. De a teljesen anyagtalan űr bevezetése kivezet az anyagi jelenségek köréből. Másrészt a teljesen anyagtalan űr hogyan lenne képes a hullámfront vagy a részecske-lövedék sebességét véges sebességűvé tenni, lefékezni? És ha véges sebességűvé fékezte, akkor mennyi ideig terjed a teljesen anyagtalan űrben az erőhatás? Ha véges ideig, akkor a teljesen anyagtalan űr kiterjedt létező, azaz Descartes felfogása szerint rendelkezik az anyagiság legfőbb tulajdonságával, a kiterjedéssel. Arra a következtetésre kell tehát jussunk, hogy a teljesen anyagtalan r az anyagiság megtestesítője. Az anyagtalanság anyagisága feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik számomra. Így tehát logikai alapon bizonyítottam be, hogy a végső szintű kölcsönhatás – ami egyben a Világegyetem elsődleges kölcsönhatása – eleve távolbahatást jelent. Minden véges terjedési sebességű kölcsönhatás az elsődleges kölcsönhatáson, a távolbahatáson alapszik. A Világegyetem nem létezhetne, nem szerveződhetne meg egységes egészként, nem hozhatna létre életet, ha nem rendelkezne ezzel az átfogó szervezőerővel.

A nagyléptékű, makroszkopikus világ viselkedésének fizikai törvényei mellett századunk elején fény derült arra, hogy az atomok, az elemi részecskék viselkedésére a hétköznapi anyag-fogalom nem alkalmas.

Az elemi részecskék viselkedése ugyanis jelentősen eltér a biliárdgolyókétól. A legnagyobb különbség, hogy az elemi részecskék részecske-természetük mellett egyidejűleg hullámtermészettel is bírnak! A fény részecske-természete már évszázadok óta ismert volt. Ahogy a biliárdgolyók mozgása egyirányú, amíg akadályba nem ütközik, úgy a fény terjedését is túlnyomórészt egyirányúnak tapasztalták. Newton idejében még a fényt részecske-természetűnek, egyirányban terjedőnek ismerték. Young csak 1803-ban fedezte fel, hogy a fény szűk réseken áthaladva nemcsak egyenes vonalban terjed tovább, ahogy azt megszoktuk, hanem minden irányba szóródik, ahhoz hasonlóan, ahogy egy kő vízbe pottyanásakor keletkező hullámok minden irányba, gömbszimmetrikusan terjednek tovább.

A fény részecske-természetét századunk elején a kvantummechanika fedezte fel újra. Max Planck a testek hőmérsékleti sugárzását vizsgálta. Minél melegebb egy test, annál több hősugárzást bocsát ki magából. Ez a hősugárzás az izzó vas lehűlésével szemléltethető. Amíg a vas izzik, fehéres fényt bocsát ki magából. Ahogy hűl, fénye vörösebbé válik, majd ezután feketének látszik. Ettől kezdve mi, emberek, nem látjuk a lehűlés során a színek változását, de kimutatható, hogy a vörös után az infravörös sugárzás lép fel, aminek mi inkább csak melegítő hatását érzékeljük. Mivel a fény elektromágneses hullám, ezért a hősugárzás is az. Adott hőmérsékleten minden (abszolút) fekete színű test hőmérsékleti sugárzásához ugyanaz a szín tartozik. Az égen izzó Nap azért sárgás színű, mert az elektromágneses sugárzási energia szerinti eloszlásának maximuma éppen a sárga fény tartományába esik. A fekete test sugárzását legjobban egy fekete üregben kialakuló sugárzási térrel közelíthetjük meg. Miféle módon oszlik el a sugárzás energiája, pl. Egy kocka alakú üregben? Ezt az elektromágneses tér viselkedését leíró Maxwell-egyenletek és az üreg alakját leíró határfelületek együttesen határozzák meg. A számítások bemutatása nélkül is kézenfekvő, hogy az elektromágneses hullámok az üreg alakjához alkalmazkodnak, és olyan állóhullámokat alakítanak ki, amelyek faltól-falig hullámzanak. Az állóhullámok jellemzője, hogy a falaknál a hullámok bukfencet vetnek. Ha a hullámokat, mint a vízszint függőleges rezgéseit képzeljük el, akkor a falaknál akkor állandósulhat a hullám, ha a vízszint éppen megegyezik a nyugvó vízfelszín magasságával. Ekkor a hullám magassága, a rezgés függőleges kitérése éppen nulla a falaknál, más szóval, itt van a hullám nullpontja, csomópontja. Ha a hullám az egyik faltól a másik falig nullponttól-nullpontig hullámzik, akkor a két fal között éppen egész számú (n=1, 2, 3,…) hullámhegy számolható össze. Egy adott úszómedencében minél több hullámhegy alakul ki, annál rövidebb az egyes hullámok vízszintes mérete, hullámhossza.

Az elektromágneses tér viselkedésének egyik jellemzője, hogy a különböző hullámszámhoz tartozó rezgésállapotok egymással energiát cserélnek ki, egészen addig, amíg mindegyikben egyenlő energia raktározódik (kT). Ez viszont felveti a kérdést: mekkora energiával rendelkezhet az elektromágneses hullámok összessége? Ha az energia egyenlően oszlik meg a különböző rezgésállapotok között, akkor a legrövidebb hullámhosszakra kell jusson a legtöbb energia! Az egyre rövidebb hullámhosszakból ugyanis egyre több fér el ugyanazon a távon, ezek egyre sűrűbben követik egymást. A legnagyobb hullámhosszú rezgés hossza az úszómedence hosszával egyezhet meg. Az ennél éppen rövidebb rezgés hullámhossza ennek a fele: két ilyen hullám (egy hullámhegy és egy hullámvölgy) tölti ki a medencét. A következő rezgésben három hullám fér ki a medencében, ezek hossza a medence hosszának egyharmada. És így tovább: a medence hosszának egynegyede, ötöde, hatoda…., egyre sűrűbben. Ha nincs itt egy hatás, akkor ahogy az ½, 1/3, ¼, 1/5…, sorozat tart a nullához, végtelen lépésen át, úgy csökken minden határon túl a nulla felé a hullámok hossza. Igen ám, de akkor az egyre rövidebb hullámokból egyre több lenne, és az energia egyenlő eloszlása, részesedése (ekvi-partíciója) esetén az EM tér teljes energiája a legrövidebb hullámokban összpontosulna! A tapasztalat ennek az elektromágneses üreg esetében is ellentmond. Ugyan létrejönnek egészen rövid hullámhosszú rezgések is, de ezek egy adott energia-küszöb fölött már nem vesznek fel a nagyobb hullámokkal egyező energiát, csak ennél kevesebbet. Ennek oka, hogy az egymást egyre sűrűbben követő rezgésállapotok közti energiakülönbség egyre kisebb lenne. Abból, hogy a tapasztalat szerint az elektromágneses tér energiájának eloszlása maximumot mutat, következik, hogy az energia nem adható át tetszőlegesen finoman. Ha létezik egy legkisebb energiaadag, amellyel energia vihető át a rezgésállapotok között, akkor az ennél közelebbi rezgésállapotok energiája nem átlagolódhat ki, ezek nem kapnak energiát a nagyobb energiájú rezgésektől! A testek hőmérsékletváltozásának és kisugárzásának tanulmányozásával tehát egyenesen eljuthatunk a kvantummechanika alapfeltevéséhez: az energia adagos, kvantumos természetű.

Érdekes, hogy ez a kvantumosság a hullám-természet alapján mutat a részecske-tulajdonságok felé. Ha az Elektromágneses tér hullám-természetű, akkor energiája kvantumos, és akkor a fénynek létezik elemi energia-csomagja, elemi részecskéje, kvantuma. Ezt az elemi energiacsomagot nevezték el kvantumnak. Ez a kvantum éppen a hullámokból ugrott elő? Mi ennek az oka? Miért jelentkezik együtt a hullám és a részecske-tulajdonság, amikor a biliárdgolyók és a vízhullámok viselkedése olyannyira eltér egymástól? Ennek az együtt-jelentkezésnek természetesen alapos oka van. Világos egyrészt, hogy minden hullám kvantumos természetű! Legalábbis annyiban, hogy minden hullámnak van hullámhegye, hullámvölgye, és ezek a hullámhegyek-völgyek a hullámvonulatban egymás után követik egymást, mint az egész számok, vagyis adagok sorjáznak, más szóval: hullám-kvantumok. Minden hullám elemi hullámok kvantumainak sorozata. De mi szabja meg egy hullám, kvantumának adagját? Természetesen, ahogy láttuk, a hullámot tartalmazó üreg alakja, vagyis a határfeltételek (bizonyos esetekben ezt módosíthatja a rezgést kiváltó tényező erőssége, időbeli változása, valamint a rezgést továbbító közeg tulajdonságai). Ahhoz, hogy állóhullámok alakulhassanak ki egy adott üregben, a hullámoknak ki kell terjedniük az üreg egészére, és ott ki kell fejlődniük az egyensúlyi állapotnak megfelelő állóhullámoknak. A hullámok részecske-tulajdonságainak megjelenésére tehát a határfeltételek vezetnek. Schrödiger, a kvantummechanika egyik megalapítója megmutatta, hogy a hidrogén-atom energiaállapotainak kvantumos természetűnek feltett részecskék határfeltételeire vezethető vissza. A kvantummechanika szerint nemcsak a fényrészecske, hanem minden elemi részecske, így az elektronok is olyan hullámokként foghatók fel, amelyek kvantumos természete a hullámok határfeltételeinek megadásával származtatható.

A nagy kérdés: hogyan alakulnak ki az üregben az állóhullámok? Mennyi idő kell az állóhullámok kialakulásához? Ha egy úszómedencét gondolunk el, annak falára mindenféle hullám érezhet. Ezek közül azok a hullámok, amelyek ütközőpontja a falát az átlag vízszinttől eltér (amelyek a falon a nullpont alatt vagy fölött csapódnak be), visszaverődnek, elfutnak a másik falig, és addig-addig verődnek oda-vissza, amíg egyszer éppen nullpontjuk egybeesik a fordulóponttal, és ettől kezdve állandósulnak, a visszavert hullám menete egybeesik a beeső hullámmal. El tudjuk képzelni, hogy jókora időnek kell eltelnie, amíg egy úszómedencében egyenletes szinusz-hullámok alakulnak ki faltól-falig. De mi a helyzet az üreg esetében? Az abszolút fekete testként felfogható üreg falai attól abszolút feketék, hogy minden rájuk eső hullámot elnyelnek. Itt tehát a visszaverődések nem járulhatnak hozzá az állóhullámok kialakulásához. De akkor hogyan alakulnak ki az állandó állapotra jellemző hullámok? Honnan tudják az elektromágneses rezgések, miféle üregben terjednek, merrefelé, milyen távolban találhatók az üreg falai? Hiszen ha csak egy parányit is messzebb vagy közelebb lennének az üreg falai, másféle hullámhosszat kellene felvennie az állóhullámoknak! Honnan tudják az elektromágneses rezgések, miféle hullámhosszat kell felvenniük az adott körülmények között? Amikor az atomok ütközéseik során elektromágnesesen gerjesztett állapotba jutnak, ezek a gerjesztett állapotok (amelyekben az elektronok az atommaghoz közelebbi, belsőbb héjról egy külsőbb héjra kerülnek) csak előre meghatározott, az üreg méreteitől független hullámhosszú sugárzást bocsáthatnak ki, amikor visszaugranak egy alacsonyabb energiaszintre. Hogyan lesz az atomok ütközési sugárzásaiból állóhullám? Erre nincs más mód, mint maga az energia-kiegyenlítődés folyamata. Az állóhullámok kialakulása a különböző rezgések közti erergiacserével valósul meg. Ha elképzeljük, hogy egy adott hullámhosszúságú sugárzás esik be az üregbe, ez ott szétbomlik egy sereg más hullámhosszúságú hullámmá, s végül kialakul az egyensúly, amit befolyásolnak az üreg méretei. A fotonok szétbomlása alacsonyabb, illetve átalakulása magasabb energiájú fotonokká egy kellőképpen nem tanulmányozott folyamat. Az egyik legfontosabb kérdés: mennyi idő alatt alakul ki az egyensúly? Mennyi idő alatt fejlődnek ki az állóhullámok? A másik kérdés: ha az üreg fala minden ráeső hullámot elnyel, akkor az állóhullámoknak kialakulásuk során már előre tudniuk kell, mekkora méretű üregben keletkeznek. Ez pedig megköveteli egyfajta előrelátó-hullámok jelenlétét. Ezek az elő-hullámok szükségesek ahhoz, hogy a képződő hullám felmérje, mekkora üregben születik, és energiáját a falak távolságához tartozó hullámhossznak megfelelően válassza meg. Addig, amíg az üregben nem alakul ki az egyensúly, az állóhullámok-alkotta sugárzási tér, addig az előhullámok alakítják ki a sugárzási teret. Az elő-hullámok fizikai természete egyelőre ismeretlen. Az előhullámok nem lehetnek ugyanis a szokásos elektromágneses hullámok, mert a fal elnyeli az elektromágneses hullámokat, és így azok a falról semmilyen információt nem tudnak átvinni a hullámok beesésének, keletkezésének helyére. Felfedeztünk tehát egy lényeges, a fizikai folyamatokat lényegesen alakító, addig figyelembe nem vett fizikai folyamatot: az elő-hullámok jelenségkörét! Hogyan vizsgálhatjuk meg az elő-hullámok tulajdonságait? Javaslatom szerint erre a legalkalmasabb a Föld óriás üreg-rezonátora, az ionoszféra és a Föld felszíne alkotta üreg. Tudjuk, hogy ebben a kozmikus üregben alakulnak ki a villámlásokban keltett Elektromágneses hullámok elektromágneses állóhullámokká, amelyek neve Schumann.-hullámok. A Schumann-üreg kozmikus méretei folytán alkalmas lehet az elő-hullámok dominálási időszakának meghatározására. Mérhetőek a villámokban keletkezett. Kisülések elektromágneses rezgései éppúgy, mint az az időszak, amely alatt ezek az elsődleges villámrezgések a Föld elektromágneses üregének alkalmazkodnak, és átalakulnak Schumann-hullámokká. Mivel a Föld Schumann-üregének méretei jelentősek, az állóhullámok kialakulásának időszaka elég hosszú lehet ahhoz, hogy ebből az elő-hullámok terjedési sebességét meghatározzuk.

Miféle világban élünk? Miféle természetű a Világegyetem? A tudomány mechanikus világlépe a világot egymástól elszigetelt anyagelemek puszta halmazának, lényegében zárt rendszerek összességének tekinti. A mai tudományos világszemlélet egy fontos vonala azonban a világot nem elsősorban anyaghalmaznak, mint inkább kozmikus erőterekből felépített rendszernek tekinti (lásd erről László Ervin, világhírű tudományfilozófusnak nemzetközi díjnyertes könyvét: The Interconnected Universe. World Scientific, 1995). Valóban, mára már közkeletű elképzelés a filozófusok között, hogy a Világegyetem – az ősvákuum instabilitásából – egy ősrobbanásban keletkezett. Az ősrobbanásban születő, táguló Világegyetemre (lásd S. Weinberg: Az első három perc című könyvét) eleinte egy egységes erőtér volt a jellemző.

A Világegyetem tágulása következtében rohamosan hűlni kezdett, és ahogy a földi víz lehűlése kristályosodásra, jéggé alakulásra vezet, úgy vezet a tágulás az eredeti egységes erőtér szétválására. Az egységes erőtér a tágulás során fokozatosan szétválik: először az egyesített erős-elektrogyenge kölcsönhatás válik le a gravitációról, majd szétválik az erős és az egységes gyenge- és eletromágneses kölcsönhatás, végül a gyenge és az elektromágneses kölcsönhatás is szétválik. Így jutunk el abba a mai világba, amelyet a mai fizika szerint négy alapvető kölcsönhatás jellemez: a világot átható gravitációs vonzás, a háztartásban (és a biológiai szerveződésben) nagy szerepet játszó elektromágneses erő, és az atomok világában jelentkező, rövid hatótávolságú úgynevezett gyenge- és erős kölcsönhatások. László Ervin könyvében megmutatta (magyarul a „Kozmikus kapcsolatok” c. könyvét tudom ajánlani), hogy ez a négy alapvető kölcsönhatás a vákuum olyan megnyilvánulásaként értelmezhető, amelyben a vákuum alapvető folyamatai ma is tetten érhetőe, és csakis ezen vákuum-folyamatok figyelembevételével magyarázhatók meg az Univerzum szerveződési folyamatai, az élet kialakulása, a tudat kifejlődése, és olyan figyelemreméltó jelenségek, mint például a megérzés, a telepátia.

A mai tudomány szerint tehát az anyag az ős-vákuumból, magától született, az instabilitás hatására. Csakhogy az instabilitás nem egy valóságos folyamat, mert nem egy mozgatóerőt jelent, csak egy lehetőséget. Az instabilitásból akkor indul meg változás, ha egy kezdeti hatás, egy perturbáció fellép. De mi hozhatná létre ezt a kezdeti perturbációt, ha kezdetben volt az ősvákuum, és más semmi? A kérdésre csak akkor kaphatunk választ, ha letérünk a mai tudomány bevett útjáról, beidegződött képzeteitől, és logikai elemzés alá vetjük a kérdést. Ezt a logikai elemzést Titokfejtő Grandpierre Endre végezte el „Kozmikus tudatrendszerek kiépülése és két főágra válása” c. tanulmányában. A vizsgálat egyik eredménye, hogy az anyag és a kölcsönhatás, ha keletkezett, csakis egyszerre keletkezett. Kölcsönhatás nélkül nincs anyag, anyag nélkül nincs kölcsönhatás. Amíg nem volt anyag, nem létezett kölcsönhatás. A kölcsönhatásnak tehát már az ős-vákuumban jelen kellett lennie! Ha ez az ős-hatást figyelmen kívül hagynánk, ahogy mindmáig tette a fizika, akkor nem kaphatnánk választ arra, hogyan és miért, miféle tényezőtől vált instabillá, változékonnyá az ős-vákuum? Magától? Miféle tényező indíthatta el az ős-vákuum változását, ha benne semmiféle folyamat nem zajlott le – hiszen minden folyamat anyagisággal bír! Honnan ered ez az indító tényező, ha az ős-vákuumon kívül még semmiféle tényező nem létezik, hiszen az anyagi Világegyetem még nem jött létre? És ha ez az indító hatás elengedhetetlen az ős-vákuum változásának megindításához, ha a Világegyetem egész léte ezen a tényezőn áll és bukik, akkor miért nem vizsgálják ezt a kulcs-tényezőt? Megtudható-e, hogyan tanulmányozható ez az ős-hatás? És miféle tulajdonságú az ős-vákuum? Az ős-vákuumot feltételezi a fizika, de az ős-hatást nem vizsgálja, mintha kívül esne illetékességi területén. De lehetséges-e egy „tárgyi” ős-vákuum egy „alanyi” ős-hatás nélkül? Egy mozdulatlanságba dermedt ős-pusztaságot miféle napsütés bírhat életre? Miféle anyagisággal rendelkezhet az ős-alanyiság? És itt elérkeztünk a mai tudomány legszélső határaihoz. Ezeket a kérdéseket még nem tette fel a tudomány, mert nem találta meg az utat e kérdés tudományos vizsgálatához. Jelen írásomban kísérletet teszek az ős-hatás természetének vizsgálatára, és újonnan nyert eredményeim közérthető leírására.

Vegyük sorra még egyszer az alapvető kölcsönhatásokat, és vizsgáljuk meg, értjük-e, miféle természetűek! Vegyük először a legáltalánosabban ismert jelenséget, a gravitációt! Miért esnek a magukra hagyott tárgyak többnyire szabadon a Föld felszíne felé? Newton válasza: mert létezik az egyetemes tömegvonzás jelensége. Erre – a Földön megfigyelt szabadesésen túl – az a tény utal, hogy a Hold folyamatosan esik a Föld felé az egyenes vonalú, érintő irányú mozgás helyett, azáltal, hogy körpályán mozog a Föld körül. De mi okozza a tömegvonzás jelenségét?

Korábban ismertettem, hogy Newton szerint a gravitáció távolbahatást jelentett. Mivel azonban egy közvetítő nélküli távolbahatás voltaképpen azt jelentené, hogy az abszolút úr, a semmi felhasználható erőhatás közvetítésére, és ez már a semmit is valamivé tenné, ezért később Newton bevezette az éter fogalmát a gravitációs vonzóhatás továbbítására. De hogyan képzelhető el a gravitációs hatás maga? A gravitációs hatással rendelkező testek talán folyamatosan maguk felé húzzák az egyfajta gumiasztallapnak tekinthető étert? De hogyan tudják „maguk felé húzni” az étert? Mivel csinálják? És miért? És honnan „tudják” hogy a távoli testekre éppen távolságuk négyzetével arányosan gyengülő hatást kell gyakorolniuk? Vagy a gravitáció nem az éter tulajdonságaival közvetítődik, hanem a gravitációs vonzást gyakorló testek folyamatosan erőhatásra képes testeket bocsátanak ki magukból – vagy vonzanak magukhoz? De hogyan és mivel érzékelik, látják, hogy a távolban megjelent egy test, és itt az alkalom, hogy rá gravitációs hatást gyakoroljanak? És ha az egész Világegyetem minden testére vonzó hatást gyakorolnak, az azt jelenti, hogy érzékelik az egész Világegyetem összes testét? Hogyan és mivel? Tudjuk vagy nem tudjuk? És ha minden test érzékeli az összes többit, akkor az úr köztük nem más, mint ezeknek az érzékeléseknek a pályája?

Ha az érzékelésnek ezt a pálya-hálózatát úgy képzeljük el, mint egy autósztrádát, akkor a mindenség úgy áll elénk, mint hatalmas égi parkolóházakból álló rengeteg, amelynek minden házából minden házába folyamatosan óriási forgalomban autó-konvojok közlekednek! És ha így van, akkor az Univerzum tekinthető-e úgy, ahogy a mai fizika kezeli, mint zárt parkolóházak merő összessége? Vagy sokkal inkább úgy, mint egy közlekedési rendszer? De miből áll ennek a kozmikus városnak az élete? Mi ez a nagy forgalom? Mi végre? És hogyan, miféle tényező szervezi meg ezt a forgalmat? Ahhoz, hogy meg tudja szervezni a forgalmat, hogy tudja, mikor mennyi autót bocsásson ki melyik irányba, áttekintése kell legyen a távoli parkolóházakról. Ez az áttekintő képesség meg kell előzze a gravitáció jelenségét. A gravitáció tehát egy elsődleges kölcsönhatáson kell alapuljon, amely átfogja a Világegyeteme egészét. Ez az elsődleges kölcsönhatás pedig egyfajta értelmet hordoz, azt az értelmet, amely például a fizikai törvények által kifejezett rendben is megnyilvánul, amely nélkül ez a rend nem kaphat magyarázatot. Ezen az úton juthatunk el a lényegi magyarázat felé.

Ha megállunk azok között a gondolkodási keretek között, amelyeket az éppen aktuális dogmák jelentenek, tudásunk nem lesz képes megragadni a lényeget. A mai tudományból, úgy tűnik, éppen a lényeglátás igénye marad ki. A tudás megszerzésére hivatott, vagy erre vállalkozó tudósok a kor szellemi áramlatának megfelelően megelégednek az adott, és az adódó fogalmi keretek közötti vizsgálódással. Olyan mértékben telepedett a tudósok szemléletére a logika igazi természetével szembeni tudatlanság, az értelem valódi lehetőségeivel szembeni bizalmatlanság, amelyet a kor szelleme, a társadalom szellemi divatja ápol, hogy a legnyilvánvalóbb ellentmondásokat sem ismerik fel (például az őshatás létének kikerülhetetlenségét).

Manapság a tudományban tevékenykedő tudósok a társadalomtól készen kapott fogalmi sémákat gondolkodás nélkül követve szinte teljesen tagadják az igazság felismerésének képességét, és minden vitás kérdésben a „mérést”, a „kísérleti tapasztalati eredményt” tekintik egyedüli szempontnak. Mivel azonban a tudományos kutatás a puszta adatgyűjtésen túl kezdődik, ezért ez a tapasztalat-kultusz lényegében akadályozza meg a továbblépést. Gúzsba köti a lényegi megismerésre irányuló gondolkodást. Hozzáköti a felszínhez, az adott fogalmi keretekhez, bármilyenek is legyenek ezek.

Úgy gondolom, az igazság, a lényeg megragadásának igénye, a megismerés emberi vágya, és a tudós feladata összeegyeztethetetlen az adottságok között bolyongó, a kész séma részletekre alkalmazásaiban kimerülő mechanikus gondolkodással. Mégis, az összes kölcsönhatás közül a gravitáció tűnik a legegyszerűbbnek. Az elektromágneses töltések hatás például ugyanúgy kiterjed a Világegyetem egészére, ahogy a gravitáció forrásaié. Viszont kétfajta elektromos töltés létezik, a negat1v (az elektroné) és a pozitív (pl. a protoné), és az elektromos tér mellett megjelenik egy másik távolba ható erőtér, a mágneses tér.

Az elektromágneses erőtér olyan tulajdonságú, hogy az elektromos tér változása mágneses teret, a mágneses tér változása elektromos teret hoz létre, a terek tehát folyamatosan egymásba alakulnak. Az elektromos tér erőhatása a Coulumb-erő néven ismeretes. A Coulomb erő ugyanúgy a távolság négyzetével csökken, mint a gravitációs erő. Ez azt is jelenti, hogy bármilyen távol is kerüljünk a töltéstől, az elektromos erő sohasem tűnik el teljesen. De honnan ered az elektromos töltés? Ha az elektromos töltés hatása az egész Világegyetemre kiterjed, akkor ez azt jelenti, hogy az egész Világegyetemet tartalmazza? Vagy az egész Világegyetem egyfajta tulajdonsága fejeződik ki benne? Hasonló az elektromos töltés ebben egy kozmikus örvényhez, amely elér a mindenség pereméig? De hogyan és mitől alakul ki ez az örvény?

A klasszikus fizika nem adott magyarázatot az elektromágneses erő eredetének kérdésére. Egyszerűen adottnak, tapasztalati ténynek tekintette a Coulomb-erő létét. A kvantumfizika megalapozása során azonban kikerülhetetlennek bizonyult a kölcsönhatások kvantumszintű leírása. Létezik-e a kölcsönhatásnak elemi kvantuma, elemi adagja? Ha minden anyag kvantumos természetű, akkor – ha létezik egyáltalán éter – annak is anyagi természetűnek kell lennie! Ha pedig éter nem létezik, akkor a kölcsönhatásokat közvetítő erőtér kell kvantumos legyen. Sőt, magát ezt az erőteret kell úgy elképzelnünk, mint erőtér-részecskék tengerét. Ez az adódód elképzelés új magyarázatot adott az elektromágneses erő eredetére és természetére vonatkozóan.

A fizikai törvények eredete

Honnan erednek a fizika törvényei? Eddington századunk elején erre a kérdésre a mai tudomány szellemének megfelelően a következő választ vetette fel: a fizika törvényeinek fennállását semmiféle törvényeken túli tényező nem biztosítja, nem is biztosíthatja, tehát ezek a törvények véletlenül állnak fenn. De akkor hogyan lehet, hogy ezek a törvények a kezdettől fogva, egyetemesen jellemzik a világot? A válasz: ez is csak véletlenül lehet – nincs kizárva, hogy az atomok véletlen ütközéseiből éppen olyan látszat alakul ki, mintha fizikai törvények állnának fenn kezdettől fogva. Ugyanakkor abból, hogy száz földobás után a kő százszor leesik, nem következik logikai szükségszerűséggel, hogy a kő a százegyedik feldobás után is le fog esni. Persze leesik, de ez lehet pusztán a véletlenek merő közrejátszása. Nincsenek véletlenek.

Azt hiszem, hogy ezzel a magyarázattal nem elégedhetünk meg. Amikor kisfiunk megkérdezi, miért van a Nap az égen, nem megnyugtató válasz, hogy véletlenül, hogy „csak”. Véletlenül, az annyit jelent, hogy nem ismerjük az okát. Megmagyarázni valamit annyit tesz, mint feltárni a jelenséget előidéző okokat. Bárki beláthatja, hogy a véletlennel nem magyarázhatunk meg semmit. Ahogy azt a magyar nyelv jól kifejezi: a véletlen olyan jelenség, amit eddigi tudásunk alapján nem véltünk, nem gondoltuk volna, ami eddigi ismereteinkkel nem magyarázható. De akkor el kéne kezdenünk gondolkodni, tanulni, hogy megszerezzük azt az ismeretet, tudást, amivel majd magyarázható lesz! És ha valami megmagyarázhatja, miért van Nap az égen, miért olyan a világ, amilyen, azt bizonyára éppen a felismert törvények alapján lehetséges majd megmagyarázni. A teljes magyarázat – ahogy azt a szkíták, káldeusok kultúrájából átvéve a régi görögök is tanították – azt igényli, hogy eljussunk a világ őselveihez, a 4 arkhéhoz. Ez a négy őselv: az exisz (létezés), a fizisz (természet, élet), a psziché )lélek, tudat) és a nousz (élet, öntudat). Igen ám, de most éppen egy alapelvet, a fizika alapelvét akarjuk megmagyarázni. Hogyan és mire kell visszavezetnünk a fizika alapelvét ahhoz, hogy megértsük? Ez itt a kérdés.

A fizika alapelve a legkisebb hatás elve a legkisebb ellenállás mentén haladást jelenti. Ezt a mai, megcsontosodott szemlélet eleve adottként, magyarázatra nem szorulóként igyekszik elénk állítani. Emellett a fizikai törvények érvényesüléséből kiemeli, hogy az nem hasonló az emberi élet jelenségeihez, mert ott a törvények kérlelhetetlen szigorral jutnak érvényre, szigorú következetességgel, gépiességgel, és ez kizárja az atomok szabad akaratát, hiszen ha lenne az atomoknak szabad akarata, akkor ők maguk dönthetnének arról, hogyan és miféle törvényeket juttassanak érvényre. De igaz-e a tétel, hogy az atomok világában minden jelenség szigorúan gépiesen megy végbe? Úgy látom, hogy ez nem igaz., hiszen az atomok világa hozta létre az életet, és ezzel azokat a törvényeket is, amelyek a fizikai törvényeket képesek adott körülmények között irányítani. Így tehát azt látni, hogy az atomok világa – bár ez nem lenne feltétlenül szükségszerű, hiszen nem következik a fizika törvényeiből – igenis választ, dönt fejlődése során, mégpedig az élethez szükséges körülmények és az élet létrehozása mellett. És nézzük meg más oldalról: igaz-e az a nézet, hogy szigorú következetességre csak a gépek képesek? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell keresni a legmegfelelőbb terepet. Hiszen világos, hogy el lehet marasztalni az atomokat az élettelenség vádjával, hiszen az atomok nem tudnak beszélni, nem fogják a másnapi atomújságban cáfolni ezt a vádat, vagy, ha mégis, ez az újság nem jár elég sok emberi olvasónak. De tudjuk azt is, hogy Descartes még az állatokat is elmarasztalta ugyanezzel a váddal, azt állítva, hogy az állatok nem mások, mint bonyolult gépek. Ugyanakkor az azért mindenki számára nyilvánvaló, hogy az állatok élőlények, öntevékeny, egységes szervezettségű, ön- és fajfenntartó szervezetek. Descartes tévedése csak azzal magyarázható, hogy nem ismerte fel az élő és az élettelen közötti lényegi különbséget. Ez pedig abban áll, hogy az élőlények belső indítékkal is rendelkeznek, a gépek nem. Persze, egy ilyen belső indítékról szabatosan kimutatni, egy tényleg belső, nem könnyű feladat. Erre végül csak Bauer Ervin elméleti biológiája adott választ: az élőlények az élettelen világhoz képest lénygében független, mélyebb szervező elvet követnek. Lehet, hogy még az állatok világa is túl messze esik az embertől ahhoz, hogy helytállóan tudjon ítélni? Próbáljuk felmérni, a világ jelenségeiben hol és miféle szerep jut az elvek érvényre jutásának, mi irányítja a jelenségeket!

Az emberi öntudat világában a szellem az irányító tényező, a megismerésre, felismerésre, tájékozódásra és alkotó tettre képes értelem. Ez az öntudatos értelem valóban szabad, amennyiben az adott helyzetben különböző szempontok szerint is tud elvileg dönteni. Csakhogy az öntudat a tudaton alapszik, azaz az öntudaton, azon az értelmen, ami nem törekszik arra, hogy mindent öntudatosítson, hogy tudja, minden pillanatban mit tesz: most éppen írok, most éppen olvasok. A gyermek lépes önfeledten játszani, átélni saját életét, anélkül, hogy minden pillanatban ezt leellenőrizné. Egy valóban szabad értelemnek nincs feltétlenül szüksége arra, hogy minden lépését tudatosítsa, anélkül is értelmesen tud eljárni. Ez az öntudatlan, de tudatos, értelmes szervezőerő jellemzi az állatvilágot és a növényvilágot is. Az öntudatot éppen ez az értelmes tudat hozta létre. Ha a tudat nem értelemszerűen tevékenykedne, akkor öntudatunkat se tudta volna létrehozni. Öntudatunk tehát egy átfogóbb tudaton alapszik. Az emberi viselkedést tehát nemcsak az öntudat, hanem a mélyebb szintű tényező, a tudat is irányítja. De a tudat-e a végső irányító? Az állatvilágban azt látjuk hogy az állatok tudatos, értelemszerű viselkedésének fő jellemzői az ösztönök, vagyis az állatvilágban szükségszerűen, általánosan fellépő, egyetemesen jellemző, szinte ellenállhatatlan késztetések, mint például a táplálkozás, önfenntartási, fajfenntartási, vagy a területvédő ösztön. Tegyük fel most akkor ezen az öntudatosnál mélyebb, csak egyszerűen tudatos szinten a kérdést: mi irányítja az állatok viselkedését?

A válasz: az emberi világnál jóval nagyobb mértékben az ösztönök. Visszakanyarodva, most már az emberi világban is könnyen felismerhetjük az ösztönök jelentős szerepét, azzal a kiegészítéssel, hogy az emberi világban az ösztönök nem érvényesülnek olyan mértékben, olyan kényszerítő erővel, mint az állatvilágban. És ahogy távolodunk az emberi világtól, az állatvilág ősformái felé, megfigyelhetjük, hogy az ösztönök a majmok világában képlékenyebbek, mint a tyúkoknál vagy a rovaroknál, és az egysejtűeknél az ösztönök érvényre jutása még egyértelműbb. Nem lehet nehéz felismerni, hogy ha ezt a jelenséget tovább vizsgáljuk, a növényvilág és az atomok világa felé, feltehető, hogy ott az ösztönök még kötöttebbek, még szigorúbban jutnak érvényre. És így kézenfekvően, és tudományos alapon adódik a következtetés: az embertől az atomok világa felé haladva egyre szigorúbban, kötöttebben jutnak érvényre a belső indíttatások. Ha viszont ez így van, akkor a legelemibb színtéren, az atomok világában jutnak legerősebben, legszigorúbban, legkérlelhetetlenebbül, legösztönszerűbben a belső indíttatások.

A tárgyak, és különösen a kvantumvilág elemi részecskéi kevésbé függetlenek belső indíttatásaiktól, mint az emberek. Következetesebbek. Ezáltal matematikailag pontosabban leírhatók. De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolkoznak, nem döntenek saját természetük szerint – hiszen nyilvánvaló, hogy az élet létrehozásával saját döntésüket érvényesítve haladtak túl a fizika hatókörén. Nem lehet a gondolkodás legfőbb kritériumának az önkényességet, a tetszőlegességet, a gyarlóságot, a hibára való képességet megtenni, ahogy ezt a mai világban teszik. Egy ember belső indítatása lehet az, hogy például színész akar lenni. Az atom viszont atom akar lenni. Egy atom nem akkor viselkedik úgy, mint egy atom, ha független saját természeti lényegétől, a fizika törvényeitől. Ahogy egy ember nem attól ember, hogy megtagadja saját természeti lényegét, másként viselkedik, mint ahogy egy embernek kéne. Azt is le lehet írni, matematikailag, hogy egy ember lefelé lép egyet a lépcsőn, de ez nem jelenti azt, hogy az ember teljesen élettelen, amikor lefelé lép a lépcsőn.

Abból a tényből, hogy az atomok szigorú törvényekhez tartják magukat, tehát nem azt a következtetést kell levonni, hogy akkor az atomok élettelenek, merőben gépek, puszta anyagcsomók, hanem épen ellenkezőleg. Arra a következtetésre kell jussunk, hogy az ösztönök az atomok világában jutnak legkönnyebben, legtermészetesebben, legellenállhatatlanabbul érvényre! Az atomok viselkedésének tanulmányozásával tehát a Természet általános ösztöneinek felderítésére nyílhat módunk! És emellett ölünkbe hull egy váratlan ajándék, egy évezredes probléma magfejtése. Egy olyan probléma megfejtése, amit eddig az emberiség megoldhatatlannak nyilvánított. Mind az úgynevezett természettudomány (valójában: fizika-tudomány, élettelenség-tudomány), mind a vallás érelemmel felfoghatatlannak nyilvánította a fizikai törvények eredetének kérdését. Mi viszont a fenti eszmefuttatással eljutottunk ezen évezredes „megoldhatatlan rejtély” megfejtéséhez: a fizikai törvények éppen úgy érvényesülnek, ahogy az emberi világ törvényei: a belső indíttatások döntik el, mi történik. A fizika törvényeinek eredete a Természet belső világába visz! Innen erednek a fizika törvényei, a Természet akaratának ösztönszerű megnyilvánulásai.

Látható, miért van, hogy ha a materializmus levágja a szellemiséget a világról, akár az atomok világáról is, soha nem tudja megmagyarázni a természettörvények eredetét. Az atomok azért képesek a fizika törvényeit követni, mert érzékelik saját belső ösztönvilágukat. Egy szemléltetőbb hasonlattal: az atomok belső ösztönviláguk hullámain hasalnak, azokkal együtt utaznak. Az ember szintén ezen a belső óceánon hajózik, de hajója szabadabb, vitorláját könnyebben képes kezelni, vitorlása gyorsabb, könnyebb, gyorsabb. De csak azért, mert a belső óceán hullámain fekvő atom-rajok saját önálló döntéseiknek, belső élő természetüknek megfelelően saját maguk ácsolták meg ezeket az emberi vitorlásokat!

A fizikai törvények eredetének magyarázata tehát nem visz ki feltétlenül a tudomány érvényességi köréből, nem visz ki a misztika értelemmel felfoghatatlan világába. Fordítva: a fizikai törvények eredetének vizsgálata tudományos alapon rávilágít arra, hogyan és miként közelíthetjük meg a fizikai törvények eredetét, hogyan és miféle átfogóbb, tudományosan vizsgálható és vizsgálandó jelenségkör ad lehetőséget a fizikai és biológiai törvények érvényre jutására.

Ha viszont így áll a helyzet, akkor a fizika legkisebb hatás elve mégsem a tökéletesen steril élettelenség kifejeződése. Fordítva: a fizika alapelve a Világegyetem mély életelvének, az atomi világ mögötti, belső természeti ösztönvilág kifejeződése, amiben egy tőről fakad a fizika, a biológia, a tudat és az öntudat elve, a régi szkíták által felismert négy világelv. A fizika törvényeinek eredete tehát nem az élettelenség, élettől ezért idegenség birodalmába vezetett el bennünket, hanem fordítva, ráébreszt arra, hogy az anyag legmélyebb természetében élő, tudatos szerveződésű. Így feloldódnak a fizikai törvények szellemi irányíthatatlanságáról vallott képzetek, anélkül, hogy az atomok világa a külső manipulációra fogékonynak mutatkoznék. Fordítva, mindannyian, mi emberek is megerősödhetünk azáltal, hogy felismerjük saját belső erőforrásainkra támaszkodás felemelő, belső világunkat megvalósító távlatait.

A kvantumtól a kozmoszig

Egy olyan világban élünk, melynek játékszabályait magunknak kell kitalálnunk, felfedeznünk. Ez a játékszabály-kitalálás maga is egy érdekes játék. Vannak olyan társasjátékok, melyekben a játszma éppen abból áll, hogy a be nem avatottnak rá kell jönnie, hogy a beavatottak milyen egyezményes játékszabályok szerint reagálnak. Ismert játék például, hogy kiküldik a játékost, és a beavatottak megállapodnak abban, hogy az a játékszabály, hogy körbeadnak egy ceruzát, és amikor ezt egy szereplő aszerint mond „kereszt” vagy „egyenes” közleményt, hogy éppen az ő lábai egyenesen vagy keresztbe állnak. Eközben persze megtévesztésül a ceruzát úgy adják át, hogy megtévesszél a játékost, és épp akkor fordítják meg a cerkát, amikor egyenest mondanak, mert épp egyenesen, párhuzamosan állnak a lábai. És mivel általában senki sem figyel egy ilyen automatikus cselekvésre, hogy épp egymásra rakta-e lábait, vagy sem, a játék számtalan játékos félreértésre ad alkalmat. Ahogy a játékoshoz ér ceruza, természetesen a játékos kipróbálhatja, hogy jó elméletet alkotott-e a játékszabályról, azzal, hogy ő valahogy átadja a cerkát és bejelenti, hogy szerinte most „egyenes” vagy „kereszt” az érvényes. Ekkor a többiek a játékszabálynak megfelelően megmondják neki, hogy eltalálta-e a választ. A játék akkor ér véget, ha nemcsak hogy rendszeresen eltalálja a be nem avatott a helyes választ, de a játékszabályt is kitalálja.

Egy másik változata ennek a játéknak a meglepetés verziója. Ilyenkor a beavatottak abban egyeznek meg, hogy mindenki ötletszerűen felel a kérdező barkochbaszerű kérdéseire, de úgy, hogy az összes eddigi igen-nem helyes maradjon! A játék így természetszerűleg egyre lassul, ahogy egyre nehezebb az összes eddigi válasszal összeférhető választ adni a következő kérdésre. Ha a játékos 20 kérdésen belül rájön erre a játékszabályra, nyert – ha nem, vesztett

Ezekben a játékszabály-játékokban az észlelő a felfoghatót ténylegessé téve, a játékszabályoknak megfelelő viselkedést tanúsítva maga is résztvevővé válik! Ezzel az észlelő részt vesz a valóságépítésben! Miért keressünk más elvet, mint a legtermészetesebben adódót, amit puszta létezésünk ténye, észlelői mivoltunk ad azzal, hogy megvalósíthatóvá, résztvevővé tesz bennünket? A kvantumelv ugyanis épp azt mondja, hogy nem tudunk úgy észlelni, hogy be ne avatkoznánk az Univerzum jövőjébe! Sőt Wheeler híres késleltetett választásos kísérlete arra utal, (az ő értelmezésében), hogy csak az utolsó pillanatban döntjük el, betesszük-e a detektort az elektronpályájába, az elektront visszamenőleg arra kényszerítjük, hogy eldöntse az időben visszafelé terjedő múltjában, hogy is indult el, részecskeként, vagy hullámként! Wheeler szerint így mosatni érzéseinkkel nemcsak az Univerzum jövőjét, de múltját is megváltoztatjuk!

Az Univerzum megszületésének követelménye így visszamenő hatályú is. Ahogy az Univerzum a véletlen pillanatnyi vákuumingadozásokból elindul a megszületés felé vezető úton, szerepet kap a véletlen mutáció és a darwini fejlődés, és elindulhat megszületni egy emberiség. De vigyázat: ahogy a tábornok szabadon dönthet csapatainak mozgásáról, például egy dobókockát is felhasználhat döntéseihez, ugyanakkor, ha a játszma, a csata elvész, a tábornokot is lelövik. Egy olyan Univerzum, mely nem indít el megszületésre értelmes közösségeket, melyek jelentést adhatnának az Univerzumnak és önmagának, minden jelentést nélkülöz, és így megfosztja magát minden megszületési lehetőségtől. Wheeler bevezette még az „összecsatolás" elvét is. eszerint a múlt, a jelen és a jövő kvantummechanikai összecsatolása azt jelenti, hogy eleve nem is indulhat el a megszületés felé olyan világegyetem, ami nem garantálja leendő történelmében véges időszakon át fennálló értelmes, eszméket cserélő közösségek kifejlődését, akár a vakvéletlen irányította fejlődésen keresztül. a tudatosság kifejlődése a kommunikáló közösségekkel alapvető feltétele annak, hogy az Univerzum jelentést kaphasson, megszületésétől a végéig.

A gravitációelméletben figyelembe véve a kvantumosság követelményét a három térdimenzió és a rendszer fejlődésének sebessége olyan pármennyiségek, amelyekre érvényes a határozatlansági elv. Ez viszont azt vonja magával, hogy a kettő nem határozható meg egyszerre tetszőleges pontossággal. Ha a hármastérhez ragaszkodunk, mint abszolút létezőhöz, semmit sem mondhatunk az időről, az időbeli fejlődésről! Ez arra utal, hogy a kvantumelv valahogy mélyebb, mint a háromdimenziós tér és az idő fogalma. Wheeler egy, az "Encyclopedia of Ignorence" című gyűjteményes kötetben megjelent cikkében öt okfejtést ad elő arra vonatkozóan, hogy a geometria miért és miben nem ad megfelelő fizikát, és miért szükséges egy alapvetőbb fogalommal, az előgeometriával (szubgeometria) felváltani." Az elektromosság léte a vákuum mikroszkópikus ingadozásait tanúsítja, és azt, hogy a vákuumban folyamatosan jönnek létre és tűnnek el különböző tartományok, fekete lyukak szálai. Ha egy ilyen ujjszerű betüremkedés az ingadozások közben elvékonyodik és elszakad, akkor két olyan pont, ami eddig egymás közvetlen szomszédja volt, elválik egymástól. De a kvantumfizika nem ismer a folytonosságban ilyen hirtelen változást. Kell, maradjon valamilyen kapcsolat a két pont között. Továbbá, mivel ez bármely két ponttal előfordulhat, azért mindenegyes pont az össze többivel ilyen típusú kapcsolatban kell, álljon, vagyis egyfajta módon minden pontnak az összes többi közvetlen szomszédja kell, legyen. Ezzel viszont a dimenzionalitás fogalma elveszti érvényét. Pá, geometria!

Honnan tudja egy tőlünk tízmilliárd fényévre lévő kvazár, hogy ugyanolyan anyagi részecskékből kell felépülnie, mint ami nálunk szokás? Ilyen távoli tartományok egymással nem állnak oksági kapcsolatban. Vagyis akkor a téridőbe magába bele kellett legyen ültetve az információ, ami ehhez kellett. Az üres tér ezen tulajdonsága teljességgel összeegyezhetetlen a geometria minden eddig ismert fogalmával. Pá, geometria!" A fizika egy olyan lépcsőháznak tekinthető, amelyben minden lépcső egy-egy új szint, újfajta törvényekkel. Minden új szintre emelkedés a feltételek olyan extrém változását jelenti, ami elég a törvény érvényességi kereteinek meghaladásához. Például a folyadékok sűrűsége a mindennapokban jó közelítéssel állandónak vehető. De egy elég nagy nyomás képes összenyomni a legösszenyomhatatlanabbnak tűnő folyadékot is. Ugyanígy a vegyérték fogalmával jellemezhető birodalom is véges, elég nagy hőmérsékleten már magreakciók is végbemehetnek. A fekete lyuknál megmaradó összes mennyiség a tömegenergia, az elektromos töltés és a forgatónyomaték. De ezek egyikének sincs jelentése, ha a zártnak tekintett Univerzumra vonatkoztatjuk. Végül, az Univerzum klasszikus fizikával megjósolt összeomlása túlhaladja a teret és az időt, mint érvényes kategóriát. Ebben minden törvény kerete összeomlani látszik, éppúgy, mint maga a geometria fogalma. Pá, geometria!

A sókristály szerkezete semmit sem fed fel magáról a NaCl molekula és az alkotó atomok összetételéről. A gravitáció minden törvénye levezethető csoportelméleti megfontolásokkal. A csoportelmélet áll a geometria dinamikájának szívében. Ez azt mutatja, hogy létezik egy szerkezet a geometria alatt. Pá, geometria!

Ahogy a fénysebesség egyszerűen megkapható a vákuum elektromos és mágneses áteresztőképességéből, ugyanúgy a gravitációs állandó is mélyebb jelentést kell, hogy kapjon. Nincsenek megmagyarázhatatlan természeti állandók! Szaharov szerint a tér olyan üres kolbászbőrhöz hasonlítható, ami nem mutat ellenállást a hajlítással szemben, amíg meg nem töltjük az ízletes töltelékkel, a részecskék és a terek zéruspont-energiájával. A gravitációs állandó a tér elemi részecskéktől és terektől nyert tulajdonságait tükrözi. A téridő fizikájánál mélyebb elméletnek kell számot adnia ezekről, ami az első lépésben éppúgy bonyolultabb elméletet eredményez, ahogy a rugalmasságtannál közvetlenül mélyebb elméletek, melyek sokfajta atomi és molekuláris erőkkel dolgoznak. De várható a még mélyebb szintről egy újabb, még drasztikusabb leegyszerűsödés, ahogy a kvantummechanika is egyszerűbb elvekből tudta teljesebben megmagyarázni a rugalmasság jellemzőit. Ez pedig az előgeometria fogalma kell, legyen. Pá, geometria!

Billió és billió esemény zajlik le hihetetlen és felfoghatatlan gazdagságban az előtér vizein. Épp ezen események nagy száma az, ami alapot ad a téridő folytonosságának kiépüléseihez, és a törvények rendjének létesüléséhez. Ahogy az elemi részek nevetnének, ha valaki elmesélné nekik a makroszkopikus szinten uralkodó hőtan második főtételét (ami szerint a részecskék mozgása által képviselt hő, mint rendezetlenség, minden zárt fizikai rendszerben állandó vagy m éginkább növekszik), ugyanúgy beláthatatlan egyedi gazdagság jellemezheti az előtér óceánját. Hogyan szerveződnek az elemi építő mozzanatok a nagy szerkezetté, ami számunkra felfogható valóság? Nincs erre vonzóbb kulcs, mint az a hasonlat, amelyben az egyedi információk jelentéssé szerveződnek. Hogyan is lehetne egyébként egy megérthető Univerzumot felépíteni?"

Kozmikus óramű

A természetben az univerzum tágulásán kívül – ami lehet, hogy összehúzódásra vált, ha sűrűsége egy kritikus érték feletti – ismerünk egy általános, egyetemes folyamatot, ami kitünteti az idő folyásának irányát azzal, hogy nem megfordítható: ez a rendezetlenség, az entrópia növekedése. Ez a törvény zárt rendszerekre igazoltan működik a Földön a termodinamika II. főtételének értelmében. Úgy tűnik viszont, hogy nem kerülünk ellentmondásba, ha feltételezzük, hogy a földi törvények érvényesek a csillagok és a galaxisok világára is. Ráadásul az univerzum fejlődik. Talán a hőtan második főtétele a világegyetem egészére is alkalmazható, és ez az oka a kozmikus idő létének? Ha így van, ez azt jelenti, hogy a világegyetem egy rendezettebb állapotból halad egy rendezetlenebb felé. A rendezett állapot viszont termodinamikailag valószínűtlen. Ahhoz, hogy egy kezdeti rendezettség 15 milliárd éven át fenntartson egy kozmikus folyamatot, a rendezettségnek igen nagyfokúnak kellett lennie, azaz a termodinamikai valószínűtlenség igen magas volt az univerzum kezdeti állapotában. Ilyen tartós, kozmikus időskálán fennálló, a termodinamikai egyensúlytól távoli állapotot csak egyet ismerünk: az életet. Az élőlények éppen attól élnek, hogy a termodinamikai egyensúlyt (a hőmérséklet kiegyenlítésétől magukban környezetük hőmérsékletének végleges felvétele) – tartósan távol tudják tartani maguk. Bizonyos értelemben talán azt mondhatjuk, hogy addig van idő, amíg az univerzum él.

Érdekes, hogy a termodinamika főtételét bizonyítani próbálva, Boltzmann eljutott a H-tételhez. Később kiderült azonban, hogy H csak a méréstől nő, mérés nélkül a klasszikus fizikában éppúgy, mint a kvantumfizikában H mozgásállandó, nem változik a folyamat során. Azaz Boltzmann valójában azt bizonyította be, hogy mérés nélkül az entrópia sohasem nő. Az időt az emberi beavatkozás indítja el! Ez azt jelenti, hogy az ember hozza folyamatosan valószínűtlenebb állapotba az univerzumot!

Kérdés, hogy ez a valószínűtlen állapotba hozás az univerzum kezdeti állapotában volt a legerősebb, s azóta „magától” fejlődik, vagy talán éppen fordítva, egyre valószínűtlenebb állapotba hozzuk a fejlődő világegyetemet? Egyre élőbbé tesszük az univerzumot?

Fred Hoyle, a világ talán legnevezetesebb csillagásza szerint a kozmológia legfontosabb adata az univerzum extrém magas információtartalma. Például az enzimek, ezek a biológiai reakció-gyorsítók, katalizátorok 10-20 különböző aminosavból épülnek fel. Ezek mindegyikének a megfelelő sorrendben a megfelelő helyen kell állnia ahhoz, hogy az enzim alakja biztosíthassa működését. Annak valószínűsége, hogy ezek véletlenül megfelelő helyre kerüljenek, Hoyle becslése szerint kisebb, mint a 10^-20, vagyis 0,000.000.000.000.000.000.01. mivel több mint 2000 különböző, független enzim szükséges az élethez, ezek mind véletlenül létrejöhettek, csak éppen kisebb, mint 10^-40, valószínűséggel. Ha az egész univerzum anyaga egyetlen őslevest alkotna, akkor sem lenne elég az univerzum egész kora arra, hogy mind a 2000 enzim legalább egyszer valahol véletlen kombinációval létrejöhessen.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy ugyanazok az enzimek szerepelnek a baktériumban, mint az emberben, és az evolúció évmilliárdos története óta ebben nem történt változás. Ez talán arra utal, hogy az élet kozmikus jelenség. Az egész univerzumnak egy döntő tulajdonsága kell az élet lehetőségének megteremtéséhez. Az univerzum szerkezeti állandóiban ez az óriási információ az atomok és a molekulák szabad kombinációjának rendjében rejlik. Akkor viszont hol van elrejtve? Ha az anyagi minőségtől független fizikai törvényekben, akkor a szilícium-kristályok is kutya kötelesek lennének a folyókban számítógéppé szerveződni, jóval gyorsabban, és általánosabban, mint a szerves élet „ősnemzése”. Ha viszont sem a szerkezeti állandókban, sem a fizikai törvényekben nem lehet, csak a kezdeti és a határfeltételek rejthetik. Igen ám, de a standard kép szerint a világegyetem az Ősrobbanásban keletkezett. Egy homogén és izotróp, egynemű és gömbszimmetrikus robbanásfelhő miféle módon tartalmazhat olyan megkülönböztető jegyeket, amelyek később programozhatnák az atomok aminosavvá és enzimmé való összekapcsolódásának rejtélyét? Ehhez valamiféle kozmikus géneknek kellene tekinteni az atomokat! Tehát visszajutunk a kérdéshez: csak akkor tud-e életet létrehozni az univerzum, ha már eleve élő? Talán arról van szó, hogy az Ősrobbanás legelején jelen van az élet, még a Planck-hossz alatt, ahogy Tipler szerint az Omega pontban, a világegyetem egy lehetséges ideális végállapotában is fennmaradhat az élet a Planck-hossznál kisebbé összerobbanó univerzumban? Vagyis az univerzum egy végtelen életet tartalmazó alfa-pontból született?

Ha viszont kizárjuk ezt a lehetőséget, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy következtetésre kell jutnunk, hogy kezdetben az univerzum információtartalma elhanyagolhatóan kicsi volt. Azóta az élet véletlen kombinációkkal kifejlődött, s ma az univerzum információtartalma csak kozmikus vagy szuper-kozmikus számmal jellemezhető. Vagyis olyan rendszer, amely a semmi információból szuper-kozmikus információt képes gyártani. Tipler szerint az információraktározás és –feldolgozás az élő rendszerek leglényegesebb tulajdonsága. Tehát: ha az univerzum nem volt eleve élő rendszer, akkor története alatt vált azzá!

A fizika mozgástörvényei, a jelenségek változásának törvényei két különböző, de egymással számszerűen egyenértékű alakban írhatók fel. Az egyik maga a változást követi nyomon. Ez a mozgásegyenletek differenciális (az egymásra következő időpontok mozgásállapotainak különbségeit megadó) alakjával adott. Ennek a megkülönböztetésnek szereplői az erő, a gyorsulás stb. – azok az állapotjelzők, amelyek a pillanatnyi leíráshoz szükségesek. A pillanat leírásának, a rákövetkező pillanat megjóslásának, kiszámításának igénye az, ami behozza az ok és az okozat fogalmait, az oksági szemléletet. Mivel a fizika túlnyomórészt gyakorlati célok elérésére jött létre, ez a gyakorlati szemlélet, a technikáéhoz közel álló látásmód a differenciális alakot igényli, s így sokkal gyakrabban fordul elő a fizikában.

A másik szemlélet az integrális alakra épül, matematikailag nem differenciálegyenletekkel, hanem integrál-kifejezésekkel operál. Ez az egész folyamat tulajdonságaiból vezeti le az egyes közbenső állapotokat. Emiatt megjelenik az okság helyett a célszerűség, amely minden részletet a nagy minta szerint határoz meg. A kiválasztott jelenséget ez nem nyomon követi, hanem a kezdő és végállapot közti változás pályáját az összes lehetséges pálya közül választja ki. A megvalósuló pálya az lesz, amelyik bizonyos mennyiséget, a „hatást” minimalizál. A „hatás” fizikai definíciója szerint teljesítmény dimenziójú, így a fizika „legkisebb hatás” elve azt fejezi ki, hogy a jelenségek a kezdő állapotból a lehető legkisebb munkabefektetéssel jutnak el. Ez a szemlélet úgy értelmezhető, hogy a vizsgált rendszer a változás előtt felméri az összes lehetséges rendelkezésre álló pályát. Ezek mindegyikéhez más és más energia-befektetés szükséges. A minimális energia-befektetésre, gazdaságosságra törekvő rendszer ezeket mintegy előre „letapogatja”, felméri, - ehhez nincs időre szükség – s ezután dönt, s ballag vagy cikázik a leggazdaságosabb pályán. És sohasem téved egy jottányit sem.

Ez az integrális szemlélet matematikailag kifejezve éppúgy nem igényli a szándékosság és a célszerűség beveszetését, mint ahogy a differenciális alak nem tartalmazza matematikailag az okság fizikai elvét. A két teljesen különböző szemlélet ugyanakkor matematikailag, számszerűen mindig ugyanarra vezet!

Az integrális szemléletet fel lehet írni olyan alakban, amely a meg nem valósuló pályák és a megvalósuló pályák közötti eltérésre, variációra épül. Ez a felírás azt jelenti, hogy a megvalósuló pálya az lesz, amelyre ezek a variációk eltűnnek. Szigorú értelemben véve ez nem csak minimumot, hanem maximumot is jelenthet. Maximális hatás fordulhat elő, például, ha a Föld simának képzelt felszínén elgurítunk egy golyót, és megvizsgáljuk, milyen pályán érheti el a mögötte lévő pontot. Tapasztalatból tudjuk, hogy fékező hatás hiányában a golyó tényleg elgurul körbe, s így eléri a háta mögötti pontot a Föld egy főkörén. Ez a főkör a legnagyobb sugarú kör, amely átmegy a kiinduló ponton. A golyó elvben választhatna kicsit más irányt, s így kisebb sugarú kört, vagy akár visszakanyarodhatna hátra, s így rövidebb pályán jutna el a kiszemelt végpontra. A variációs elv szerint azonban ilyen esetekben a hatás maximalizálása választja ki a megvalósuló pályát.

A legkisebb hatás elvét Mauperuis fedezte fel 1744-ben. Értelmezésében ez az elv, mint Isten létének bizonyítéka szerepelt, amennyiben azt fejezi ki, hogy a Természet mindig a legegyszerűbb eszközökkel éri el kitűzött céljait. Max Planck pedig egyenesen a legvégső és legistenibb fizikai elvnek tekintette a legkisebb hatás elvét, ugyanis „tartalmát és formáját tekintve a legkisebb hatás elve áll a legközelebb az elméleti kutatás eszményi végső céljához, ahhoz, hogy minden jelenséget egyetlen egyszerű elvből vezessen le. Az egész mechanika és az elektromágnesesség levezethető ebből az elvből.” Azóta a kvantumelmélet és a kvantumgravitáció egyenleteit is leszármaztatták a legkisebb hatás elvéből, s szokásosnál még általánosabb, még szimmetrikus alakban.

Newton első törvénye, a tehetetlenség törvénye a következő módon kapható meg a legkisebb hatás elvéből. Feltesszük, hogy a tér egynemű, azaz a jelenség – amely most egy magára hagyott mozgó test – nem független attól, hogy Budapesten vagy a Balatonon végezzük-e a kísérletet. Ez a homogenitási feltétel. Másrészt a jelenség feltehetően nem függ attól sem, hogy észak vagy dél felé mozog a test, vagyis iránytól független. Ez az izotrópia felvetése. Ha ehhez még hozzávesszük a Galilei-féle relativitási elvet, amely kimondja, hogy a jelenség ugyanaz, mindegy, hogy a szárazföldön ülve vagy egy hajóból írjuk le (a jelenség minden inercia-rendszerből nézve ugyanaz), ezzel már eléggé megkötöttük a fizikát ahhoz, hogy a jelenség csakis egyféleképpen folyhasson le egy erőmentes térben. A legkisebb hatás elvét felírva, az integrál alatt szereplő függvény a fenti elvek – a homogenitás, az izotrópia és a relativitás elve – egyértelműen meghatározzák. Az így felírható mozgásegyenletek erre az esetre azt állítják, hogy ilyen körülmények között a sebesség nem változik, hiszen a függvényt (amit először Lagrange írt fel, s ezért róla nevezték el) nem függhet a helytől a homogenitás elve, az iránytól az izotrópia elve miatt, sőt a sebességtől is csak négyzetesen függhet a Galilei-féle relativitási elv miatt.

A hatás akkor lesz minimális s kezdő- és a végpont között, ha a mozgási energia nem változik, vagyis a test nem változtatja mozgási állapotát, egyenletes sebességgel mozog, amíg külső erő nem hat rá.

Ha a tömegpontok között erők hatnak, a legkisebb hatás elvéből Newton második törvénye következi, erő = tömeg * a.

Ha a homogenitás és az izotrópia feltevését elvnek tekintjük – hiszen, amint láttuk, jelentőségük alapvető, elvi – akkor végeredményben négy elvből (legkisebb hatás elve, homogenitás elve, izotrópia elve, inerciarendszerek egyenértékűségének elve) megkapjuk a teljes mechanikát! Minden mozgásegyenlet, megmaradási törvény ezekből az alapelvekből adódik. A fizikát ezek az elvek viszik be a formalizmusba. A századfordulón Oether bebizonyította, hogy minden megmaradási törvény leszármaztatható szimmetria-elvekből, a tér pontjainak, irányainak egyenértékűségétől.

A mozgásegyenletek a variációs elvek speciális feltételek között érvényes alakjai. A variációs elv mellé még kiegészítő elveket kell felvennünk, hogy megkapjuk a mozgásegyenleteket. A variációs elvek tehát a legáltalánosabb, ugyanakkor a legegyszerűbb és legalapvetőbb elvek a fizikában, amelyekből az összes többi egyenlet és tétel leszármaztatható további alapelvek bevezetésével. A variációs elv a fizika végső, alapvető elve. A differenciális alakú mozgásegyenletekkel szemben a variációs elvek a Természet működésének alapelvei, a Természet mélyebb szintjét írják le. A rész és az egész közötti kapcsolatot az integrális szemlélet, a variációs elv képes csak megmutatni, a differenciális szemlélet csak a rész és rész közötti kapcsolatot tárgyalja. Ugyanakkor, amikor az egész meghatározza a részek kibomlásának folyamatát, a részek tetszőleges számú egymásra-következése sem képes az egészt egészében elénk állítani.

A Nap különleges csillag

A csillagászat története egyben szemléletünk története is. A régi athéniak istentelenség vádjával perelték be Anaxagorászt meg azt állította, hogy a Nap nem istenség, csupán izzó érctömeg.

Sajnos a krónikák nem szólnak arról, hogy a bírság hogyan és milyen alapon döntött, mit tartott perdöntő bizonyítéknak. Ebben a materializmusban ugyanis van valami igazság, a Nap valóban rendelkezik anyagisággal. Meleg. Süt. Anyagi testeket felmelegít. De ebből lehet-e arra következtetni, hogy a Nap nem istenség, csupán izzó érctömeg? Az emberi test is meleg. Lehet ebből arra következtetni, hogy az ember csupán langyos massza? Léteznek-e anyagisággal rendelkező élőlények? Azt hiszem, nem kétséges, hogy a válasz: igen. De ha ez így van, akkor a Nap lehet attól élő, hogy melegít! Hogyan és mi által lehetne bizonyítani, hogy a Nap nem élő? Ha az életerő valamiféle anyagi testiséggel, egy meghatározott tömeggel rendelkezne, egyszerű lenne a materialista helyzete. De ha az életerő éppen a testiséggel rendelkező alkotórészek szerveződésében nyilvánul meg, akkor már csak közvetve nyílna erre mód. De vajon Anaxagorász tudta, miféle szerveződésűnek kéne lennie a Napnak, ha élőlény lenne, és képes volna a Nap egészének anyagát átvizsgálni, és miután ezt megtette, megállapította volna, hogy a keresett szerkezetű, szerveződésű anyagi test a Napon nem található? Ez a lehetőség teljes bizonyossággal kizárható. A Nap élettelen gázgömb mivoltát csakis földi anyagi jelenségek vizsgálatából következtették ki. Amikor Newton megállapította, hogy a Hold ugyanúgy esik a Föld felé, mint az alma, amikor leesik fájáról, ez szintén nem bizonyította, hogy a Nap élettelen, hiszen az alma is élőlény, mégis érvényesek rá a fizika törvényei. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy a szükséges vizsgálatot azért nem végezték el a szakemberek, mert ez ellentmond a szakemberekbe társadalmilag beültetett és érvényesített szemléletnek. Azok a hatalmasságok, akik létrehozták, vagy fenntartják az egyetemeket, gondoskodtak róla, hogy az ott tanító tanárok szemlélete túlnyomórészt materialista legyen. Emiatt azonban a szükséges vizsgálatok a Nap élő vagy élettelen természete kérdésében mindmáig elmaradtak. Ennek hiányában az a nézet, miszerint a Nap egy élettelen gázgömb, puszta eshetőség, megalapozatlan feltevés.

Mindenesetre a materialistáknak nem volt elég az sem, hogy a Napot élettelen gázgömbnek mutassák, és hogy trónfosztva, nevét is kisbetűvel írják, mint Nemecsekét a Pál utcai fiúk, a legutolsó rangú közlegény büntetéseként. Ezen kívül még arra is igényt formáltak, hogy a Napot egy közönséges átlagos csillagként mutassák be a nagyközönségnek, ezzel is tompítva a közérdeklődést a csillagászat iránt. Szándékukat könnyű volt érvényesíteni, hiszen csak a megfelelő értékelési szempontokat kellett kiválasztani, amik szerint a Nap nem tűnik különlegesnek, és máris elérhető a kívánt eredmény. A régibb korokban, a józanész nevében elszámoltatták a tudósokat, és elvárták, hogy tiszta, világos és mindenki számára érthető módon számoljanak be eredményeikről. Mára viszont a köznép és a szaktudósok között az új tudomány mesterséges válaszfalat hozott létre ezért a józanész fennhatóságára hivatkozó emberek szemléletét mára sikerült elbizonytalanítani. A modern tudomány így soha nem látott diadalt ülhet a józanész fennhatósága felett, és eddig nem sejtett mértékben a tudományt vezérlő, személetét meghatározó körök akaratának szócsövévé válik. Lépten-nyomon felbukkan, hogy a kvantummechanika nem érthető meg a józanész alapján, és így tovább, a józanész megcsúfolásának nagyobb dicsőségére. Így tör elő a misztika a tudomány egyre sötétebb bugyraiból. Hogy eközben mennyi valótlanságot állítanak, arra jó példa a Nap középszerűségének esete. Vizsgáljuk most épp ezért meg, középszerű csillag-e a Nap? Van-e egyetlen olyan tulajdonsága, amely figyelemreméltóvá teszi. E kérdésnek nem kell szükségszerűen központi jelentőségűnek lennie, hiszen a fő kérdés, hogy a Nap élettelen-e vagy sem. De mivel a Nap élő mivoltáról már más tanulmányokban tudósítottam, ezért itt az ideje, hogy egy újabb bástyát hódítsunk el a megmételyezett köztudat és hamisság állásaiból! Erre külön alkalmat adnak Guillermo Gonzalez, a washingtoni egyetem csillagászának nemrég megjelent, és nagy feltűnést keltő cikkei.

Először is, a Nap magányos csillag, nincs közvetlen mellette keringő csillag-társa. Ebben meglehetősen elüt az átlagos csillagoktól, amik viszont túlnyomórészt kettős vagy többes csillagrendszert alkotnak. Ráadásul, ha egy csillag társa halvány, magányosnak látjuk, miközben valójában társas, és így a 7%-os arány valószínűleg csak alsó határ. Mai tudásunk szerint a csillagok túlnyomórészt társasan, együtt keletkeznek, csillag-asszociációkban születnek. Egy-egy ilyen csillagfüzér több százezer csillagot is tartalmazhat. Ahogy azt Ambacurjan örmény csillagász felfedezte, ezek a csillag-asszociációk mind tágulnak, tagjaik egymástól távolodnak. Ezért gondolt arra Ambacurjan, hogy a csillagok egy sűrű ősanyagból, annak tágulása révén jönnek létre. Óriási kvazárok (csillagszerűnek tűnő, de valójában Naprendszer-méretű, de Tejútrendszer-tömegű égitestek) forgástengelyük mentén anyagcsomókat dobnak ki magukból. Esetenként tíz kidobott anyagcsomó figyelhető meg egy vonalban. Ezek némelyike maga is galaxis-tömegű. Fiatal, Herbig-Haro típusú, pár millió éves csillagoknál hasonló anyagcsomók kidobódását, kilövését figyelték meg a csillagászok. Akkor viszont furcsa, hogy hogyan lehet a Nap magányos csillag? Vagy valamikor volt társa, csak eltávolodott tőle? De a Nap és a Naprendszer anyagának elemzése arra utal, hogy mindkettő kb. 4.6 milliárd éves. Ez viszont kizárja, hogy a Napnak születésekor csillag-társa lehessen! A Nap tehát nemcsak magános csillag, de egyedül is született. Ilyesmit eddig nemcsak hogy nem figyeltek meg, de elméletileg sem tűnik valószínűnek. A Nap keletkezését ugyanis egy szupernóva-robbanásnak kellene beindítania. A szupernóva-robbanás nem történhetett a Nap közvetlen közelében, hiszen nincs a Nap szomszédságában szupernóva-maradvány. Akkor viszont a szupernóva ledobott gömbhéja a Nap közvetlen szomszédságát is érintette. Ha a Nap ősköde nagytömegű, terjedelmes volt, akkor ezt a szupernóva kidobott anyaga egész szélességében kellett összenyomja, vagyis több csillagnak egyszerre kellett létrejönnie. Ha még sincs a Napnak társa, az azt jelzi, hogy a Nap ősköde éppen Nap-tömegű volt. Ilyen kis ködök különálló képződése viszont azért valószínűtlen, mert az egész Tejútrendszernek egy ősködöt kellett alkotnia egykor, és az összes csillag ebből az egységes ősködből kellett képződjön. A Tejútrendszer spirálkarjai is egységes anyagiságot jelentenek. Hogyan és mikor szakadt le a Naprendszer ősköde a Tejútrendszeréről? A tejútrendszer a Naprendszer előtt körülbelül 5 milliárd évvel keletkezett. Egy-egy csillagtársulás felbomlási, tágulási ideje pár százmillió év. Lehet, hogy a Naprendszer ősköde már a Tejútrendszer keletkezésekor különvált a Tejútrendszer ősködéről? Vagy erre csak párszáz millió éve került sor? A csillaggá szerveződés folyamatát nem ismerjük annyira, hogy erre a kérdésre választ tudjunk adni.

De menjünk tovább! A csillagászati könyvekben nem mulasztják el megemlíteni, hogy a Nap már csak tömegénél fogva is átlagos csillag. Egy materialista, aki mindent a tömege szerint, számszerűségében értékel, hogyan is tudná felfogni, hogy vannak olyan tényezők, amilyeneknek nem a tömege a leglényegesebb tulajdonsága. De ezen túl, vizsgáljuk meg, igaz-e egyáltalán, hogy a Nap tömege szerint átlagos csillagnak tekinthető. Gonzalez rámutatott, hogy a Nap közvetlen szomszédságában ritka az ilyen nagy tömegű csillag, a Nap környezetében a felső tíz százalékhoz tartozik, ami ellentmond a nap állagos tömegűvé minősítésének. De van egy valóban mélyreható, különleges sajátsága is a Napnak. A Nap ugyanis a hasonló korú, tömegű, fejlődési útú (populációtípusú) és színképű csillagoknál 50%-kal több nehéz elemet tartalmaz. Pontosabban, ahogy azt Sofia és munkatársai (Sofia et al., 1994) megmutatták,) a Napon a szén, a nitrogén és az oxigén gyakorisága a hasonló, a Nap szomszédságában a Nappal egyidőben képződött (fiatal, I populációs csillagokhoz képest 1.5-2.5-szeres többletet mutat! Ez a tény minden várakozásunknak ellentmond-, írják Sofiáék. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Nap éppen a környező csillagokhoz képest mutat ilyen jelentős eltérést, akkor végkép érthetetlennek tűnhet, hogyan tudott a Nap ősköde úgy leválni a többiről, hogy meglehetősen kis tömegű legyen (ne képződjön egyszerre több csillag is belőle), de ugyanakkor valamiféle folyamat feldúsítsa a szén, a nitrogén, oxigén (az élethez legfontosabb elemek) gyakoriságát 50-150%-kal! Tegyük fel, hogy egy szupernóva felel a dúsításért, hiszen mai tudásunk szerint a szupernóva az egyetlen jelölt a nehéz elemek jelentős mennyiségben termelésére. Szén, oxigén és nitrogén ugyanis csak 100-300 millió fok felett termelődik, és még ki is kell jutnia a csillagközi térbe ahhoz, hogy fel is tudjon dúsítani egy-két ködöt. De akkor a környező ködöket is fel kellett dúsítsa, és épp ennek nincs nyoma, mert éppen azokhoz képest dúsult a Nap nehéz elemekben! Vagy egy irányított külső hatás lenne erre képes (de ilyet a csillagászat nem ismer), vagy, nem marad más hátra, a Nap maga kellett létrehozza a nehéz elemeket 5 milliárd éves életútja alatt – a többi hasonló csillaghoz képest többlet nehézelemet termelve. Léteznie kell akkor a Napban olyan jelenségnek, ami a Napban működik, de az összes hasonló csillagban nem – és ami nagy bőségben termeli a nehéz elemeket. Vizsgálataink alapján fény derült arra, hogy a Naprendszer élettartama alatt folyamatosan zajlik a nehézelemek termelése és kiáradása a Napból. Ezek a vizsgálatok azt jelzik, hogy a Napban nemcsak a nyugodt napmag égeti el a hidrogént héliummá, hanem a napmag forró buborékaiban több száz millió fokon nehéz elemek is termelődnek és jutnak ki napkitörésekben a Nap felszínére, és innen a bolygóközi térbe. Rendben van – de miért nem működik hasonló folyamat a szomszédos, hasonló csillagokon? Talán nincs bolygórendszerük? Vagy van, csak épen nincs úgy behangolva, hogy ilyen forró buborékokat tudjon létrehozni? Talán csak alacsonyabb hőmérsékletet képesek a bolygók a szomszédos csillagok belsejében előidézni? Akárhogy is, a Nap valóban különleges, rendkívüli adottságokkal rendelkező csillagként kezd bemutatkozni nekünk.

A mai csillagászatban a csillagok legfontosabb átfogó jellemzői: a fényesség, a felszíni hőmérséklet, a méret (a csillag átmérője), a tömeg, a kémiai összetétel és a tengely körüli forgás időtartama (ez a „rotációs periódus”). Persze, ezek a mennyiségek nem teljesen függetlenek egymástól. Tudjuk, hogy csillagokról van szó, vagyis feltehető, hogy ezek anyagának eloszlását, a csillag felépítését anyagának gravitációs vonzása és nyomásának egyensúlya fogja meghatározni. Másrészt, az is világos, hogy a megtermelt energia nem marad a csillagban, hanem amennyi megtermelődik, annyi ki is szállítódik a csillag felszínére, és onnan kisugárzódva ez adja a csillag fényességér. Így a különböző jellemzők között összefüggések állnak fenn. Ezek közül a legkönnyebben meghatározhatók a fényesség és a felszíni hőmérséklet. A csillagászat egyik alapvető tétele (a Vogt-Russel tétel) kimondja, hogy a csillagok alapvető jellemzői a tömeg, a fényesség és az átmérő, s hogy ezek között fennálló összefüggés miatt a háromból elég két mennyiséget megadnunk, s ezzel a csillag szerkezetét, anyagának eloszlását (adott életkorban) egyértelműen meghatároztuk (mivel a legtöbb csillag kémiai összetétele azonosnak vehető). Ezért ésszerű a feltételezés, hogy a Naphoz hasonló fényességű és hőmérsékletű csillagok minden fő jellemzője azonos. Ekkor pedig az a kérdés, hogy a Nap átlagos, vagy rendkívüli csillag, annak vizsgálatát jelenti, hogy az azonos fényességű és hőmérsékletű csillagok között a Nap egyéb tulajdonságai megegyeznek-e a csillagok átlagos egyéb tulajdonságaival, vagy sem.

Nemrég Guillermo Gonzalez, a washingtoni egyetem professzora összehasonlította a Nap és a Naphoz hasonló csillagok egyéb jellemzőit. Először is, a 30 fényéven belüli körzet csillagainak mintegy 88%-a halványabb a Napnál, tehát a Nap egyik elsődleges jellemzője, a fényessége, nem tekinthető átlagosnak. De ez a fényesség nem állandó, hiszen a Nap fényessége, kisugárzott energiájának energia szerinti eloszlása a naptevékenység közel 11 éves ciklusával együtt fut. A Naphoz hasonló tevékenységet mutató csillagokhoz képest a Nap összfényességének változása alacsonynak tűnik, vagyis szintén nem tipikusnak. Vegyük most a kémiai összetételt! Az új csillagászati mérések az eddigieknél jóval nagyobb pontosságúak, és így már 25 kémiai elem átlagos csillag-gyakorisága vethető össze a Napéval. Kiderült, hogy a Napon a legtöbb, a hidrogénnél és héliumnál nehezebb elem gyakorisága, 10-20%-kal nagyobb, mint a hozzá hasonló színképtípusú (vagyis felszíni hőmérsékletű), és a _Tejút központjától hasonló távolságban található csillagé. Nemrég arra is fény derült, hogy a Nap közvetlen szomszédságánál, a csillagközi anyagfelhőknél oxigénben jóval dúsabb (Gonzalez, 1999, Gummerschbach et al., 1998,). Ez az eredmény különösen akkor érdekes, ha meggondoljuk, hogy a Nap éppen ebből a csillagközi ősködből keletkezett. A Nap szomszédos, szintén G típusú csillagokhoz képest fémekben gazdagabb, oxigénben gazdagabb, de szénben szegényebb. A lítium-gyakoriság, ami együttfut a hőmérséklettel, a csillagtevékenység fokával, és a fémtartalommal, a Napon ismét csak alacsonynak bizonyult.

A Nap elhelyezkedése a Tejútrendszerben, és mozgása szintén figyelmet érdemel. Kiderült, hogy a Nap tejútrendszerbeli sajátmozgása jóval lassúbb (kb. 13 km/s). De a Nap mai, Tejútrendszerbeli helyzete se tipikus. Am1g a Nap és a hasonló korú legtöbb szomszédos csillag átlagos távolsága a Tejútrendszer fősíkjától legfeljebb 130 fényév, addig a Nap mai távolsága kisebb mint 40 fényév. Másrészt, mivel a Nap éppen együtt forog a Tejútrendszer magja körül a spirálkarral, azaz az ún. együttforgó zónába esik.

Gonzalez megmutatta, hogy mindezekben a tulajdonságokban egy közös sajátság mutatkozik: és ez éppen a földi, az emberi élet kifejlődésének feltétele! Először is, a Nap viszonylag magas fényessége (és ezzel járó nagyobb tömege) a szomszédos átlagos csillagokhoz képest különösen kedvező a lakható zóna kifejlődéséhez. A kisebb fényességű csillag lakható zónája ugyanis a csillaghoz közelebb kell, hogy legyen, ott viszont már erősebb a gravitáció „kötése”, az, ami a Merkúrt arra kényszeríti, hogy mindig ugyanazon oldal átfordítsa a Nap felé. Így tehát a lakható zóna bolygója mindig ugyanazon oldalát kéne csillaga felé fordítsa, és ez megakadályozza az élet kifejlődését. A Merkúr Nap felé mutató (nappali) oldalán ugyanis 700 Kelvinnél is magasabbra fut fel a hőmérséklet, míg a Nappal ellentétes (éjszakai) oldalán -170 Celsius for uralkodik. Másrészt, a G színképtípusú Nap jóval több fényt bocsát ki, mint a nála kisebb tömegű (K és M típusú) törpecsillagok, márpedig a kék fény fontos a fotoszintézishez. Ugyanakkor a K és M törpék csillagkitörései jóval nagyobb veszélyt jelentenek az amúgy is közelebbi lakható zóna bolygójára. Ezenkívül figyelembe kell venni (Wetherill, 1996.), hogy a földtípusú bolygók a központi csillag tömegétől függetlenül éppen 1 csillagászati egység (1 CSE = a Föld és a Nap átlagos távolsága). Márpedig a lakható zóna a központi csillagtól mért távolsága rendkívül érzékenyen függ a csillag tömegétől. Ezért annak valószínűsége, hogy földtípusú bolygó épp a lakható zónában jöjjön létre, akkor a legnagyobb, ha a központi csillag tömege éppen megegyezik a Nap tömegével. Fejlett, mozgékony élet csak olyan bolygón jöhet létre, ahol az oxigén-molekula gyakori, a széndioxid molekula ritka. Ez pedig egybevág azzal, hogy a Nap oxigénben gazdagabb, szénben ritkább, mint hasonló fényességű, hőmérsékletű és korú csillagtársai.

Mindezek mellet ismert, hogy a Nap tevékenysége, változékonysága és a földi klíma között is szoros kapcsolat áll fenn (Baranyi, Ludmány, 1994) . így viszont a Nap változékonysága és a földi élet kialakulása között is kapcsolat áll fenn. Gray (1999) azt is felvetette, hogy a földi klíma feltűnő, szokatlan állandósága az utóbbi 10 000 évben a naptevékenység különlegesen kiegyensúlyozott mivoltával függ össze. Természetes, hogy a földtípusú bolygók jórészt kőzetekből és fémekből állnak, anyaguk legnagyobb része a hidrogénen és héliumon kívüli anyagokból áll. Ezért valószínű, hogy földtípusú bolygók nem jöhetnek létre olyan csillag körül, amely ezekben a nehéz elemekben szegény, és kialakulásukhoz kedvező a nehéz elemek nagyobb gyakorisága, azaz éppen az a körülmény, ami a Napnál oly nagymértékben áll fenn.

Tegyük hozzá Gonzalez vizsgálatához, hogy mai tudásunk szerint a más csillagok körül felfedezett bolygórendszerek egy vagy több, a központi csillaghoz rendkívül közel (kb. 1 CSE) keringő óriásbolygót tartalmaznak. Így tehát az ismert bolygórendszerekben nincs mód arra, hogy a lakható zónában földtípusú bolygó lehessen. Másrészt a naptevékenység 11 éves ciklusát minden jel szerint a belső, földtípusú bolygók (a Vénusz, a Föld és a Mars) együttállási periódusa (aa év) határozza meg. Amennyiben tehát fény derülne arra, hogy a 10 év körüli csillagtevékenységi periódus lényeges a fejlett élet kialakulásához, például a klíma kialakítása révén, annyiban arra is szükség lenne, hogy legalább három belső, földtípusú bolygó jöjjön létre a központ csillag körül, amelyek együttállási periódusa 10 év körül kell, hogy legyen. Másrészt az is ismert, hogy a naptevékenység periódusának meghatározásában a külső óriásbolygók is lényeges szerepet játszanak. Ha tehát egy másik csillagnál a külső bolygók együttállási periódusa nem ad egy 10 év körüli periódust, akkor a külső és a belső bolygók eltérő periódusa miatt a csillagtevékenység két eltérő periódus közé szerveződne, azaz kaotikusabb lenne a földinél, ami ismét csak kedvezőtlen lehet a fejlett élet kialakulásához. Így viszont arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a fejlett élet kialakulásához a Naprendszer kísérteties hasonmására van szükség! Mivel pedig a Naprendszer kialakulása a véletlen tényezők halmozódása miatt a végsőkig valószínűtlen (ha nem vezetjük be a Naprendszer szervezőerejének fogalmát), ezért a Naprendszerrel szinte azonos bolygórendszer kialakulása is az. Még figyelemreméltóbb mindez, ha meggondoljuk, hogy a Naprendszer stabilitása, fennállása is mindössze 100 millió évre látható előre, a bolygók mozgását leíró tudomány, az égi mechanika mai állása szerint. Tahát lehet, hogy a Naprendszer 5 milliárd éve tartó fennállásához is külön sabilitást biztosító, eddig észre nem vett tényező van szükség!

Mivel magyarázható mindez a különleges egybeesés-sorozat? Gondoljuk meg, hogy például a Nap változékonysága, ami mágneses eredetű, a Nap sugara (mármint átmérőjének fele) és forgási mértékének függvénye. A forgási mérték pedig a Nap sugara, tehát kezdeti tömege és életkorának függvénye. Ha tehát egy Naphoz hasonló tömegű és sugarú csillagot veszünk, ennek forgási mértéke, sugara, és így változékonysága is meg kéne, hogy egyezzen a Napéval, a Vogt-Russel tétel értelmében. A Nap változékonysága viszont kirívóan alacsony. Ugyancsak ez áll fenn a kémiai összetételre vonatkozóan, ugyanis, feltéve az azonos kezdeti összetételt, azonos tömegű és sugarú csillagok azonos életkorban azonos kmiai összetételt kellene, hogy mutassanak! Ugyanakkor mi az előzőekből már tudjuk, hogy a Nap nem feltétlenül élettelen rendszer. Az élő szervezet leglényegesebb tulajdonsága viszont az öntevékenység. Ennek az öntevékenységnek meg kell, hogy legyenek a fizikai feltételei, de feltétlenül eltérő fizikai következményekre is kell, hogy vezessenek. Ha tehát a Naphoz hasnoló fényességű és színképtípusú csillagok vizsgálata arra az eredményre vezet, hogy a Naphoz hasonló típusú csillagok két osztályba sorolhatók: az egyikbe tartozik az összes csillag, a Nap kivételével, a másikba a Nap, egyes-egyedül, akkor ezen el kell, hogy gondolkozzunk. Ha a Nap öntevékenységre kpes, akkor fenn ke, hogy álljon tulajdonságai között egy olya, belső kapcsolat, amit a Vogt-Russel tétel nem vett figyelembe (hiszen ez a kapcsolat élő természetű). Akkor visznot a Nap egyes mellék-jellemzői eltérést is mutathatnak a tipikus értéktől! Elméletem segítségével magyarázható a Nap kémiai összetételének nehéz elemekben dúsulása, hiszen a forró buiborékokban uralkodó magasabb hőmérsékleten a nehéz elemek termelése is gyorsabb, tehát azonosidőtartam alatt több termelődik. Csakhogy itt azt is látnunk kell, hogy a külső feltételek egyértelműen meghatározzák a naptevékenység folyamatait, vagy ebben a Nap belső szerveződése, öntevékenysége is szerepet játszik? Úgy tűnik, hogy megnyílt az út a Nap öntevékenysége tanulmányozása, kísérleti ellenőrzése felé.

Csillagzene a Napból

Megbízhatóan ismerjük a Nap általános jellemzőit, tömegét, fényességét (a másodpercenként kisugárzott energiát), sugarát (méretét) és a napfelszín átlagos kémiai összetételét. A csillagszerkezet alaptétele értelmében (ez a Vogt-Russel tétel) egy csillag tömege és kémiai összetétele egyértelműen meghatározza a csillag szerkezetét, azaz a sűrűség, a nyomás és a hőmérséklet változását a felszín alatt a napmagig. Úgy tűnhet, hogy több adatunk is van a kelleténél ahhoz, hogy ismerjük a Nap teljes szerkezetét! A Nap fényességének ismerete tulajdonképpen a Nap életkorával áll összefüggésben. Minden csillagmodell fejlődik az idővel, a csillagok öregszenek, bennük az elemek átalakulásával energia termelődik. A felhasznált elemek a kémiai összetételt és az összfényességet változtatják, így a Nap fényessége csak kijelöli, hogy a csillagfejlődés melyik szakaszán alkalmazzuk a csillagszerkezet egyenleteit. A Nap sugarának ismeretében pedig a csillagszerkezet alapegyenleteinek leegyszerűsítése miatt fellépő paraméterek egyikét köti meg, a felszín alatti, „forrásban lévő” konvekciós zóna vastagságát. A napmodell ennyi adat ismeretében egyértelműen számolható. Azt jelenti-e ez, hogy mindent tudunk már a Napról? Huszonöt éve a csillagászok többsége bizony ezt gondolta. Mára kiderült, hol és milyen lényegesen hiányos ez a kép. De először vázoljuk a fenti ismeretek révén adódó, úgynevezett standard napmodellel kapott napszerkezetet.

A Napban termelődő energia túlnyomó része egy viszonylag vékony, pár száz kilométer vastag rétegben hagyja el a Nap felszínét. Ez a vékony réteg a fotoszféra, a „fény gömbhéja”. Érdekes módon a fotoszférában a sűrűség ezen a pár száz kilométeren százezerszeresen lecsökken! Emiatt lép itt ki a fotonok legnagyobb része.

Amíg a fotonok a Nap belsejéből mintegy tízmillió év alatt jutnak a fotoszférába a sorozatos elnyelődés, majd egy későbbi időpontban újrakisugárzódás láncolatában, a fotoszférából nyolc perc alatt érik el a Földet. A fotoszféra érdekes mintázatot mutat, mintha apró sejthálózat-szerű egységekre tagolódna. Ezeket az egységeket forró anyagelemek, úgynevezett konvektív cellák alkotják, amik hőtöbbletük miatt emelkednek a napfelszínre a felhajtó gyorsító hatására. Ez a hőmérséklet-különbség hatására fellépő anyagáramlás a felszín alatt mintegy 200.000 kilométeres tartományra terjed ki. Ezt nevezzük konvekciós zónának. A konvektív anyagáramlás energiaszállítási hatásfoka csak közelítőleg ismert, amiatt a konvektív zóna mélysége sem volt elég pontosan ismert az elmúlt évtizedekig. A konvektív zóna alatti tartományban nincs makroszkopikus, nagyléptékű energiaszállítás, anyagáramlás, így ott a sugárzási folyamatok alakítják ki az egyensúlyi állapotot. Így a Nap középpontjától sugarának kb. 70%-áig terjed ki ez a sugárzási zóna. A Nap energiatermelő folyamatai ezen belül a központi 20%-ban összpontosulnak, itt termelődik az összes energia 94%-a. A Nap sugarának 20%-ától kifelé haladva a sugár 65%-áig termelődik a fennmaradó 6% Így marad egy vékony, 5-6% napsugár vastagságú réteg a sugárzási zónában a konvektív zóna alatt, ahol az energiatermelés gyakorlatilag elhanyagolható.

Úgy tűnhet, a Nap szerkezetét kimerítően ismerjük a standard napmodell tálalásában. De igaz-e, hogy a csillagok puszta gázgömbök, mindenféle belső dinamizmus, keringés, egységes szervezettség, egységes működés nélkül? Valójában a standard leírás elnagyolt képet ad a Napról, ami hasonló ahhoz, mintha valaki egy erdőt pusztán a faanyag össztömege és az átlagmagasság alapján akarna leírni. Kérdés: mire jó egy ilyen leírás? Mert ha arra használjuk, hogy azt mondjuk, most már „ismerjük” az erdőt, lényegesen tévedünk. Nem tudhatjuk, mikor és hogyan kell beavatkoznunk, hogy az erdő fennmaradjon, hogy mikor virágzanak a fák, milyen a fauna, hol vannak tisztások, források, melyek a veszélyeztetett fák, merre cikáznak a villásfarkú lepkék, s hogy a fák kipusztulnának a talaj, a talaj pedig az aljnövényzet nélkül. Az erdő életműködését teljes egészében figyelmen kívül hagyja a globális mennyiségi szemléletet.

Vegyük fontolóra, tulajdonképpen mitől csillag a csillag. Attól, hogy fénylik, energiát sugároz ki, amit csak azért tehet meg, mert belsejében energiát termel, vagyis voltaképpen energiát alakít át, az elemek fúziójával a nyugalmi tömeg alakul át sugárzássá. A Földön fúziós reaktort mindmáig nem sikerült létrehozni, csak a hidrogénbombában tudtunk létrehozni fúziós reakciókat. Tudjuk, hogy az atomreaktorok szabályozhatóak, de nem tudjuk, szabályozható-e a fúziós reaktor. A standard napmodellből tudjuk, hogy a napmagban az energiatermelő fúziós reaktorok mintegy tízmillió fokon, milliárd atmoszféra nyomásnál, a víz sűrűségének mintegy százszorosa mellett mennek végbe. Az is ismert, hogy ezek a fúziós reakciók rendkívül erősen függenek a hőmérséklet értékétől. Ha egy kicsit magasabb a hőmérséklet értéke egy bizonyos pontban – átszáll egy villásfarkú lepke – az energiatermelés lavinaszerűen felpörög. Él a táj! Ha viszont ilyen jelenségek előfordulnak – márpedig az atomok puszta véletlen ütközései is elindíthatnak ilyen „elfutást” – akkor a csillaglét alapjellemzője, hogy a magból kitörések robbannak és lövődnek a felszín felé. Ezekkel a kitörésekkel „lélegzik” a csillag, ezek a „lélegzetek” teszik lehetővé, hogy a csillag ne robbanjon fel egészében. Tény és való, hogy minden ismert csillagtípuson előfordulnak flerek, azaz a kozmosz leghevesebb kitörései! A standard modell globális mennyiségi szemlélete így egy ilyen érzékeny csillagbelsőben alapvetően nem lehet helyes, hiszen bármilyen kis zavar lényegesen felerősödik ebben a csillag-idegrendszerben. Ahogy az élőlényeknél az ingerválasz lényegesen erősebb az ingernél, úgy visz ki a csillag a felszínre minden belső kis ingert felerősítve, a csillaglét alapjellemzője, alapadottsága kifejeződéseként. Bentről kifelé, a kozmikus létezés alaptörvényének értelmében.

A Napon igencsak tüzes a klíma az ilyen hűvös vérű teremtmények számára, amilyenek mi vagyunk, távol az Ősrobbanástól, egy barlangban, egy lakásban. Egy ottani létformának azonban ez nyújtja a szolid biztonságot. Érzékel-e egy (feltételezett) naplény borzongató telet, bimbózó tavaszt, termékeny nyarat és elvirágzó őszt? A Nap felszínén megfigyelhető változások mindenesetre erre engednek következtetni. Időszakonként változik a napfelszín foltokkal benépesítettsége, a napkitörések száma, a napfelszín hőmérséklete, fényessége, melegebb és hidegebb övezeteinek eloszlása. A ma elfogadott elmélet szerint ez a 11 éves periódusú naptevékenység pusztán egy légköri jelenség, hasonlóan a Föld éghajlatváltozásaihoz, évszakaihoz. Amikor a „napnyár” van, sok a kitörés, nagy a hőség, „naptélvíz” idején nincs sehol egy jókora folt sem, s a flerkitörések, a napmag lélegzetvételei is alig észrevehetőek, mint egy hibernált, téli álmot alvó medvéé. Igen ám, csakhogy a Földön az évszakok változását a Nap idézi elő, illetve az a tény, hogy a Föld a Nap körül keringve hol közelebb, hol távolabb kerül a Naptól, s eközben a Föld forgástengelyének ferdesége miatt a Nap az egyes kontinensekre más és más évszakban süt merőlegesen. Kétség nem fér hozzá, hogy az évszakok változása a Nap létével áll közvetlen összefüggésben. A kérdés akkor a következő: milyen tényező idézi elő az évszakok változását a Napon?

Erre a kérdésre kétféle válasz adható. Az egyik, hogy a Nap klímaváltozásai saját belső természetével függenek össze, azaz a klíma vulkanikus meghatározottságú. Minél több kitörés robban ki a napbelsőből, annál „melegebb” van. A másik eset, hogy a napklímát a bolygók állása szabályozza, azaz hogy a bolygókét a Nap, úgy viszont a Nap klímáját a bolygók hatásai vezérlik. Mindkét eset kizárja, hogy a napklíma a naplégkörben magában lezajló folyamatokra épülhessen, különösen egy „halott” napbelső mellett, amit a standard modell leír.

A naptevékenység a maga teljes egészében kívül rekedt a standard elmélet hatókörén. Abban az esetben, ha a napkitörések összefüggésben állnak a bolygók helyzetével, a planetáris és a vulkanikus napklíma-elmélet egybeesik. Kérdés, megtudhatunk-e fizikai mérésekkel, csillagászati észlelésekkel valami bizonyíthatót a Nap belsejéről. Halott-e a Nap belseje, vagy óriási erejű szervezett változások, dinamikus jelenségek fogják át a legkisebb skáláktól a legnagyobbakig.

Évszázadokig úgy hitte az emberiség, hogy soha nem tudhatjuk meg, mi rejlik a Nap belsejében, hiszen csak a fotoszférából ér el hozzánk a fény, a mélyebb rétegek kisugárzott jeleit a felsőbb rétegek teljes egészében elnyelik. Az utóbbi évtizedekben azonban új vizsgálati módszerek állnak rendelkezésünkre, amelyek alkalmasak arra, hogy közvetlen információt szolgáltassanak a Nap felszín alatti tartományának viselkedéséről. Az egyik ilyen eszköz a neutrínó-detektor. A neutrínó-távcsövek a napmagban termelődő neutrínók, a fúziós reakciók melléktermékét mérve felvilágosítást adhatna az energiatermelő reakciók mértékének fajtájától, körülményeitől. 1960. óta üzemel a Homestake bányában a klór alapú neutrínó-távcső, s 1970 óta nyújt megbízhatóan adatokat. Ezek több mint húsz év alatt lassan már elegendőek arra, hogy a 11 éves naptevékenység-ciklus alkalmával összevetve, a statisztikailag jellemző változások kimutathatók legyenek. És mit ad Isten (Ré a Napisten)? A vizsgálatok szerint egyértelműen bizonyítható, hogy a Nap neutrínófluxusa (neutrínó-árama) együtt változik a napciklussal! Mégpedig minél hevesebb a naptevékenység, annál kevesebb neutrínót észlelünk, azaz az együttfutás fordított.

Váratlanul egy rendkívül hatékony vizsgálati módszer hullott az ölünkbe, amikor Leighton, Noves és Simon 1962-ben a napfelszín helyi mozgásait tanulmányozták megfigyeléseikkel. Helyről-helyre mérve a sebességmezőt, a kaotikus turbulencia, a fotoszférikus konvekció miatt azt várták, hogy ez a sebességtér is véletlenszerűen, összefüggéstelenül változó lesz. Nagy meglepetésre azonban azt kapták, hogy egyes tartományokban, amelyek összterülete a Nap teljes felszínének mintegy fele, a sebességmező szervezetten, periodikusan változó. A sebességek mérései azt mutatták, hogy ezeken a helyeken a sebesség hol felfelé, hol lefelé irányul, vagyis egy rezgésszerű mozgásról tanúskodik, amelynek periódusideje 2 és 5 perc közötti. A sebességek rendkívül pontosan mérhetők, a napfelszínről nyert színképben szereplő elnyelési vonalak elmozdulásaival. Az azonos rezgésállományú tartományok mérete pár ezer – pár millió kilométer. A nagy hullámhosszú rezgések a teljes napfelszín együttrezgését jelentik, ezeket globális rezgési módusoknak nevezik. Kiderült, hogy a naprezgésekből következtetni lehet a Nap belső tartományainak fizikai viszonyaira.

Harmadik vizsgálati módszer a magfelszín-áramlások, a naptevékenység vizsgálata. Mindhárom módszer napjainkban vált igazán hatékonnyá, s az általuk nyert eredmények forradalmasítják a Napról kialakított elképzeléseket.

Tudjuk, hogy az univerzum tele van a legkülönbözőbb fajta rezgésekkel. A kvantummechanikai nullpont-rezgéseken túl a látható univerzum fényrezgései, a gravitáló testek elmozdulása keltette hatások, az elemi részecskék végtelenbe terjedő hullámfüggvényei mellett a galaxismagok sűrűséghullámai, a csillagszelek változásai mind ilyen rezgéseket közvetítenek. A nap újonnan felfedezett rezgései ehhez a listához csatlakoznak. Az ötperces rezgések értelmezése Ulrich nevéhez fűződik (1970). Eszerint a Nap egy hangszerhez hasonló üreg-rezonátorként működik, amit a benne kialakuló hanghullámok működtetnek. A hanghullámok eredete még nem tisztázott, de lehetséges, hogy a konvektív zóna turbulens áramlásaihoz van köze. Mit jelent ez?

Ha a Napban fellép egy anyagáramlás, ez mozgása lehetővé tételéhez mozgás közben szét kell válassza maga előtt az anyagot. Ez a környező anyag szétválasztásával jár, azaz az anyag helyi összenyomódásával. Ismeretes, hogy a nyomásnövekedés hajlamos a kiegyenlítődésre, és ez a hangsebességgel meg is történik. A hangsebességű nyomáskiegyenlítődés más szempontból hanghullám, ahogy a hallott hang a légkör nyomáshulláma. Ulrich azt állította, hogy a Nap belsejében létező hanghullámok a felszín és a mag felé terjedve a fotoszféra aljáról, illetve egy bizonyos, hullámhossztól függő mélységből visszaverődnek! Ennek oka a felső határon a fotoszféra százezerszeres sűrűségváltozása. A befelé haladó hanghullámok viszont egyre forróbb körzetekbe érnek, amelyek törésmutatója olyan, hogy a hullámfrontot fokozatosan elhajlítja, egészen addig, amíg a hullám vissza nem fordul. Így előttünk áll két visszaverő felület, s köztük oda-visszaverődő hanghullámok. Ez az üregrezonátor változatlanul hagyja azokat a hullámokat, amelyek hullámhossza az üregrezonátorban egész számmal szorozva adja ki az üregrezonátor falainak távolságát, azaz amelyekben a hullámok teljes periódusa fér ki. A többi hullám azonban a visszaverődés során interferál egymással, s ez a hullámhegyek és hullámvölgyek találkozásával gyengíti a hullám amplitúdóját. A végeredmény, hogy a teljes periódusú hullámok felerősödnek, a többi hullám legyengül, megszólal egy „zenei” hang. Ezek a megmaradó hullámok a fizika nyelvén az állóhullámok, amelyek úgy terjednek, hogy közben a hullámhegyek és a hullámvölgyek helye változatlanul egy helyben marad.

Megdöbbentő módon tehát a „halott” Nap egyszer csak mint egy jól felépített zeneszerszám áll elénk! Ennek a napzenének rezgései bírják periodikus elmozdulásra a napfelszínt. Kimutatható, hogy a napzene legmélyebb rezgései az egész Napot megrezegetik, s így a mag központi tartományairól hordoznak információt, mint ahogy a földrengések terjedéséből következtethetünk a Föld belsejének szerkezetére. A földrengéstan, a szeizmológia a földrengések vizsgálatával állapította meg, hogy a földkéreg alatti földköpenyben milyen fizikai viszonyok uralkodnak. A szeizmológia tudománya mutatta ki, hogy a földmag folyékony halmazállapotban kell legyen, s a legbelső földmag ismét szilárd. Ezek az ismeretek alapvetők a Föld mágneses terének elméleti leírásában is.

Csakhogy a Nap, a Földtől talán különbözően, folyamatosan, állandóan „reng”. Ez a napzene nem „egydimenziós”, mint a földi zeneszerszámokkal létrehozható zene, melynek hangmagassága megadja a rezgés frekvenciáját. Mivel a Nap három dimenzióban rezeg, három hullámhosszal jellemezhető a gömbi szélesség, hosszúság és a központtól mért távolság függvényében. A rezgés „l” fokszáma a gömbfelszínen észlelhető csomóvonalak számát jelenti, vagyis azokat a köröket a gömb felületén, amelyek mentén a hullámból származó sebesség nulla. A szomszédos csomóvonalak távolsága a rezgés vízszintes hullámhosszának körülbelül a fele. Ezért ha „l” kicsi, a hozzá tartozó hullámok vízszintes, felszín menti hullámhossza nagyon nagy, a napzene hangmagassága alacsony, mély. Az m-mel jelölt rendszám az egyenlítőt átszelő hosszúságkörök menti csomóvonalak száma. A rezgések mélység szerinti szerkezetét az „n” rendszám adja meg. Ez megfelel a gömb sugarára felmérhető függőleges, sugár menti hullámhosszak, vagy csomóvonalak számának, azért felharmonikus számnak is szokták nevezni. Adott „l” és „m” értékek mellett minden egyes felületi konfigurációhoz „n” értékek sorozata tartozik, melyek megadják az alapvető rezonáns frekvenciát (n=l) és annak legrövidebb periódusidejű felharmonikusait. Minden egyes adott „l”, „m” és „n” értékkel jellemzett rezgésállapotnak, „módusnak” egy speciális rezgési frekvencia hangmagasság felel meg (lásd. Napszeizmológia, Tudomány, 1985. november).

A napmagban keletkező vagy a napmagról visszaverődő napzene információt hordoz a napmagról, ugyanúgy, ahogy fénnyel megvilágítunk egy tárgyat, a tárgy képe egy táguló gömbfelületen utazik a reménybeli észlelők felé.

A naprezgések vizsgálatával csupa meghökkentő eredményre jutottunk. Először is a csillagászok úgy gondolták, hogy a Nap kiáramló anyaga, a napszél, és annak mágneses csatolása a napfelszínhez, fékezi a felszíni rétegek együttforgását, azaz várhatóan a fotoszféra alatti rétegek gyorsabban forognak a napfelszín egyenlítője körüli, 25 napos periódusánál. Ezzel szemben bebizonyosodott a naprezgések tanulmányozásával, hogy a felszín alatt a forgás lassul. Ennek messze ható következményei lesznek a Nap mágneses terének eddigi elméleteire vonatkozóan.

Másodszor, 1990-ben Goode és Dziembowski kimutatták, hogy a 0,4 R-nél (Nap középpontjától a felszínig mérhető távolság 40%-ánál) a napmag forgása együtt változik a naptevékenységgel. Amíg a „napnyáron” a forgás periódusa itt 28 nap, addig „naptélen”, aktivitási minimumban már 26 nap (azaz gyorsabb). Ez a rejtély, mint tantaluszi rejtély vonult be a szakirodalomba amiatt, hogy a naptevékenység légköri eredetét valló csillagászok számára felfoghatatlan, hogyan változtathatja a Nap teljes tömegének 80%-át magába foglaló napmag forgását ilyen jelentős mértékben a napfelszín „időjárása”. Tantalusz a görög király volt a mitológia szerint, akit arra a halálmódra ítéltek, hogy egy folyótorkolatban kikötözve haljon szomjan. Ez pedig úgy esett, hogy az egymásra következő dagályhullámok félnaponként éppen álláig emelkedtek, a közeli életmentő szomjcsillapítást folyton ígérve, de be nem teljesítve. Képzelhető, miféle szenvedéseket élnek át tehát az ilyen elméleteken felnőtt csillagászok! Nem csoda, hogy Goode-ék eredményét megtámadták. Mégis, sokkal alaposabb vizsgálatok alapján Rhodes, Ulrich és társaik egy idén áprilisban megjelent szaktanulmányban megerősítették ezt a ciklikus napmagforgás-változást!

Harmadszor, Christensen-Dalsgaard 1992-ben megerősítette azt a rég ismert naprezgés-mérést, amely alapján bebizonyosodott, hogy a standard napmodellhez képest jelentős hőmérséklet-eltérés van éppen 0,4 R-nél, mégpedig pár százalékkal melegebb ez a körzet, mint a standard képben. Furcsa az eltérések ezen összeesése!

A még mélyebb tartományok felé haladva újabb anomáliák jelentkeznek, egyre radikálisabb eltérések a standard, „halott” Nap-modelltől. (Bár az is igaz, hogy a naprezgések egyre kevésbé érzékenyek, ahogy a napmag felé haladunk.) mindenesetre újabb, a szakirodalomban szintén tantaluszinak nevezett eredmény, hogy a belső napmag szerkezete is ciklikus változásokat mutat, azaz részt vesz a napciklusban! A legalacsonyabb fokszámú „l”=0,1,2,3 módusok vizsgálata ugyanis kiderítette, hogy ezen rezgések frekvenciája, hullámgyakorisága periodikusan eltolódik. Szintén idén áprilisban (1993) Delache és munkatársai kimutatták, hogy a frekvencia-eltolódásokkal ellentétes fázisban (azaz, amikor a frekvencia-eltolódás maximális, a Nap mérete minimális) változik a Nap sugara! És mindkettő együttváltozik a felszínen megfigyelhető napfoltok számával.

Ezenkívül úgy tűnik, a standard modell a legbelsőbb magra jellemző l=0,123 módusok frekvenciáját és ezek csúcsainak távolságát sem adja az észlelteknek megfelelő tartományban.

Ha a Nap életkorára nagyobb időtartamot számítanánk, vagy a nehézelem-termelés, az elem-átalakítás benne a feltételezettnél kissé nagyobb lenne, jobb egyezést kapnánk, de akkor a neutrínótermelésre kapnánk sokkal rosszabb eredményt. A naprezgések felvetette problémák kihangsúlyozzák a neutrínó-probléma megoldhatatlanságát! Lehet állni és figyelni, számolni, hány probléma jön itt össze, ahogy valami kézzelfogható ismeret kezd rendelkezésre állni a napmagról.

A napmag vizsgálatának harmadik módja, ha a magból a felszínre jövő anyag kémiai összetételét vizsgáljuk. A lüktető-kilövő napmagmodell szerint a napmag kitörései felszínre hozzák a napmag anyagát a flerkitörésekben, így elsősorban ezek az anyag-összetételét kell vizsgálni. Mostanra jutott odáig a mérési technika, hogy tud mondani valamit az elemgyakoriságról egy ilyen rövid időtartamú, heves jelenségnél is, mint a flerkitörés. És az eredmény: a flerek anyaga jelentősen eltér a fotoszféra összetételétől! Benne a vasgyakoriság több, mint húszszoros, a hélium hármas izotópja százezerszeres, de a kalcium, a neon, a kén is gyakoribb. Hogyan lehetséges ez, ha a flerkitörések puszta helyi kilengések? Ráadásul a nitrogén 15-ösz atomszámú izotópja, amely csak több mint százmillió fokon termelődik, nagy sűrűség mellett, szintén egyre gyakoribb a napszélben! Kerridge ezt a problémát a napfizika első számú problémájával, a neutrínó-rejtéllyel tartja összehasonlítható jelentőségűnek4

A napmag nem akar nyugodni. Többé nem tetteti magát halottnak, ahogy közelebb kerülünk hozzá. Bár a napzenét létrehozó „mechanizmust”(?) nem ismerjük egyértelműen, és a napzenét még nem értjük, egy magyarázat szerint a napzene összefügg a „kozmikus zenével”, köztük a 160 peres naprezgéssel, amióta a Napon kívül Kotov tanulmányai szerint a kettőscsillagok, galaxismagok és kvazárok is mutatnak. Lehet, hogy a napmag csillagrádió adó és vevő egyszerre, lehet, hogy ebben a csillagzenében éppen a bolygók a karmesterek, a bolygók hatása vezérli a naptevékenységet. És ez egy lényegi életjelenség. Egy létforma attól lesz élő, hogy óriás áttétellel tud működni, és rendkívül differenciált válaszokat képes produkálni. Lehet, hogy a piaci uborka is él. Lehet, hogy megsértődik, ha nem épp őt választjuk ki ebédre, és magában zsörtölődik: „már megint csak a külsőségekre hajtanak! Pedig Én milyen ízeket rejtek magamban, igazibb és uborkább ízeket, mint ez a művileg kezelt társam! Micsoda idők!” – de mindezt nem tudná elmondani, mert egyszerűen nincs rá alkalmas berendezése, emelői, finom csavarja – és kész. Mindezt nehéz lenne bizonyítani. De az már figyelemre méltó, ha a Naprendszerben, a Nap működésében lelünk ilyen óriási áttételek sorozatára, ráadásul rendkívül differenciált kifejezési formák a földieknél nagyságrendekkel nagyobb, elképesztő gazdagságára!

A nap életközpontja

Keressük a napkitörések mibenlétét megmutató tényezőt! A napkitörések ugyanis a naptevékenység legfontosabb jelenségei. A naptevékenység pedig olyan jelenség, amihez hasonlót nem találunk az élettelen világban. Mit szólna egy táskakészítő ahhoz, ha közismert lenne egy „táskatevékenység” nevű jelenség? Ha a táska időnként zubogna, ki-kipúposodna, a szomszéd táskára időnként belsejéből egy-egy pénztárcát, tűpárnát kirepítene? Ha a táskák egymással összeköttetésben állnának, és ha az egyik táska (a Nap) kidobna magából valamit, akkor a másik táska mélyén fekvő kaleidoszkóp mintázata elfordulna? És ha ettől a kaleidoszkóp-elfordulástól a másik táska forgása megváltozna? Azt hiszem, hogy mivel a táska mindennapi és mindenki számára hozzáférhető, a táskatevékenységet se eltitkolni nem lehetne, se pedig úgy beállítani, mint egy élettelen, tárgyi folyamatot, amelynek semmiféle kapcsolata nincs az élettel, mivel pedig számomra a naptevékenység jobban hozzáférhető, mint azok számára, akik nem csillagászok, ezért ennek a rejtélyes alaptermészetű, az életjelenségekkel különös rokonságban álló jelenség titkait igyekszem közkincsé tenni. Annál is inkább, mert – bár ha létezne, a táskatevékenység is kétségkívül közérdekű lenne – a naptevékenység természete ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír egész földi és halálunk utáni életünk számára.

A napkitörések természete mindmáig feltáratlan. Nem tudjuk, hogy a ma divatos villám-elmélet, az általam kidolgozott vulkán-elmélet, az időnként felmerülő lavina-elmélet, vagy valami eddig fel nem merült lehetőség áll-e közelebb az igazsághoz. És mivel a villám-elmélet a konok-fejű „paradigmákban” (közkeletűbb módon: előítéletekben) gondolkodó csillagászok számára mindaddig kizárólagos marad, amíg tízszeres bizonyossággal be nem igazolódik az ellenkezője, ezért lássunk hozzá a villám-elmélet tízszeres bizonyosságú cáfolatához!

Először is, a villámok olyan elektromágneses kisülések, amelyekben a felhők negatív töltése (többlet-elektronjai) hirtelen, a fénysebességet megközelítő sebességgel leszáguldanak a Föld felszínére, vagy egy másik zivatarfelhőre (a villámok fizikájának érdekességeiről lásd Feynman, 1969). Ebben a folyamatban a villám-csatornán leszáguldó elektronok a levegő atomjaival ütközve azokat fűtik. A felmelegedett levegő pedig az izzó vashoz hasonlóan fényt bocsát ki, így keletkezik a villám fénye. Hogyan követhetők a villám energiaviszonyai? Először is, a villám teljes energiáját a villámlást kiváltó elektromos tér tartalmazza. Ez a bevételi oldal. A kiadási oldalon ott áll a villám fényenergiája, hőenergiája, a mennydörgés energiája, és a villámsújtotta terület többlet-energiája (ha például egy hegycsúcsába csap a villám, a hegycsúcs felmelegedésének energiája). A számítások szerint (Dawson et el., 1968.) a mennydörgés energiája becsülhető a mennydörgés hanghullámai rezgésszámának méréséből, mivel a domináns rezgésszám fordítva arányos a mennydörgés energiájának négyzetével. Az eredmény: a mennydörgés mindössze 1/64-ed részét (azaz kb. 12%-át) viszi el a villám teljes energiájának. A villám fény-energiája még kisebb, mindössze 0.5% (Uman, 1969). Ez voltaképpen természetes is, hiszen egy izzó vasat elhagyó fénysugárzás összenergiája jóval alacsonyabb a vas hőenergiájánál. Ez megfelel annak, hogy a fény- és hangjelzések rendszerint kísérőjelenségek.

Mi lenne, ha a napkitörések bomba-robbanáshoz hasonlítanának? Ennek ugyan eddigi tudásunk szerint nincs alapja, hiszen a napkitörések több tízezer kilométerrel a Nap felszíne fölött jelentkeznek, és ott a sűrűség már rendkívül alacsony. Emiatt egyszerűen nem mehet végbe elegendő számú magreakció az energia felszabadításához, mert a ritka naplégkörben az atommagok ritkán ütköznek. Mégsem haszontalan megnézni, hogyan oszlik el egy hidrogén-bombánál az energia! Az energia-mérlegben a bevételi oldalon a magenergia áll. Kiadásnak számít a hidrogénbomba fénye, hangja, hője, lökéshulláma és részecskesugárzása. A hidrogénbomba a láncreakció elvén alapszik, és így a robbanás pillanatszerű. Emiatt rendkívül magas hőmérséklet jön létre, gamma- és röntgensugarak és nagyenergiájú részecskék (pl. neutronok) alakjában. Rendkívül gyorsan felizzik a légkör. A hirtelen felmelegedő körzet robbanás-szerűen tágul, és ez a tágulás magával sodorja a légkör anyagát. Ez egy olyan tágulás, amely szuperszonikus repülőhöz hasonlóan a hangsebességnél nagyobb sebességgel zajlik, és így nagyenergiájú lökéshullámokat kelt. A hidrogénbomba és a villám mindketten hirtelen nagyenergiájú energia-felszabadulást jelentenek. a két robbanás különbsége, hogy a villámban egy irányított elektron-nyaláb száguldása jelenti a fő energiahordozót a villám élettartama alatt. A hidrogénbombánál viszont a magreakciókban felszabadult gamma- és röntgensugárzás, valamint a magreakciók nagyenergiával szétlőtt termékei, ionjai a fő energiahordozók. És mivel ezek gömbszimmetrikusan lövődnek szét, elkerülhetetlen, hogy maguk előtt tolják a teljes robbanási körzetben a légkör anyagát. Ugyanez a villámnál azért nem lépő fel, mert a villámcsatornát már az elő-villám létrehozza, és ezek után a robbanás fő energiahordozója, az elektronnyaláb már lényegében akadálymentesen áramlik a Föld felé. Ezért várható, hogy amíg a villámban az elektron-nyaláb energiája jelentős részt képvisel a villám energia-háztartásában, addig a hidrogénbombánál a légkört tágulásra kényszerítő energia lesz a legjelentősebb. Valóban, a becslések szerint a hidrogénbomba robbanásakor a tágulási lökéshullám képviseli az összenergia felét – mintegy harminc százalékot a hőenergia, 15 százalékot a fény, és 5 százalékot a részecskesugárzás.

Hogyan képzelik el ezzel szemben a napkitöréseket? A ma általánosan elfogadott mágneses fler-elmélet szerint a napkitörések a naplégkör mágneses terének átrendeződésekor robbanásszerűen felszabaduló mágneses energia következményei. Mivel az elektromos és mágneses jelenségek szoros rokonságban állnak, ezért az a mágneses fler-elmélet a villám-elmélethez hasonló jelenséget tételez fel. A mágneses fler-elmélethez szükséges, előírt feltétel, hogy ellentétes irányú erővonalak rohanjanak egymásba – mert az ellentétes irányú erővonalak egymással összekapcsolódva ugyanúgy „megsemmisülnek”, ahogy egy részecske-antirészecske találkozásban a részecskék energiája szétsugárzódik. Az energiamérlegben a bevételi oldalon tehát a mágneses energiaváltozás áll, a kiadási oldalon pedig a fűtés, az anyagáramlás és a részecske-gyorsítás. Hogy a mágneses energia mekkora hányada fordítódik az anyagáramlásra, azt nem tudjuk, inkább csak következtetni próbálunk erre. Mindenesetre a mágneses átkötődés (rekonnekció) számolható modelljében a mágneses energia elsősorban részecskegyorsításra fordítódik, másodsorban a flerkörzet fűtésére. A lökéshullámot pedig a flerkörzet fűtése idézi elő. Ha feltesszük, hogy a teljes flerenergia több mint 90%-a fordítódik részecskegyorsításra, akkor az elsődleges energiafelszabadulás körzetének fűtésére csak 10% jut. Mivel pedig a flerkörzet a napkitörések idején felszínre bukkanó napfoltok mágneses erővonal-kötege alkotta hurok tetejével esik egybe, ezért a részecskegyorsítás maga is a huroktetőn zajlik, és így a részecskék által elvitt energia a hurok talppontjainál, a napfoltok környékén szabadul csak fel. Ott valóban erős energiafelszabadulás figyelhető meg a flerek alatt. A talppontoknál kisugárzott összenergia azonban körülbelül megegyezik a részecskenyaláb összenergiájával. Így feltehető, hogy a huroktetőről leszáguldó részecskenyaláb hordozta összenergia (nagy flereknél: kb. 10³² erg) a talppontoknál elektromágneses sugárzásban szállítódik el. Fel kell tételeznünk, hogy az elsődleges energiafelszabadulás idézi elő a nagyenergiájú lökéshullámokat, ahogy ez a villámoknál és a hidrogénbombánál is történik. Így tehát a flereknél fellépő lökéshullámokért elsősorban a huroktető, az elsődleges energiafelszabadulás körzetének hirtelen fűtése lehetne felelős. Ennek viszont ellentmond, hogy a huroktetők hőmérséklete millió-harmincmillió fokot ér el, és így összes hőenergiája <10³¹ erg. Mivel pedig a lökéshullámok energiája rendszerint ennél jóval nagyobb (>10³² erg és esetenként eléri a 7x10³³ erg-et is), ezért még ha a hőenergia nagy része is a tágulásra fordítódna, és így a lökéshullámok keltésére, akkor se lenne képes 10³¹ erg-nél nagyobb energiájú lökéshullám létrehozására. Ez pedig azt jelenti, hogy a nagyenergiájú lökéshullámokat a mágneses elmélet nem képes létrehozni! Egyszerűen azért, mert az anyagot nem melegíti fel elég nagy körzetben elég nagy hőmérsékletre, elég nagy energiatartalommal. Így viszont a mágneses elmélet már azon megbukik, hogy százszor kisebb fűtést ad, mint ami a megfigyelt lökéshullámokhoz tartozó energiához szükséges lenne!

Ahogy a villámoknál a mennydörgés energiája csak legfeljebb 2%-a a villám teljes energiájának, úgy a mágneses elmélet a napkitörések „mennydörgésének” is csak pár %-os energiát tud juttatni. Mivel pedig régóta ismeretes, hogy a napkitörések energiájának legnagyobb (>50%) részét éppen a lökéshullámok képviselik, ezért a napkitörések inkább hasonlítanak a hidrogénbomba robbanásához, mint villámokhoz! Következésképp, a nagyenergiájú lökéshullámok arra utalnak, hogy a napkitörésekért felelős elsődleges energiahordozó jelentős fűtés nélkül kell, hogy előidézze a lökéshullámokat (vagyis nem-termikus energiaforrásra van szükség). Így jelzést kaptunk arra vonatkozóan, hogy az elsődleges energiahordozó természete nem-hő alapú (nem termikus) és nem mágneses természetű, mi marad? Vegyük sorra a lehetséges energiafajtákat! A legfontosabbak a mozgási energia, a gravitációs energia, a belső (vagy hő-) energia, a mágneses és a sugárzási energia. A mágneses energia elesik. A gravitációs energia a számítások szerint elhanyagolható. A hőenergia nem elég. A sugárzási energia kicsi. Egyetlen energiafajta marad: a mozgási energia! Vagyis arra a hátborzongató eredményre jutottunk, hogy a napkitöréseket egy egyébként láthatatlan anyag óriási energiával t9örténő láthatatlan mozgása idézi elő! És éppen ez a hajmeresztő eredmény az, ami tisztán és világosan kijelöli a megfelelő elemzés után, miféle anyagfajta mozgásáról lehet itt szó. Így juthatunk el a napkitörést mozgató erők elsődleges rugóijának megismeréséhez.

Az eddig felsoroltakkal még nincs vége a napmag különös viselkedésére utaló nagyjelentőségű tényeknek. A szakirodalomban ugyanis elszórva, egymásról mit sem tudva, meg-megjelentek olyan híradások, amelyek a mag „tantaluszi rejtélyeiről” beszéltek. Ahogy rájöttem, hogy nem is egy ilyen rejtélyről van szó, elkezdtem vadászni ezekre, és máig 18 ilyen alapvető rejtélyre bukkantam! Az egyik ilyen, amelyet felfedezője a napneutrínó problémával egyenrangúnak minősített, a nitrogén-enigma. Ez a rendkívüli, izgalmas rejtély azt jelenti, hogy a holdkőzetekben az utóbbi három milliárd évben fokozatosan feldúsult a nitrogén 15-ös atomszámú izotópja. Erre egyetlen folyamat képes: a napszéllel a Napból kiáramló részecskék árama. De akkor a Napból az idő múlásával egyre több 15-ös nitrogén kellene kiáramoljon! Márpedig a napmodellek szerint a Napban egyre a 14-es atomszámú nitrogén aránya kéne növekedjen a 15-ös rovására, és ez a Nap energiatermelő magreakcióival áll kapcsolatban. Ha a Napon a proton-proton ciklus termeli az energia túlnyomó részét, (98%-át), a hidrogént héliummá égve el, akkor a 14-es és 15-ös nitrogén arányának egyre nőnie kéne, ahogy a Nap öregszik. A nitrogén-enigma viszont azt mutatja, hogy ez az arány az elmúlt 3 milliárd évben 50%-al csökkent! Világos, hogy ez azt jelenti, hogy a Nap magjában a proton-proton cikluson kívül más energiatermelő magreakciók is végbe kell menjenek. De mifélék lehetnek ezek? Annyi tudható, hogy a 15-ös nitrogén csakis 100 millió fok felett termelhető, az úgynevezett forró szén-nitrogén-oxigén (CNO) ciklusban. 100 millió Kelvin felett viszont a magreakciók robbanásos jellegűvé válnak. Ha egy robbanás fellép a Nap magjában, akkor ez a térben kiterjed, egyre nagyobb körzetben fűti fel az anyagot, amíg olyan nagyra nem nő, hogy eléri a kritikus buborék-méretet, amely már képes legyőzni az utazási veszteségeket a Nap felszínéig. Akkor viszont a napmag robbanásai áttevődnek a felszínre is! Vagyis ismét arra mutatnak a tények, hogy a napmagban magas, 100 millió fok feletti hőmérsékletű forró körzetek, forró buborékok mozognak, amik a Nap teljes energiatermelésének 10-50%át képesek fedezni. Ez pedig nem kis jelentőséggel bír a csillagászat egésze számára. Érdekes, hogy a legújabban fellőtt űrszondák mérései szerint a napkitörések anyagában a nitrogén 15-ös izotópja ténylegesen feldúsultnak bizonyult. Tehát tagadhatatlan, hogy maguk a napkitörések termelik meg a 15-ös nitrogént, 100 millió fok felett, vagyis a Napban az eddig feltételezett maximális 15 millió Kelvin felett legalább 100 millió Kelvin fokos körzetek, forró buborékok is találhatók.

A Napon minden, a hidrogénnél nehezebb elem (a hélium kivételével) nehéz elemnek számít. A Nap keletkezésekor az ősnap az ősnap-köd anyagának 74%-a hidrogénből, 25%-a héliumból állt. És csak 1% jutott az összes többi elemre. Azóta a Nap magjában a hidrogén mintegy fele már héliummá alakult, de a nehéz elemek aránya a standard napmodell szerint nem változott. Igen ám, csakhogy a napkitörések anyaga a nehéz elemekben jóval dúsabb. Ezt azzal igyekeznek magyarázni, hogy a kitörések magas hőmérsékletű anyagából a mágneses térben a könnyen ionizálódó elemek jobban felgyorsulnak, és ezek az elemek több fényt bocsátanak ki. Igen ám, de nemrég kimutatták, hogy nemcsak a könnyen, hanem a nehezebben ionizálódó elemek is feldúsulnak, bár nem annyira, mint a könnyen ionizálódók. Roberta Sparvoli és munkatársai a NINA űrszondával közvetlenül mérték a flerkitörések anyagát. Ebben a nehéz elemek olyan gyakoriak voltak, hogy egy nap alatt több nehéz elemet gyűjtött be a szonda, mint a megelőző három hónapban összesen! Mindmáig nem számolták ki, hogy összesen milyen tömeget dob ki egy-egy flerkitörés a nehéz elemekből. Becsléseim szerint azonban például csak a többlet-vastartalom több mint egymillió tonna (10¹² gramm). Az egész napkoronában nincs ennyi vas. Így ha egy irányított gyorsító folyamat a Nap egész koronájából összegyűjtené a vasat, akkor sem lenne képes a megfigyelt mennyiséget biztosítani. Persze, egy ilyen nagy körzetből begyűjtő folyamatnak az lenne a következménye, hogy a napkoronából hosszú időre eltűnne a vas. Ezen a nyomon elindulva rájöttem, hogy ennek is a fordítottja igaz! Arra a megdöbbentő tényre bukkantam, hogy a Nap felszíni fény-zónája (fotoszférája) még nagyjából a Nap feltételezett kezdeti kémiai összetételét tükrözi, de a külsőbb rétegek, a kromoszféra, a korona és maga a napszél, amelynek anyaga a bolygóközi térbe áramlik ki, mind dúsabbal nehéz elemekben! Hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, ha létezik egy olyan folyamat a Nap belsejében, amely nehéz elemeket termel, és ezek a nehéz elemek nem jutnak be a fotoszférába, hanem egyből a külsőbb tartományokba lövődnek ki! Ismét ott tartunk, hogy a Nap vulkános természetű kell legyen, és a napvulkánok kürtői a fotoszférától elszigeteltek révén, a fotoszférát nem dúsítják fel nehéz elemekben, de a külsőbb rétegeket már igen. És mivel a nehéz elemek, például a vas, csak egymilliárd Kelvin fok felett termelődnek, ezért a Napban ilyen forró körzeteknek is létezniük kell. Ezek a rendkívül forró körzetek viszont már robbanásszerűen begyújtanak gyorsabb magreakciókat, amik felfűtik a körzetet, amely egyre nő, amíg el nem ér egy bizonyos kritikus méretet, és akkor forró buborékként felemelkedik, vulkáni kürtőt alakít ki maga után.

Igen ám, de ha a Napban valóban működik ilyen nehézelem termelő folyamat, akkor ez nem ma kezdődött, és akkor a Naprendszer égitestein is rajta kellett hagynia nyomait. De épen ere utaló nyomokat találtam! Ha ugyanis a meteoritok a Naprendszer születésekor képződtek, bennük még kevesebb nehéz elemnek kell lennie, mint a később képződöttekben. A meteoritokban ugyanis a hélium 3-as izotópjának a hidrogénhez viszonyított gyakorisága egy-százezred, míg a mai napkitörésekben ez ennek háromszorosára dúsul. Amíg a meteoritokban a vasgyakoriság15 százezred, a fotoszférában már húsz százezred, a napszélben 40 százezred, és egy aktív körzetben, ami a napkitöréseket szüli, ennek is tízszerese! Érdekes, hogy a hélium-3, a 4-es atomszámú héliumhoz képest is hasonló, következetes dúsulást mutat. És ezzel megdöbbentő, közvetlen bizonyítékát szereztük meg annak, hogy a Napban nehéz elemek termelődnek, amelyek az aktív körzeteken át juttatják ki anyagukat a Nap külső légkörébe, anélkül, hogy eközben a fotoszférával elkeverednének.

Mindmáig nem eléggé tisztázott, vajon honnan is ered a napkitörések anyaga. A mai közfelfogás szerint a flerek anyaga egy összerobbanásban a korona anyagából kerül a napfoltokat átívelő mágneses erővonal-köteg ívének közepére, a fluxuscső hurkának tetejére, ahol a flerkitöréseket megfigyeljük. A megfigyelések szerint ugyanis a napkitörések leggyakrabban 10 000 – 500 000 km-rel a Nap felszíne felett, a mágneses huroktetőkön keletkeznek. A Nap felszínét fény-körzetnek, fotoszférának nevezik, ez egy mindössze 500 km vastag réteg. Innen ered a Nap kibocsátott fényének legnagyobb része. Efelett található a kromoszféra, amely élénk vörös színéről kapta nevét (színes gömbhéj). A kromoszféra sűrűsége százezerszer kisebb a fotoszféránál. A kromoszféra 2 000-10 000 magasságig terjed, efelett már a napkorona található. A flerek energiájának fedezésére szükséges mágneses tér az általánosan vallott elképzelése szerint a huroktető feletti mágneses terek összefutásából származik, mégpedig úgy, hogy a huroktető két oldalán ellentétes irányú mágneses erek áramlanak be a huroktető feletti függőlegesen felfelé álló síklapba (az áramlapba). Ennek során a napkitörések anyaga így az áramlap magasan fekvő körzeteiből, a koronából kellene a huroktérbe lövődjön. A megfigyelések szerint a huroktetőn a sűrűség százszor-ezerszer nagyobb a napkorona átlagos sűrűségénél.

Vizsgáljuk meg először is, mekkora lehet a napkitörések anyagának tömege! A napkitörések két fő osztályba sorolhatók. A tömör (kompakt) flerek magja 2 000 km méretű, a nagy napkitörések ennek ötszörösét is eléri, 10 000 km is lehet. A tömör napkitörések vízszintes kiterjedése 2 000 km x 2 000 km = 4 millió km². Mivel függőleges kiterjedésük, vastagságuk is legfeljebb 2 000 km, ezért teljes térfogatuk 8 milliárd km³ (3x10²⁴ cm³). Mivel egy körzetben található anyag tömege annál nagyobb, minél nagyobb a sűrűsége, ezért a napkitörések tömegéhez meg kell adni a sűrűséget is. Erre 10^-11 – 10^-12 g/ cm³-t véve (a koronabeli sűrűség ezerszeresét), a tömör flerek tömegére 8 x 10¹² g - 10¹³ g-ot kapunk. A nagy flerek térfogatára 6 x 10²⁸ cm³-t, a sűrűségére pedig 10^-10 g/ cm³-t véve a teljes tömegé 6 x 10¹⁸ gramm lesz! Tekintve, hogy a kromoszféra teljes tömege 4 x 10¹⁸ gramm, a korona teljes tömege 5 x 10¹⁷ gramm, belátható, hogy ha egy szellem egy pillanat alatt a kromoszféra és a korona teljes tömegét a flerkitörés körzetébe röpítené, akkor sem lenne ott akkora sűrűség, mint amennyit a színképelemzési mérések mutatnak. Ebből az alapvető megfontolásból tehát nyilvánvaló, hogy a napkitörések anyaga nem eredhet a kromoszférából és a koronából, hiszen abban a raktárban, amely kiadta ezt az anyagot, több anyagnak kell lennie, mint a flereké, nem pedig kevesebbnek. Ráadásul a naplégkör elemzése azt is megmutatta, hogy nemhogy arról lenne szó, hogy a naplégkör kiürül és odarepül a flerkörzetbe, hanem fordítva: amikor flerkitörés lép fel, a kromoszféra és a korona anyagában is sűrűsödések lépnek fel! Az a raktár, ami a flerek anyagát szállítja, tehát a kromoszféra és a korona anyagához is hozzájárul. Ilyen raktár csak a Nap fotoszférája és a még mélyebben fekvő körzetek lehetnek.

Világosan látni kell a két különböző magyarázat közti különbséget. Az egyik a mai, általánosan elfogadott kép. Eszerint a flerek energiája és anyaga a hurokterek feletti, koronabeli körzetek mágneses teréből és anyagából ered. A másik az általam kialakított új kép. Eszerint a flerek anyagát és energiáját a Nap belsejének fizikai folyamatai fedezik. Az általánosan elfogadott elképzelés szerint tehát a flerek anyagának a koronabeli anyag összetételével kellene megegyeznie. Az én elképzelésem viszont azt jósolja, hogy a flerkitörések a Nap mélyének robbanásos folyamataiból erednek, tehát kémiai összetételük különbözik a naplégkörtől, mégpedig annyiban, hogy dúsabbak a nehéz elemekben. Ezek tükrében vizsgáljuk meg: mit mondanak a mérések a napkitörések anyagának elemzéséről? A válasz: a flerekben az összes nehéz elem a hatos rendszámtól felfelé (a nitrogéntől) dúsabb a fotoszféra anyagánál. Sőt. Dúsabb a kromoszféra és a korona anyagánál is! Erre a standard magyarázat az, hogy a flerek magas hőmérsékletűek, és ezen a hőmérsékleten a nehezebben ionizálható elemek viszonylagos sugárzása nagyobb, mint az alacsonyabb hőmérsékleten. Az ilyen érvelés szerint tehát ahhoz hasonlít, hogy magasabb hőmérsékleten több gyerek ugrik fel a padból, és jobban látszanak, de akkor is ugyanannyi gyerek van az osztályban, mint amikor hűvösebb van a tanteremben. Az elemdúsulás látszólagos mivoltát azonban az űrszondák mérései megcáfolták. Mivel az űrszonda három hónapos üzemelése alatt összesen nem észleltek annyi nehéz elemet, mint a flérkitörések napján, ebből következik, hogy ők ténylegesen megszámolva az osztályban ülő gyerekeket óriási, százszoros többletet találtak! Egyes elemekben, mint például a hélium 3-as változatába a dúsulás kitörésről kitörésre változik, elérheti a tízezerszeres dúsulást is. Ha ez tényleges, és nem csupán látszólagos dúsulás, az ismét a kitörések felszín alatti eredetét bizonyítja. Ez akkor ugrik előtérbe, ha előző, az anyagellátásra vonatkozó megfontolásaink szemszögéből vizsgálódunk. Ha a flerek tömege a kromoszféra és korona együttes tömegénél is nagyobb, akkor, mivel a kisebb nem adhat ki magából nagyobbat magánál, a kitörések a felszín alatti eredetűek. Ha pedig a He-3 a kitörésekben tízezerszer gyakoribb, mint a naplégkörben, akkor a teljes naplégkörnél tízezerszer nagyobb tömegű naplégkör sem lenne elég ahhoz, hogy fedezze a kitörések egyetlen elemének, a He-3-nak anyagszükségletét!

A napkitörések mai angol és nemzetközi tudományos műszava: fler, ami (fel)villanást jelent. Ez pedig elkerülhetetlenül a földi villámlásra utal. Ez a név egy meghatározott fizikai folyamatot, a villámlást kiváltó elektromos kisülést idézi elénk: egy gyors, hirtelen fényjelenséget, amelyet később a mennydörgés követ. De tudjuk-e igazából, hogy a napkitörések a földi villámok megfelelői? Mindenesetre az angolban sem hívták mindig flernek a napkitöréseket, csak századunk közepe óta terjedt el ez a névhasználat. De hogyan lehet eldönteni, hogy valóban villámszerű-e a fler, vagy inkább kitörés, azaz vulkánszerű jelenségről van szó? Ez a kérdés évtizedek óta megoldatlan. Úgy tűnik, a megoldás azért várat magára, mert a problémát és a kérdés jelentőségét nem ismerte fel a csillagászok legnagyobb része. Ennek pedig éppen bizonyos szemléletbeli rögződés, beidegzés az oka. Talán a leghatározottabban Hugh Hudson fogalmazta meg a mai helyzetet: „Első pillantásra mindenki azonnal megértheti, miért áll ez a kérdés a kutatás frontjában: az emberek a „mágneses szétrobbanás” kifejezést használhatják a fler leírására, mert valóban minden irányba szétlövődésről van szó. Így a megfigyeléseket szem előtt tartva, ez megfelel a tényeknek. De ugyanezek az emberek biztosak abban, hogy a flerenergia a helyben tárolt mágneses energiából származik, és ennek az energiának látható alakba változása mágneses összerobbanást követel meg! E két tétel egymás mellé helyezése megvilágítja, hogy némi bizonytalanság állhat fenn a fler magjában lezajló folyamatok mibenlétének megértésében.”

A kérdés megoldásához meglátásom szerint egyszerű és holtbiztos út vezet. Ez pedig a napkitörés energiaviszonyainak feltérképezését jelenti. Ha felmérjük, mekkora összenergia szabadul fel, és a különböző energiafajták közül melyik az elsődleges, melyik az, amelyik a többi energiafajta megjelenéséhez vezet, akkor megállapíthatjuk, hogy melyik folyamat a fler kulcsfolyamata, ez a folyamat miből fedezi energiáját. Ezzel pedig meghatároztuk a fler kulcsfolyamatának okát, vagyis lényegi magyarázatot adtunk a flerek eredetének kérdésére. Nyilvánvaló, ha eredményünk azt mutatja, hogy a flerkitörés elektromágneses energia hirtelen átalakulását jelenti látható fénnyé és hallható hanghullámokká, akkor beigazolódik, hogy a flerkitörés villámszerű jelenség. Ha viszont vizsgálatunk eredménye az lesz, hogy a fler kulcseleme nem az elektromágneses energia hirtelen átalakulása fény- és hanghullámokká, akkor a fler nem villámszerű jelenség. Vulkánszerűnek abban az esetben tarthatjuk a flereket, ha kulcselemük egy alulról érkező, forró anyag robbanásszerű kitörése. Vizsgálatunknak elvileg más eredménye is lehet – a flerkitörés például lavina-szerűnek bizonyulhat, ha indítóoka a fleranyag elhatalmasodó lefelé zuhanása. Lássuk ezek után, miféle eredményre vezet a vizsgálat!

A napkitörések intenzív, hirtelen energia-felszabadulások, amelyek rendszerint olyan területeken tűnnek fel, ahol mágneses fluxuscsövek bukkannak a felszínre. A napkitörések legfontosabb jellemzője a kitörések összenergiája. Ha egy kitörés energiája parányi, akkor mérete is kicsiny, időtartama is rövid kell legyen. A kitörés összenergiája tehát meghatározza a téridőbeli viszonyokat, és így a különféle folyamatok lezajlását is. Az energetika tehát kulcsfontosságú jellemzője a napkitörésnek: olyan jellemző, amely egy számban sűríti össze a flerkitörés legkülönfélébb következményeit. És fordítva: a flerkitörés energiáját éppen úgy tudjuk megállapítani, ha sorra vesszük a kitörés legkülönfélébb kísérőjelenségeit, és ha ezeket mind figyelembe tudjuk venni, ezek összenergiája megadja az elsődleges energiafelszabadulás jellemzőit. Ezzel pedig a másodlagos jelentőségű, szétszórt adatokból egy kulcsfontosságú adathoz jutunk: a fler összenergiájához, ami pedig az elsődleges folyamatról, a napkitörés minden elemét kiváltó kulcsfolyamatról ad információt. Így jutunk el a felszín mögé bepillantás lehetőségéig, a folyamat valódi lényegének, fizikájának megvilágításához.

Vegyük sorra tehát a flerkitörés legfontosabb következményeit! Kétféle típusú folyamatról lehet szó. Az egyik maga az anyag mozgása, változása. Ennek energiaformái a mozgási energia, a turbulens energia, a részecskeáramok energiája, és a különféle anyaghullámok energiája: az áramlások keltette hanghullámok, lökéshullámok, mágneses hullámok energiája. A másik energiatípus a sugárzási energiafajtákat jelenti. Ebben a felosztásban is jelentkezik a világ folyamatainak páros jellege: minden folyamatot hullámok és sugárzások kísérnek. Ahogy egy virág növekedését is a virág képinek, növekedési filmjének utazása kíséri át a végtelenbe, a Világegyetem legtávolabbi zugaiba, úgy mindenféle anyagfolyamatot a folyamat képének folyamatos leválása és utazása, tovaterjedése kíséri. A napkitörések anyagmozgásait heves fényjelenségek kísérik, a legnagyobb hullámhosszú rádió-hullámokon át az infravörös, a látható, az ultraibolya, a lágy- és kemény röntgensugárzás és a legkeményebb gammasugárzásig. Vegyük tehát sorra a különböző fler-energiákat!

A nyugodt Nap fénysugárzásának erőssége 4x10³³ erg/s, azaz ismertebb mértékegységben 4x10³³ watt. Ha feltesszük, hogy a Föld mind a tízmilliárd lakosa (10¹⁰) egyszerre bekapcsol ezer darab százwattos lámpát (azaz összesen 10¹⁵ wattot), még mindig 10¹²-szer kevesebb energiát jelent, mint a Napé. A Hadak Útján (újkeletű műszóval: a Tejúton), vagyis egész csillagrendszerünkben körülbelül 10¹¹ csillag látható, ha feltesszük, hogy minden csillagnak van lakott bolygója, és mindegyiken tízmilliárd emberszabású lény él, akik mind egyszerre felkapcsolnak ezer darab százwattos villanylámpát, akkor körülbelül megkapjuk azt a fényerőt, amit a Nap fénysugárzása jelent, de még így is az egész galaxisban szétszórva, nem pedig egy forrásból. Ez a napenergia még kiegészül egy ennél körülbelül tízezerszer halványabb olyan energiával, ami a naptevékenységnek felel meg (a nagy flerek energiája elérheti a 10³¹ erg/s-ot is.) de amíg a Nap közelítően fekete testként sugároz, tehát hőmérsékleti sugárzást bocsát ki, a Földön hevített vashoz hasonlóan, ami a melegedés során eleinte sötét, majd vörösen kezd izzani, és nagyobb hőmérsékleten éri el a sárgás, majd a kékes-fehéres izzást, addig a flerek fénye nem követi a hőmérsékleti sugárzás jellegzetes energia-eloszlását (amit a Planck-függvény ad meg). Ez a Planck-függvény a Nap felszíni hőmérsékleténél csúcsosodik ki, azaz éppen a 3000-7000 Angström (1 Angström = 10^-10 cm) látható tartományban, a sárga színhez tartozó hőmérsékleten. Ennek megfelelően, kék és vörös színben a Nap kevesebb energiát sugároz ki, mint sárgában, és még kevesebbet az infravörösben és az ultraibolyában. Ehelyett a flerek energiája a kitörés kezdetén szinte monoenergetikus, amiben szinte minden sugárzást kibocsátó részecskének egyforma az energiája. Ez az energia nagyobb, mint a látható fény kvantumainak energiája, és így ez a nem-hőmérsékleti flersugárzás a látható tartományon kívülre esik, az ultraibolya-röntgen-gamma tartományba valahova, a fler erősségétől függően. De ez az egy-energiájú fénysugárzás nem maradhat fenn sokáig, mert a fler anyaga kölcsönhatásba lép a nyugodt Nap anyagával, és így fokozatosan elkeveredik, és ennek során sugárzás-eloszlása is közelítő hőmérsékleti jelleget vesz fel néhány perc alatt. Ez a hőmérséklet azonban jóval magasabb, mint a Nap felszínéé, a 6000 Kelvin fok helyett jellegzetesen 10⁶ (millió) és 10⁹ (milliárd) K közé esik. Így a nyugodt napfelszín és a flerkitörés körzete sugárzásának energia-eloszlása két erősen különböző görbét követ. A nyugodt Napé 4 000 K körül éles csúcsot mutat, tízmillió Kelvinnél ennek csak milliomod részét sugározva ki. Ugyanakkor a flerkitörés energia-eloszlása a tízmillió K körül csúcsosodik ki. Azt nem lehet mondani, hogy a fler energia-eloszlása 4000 Kelvinnél csak milliomodrésze lenne a Napénak, mert a fler energia-eloszlása nem hőmérsékleti jellegű, és a különböző kölcsönhatások miatt több csúcsot is felvesz. Ahhoz, hogy a fler energia-eloszlásáról képet alkothassunk, nyomon kell követnünk a fler elsődleges energia-eloszlásának sorsát, különböző kölcsönhatásait. Össze kell gyűjtenünk a rendelkezésre álló szakirodalomból az eddigi méréseket, ezeket ki kell értékelnünk, és ennek alapján határozhatjuk meg, mennyi energiát bocsát ki a fler az egyes energia-tartományokban. Eredményeim a következők: először is a fler elsődleges sugárzása egy „nemtermikus falként" értelmezhető, ami hirtelen, robbanásszerűen szabadul fel a flerkörzetben a fler elején, de a későbbiekben is folytatódik csak éppen gyengébben. Ez az elsődleges sugárzási energia elérheti a 10³⁴-10³⁵ erget, azaz százezerszer akkora értéket, mint amekkorát a csillagászok általánosan emlegetni szokta. Ennek oka, hogy a csillagászok túlnyomó része meg van győződve arról, hogy a mágneses tér táplálja a flerkitörést, s ezen kívül más energiaforrás nem játszik lényeges szerepet. A mágneses tér viszont nemigen képes 10³² ergnél nagyobb energiát adni. a mágneses tér értékét a flerkörzetben ugyanis mérni (és modellekkel számolni is) tudjuk, így jó közelítéssel a mágneses tér értéke 100 Gaussnak vehető ( ez z földi mágneses térnél több, mint százszor erősebb teret jelent). Ehhez is olyan óriási körzet mágneses terére van szükség, ami a flerkörzeteknél tízezerszer nagyobb. így jutnak a mágneses flerelmélet hívei arra a kényszerű következtetésre, hogy a mágneses térnek össze kell robbannia, energiáját át kell adni a nála tízezerszer kisebb flerkörzetnek. Ezért aztán olyan mérésekkel, amik azt mutatják, hogy a flernek még 10³² ergnél is nagyobb az energiája, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Elszórva fel-felbukkan, hogy a nagy flerek energiája tízszer-százszor-ezerszer nagyobb a 10³² ergnél, egyszer-egyszer még azt is megemlítik, hogy ezt a mágneses tér nem képes biztosítani, de aztán a kutatás megy tovább a jól kitaposott ösvényen.

Másodszor, a Nap flerkitöréseinek energia-eloszlása változik a fler alatt. Eleinte a gamma-tartományba esik az energia-eloszlás csúcsa, de egy pár másodperc – pár perc alatt a kemény röntgen, a lágy röntgen és az ultraibolya sugárzás válik uralkodóvá. Ezek az energiák adják a fler teljes kisugárzott energiájának több mint 90°-át. A kemény röntgen és a légy röntgen tartományban külön-külön is elérheti a fler a 10³⁴ erges energia-kibocsátást. Ilyen nagyenergiájú flereket legutóbb 1991 júniusában láthatunk, amikor 12 órás fler tört ki 14 napon belül ugyanabban az aktív körzetben! Ez az időszak a naptevékenység maximumával esett egybe. Ezelőtt 1982. júniusában, 1972. augusztusában figyeltek meg hasonló óriás fler-sorozatot. Ezeknek az óriás flereknek vizsgálata a flerek eredete szempontjából különleges jelentőségű.

Amikor a Nap kitörésre készülődik, ennek első jele a napfelszínből kiemelkedő mágneses erővonal-köteg. Ez az erővonal-köteg, ez a mágneses cső egy gumiszalaghoz hasonlítható, amit minden jel szerint alulról is tol felfelé valamiféle, addig fel nem ismert erő. A mágnescső felett gyakran figyelhető meg egy anyagfonal, anyagsűrűsödés, sötét csíkként a cső felett ívelve. A kitörés előtt pár perccel ez az anyagszál is emelkedni kezd. Ez két jelenség. Mindkettő gyorsuló emelkedést mutat, ahogy közeledik a kitörés ideje. De melyik az ok, és melyik az okozat? A ma általános vélekedés szerint az anyagszál emelkedése okozza a kitörést. Hogy a kérdést eldönthessük, vizsgáljuk meg, milyen erők hatnak az anyagszálra és a mágnescsőre. Mindkettőben erős áramok folynak. A középiskolai fizikaórákon tanítják, hogy két áram között erőhatás lép fel. Ha a két áram párhuzamos, akkor vonzó, ha ellentétes irányú, akkor taszító az erőhatás. Az áramok irányát nem ismerjük. Mégis, következtetni lehet az eredményből, a megfigyelésekből arra, vonzó vagy taszító erőhatás áll fenn a két képződmény között. Ha taszító lenne az erő, akkor az egyiket felfelé, a másikat lefelé mozgatná. Azonban a két képződmény mindegyik felfelé, szinte egymást követve mozog. Ha vonzaná egymást a két képződmény, akkor a felsőre lefelé, az alsóra felfelé irányuló erőhatás lépne fel. Mivel azonban a felső felfelé mozog, taszító erőhatás kell, fennálljon közöttük. Akkor viszont az alsó mágnescsőre lefelé irányuló erő hat az anyagszál árama által. Ha mégis felfelé mozog, akkor egy ennél nagyobb erőnek kell a mágnescsövet felfelé mozgatnia! És akkor az alsó mágnescsövet mozgató erőhatás kell legyen a napkitörés mozgatóereje! Hogy melyik a kezdeményező fél, az az energiaviszonyokból is kiderül. Az alsóbb mágnescső árama és energiája a nagyobb. Ha a felső anyagszál indítaná a kitörést, kisebb energiája miatt nem lenne képes olyan nagy energiát adni a kitöréshez, mint amit megfigyelünk. Az alsó mágnescső mozgási és elektromágneses energiája viszont képes a napkitörés teljes energiájáról gondoskodni. Így tehát a napkitörések beindításában az alsó mágnescsövet felfelé mozgató erő játssza a kulcsszerepet! A napkitörések tehát az általánosan elfogadott képpel szemben nem lehetnek a felfelé mozgó anyagszál gyenge áramának következményei. Fordítva, a napkitöréseket a Nap belsejéből induló, a mágnescsövet a felszínre kiemelő erő idézi elő!

Az utóbbi évtizedekben sajnos nem fordítottak megfelelő figyelmet a mágnescsövek és az anyagszálak mozgásának tanulmányozására. Annyi azonban bebizonyosodott, hogy a napkitörések előtt 10-20 perccel mindkettő szinte áll, sebességük szinte nincs. Azonban ahogy közeledik a napkitörés beköszöntésének ideje, mindkettő gyorsulni kezd felfelé, és másodpercenként néhány kilométeres sebességről a napkitörések kezdetére kb. másodpercenként 10 kilométeres sebességre gyorsulnak fel. Ez pedgi azért különösen érdekes, mert a Nap felszínén a helyi hanghullámok terjedési sebessége éppen 10 km/s. Vagyis a napkitörések kezdetére a képződmények mozgása épen eléri a hangsebességet. Azt viszont a földi repülőgépek építői is jól tudják, hogy a hangsebesség egy kritikus küszöb-sebesség. Ha egy repülő eléri a hangsebességet, orránál összetorlódnak a repülőgép előrehaladása általkeltett anyagsűrűsödési hanghullámok. Ha padig összetorlódnak, nagy sűrűséget érnek el, és a sűrűségnövekedés rohamosan egy robbanásszerű jelenséget vált ki: a hangrobbanást. Ezért hallunk a szuperszonikus, azaz a hangsebességet átlépő repülőktől jellegzetes dörejt: ez a hangrobbanás döreje. Felfedeztem, hogy ezért a Napon fellépő hangsebességű mozgások is robbanásra kell vezessenek! Lehet, hogy a Nap hangsebességű mozgásai és a fellépő hangrobbanás kapcsolatban áll az ugyanekkor és ugyanitt fellépő napkitörésekkel? Ezt a kérdést alaposabban is érdemes megvizsgálni.

A napkitörések előtt fellépő gyorsuló, felfelé irányuló mozgás létrehozásához egy alulról felfelé irányuló mozgatóerőre van szükség. A mágnescső tömegének ismeretében kiszámolható, mekkora erőre van szükség a megfigyelt gyorsításhoz. Ez az erő lehet az, ami a mágnescsöveket létrehozza. Tudjuk, hogy a Nap a Földhöz hasonlóan általános mágneses térrel rendelkezik, teste egészét átjárják a mágneses erővonalak. Ha létezik ilyen alulról felfelé irányuló erőhatás, a Nap belsejéből kifelé anyagot mozgatva, akkor ez az anyakiáramlás szükségképpen össze kell nyomja kifelé áramlása során a maga előtt található mágneses erővonalakat. És ahogy ezeket összenyomja, létrejön nemcsak maga a mágnescső az erővonalak összepréselődésével, hanem egyben a mágnescső emelkedést is előidézi. A mágnescső léte, a napfoltok léte és a mágnescső emelkedése tehát egyetlen jelenség következménye: a Nap belsejéből a Nap felszíne felé mozgó anyagáramlásra.

A helyzet világosnak tűnhet. A napkitö9rések, amik mindig a napfoltok között lépnek fel, a napfoltokat összekötő mágnescső tetején jelentkeznek, ennek a kiáramlásnak a következményei. Azonban mindmáig, úgy tűnik, nem figyeltek meg ilyen nagysebességű anyagáramlásokat a napkitörések idején. Amikor erre rájöttem, egy konferencián megkérdeztem egy híres Nap-megfigyelő cseh csillagászt, Vaclav Bumbát, nem látott-e éppen a napkitörések előtt és ezek beindulásakor hirtelen fellépő, 10 km/s sebességű anyag-feláramlásokat. Azt válaszolta, ilyet nem figyelt meg. Majd pontosított, ilyenre nem emlékszik. Kicsit elgondolkozott, s hozzátette, hogy tulajdonképpen ilyeneket nehéz megfigyelni, de az ő legalaposabb megfigyeléseikor érdekes módon pontosan a napfoltok között, közvetlenül a kitörések előtt éppen ilyen sebességű áramlásokat észlelt, ezeket publikálta is egy orosz nyelvű cikkében, de azóta nem foglalkozott vele, mert mások hasonló észleléseiről nem tud. Parányi nyomnak tűnt ez, és mivel én sem bukkantam más hasonló eredményre, egy időre elfelejtkeztem erről magam is. Pár évvel később azonban Bumba újabb hasonló észlelésekről adott hírt. Nemrég egy amerikai kutatócsoport (Canfield et al., 1994) – anélkül, hogy Bumba eredményeiről tudott volna – újra észlelte ugyanezt a jelenséget. Sőt, a mágneses csövek vizsgálatából a kr1mi obszervatórium világhírű vezetője, Severny (1969) is arra az eredményre jutott, hogy a legvalószínűbb, hogy a mágneses csöveket valamiféle erő alulról felfelé nyomja, ahogy a napkitörés időpontja felé közeledünk. Nemrég egy régi cikk került a kezembe. Ebben Schmidt (1964) kifejtette, hogy a mágneses csövek mozgása „egy rendkívül valószínűtlen kapcsolatot mutat az anyagáramlások és a mágneses csövek között. Olyan, mintha egy alulról felfelé irányuló anyagáramlás tolná maga előtt a mágnescsövet.” Ezt azért tartották valószínűtlennek, mert ritkán volt kimutatható. De azért mutatható ki ritkán, mert ritkán végeztek olyan észleléseket, amik épp a Nap felszínének jellegzetes viszonyainak alapos vizsgálatára alkalmasak. A Nap légkörének minden egyes rétege más-más színképvonal tanulmányozásával vizsgálható. Ezért ha a kutatók abban a hiszemben járnak el, hogy a napkitörések nem alulról, hanem felülről indulnak, nem vizsgálják meg épp a Nap felszínét mutató színképvonalakat. Így viszont nem bukkanhatnak rá azokra a jelekre, amik a napfelszín kitörés előtti mozgásait mutatják. Jó példa ez arra, hogy egy előzetes feltevés milyen mértékben képes a figyelmet elterelni a kulcsfontosságú jelenségekről.

Mégis, időről időre egyes vizsgálatok jelezték, hogy a Nap kitörései előtt a napfoltok között, a Nap felszínén (a fotoszférában) hirtelen óriási hőenergia szabadul fel, akkora, ami vetekszik a Nap magasabb rétegeiben, a flerkörzetben felszabaduló energiával. Ebből Machado és Linsky 1975-ben és később a napfizika egyik legnagyobb tekintélyű kutatója a cseh származású Zdenek Svestka 1976-ban arra a következtetésre jutottak, hogy a napkitörések energiáját egy, a felszín alól induló folyamat kell, hogy fedezze. Ezek a felvetések azonban mindmáig szórványosak maradtak, és nem voltak képesek magukra hívni a napfizikusok figyelmét. Túl mélyen beivódott a kutatókba a napkitörések külső, felülről induló elképzelése ahhoz, hogy ezen változtatni tudjanak. De nemrég végre minden eddiginél alaposabb, konkrétan a Nap felszíni rétegeire irányuló kutatások indultak be Ukrajnában. Alikaeva és munkatársai azt a célt tűzték ki maguknak, hogy megvizsgálják a napkitörések előtt és alatt a napfelszín viselkedését a fler körzetében. Arra az eredményre jutottak, hogy már a fler beindulása előtt 10 órával a leendő flerkörzet alatti, felszíni rétegek jelentős melegedése, mégpedig jellemzően ez a körzet 100-150 fokkal melegebbé válik környezeténél. Ha egy körzet melegebbé válik, rendszerint megnő a nyomása, tehát kitágul, és így ritkábbá válik, sűrűsége lecsökken. Csakhogy a felszíni flerkörzet éppen fordítva, sűrűbbé vált, mégpedig jelentős mértékben, 5-20%-kos sűrűségnövekedést mutatva! Ehhez gyors anyagbeáramlásra van szükség, ami újabb jele annak, hogy a napfelszín kitörési körzetébe gyorsan anyag áramlik be. A napkitörés kezdetekor pedig ezek a környezettől mutatkozó eltérések hirtelen, ugrásszerű növekedést mutattak (Alikaeva et el., 1993)! A felszíni flerkörzet összes fizikai jellemzője hirtelen, gyors, jelentős ingadozásba kezdett! Ez pedig egy eddig ismeretlen jelenségre, gyors anyagfeláramlásra utal. Hogy ez a gyors anyagfeláramlás miért nem látszik tisztán a napfelszín felsőbb rétegeiben, rejtélynek látszik. Ugyancsak rejtély, hogyan képes az anyageláramlás az összes fizikai jellemző gyors ingadozását kiváltani.

Abból a tényből, hogy az anyagfeláramlás csak a felszín mélyrétegeiben jelentős, arra következtettem, hogy az anyagfeláramlás a felszín mélyrétegei felett leáll. De mitől állhat le? erre a választ akkor kaptam meg, amikor összevetettem a mágnescső észlelt sebességét a hangsebességgel. Mivel a mágnescső hangsebességgel mozog, és az alulról jövő anyagáramlás hajtja, ezért az alulról jövő anyagáramlás sebessége is hangsebességű kell legyen. Ha pedig hangsebességű, hangrobbanást kell, hogy kiváltson. A hangrobbanás viszont szét kell, hogy rombolja a nagysebességű, feláramló anyag-elemeket, hiszen azok a Nap felszínén emelkedő gáz-buborékokat jelentenek, és egy gáz-buborék nem képes túlélni a hangrobbanást úgy, ahogy azt egy erősen megépített, szilárd szuperszonikus gép túléli! Mi történik ekkor? A hangrobbanás, az összetorlódó sűrűség-hullámok a buborék számára áthatolhatatlan sűrűségű anyagfalat állítanak. A buborék szétrombolódik ebbe a falba ütközve. Ahogy e falba lövődik, teljes mozgási energiája hirtelen felszabadul, és a vékony lökéshullám frontjában tartózkodó anyagrészecskéknek adódik át. Mivel a lökésfront vékony, ezért a hatalmas, nagy kiterjedésű buborék energiája hirtelen egy vékony, frontban tartózkodó, jóval kevesebb részecskének adódik át. Így viszont az energia összpontosul, vagyis a kevesebb számú részecske jóval nagyobb sebességre gyorsul fel, mint maga a buborék! A buborék hangrobbanása tehát különös átalakulásra vezet: egy darabig a buborék mozog, aztán ott a hangrobbanás lökésfrontjától kezdve már nem a buborék mozog tovább, hanem egy részecske-áram lövődik ki jóval nagyobb sebességgel felfelé! És ezzel ölünkbe hullik a napkitörések kulcsa. A napkitörések leglátványosabb jelensége ugyanis a Nap külső rétegében a mágnescső tetején jelentkezik. És ennek okára természetes magyarázatot találtunk: a Nap felszínén mutatkozó napfoltok közül egy egyébként csak nehezen megfigyelhető részecskenyaláb lövődik felfelé. Ez a részecskenyaláb egyenesen a mágnescső tetejébe kell, ütközzön. És ha odaütközik, ott a mágneses cső hirtelen lefékezi a részecskék mozgását, és a részecskék energiacsökkenése hirtelen, villanásszerű fénykibocsátással jár!

A Nap részecskesugárzásának hatása

A Világegyetem milliónyi látható és láthatatlan szállal kapcsolódik össze a Földdel, szervezetünkkel, gondolkodásunkkal. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb a Nap hatása. A Nap hatására fejlődött ki az élet a Földön. De minek köszönhető ez az életadó hatás? Az élet elővarázslása az ősi Föld fortyogó, széndioxidban dús, forró légkörében nem tartozik az egyszerű bűvésztrükkök közé. Az élet véletlenszerű kifejlődéséhez Hoyle számításai szerint a Földön a Világegyetem teljes életkora sem lenne elegendő. Ráadásul a földi élet megjelenésére adott idő, rendívül rövid. A Föld születésekor túl forró volt az élet megjelenéséhez, s 100 ºC hűlése után pár száz millió éven belül már megjelent az élet egy kifejlett formája. Ez az ellentmondás vezette Hoyle-t és a Nobel-díjas Francis Cricket arra a feltevésre, hogy az élet kifejlett formájában nem a Földön fejlődött ki, hanem – egyetlen maradó lehetőségként – a Világegyetemből érkezett a Földre. Ha azonban felismerjük, hogy a Világegyetemet egy valóságos szervező erő járja át, akkor ezt a szervező erőt kell tetten érnünk, felismernünk, miféle fizikai módot talál a szervezőerő tevékenységének végrehajtására. Miféle módon éri el a Nap, hogy az atomok rendkívül gazdag információtartalmú DNS molekulákká csavarodjanak, olyan képződményekké álljanak össze, amely egy sosemvolt jelenséget produkál: az életet?

A Nap máig felismert fizikai hatásai:

- napfény – ez az elektromágneses hullámáradat, amely a Nap színének megfelelő színképeloszlásban, az infravöröstől a látható fény tartományában az ultraibolyáig, a sárga színhez tartozó hullámhosszon a legerősebb, de a látható fény tartományán túl a kilométer hullámhosszú rádióhullámoktól a centiméter milliomod-milliomod része hullámhosszúságú gamma-sugarakig terjed;

- a Nap részecskesugárzása, amelyet egyrészt a napszél ad, vagyis a Nap légkörének folyamatos tágulásából adódó anyagáramlás, másrészt a Nap helyi kitöréseiből adódó részecskeáramok. A részecskesugárzáshoz sorolható olyan fizikailag más forrásból adódó részecskeáram, mint a Nap neutrínósugárzása, amely nem a Nap külső, hanem legbelsőbb körzeteiből ered;

- a napszél és a helyi kitörések mindketten elektromosan töltött részecskéket jelentenek, és ezek mozgásuk során magukkal ragadják a helyi elektromágneses ereket, s így a napfényen és a részecskeáramon túl mágneses erőtér is áramlik a Napból a Föld felé;

- természetesen hat még a Nap gravitációs erőtere a Földre, és ez egyrészt fogva tartja a Földet Nap körüli pályáján, másrészt forgása révén árapályhullámot indít el a Földben;

- a Nap elektromágneses erőtere, a helioszféra, átfogja a Naprendszer egészét, és így a benne mozgó Föld magnetoszférája közvetlenül közvetlen kölcsönhat ezzel a mágneses erőtérrel. Ez a kölcsönhatás olyan, mint az anyai szervezet és a magzat szervezetének kölcsönhatása, hiszen a földi magnetoszféra teljességgel a helioszférában tartalmazódik, és a két mágneses erőtér teljességgel átjárja egymást, és mindegyikük legkisebb rezdülése is elektromágneses indukció révén folyamatokat indít be a másik szerveződésben;

Ha a napfény tartalmazza ez az életadó információt, szervezőerőt, akkor ez a napfény eddigieknél sokkal részletesebb elemzésével, sugárzásának időbeli mikrováltozásait követve mérhetjük meg. Eddig fel sem vetődött egy efféle vizsgálat szükségessége, de ha a napfény elektromágneses hullámai a hordozói ennek a szervezőerőnek, akkor ezen a hullámok hátán kell legyenek olyan hullámtaréjok, fraktál-hullámok, amelyek a lemezjátszó barázdáihoz, vonalkódokhoz hasonlóan, olyan információ-gócpontokként működnek, amelyek fizikai természetüknél fogva képesek a földi szervetlen molekula-halmazokkal megfelelő kölcsönhatásba lépni ahhoz, hogy ez a molekulahalmaz elcsuszamoljon egymáson, a megfelelő elemeket a megfelelő helyre csoportosítsa, s kialakuljon egy életet hordozó molekula-szervezet. Nemcsak az elektromágneses rezgések hullámhossza és rezgési amplitúdója hordozhat azonban információt, hanem a hullámok rezgési síkjainak időbeli és térbeli változásai, amit a polarizációs mérések segítségével mutathatunk ki. Mindezen változások közül melyek a biológiailag leghatékonyabbak? A biológailag hatékony információkat hordozó fizikai folyamatokat idevágó vizsgálatok híján nem ismerjük.

A.L. Csizseszkij 1915-től kezdődő publikációiban mindenesetre figyelmeztetett egy rendkívül érdekes jelenségre. Az emberi idegrendszer működési állapotai különlegesen érzékenyek a naphatásokra – mutatta ki évtizedes munkája eredményeképpen. Ráadásul, a 16-19. század különböző járványainak (kolera, influenza, pestis, torokgyík, agyhártyagyulladás) világstatisztikája gyakran 80-90%-os együttváltozást, korrelácót mutat a naptevékenység 11 éves ritmusával! A sejtek élettevékenységében, növekedési mértékében szintén jelentkezik a naptevékenység 11 éves változása. Mérések szerint egyes sejtek növekedési sebessége naptevékenységi maximumban elérhető a napminimumhoz tartozó sejttevékenység tízszeres értékét is. Így tehát érdemes volna a sejttevékenység és a naphatások összefüggéseit nemcsak a tizenegy éves skálán vizsgálni, ami eleve sok időt igényel, hanem a rövidebb, huszonhét napos időskálán (ami a Nap forgásához tartozik) és különösen az egyes napkitörések és a sejttevékenység közti kapcsolatot. Így arra is mód nyílna, hogy eldöntsük, itt a Nap elektromágneses sugárzása a meghatározó, vagy inkább a részecske-árammal összefüggő hatások. Az élet és az emberi idegrendszer kozmikus kapcsolatainak megismerésére irányuló kutatások azonban a tudomány világának peremére szorulnak. Az emberiség, és így a tudomány mai beállítottsága általában, nem a lényegi megismerés felé halad, hanem ahogy ezt Konrad Lorenz megfogalmazta: azt a tudást támogatják a mai gazdaságok, amelyik közvetlenebbül szolgálja a katonai és a gazdasági fölényt. Más szóval: a tudomány javarészt elvesztette a természetes megismerési vágyból fakadó kiteljesedési lehetőségeit, a gazdasági hatalmak szolgájává prostituálódott.

De lehetséges, hogy a Nap nem (vagy nem csupán) elektromágneses hullámaival fejti ki életszervező tevékenységét, hanem emellett szerepet játszik például a Nap részecskesugárzása és a napszéllel kapcsolatos mágneses erőtér is. A földi légkörre, a hőmérséklet alakulására azonban, azt gondolhatnánk, mindenképpen a Nap elektromágneses hullámai, a napfény gyakorolja a legjelentősebb hatást. Valóban, a mai tudományos közfelfogás is ezt a véleményt alakította ki: mivel a Nap összes hatásai közül az energetikailag legjelentősebb a napfény, ezért a napfény fizikai hatásai közt kell legyenek a legjelentősebbek az összes naphatás közül. De így van-e ez valójában? A legújabb vizsgálatok szerint távolról sem!

Baranyi Tünde, a Magyar Tudományos Akadémia debreceni obszervatóriumának munkatársa nemrégiben megmutatta, hogy a Nap részecskesugárzásának hatása jelentős szerepet játszik a földi légkör viszonyinak alakításában. Baranyi Tünde kandidátusi értekezésének egyik legfontosabb eredménye az, hogy az eddigi munkáknál jóval alaposabban és átfogóbban mutatja be a Nap részecskesugárzási hatásainak fő tényezőit és összefüggéseit a földfelszínen mérhető hőmérséklettel és csapadékmennyiséggel. A dolgozat alapgondolata az, hogy a Nap részecskesugárzása vektoriális tulajdonságai miatt képes lehet puszta energiatartalmán túl, irányított hatásai segítségével, jelentős dinamikai hatásokat előidézni. Ezt a felvetést a vizsgálat teljes mértékben igazolta, és így a dolgozat alapgondolata helytállónak bizonyult. További vizsgálatok szempontjából érdekes, hogy a részecskesugárzás különösen télen, főként éjjel, ill. a sarkköri övezetben erős. A hőmérséklet és csapadékmennyiség értékei azonban Budapesten is korrelálnak a geomágneses indexszel.

Az alkalmazott kutatási módszer, a statisztikai módszer megválasztása indokoltnak tekinthető. Bár a jelenségkör megértéséhez feltétlenül szükséges a konkrét fizikai mechanizmusok feltárása, ez új terület feltárásában az egyik legelső lépésként indokolt a paraméterek összefüggéseinek feltérképezése, amelyhez a statisztikai módszer ad lehetőséget. A statisztikai módszerrel kapott összefüggések nem feltétlenül jelentenek minden esetben konkrét és közvetlen kapcsolatot, de alkalmasak a fennálló fizikai kapcsolatok kimutatására. A korreláció szignifikaszintje 90%, ill. 99%, ami a dolgozat egyik legfontosabb eredményének megalapozottságát mutatja. Baranyi Tünde munkájának további érdeme, hogy a korreláció létrehozásában szerepet játszó fő tényezők, így a Nap dipólterének irányítottsága, a sokk-aktivitás, a fluktuáló aktivitás és a rekurrens aktivitás szerepét is vizsgálta.

A Nap részecskesugárzásának energiatartalma elektromágneses sugárzásának mindössze egymilliomod része. A dolgozat eredményei szerint a Föld felszíni átlaghőmérsékletének változása 10-12 ºC között, valamint a csapadék 450-900 mm közti változása áll kapcsolatban a Nap elektromágneses és részecskesugárzásának változásával. Mivel a napállandóval jellemezhető elektromágneses (EM) sugárzás változása csak 0.1%, és ez az EM sugárzás nagyságrendekkel erősebb a részecskesugárzásnál, ezért az ok-okozati viszonyban 0.1%, ill. részecskesugárzás változási amplitúdója áll szemben az okozott 20%, ill. 100%-os változással. Rejtély, hogyan képes a részecskesugárzás olyan mennyiségeket ilyen jelentős mértékben befolyásolni, mint éppen a hőmérséklet vagy a csapadékmennyiség. A Föld felszínén mérhető hőmérséklet ugyanis egyértelmű kapcsolatban áll a légkör teljes energiatartalmával, és ez az energiatartalom a Föld által kisugárzott és elnyelt teljes energiaforgalom különbsége. Így tehát egyértelműen szükség van a földfelszín hőmérsékletének változtatásához egy jelentős energiaforrásra (hőmérséklet emelkedéskor). De honnan tudja ezt az EM sugárzásnál milliószor gyengébb részecskesugárzás biztosítani? Nem ő az energiafelelős! De ha a földfelszín átlaghőmérséklete éppen ezzel a sokkal gyengébb tényezővel fut együtt, akkor tényként kell elfogadnunk, hogy ez a parányi tényező képes mozgósítani a nála milliószor nagyobb EM energiát, és a földi légkör fizikai viszonyait úgy átszervezni, hogy a légkörben lezajló változástól függjön. Nem arról van szó, hogy az EM sugárzás minimuma idején is képes a részecskesugárzás a földi hőmérsékletet megnövelni, hiszen az EM sugárzás minimuma idején a részecskesugárzás is legyengül, mert ez a naptevékenység minimumát is jelenti. Inkább azt kell észrevennünk, hogy az EM sugárzás változási amplitúdója saját alapszintjéhez képest csak egy ezrelék, míg a részecskesugárzásé a maximumban a minimumbéli érték több százszorosa is lehet. A helyzet inkább az, hogy amíg a Nap EM sugárzásának erőssége egyfajta görbét ír le a 11 év alatt, addig a részecskesugárzás változása egy sokkal nagyobb kitérésű és más futású görbét ír le. A Föld felszíni hőmérsékletének alakulását így a részecskesugárzás változása szabályozza, de úgy, hogy eközben a szükséges energiamennyiség is többé-kevésbé rendelkezésre áll. Mindenesetre az a tény, hogy a részecskesugárzás változása sokkal erősebben fut együtt a földfelszíni hőmérséklettel a Nap EM sugárzásánál, arra mutat, hogy a rendelkezésre álló energiamennyiség hol jobban, hol kevésbé fordítódik a hőmérséklet emelésére, másrészt, hogy az energia átcsoportosításában is szerepet játszik a részecskesugárzás. Ha ezt felfogjuk, előtűnik, hogy a részecskesugárzás afféle érzékeny szabályozója a Föld légköri viszonyainak, mint az elektromágneses tér a biológiai szerveződésnek: mindkettő energetikailag jelentéktelen tényező, és mégis képes az adott rendszer szerveződésének irányítására. Ez a párhuzam viszont alapot ad arra a feltevésre, hogy a földi légkör fizikai viszonyainak szabályozásáért a részecskesugárzással összefüggő mágneses tér a felelős. Ha a földi légkör hőmérsékletét egy olyan parányi tényező szabályozza, mint a bolygóközi téren át hozzánk érkező bolygóközi mágneses tér, akkor itt egy rendkívül figyelemreméltó jelenségre bukkantunk. Ha egy parányi tényező folyamatosan irányít egy nála energetikailag sok nagyságrenddel, sok milliószor jelentősebb fizikai tényezőt, az egy rendkívül érzékeny szabályozást jelent, amit a Természetben csak az élővilágban ismerünk. Az állandó ingerlékenység alapvető életjelenség. Ha a földi légkör kimutathatóan az állandó ingerlékenységnek megfelelő ultraérzékeny állapotban van, akkor valójában egy alapvető életjelenséget produkál. Gondoljunk bele, miről van itt szó: a finom hatás vezeti az erőset, a parány informálja a gigászt. Ez az alapvető életjelenség pedig egyfajta lelkiséget is jelent, amelyben a mennyiségi viszonyok háttérbe szorulnak az értelmi összefüggések, az érzékeny egymásrahangoltság áttételei mögött. Milyen érzés ilyen lelkiséggel, szellemiséggel gondolni a Földre?

A Hold titokzatos ereje

A Kozmosz élőlényei vagyunk. Kozmikus folyamatok formálták meg kozmikus bölcsőnket, a Földet. Kozmikus hatásra fejlődött ki az élet a Földön. Az élet a Nap leánya. Az embereket tetteik szerint ítéljük meg. Ha a Napot is tettei alapján ítéljük meg, akkor a Nap lelkében hullámzó mezők nyílnak, madarak röpülnek, állatok vándorolnak kozmikus szomjtól hajtva, milliárdnyi vízesés ragyogása, tiszta, áttetsző hajnalok, színforgatagok, pattanásig feszülő rugalmas párducok merednek ránk. A Nap a kozmikus élet örvénylő, felragyogó, tündöklő középpontja, és ebben az életben az emberi lélek is ott rejlik, az emberi lélek végtelen felé törekvő, nyughatatlan égi lángja. Kozmikus hatásokra fejlődött ki az emberi tudat, a Hold, a Nap, a csillagok hatásai formálták, alakították, gyújtották ki földi csillagként. A csillagok tudatunk testvérei, tudatunk őrpontjai, távoli őrtornyai, állomásai, titokzatos erőkkel telítet életközpontjai. Természetes tehát, hogy tudatunk még az évezredes zuhanás után is érzékeli eredőit, éltető gyökereit, és vissza akar találni kozmikus otthonába, testvéreit visszafogadva. Napnál világosabb, hogy kozmikus központok vagyunk, kozmikus erők lüktetnek bennünk, bármilyen sötét ékszaka is köszöntött ránk. Nem a Kozmosz mellett felépített kis ellen-kalyiba, ellen-bódé mesterkélt, művi alkotásai vagyunk, idegenbe szakadt, éjjel-nappal robotoló gépies lények, sötét erőknek szolgaságra vetve, örökös számkivetettségre ítélve, reménytelenül áhítozva a kozmikus tisztító folyamatok belső égetésére, eget hasító lüktetésére, hanem az Univerzum mindent átfogó folyamatának legféltettebb kincsén, ékszerén, tündöklő bolygóján élünk, Kozmoszt figyelő növények között, Holdat éneklő farkasok, Napot és természetet imádó, lángoló lelkű emberiség utódai, folytatói, alkotó tagjai. Vizsgáljuk hát meg, miféle kozmikus hatásokat ismer a mai, kezdeteitől messze szakadt, azokra furcsa módon nemigen emlékező emberiség! Kezdjük a Holddal, a legközelebbi égitesttel.

A mai, tudományosnak tartott materialista világkép szerint a Holdnak egyszerűen nincsenek, nem is lehetnek semmiféle jelentős biológiai hatásai. Ez nem azért van, mert a Hold nem létezik materiálisan, vagy ne lennének materiális hatásai a földi élővilágra. Ez amiatt van így, mert a materializmus ma elterjedt gondolatrendszere antikozmikus természetű, ellenséges a Kozmosz és az Ember, a Kozmosz és a Természet, a Természet és az Ember kapcsolatával szemben. Ennek vallásos okai vannak, pontosabban, a materializmus egyetértően átvette a vallás antikozmikus álláspontját. Ez azonban nem kell, hogy visszatartson bennünket a Kozmosz kutatásától!

Vegyük futólag sorra a Hold jelentősebb, kimutatott biológiai hatásait! 1.) Harold Saxton Burr, az amerikai Yale Egyetem neuronanatómia-professzora a negyvenes-ötvenes években több mint egy évtizedes mérési sorozattal vizsgálta a fák hosszú távú alappoteciálját. A fa törzse mentén az épp gyarapodó évgyűrűkbe helyezte el az ezüst-ezüstklorid elektródokat egymástól egy méterre, és a köztük fellépő feszültségkülönbségeket mérte. A feszültségkülönbség (a potenciál) figyelemreméltó módon napi, havi és évszakos változásokat mutatott, sőt, az éves változások a napfolttevékenységgel párhuzamos feszültségértékekre utaltak. A napi változás a Föld elektromos tevékenységével függ össze, a havi a Holdéval, a napfolttevékenységgel kapcsolatos a Napéval. A fák tehát elektromos viszonyaikban közvetlenül kapcsolódnak a Földhöz, a Holdhoz és a Naphoz! A fák tehát legfinomabb, elektromos szintjükön kozmikus Nap-Hold-Föld lények!

Burr ezután elkezdte mérni a Föld elektromos alappotenciáljának időbeli változását, a nedves földbe helyezett elektródok segítségével. 1956. szeptember 14-én délután 4-kor heves vihar tört ki, erős szél, szakadó eső kíséretében. A föld és a fa állapotának fotoelektromos feljegyzései figyelemreméltó jelenséget mutattak. A fán a fölső elektróda volt a pozitív, 40-50 millivolt körüli értékkel órákkal a vihar előtt, a földbéli elektródák közül a délebbre eső mutatott 60 millivolt pozitív feszültségkülönbséget.

4-5 órával a vihar kitörése előtt az alappotenciál 10 millivolt értékű ingadozásba kezdett az átlagérték körül! Aztán hirtelen lecsökkent 20-30 millivolt negatív potenciálra. A vihar elmúltával visszaállt a 60 millivoltos pozitív érték. Ezután lassan lecsökkent az aznap reggeli alacsonyabb érték felé. Nagyon hasonló változás lépett fel a fa elektromos potenciáljában. A potenciál valamivel hamarabb fordult meg, mint a földé, és kissé lassabban változott.

A kísérlet a tudományos szabályoknak megfelelően megmutatta, hogy egy élő szervezet, a fa egy elektromos rendszer, az elektromos tér minden jellemzőjét tanúsítja. Ez a felfedezés felbecsülhetetlen horderejű, azt mutatja, hogy a fa egyes sejtjei, molekulái, atomjai, elektronjai egy egységes elektromos szabályozó térrel állnak kapcsolatban, egy olyan elektromos mezővel, amely nemcsak, hogy az egész szervezetet áthatja és irányítja a belső folyamatokat, hanem közvetlen kapcsolatban is áll az égitestekkel. Az élet tehát biológiai alapjában kozmikus természetű! Ugyanezt az élőlények szempontjából megfogalmazva: életünk legvalóságosabb irányító tényezője, hajtóereje, biológiai létünk legfőbb szabályozója természet szerint a Kozmosz, a Világegyetem, az égitestek! Olyan, mintha a Kozmosz, a Hold, a Nap, a Föld egyszersmind bennünk is keringene, mint legéletfontosságúbb szerveink, mint legélettelibb keringési rendszerünk! Belső világunk belső csatornái közvetlenül összekötnek kozmikus végtagjainkkal, a Nappal, a Holddal, a csillagokkal. Ráadásul ez az összeköttetés olyan érzékeny, hogy egy külső folyamat előképe órákkal megelőzi a folyamat külvilági lezajlását, költői hasonlattal élve, mintha a külvilági vihar a fák lelkében, méhében érlelné meg, hogyan törjön ki – és mintha a fákból, a föld elektromos nyugtalanságából, az állatokból, az emberekből törne ki (előjelei alapján) a szél és a szakadó zápor! Úgy tűnhet mindez a mai, kizökkent világ-beli halandók számára, mint egy mese, aminek valóságtartalma édeskevés. Pedig meg kell mondanom: a mérési beszámoló a tudományos világ legmagasabb mércéjű folyóiratában, az amerikai Science-ben jelen meg (amely még a Nature-nél is magasabb tudományos nézettségi faktorú), és ez a lehető legmagasabb garanciát jelenti a mérések hitelességére és megalapozottságára vonatkozóan.

És egy érdekes egybeesés tűnik fel a legújabb tudományos földrengés-előrejelzéssel kapcsolatban. Panayiotis Varotsos görög fizikus a földrengéseket a föld elektromágneses potenciáljának mérései alapján jelzi előre. Ha valami szokatlan, kiugró változást tapasztal az adott körzet több pontján, akkor ott egy földrengés lehet kipattanóban. Az utóbbi 9 évben 14 erős földrengésből 10-et jelzett előre sikeresen az elektromágneses mérések alapján. Az 1995. május 4, 13 és június 15-i földrengések előtt 29 tudományos intézetbe küldött faxot, bejelentve a földrengések várható bekövetkezését. Az előrejelzéseket nem vették figyelembe. A június 15-i földrengés 26 embert ölt meg. Nemrég nemzetközi tudományos találkozót szerveztek Varotsos eredményeinek megvitatására. Egyesek szerint Varotsos túl tág idő- és körzettartományokat ad meg, másrészt az elektromos jelkibocsátásra kidolgozott fizikai elméletét is sokan túlságosan spekulatívnak találták. Mások rámutattak, hogy a Varotsoséhoz hasonló megelőző jelenségeket észleltek már mások is, így többek között Fraser-Smith 1989-ben, a San Francisco-i földrengés előtt, akárcsak tavaly decemberben egy ötödfokú földrengés előtt. Minderről egy másik hitelt érdemlő tudományos hetilap számolt be.

Burr további kísérleteiben a feszültségmérő voltmétert egy patkány petefészkéhez kapcsolta. A tüsző megrepedésekor ugrásszerű változás jelentkezett. Dr. Leonard J. Ravitz amerikai pszichiáter pedig felfedezte, hogy az emberi agy bioáramainak erőssége összefügg a holdfázisokkal! Az egész élővilág és a tudat maga is a Kozmosz közvetlen biológiai irányítása alatt áll!

Úgy tűnhet, minden fizikai alapot nélkülöz azonban az az elképzelés, hogy a Hold elektromágneses hatást fejthet ki a Földre, hiszen legjobb tudomásunk szerint a Holdnak nincs saját mágneses tere, illetve ha van, annak erőssége a földinél több mint harmincmilliószor gyengébb. Igen ám, de a Hold mégiscsak rendelkezik valamiféle elektromos belső természettel. 1970. április 20-án erős napkitörés érte el a Holdat. A napkitöréssel együtt járó erős mágneses hatásra a Hold a mérések szerint mintegy 30 perces késéssel, de válaszolt, úgy, hogy belső mágneses teret fejlesztett ki. Kimutatták, hogy ehhez jelentős elektromos áram kellett folyjon a Hold belsejében, és ez a hatás módot ad a Hold belseje elektromos vezetőképességének meghatározására, amiből pedig a hőmérsékletre következtethetünk az elektromos vezetőképesség hőmérsékletfüggésének ismerete alapján. A mérésekből kiderült, hogy a Hold felszíne alatt a hőmérséklet meredeken nő 200 kilométeres mélységig, ahol eléri az ezer fokot. Tehát habár a Hold nem mutat jelentős saját mágneses teret, de ez azt jelenti, hogy csak alszik, külső hatásokra megelevenedik, feléled, és aktív belső elektromágneses jelenségeket produkál!

Másrészt a Hold egyes körzetei jelentős mágneses terű holdkőzeteket tartalmaznak, amelyek az elmúlt idők mágneses viszonyainak emlékét őrzik. A Napból kiinduló mágneses erővonalakkal, amelyek a bolygóközi teret átjárják a Plútón túli körzetekig (ez az ún. helioszféra), kapcsolódni tudnak ezekhez a mágneses körzetekhez. A helioszféra a Napból kiindulva közvetlenül találkozik a Föld mágneses tartományával, a magnetoszférával, ennek orrát összenyomja, másrészt a földárnyékbeli magnetoszférát csóvaszerűen megnyújtja (ez a mágneses csóva). A Holdhoz kapcsolódó mágneses erővonalak tehát akkor kapcsolódnak össze a földi magnetoszféra erővonalaival, amikor a Hold a földárnyékban található, tehát amikor éjszaka a Hold az égbolton ragyog. Kutatásaim alapján rájöttem, hogy az erővonalak rezgésének periódusa kapcsolatban állhat az emberi tudatállapotok frekvenciáival. A lunáris mágneses erővonalak periódusa és frekvenciája könnyen kiszámítható. A Hold távolsága a Földtől 384 000 km, a mágneses erővonalak rezgési sebességének maximuma a fénysebesség, 300 000 km/s, tehát a holdhatás frekvenciája kb. 1 rezgés másodpercenként, 1 Hertz. Ez a rezgésszám érdekes módon egybeesik a legmélyebb alvásállapot idején mérhető agyhullámok rezgésszámával, a delta-hullámokéval, amelynek frekvenciája 1-2 Hertz! A Hold tehát akkor tud közvetlenül hatni ránk, amikor éjszaka van, és akkor hatása olyan frekvencián jelentkezik, amely a legmélyebb alvás agyhullámainak frekvenciájával esik egybe! Alvás közben tehát a Holddal társaloghatunk! Jó lenne mindezt kísérletekkel ellenőrizni, kutatni, de támogatás híján Burr és Ravitz is abba kellett hagyják méréseiket, itt Magyarországon pedig még nehezebb támogatást találni tudományos kutatáshoz.

A Hold életjelenségei

 A Hold keletkezésének megértéséhez az űrszondák vizsgálatától reméltünk választ. A Luna-automaták és az Apolló-expedíciók olyan kőzetmintákat hoztak a Holdról, amelyek összetétele erősen eltér a földi kőzetekétől, és így a Holdat inkább önálló bolygóként kéne elképzelnünk, amelyet csak később fogott be a Föld. Más mérések viszont ennek ellenkezőjét sejtetik. A Hold hőmérséklete ugyanis az utóbbi kétmilliárd évben olyan mértékben csökken, ami arra utal, hogy a Hold egykor a Föld része volt, és még a Föld izzó állapotában szakadt ki a Földből. A Hold anyagának vastartalma olyan magas, amely a Föld keletkezésekor jellemezte a földi kőzeteket. Később a Föld lehűlt, az olvadt vas lesüllyedt a Föld magjába, és így ha a Hold később szakadt volna ki a földkéregből, a mértnél kevesebb vasat tartalmazna. Lehet, hogy az ellentmondást a Hold önálló életjelenségeinek figyelembevételével oldhatjuk fel? Ha ugyanis a Holdon sajátos, a Földön elő nem forduló kőzetek képződnek, és kerülnek ki a Hold magjából a felszínre, akkor bizonyos holdkőzetek jelentősen eltérhetnek a földiektől, mégis a Hold és a Föld egyszerre keletkezhettek - akár szétvált sziámi ikreknek is tekinthetjük őket.

A Hold őstörténetének fontos oldalait a Földből olvashatjuk ki. Az őstengerek korall- és kagylóvilágának lerakódása a tengerfenéken az apály és dagály ritmusát követi. Az árapály váltakozási ritmusa viszont a Föld tengely körüli forgásától, a nap hosszától, és a Hold Föld körüli keringésétől, a holdhónap (és a napév) hosszától függ. A korall-lerakódások elemzésével G. Panella, a Yale egyetem kutatója arra a következtetésre jutott, hogy a földtörténeti őskorban a holdhónap a mainál rövidebb volt. Ehhez a Holdnak a Földhöz közelebb kellett keringenie! 600 millió éve a Hold még csak 340 000 kilométerre keringett a Földtől (ma 384 000 km-re található), 2 800 millió éve pedig csak 60 000 km-re! Kísérőnk jelenleg is távolodik Földünktől, százmillió évenként párezer kilométerrel, távolodása tehát egyre lassul.

Mindkét elmélet - a Holdat önálló vagy a Földből kiszakadt bolygónak tekintő - szerint a Hold, kis égitest lévén, már régen kihűlt, a Hold-vulkánosság már nagyon régen kihunyt. Igen ám, csakhogy tények egész sora mutatja, hogy a Hold vulkánjai ma is tevékenyek! Sok amatőr csillagász észrevette már, hogy a Hold felszínének egyes helyein időnként ködök, felhők tűnnek fel, a terület elhomályosodik. Híres csillagászok, W. Herschel, O. Struve, E. Barnard is beszámoltak hasonló megfigyelésekről. 1956-ban egy angol csillagász a Cavendish kráterben felvillanásokat észlelt, amit mások is megerősítettek. Kozirjev orosz csillagász 1958 november 3.-án az Alphonsus kráter központi csúcsának elhomályosodását, vörösessé válását, majd kifényesedését figyelte meg. A színképfelvételek széntartalmú gázkitörésről tanúskodtak! Pár nappal később a központi csúcs szomszédságában új, vöröses, három kilométer átmérőjű folt tűnt fel, és több hónapon át fennmaradt.

Eleinte ezeket a megfigyeléseket sokáig kétségbe vonták. A halmozódó megfigyelések hatására azonban új kutatóprogramba fogtak. Rendszeresen figyelni kezdték a Hold felszínén jelentkező gyors változásokat (angolul: lunar transient phenomena, LTP). Ezek egy része fény-árnyék hatás, de mintegy 40%-uk fizikai anyagáramlást jelez. Erre utal, hogy eloszlásuk nem véletlenszerű, egyes területeken különösen gyakran fordulnak elő, például épp az Alphonsus kráter környékén, más helyeken pedig sohasem. Még fontosabb, hogy leggyakrabban épp akkor, amikor a Föld által a Holdon előidézett árapály a legerősebb!

Hogyan tudja az árapály a Holdat vulkáni tevékenységre bírni? A Föld árapály-ereje a Hold szilárd anyagában feszültségeket vált ki. De hogyan alakulnak ezek a feszültségek forró anyaggá? Hogyan hoznak létre olyan forró anyagot, amely képes az évmilliárdok óta kihűlt holdkőzeteken átvándorolni, kijutni a felszínre, és felvillanást, kifényesedést okozni? Egyáltalán, milyen mélységben keletkezik a forró vulkáni anyag? A Hold középpontja 1700 km-re található a holdfelszín alatt. Mérésekkel kimutatták, hogy ha a Napból erős mágneses terű anyagcsomó dobódik ki, és ez megközelíti a Holdat, mágneses tér keletkezik a Holdon. A mágneses tér tulajdonságaiból következtetni lehetett a felszín alatti rétegek elektromos vezetőképességére, ami pedig függ a hőmérséklettől. Ezek szerint a Hold felszíne alatt 200 km-rel a hőmérséklet 1000 fokot érhet el!

Hasonló jelenség a Földön is ismert, és itt alaposabban tanulmányozható. A Földön nemcsak a Hold, de a Nap is árapályhullámokat kelt, bár a Nap hatása a Holdénak kevesebb, mint a fele. És itt egy érdekes jelenségre bukkanunk. A Föld vulkánjainak egy része ugyanis a földmag határáról, több mint 2000 km-es mélységből (az ún. D" rétegből) ered! Ezek a vulkánok a Föld felszínén megfigyelhető "forró foltok"-ba torkollnak, és a földfelszín mozgásaiban, a kontinensvándorlásban alig vesznek csak részt. A D" réteg mindössze 100 km vastag, és tevékenysége olyan eleven, hogy változásai a földfelszín változásainál jóval hevesebbek! A D" réteg megolvadásában valószínűleg a Hold árapályhatása játssza a legnagyobb szerepet. A megolvadt kőzetek olyan forróvá válnak, hogy *tágulni kezdenek, és amikor környezetüknél jóval könnyebbé válnak, emelkedni kezdenek, vulkáni kürtőt hoznak létre, megcsapolva a D" réteget. P. R. Vogt kimutatta, hogy a forró foltok vulkánossága a Föld felszínének csak bizonyos körzeteiben jelentkezik, ezekben viszont egyidejűleg. Így például elég a Hawaii szigetek vulkántevékenységi változásait összevetni az izlandiakkal ahhoz, hogy a párhuzam szembetűnő legyen. A forró foltok elsősorban ott jelentkeznek, ahol a Föld alakja (a geoid) kidudorodik - ezt is valószínűleg a földmag feláramlásai idézik elő. A Föld 130 forró folt körzete messze elkerüli a geoid belapult körzeteit.

Mindezek a változások alapjában érintik a földi élővilágot. Nemcsak a vulkáni tevékenység és a földrengések révén, hanem az élővilág nagy kihalásainak 20-30 millió éves ritmusa is kapcsolatban állhat a földmag változásaival. Ráadásul a D" réteg lehet a Föld mágneses terének, a dinamó-mechanizmusnak is székhelye. A földmag hőáramlásai közvetlen összefüggésben állnak a klímával, a hőmérséklet hosszútávú alakulásával, a mágneses tér megfordulásaival is.

Az alapkérdés tehát: mi hozza létre a földmag forró foltjait? Miért lesz egyes helyeken a környezeténél jóval magasabb a földmag hőmérséklete? Talán létezik egy tényező, amely képes az árapály-fűtésből eredő parányi hőmérséklet-eltéréseket felerősíteni? De ahhoz, hogy a pár fokos hőmérséklet-különbséget párezer-fokos, tartós fűtéssé erősítse egy egész körzetben, gigantikus erősítésre lenne szükség! Ilyen érzékenységű erősítő létét eddig csak a napmagban tételezték fel. Ott ugyanis az energiatermelés hőmérséklet-érzékenysége egy önerősítő folyamatot képes beindítani. Ha az árapályfűtéstől egy parányi körzet felmelegszik, gyorsabban zajlanak a magreakciók, és még több energia termelődik, amíg be nem indul az a hőáramlás, ami elszállítja a megtermelt hőt. Ilyen energiaforrásról azonban a Föld és különösen a Hold magjában nem tudunk. A tények azonban - a fentiek szerint - megkövetelik egy rendkívüli érzékenységű önerősítő folyamat létét mindkét égitestnél. Ez a rendkívüli érzékenységű, önerősítő folyamat, amely olyan alapvető életjelenséggel állítható párhuzamba, mint az ingerlékenység, az égitestek közti kapcsolat eddig nem sejtett finomságú természetére világít rá.

A Föld titokzatos ereje

A Föld felszíne – figyelemre méltóan – negatív elektromos töltéssel rendelkezik. E töltés eredete teljesen ismeretlen, és nem kutatják. A Föld légközi elektromosságának egyik legnagyobb szaktekintélye, J. Alan Chalmers, az Atmospheric Electricity szerzője függőben hagyja a földfelszín negatív töltése eredetének kérdését, annyira, hogy magát a kérdést sem teszi föl. Annyit mindenesetre kijelent, hogy a Föld felszínének negatív töltése elektromos teret hoz létre, ami pozitív töltéseket mozgat a felszínhez, amelyek semlegesítik a negatív töltéseket. Számításai szerint 48 percen belük semlegesítődne a Föld negatív töltése, ha ezzel párhuzamosan nem lépne fel egy ugyanekkora, de ellenirányú folyamat. Ezt a „feltöltő” folyamatot, amely fönntartja földfelszín negatív töltését, a földi légkör viharai biztosítják. A Föld felszínén egy időben, Chalmers becslése szerint, mintegy 3000 vihar zajlik, villámokkal, esővel, amelyek negatív töltést szállítanak a Föld felszínére.

Chalmers nem vitatja, hogy az ionoszféra a földfelszín negatív töltése miatt 3-400 000 V feszültségkülönbséget mutat. Természetesnek tekinti, hogy a viharok negatív töltéssel töltik fel a földfelszínt. Ezt megteheti, hiszen a viharok működését a mai napig nem értjük. De, véleményem szerint, mégsem lehet természetesnek venni azt az alapvető tényt, hogy a Föld felszíne jelentős negatív töltéssel van feltöltve, és ezzel kikerülni a magyarázatot. A problémát abban látom, hogy miért nem a semleges állapot a földfelszín alapszintje. Ugyanis, ha elképzeljük egy pillanatra, hogy a viharok az egész földkerekségen szünetelnek egy órán át (tekintve, hogy a légkör semlegesítő áramai 48 perc alatt semlegesítenék a földfelszínt), akkor ezzel az ionoszféra feltöltöttsége is lelohadna, megszűnnének az elektromos hajtóerők. Ha viszont ezek megszűnnek, akkor mi hívja elő a viharokat? Ha a viharok elektromágneses jelenségek és elektromágneses hatásokra keletkeznek, akkor az ionoszféra és a földfelszín feszültségének kiegyenlítődése hosszan tartó egyensúlyt kellene, hogy kiváltson, a két pólus kialvásának a vihartevékenység kialvását kellene előidéznie. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy minél tovább késlekednek a viharok, azután annál hevesebben törnek ki, mintegy felhalmozódó feszültséggel. Tény és való, hogy ahhoz, hogy a viharok negatív töltést tudjanak a földfelszínre szállítani, ennek a hatalmas negatív töltésnek jelen kell lennie, föl kell halmozódnia abban a körzetben, ahol a viharfelhők képződnek. Hogyan képes a Föld az egyensúlyi állapothoz közeledés mértékével arányosan negatív töltéseket felhalmozni a viharfelhőkben? Hogyan képes a Föld az egyensúlyi állapot beállása közeledtével olyan folyamatokat kiváltani, amelyek ismét távolabb viszik az egyensúlytól?

A földfelszín elektromos töltése tehát egy nemegyensúlyi tendenciát takar, határozott törekvést az egyensúlytól távoli állapot fenntartására. Önfenntartó nem-egyensúlyi rendszereket ismerünk már a természetben, ezek élő rendszerek. Bauer Ervin elméleti biológiájának alaptétele, hogy az élő rendszerek, és csakis az élő rendszerek azok, amelyek állandóan nem-egyensúlyi állapotban vannak. A vízesés nem jelent állandó nem-egyensúlyi állapotot, mert nem a vízesés gondoskodik a zuhatag energiájának vagy gravitációs potenciálkülönbségének fenntartásáról, utánpótlásáról. Itt viszont, akár az élő rendszereknél, maga a Föld állítja vissza a potenciálkülönbséget. Itt a szemünk előtt a megdöbbentő tény: nem a villámok sütik ki a légköri feszültségkülönbségeket, hanem ők idézik elő! De honnan ered a földfelszín negatív töltése? És hogyan képes a Föld fenntartani ezt az értéket a rendkívül gyors semlegesítő folyamattal szemben?

Richard Feynman Nobel –díjas fizikus, a kvantumelektrodinamika megalapozója, Mai Fizika c. könyvének 5. kötetében, a 121. oldalon így ír: „Az elektromos tér a Föld felszínétől felfelé gyengül, és 50 km magasságban a térerősség már nagyon kicsi, vagyis a potenciál változásának zöme a kisebb magasságokra esik.” Valóban, ha meggondoljuk, hogy a feszültségesés 100 volt méterenként, és a teljes feszültségkülönbség 240 000 volt, akkor 2400 méteres távolságon, tehát a Föld felszínétől 2, 4 km magasságban a feszültségkülönbség már elérné az ionoszféra szintjét! A valóságban az esés egyre gyengébb, fokozatosabb felfelé haladva, mégis, ha meggondoljuk, hogy az ionoszféra magassága 1000 km, nem lehet kétségünk, hogy a feltöltő mechanizmus jóval alacsonyabban operál, valóban ott, ahol a felhők képződnek. A felhők egy villámcsapás után a mérések szerint 5 másodpercen belül képesek újratermelni az elvitt negatív töltéseket. Létezik tehát egy olyan forrás, amely a felhőkben működni kezd, amely nagyon erős elektromos teret képes létrehozni, és ionizálni tudja a levegőt. De hogy mi ez a forrás, senki nem tudja. A Föld élettevékenységének ez a légköri szervező központja mindmáig ködbe, pontosabban felhőkbe burkolódzik. Mi sem lenne egyszerűbb, mint feljuttatni pár kilométer magasba elektromágneses mérőműszereket, amelyek pontról-pontra mérhetnék az elektromágneses tér alakulását. A tudomány sajátos fejlődése, talán épp a problémalátás hiánya miatt, ezt eddig nem tette lehetővé. Addig nem is árt, ha tudjuk: a felhők Földünk élettevékenységének számunkra is létfontosságú szervezőközpontjai, a kozmikus élet villám-eredetű fészkei. Így talán nem csupán ellenségességgel figyeljük majd a felhős időt, a villámlást, hanem mint a kozmikus élet fiatalító, frissítő tényezőit, otthonunk égi-földi megnyilatkozásait.

A viharfelhők keletkezése a konvekciós cellák (buborékokhoz hasonló, hőmérsékletkülönbség hatására képződő cirkulációs elemek) feláramlásának köszönhető. A feltöltő mechanizmus, ezen konvektív cellák, forró légörvények segítségével juttatja érvényre akaratát, valami olyan finom mechanizmussal, amely mindmáig elkerülte figyelmünket.

Mindenesetre érdekes, hogy a levegő ionizáltsági állapota jelentősen kihat szervezetünkre, hangulatukra. A kutatók kimutatták, hogy a negatív ionok stimuláló, felvillanyozó hatásúak, a pozitív ionok dominanciája viszont levertséget, életuntságot okoz. Ha visszagondolunk a vihar utáni séták hangulatára, nem éppen egy pusztítás utáni hangulat, inkább a megújulás öröme éled, hogy majd szétvet bennünket. Úgy tűnik, hogy a Föld vitalitásának megújulása közvetlenül a mi kedélyállapotunkat is megjavítja.

Feynman könyvében megemlíti, hogy ebben a feszültségtérben, a szabad levegőn orrunk 200 V-tal nagyobb feszültségen van, mint talpunk. Miért nem kapunk áramütést, amikor kilépünk az utcára? – kérdezi. Ennek oka, hogy testünk jó vezető, és a földdel érintkezve állandó földelést biztosít számunkra. A talajból töltések áramlanak fejünkhöz, és ezek módosítják az elektromos eret. A légköri elektromos tér tehát megváltozik azáltal, ha vezetőt helyezünk el benne. Persze ez a módosulás is kis áramot indukál bennünk, és további áramok lépnek fel, ha elmozdulunk a helyünkről. Ráadásul bőrünk és cipőnk is bizonyos szigetelést nyújt a földeléssel szemben, különösen, ha éppen nem vagyunk csuromvizesek, és ez megnöveli a légköri áramlatokat testünkben. Tehát nemcsak a levegő jut belénk minden lélegzetvétellel, hanem a légköri áramok is átjárják egész szervezetünket!

Ne zavarjon minket, hogy ezek az áramok nem ütnek agyon bennünket, hiszen nemcsak az áramütés lehet lényeges számunkra. Ha az élet szervező tényezői közül az egyik leglényegesebb az elektromágneses tér, akkor ezek a belénk költözött légköri áramok Föld-áramok folyamatosan hatnak szervezetünkre, regenerálnak bennünket, felfrissítenek, feltöltenek energiával, jókedvvel. A Föld bennünk is él! A bioelektromágnesesség, a biometeorológia, a kozmológia tudományai szerint rendkívül érzékeny kölcsönhatás áll fenn a természeti elektromágneses terek és szervezetünk működésének szabályozása között. Képzeljük csak el, hogy a légkör 100 V/m feszültségesése milyen óriási értéket jelenthet, ha az élő szervezetek már ennek százezred részére is érzékenyek! A természetes, kozmikus elektromos terek éppen az emberi agy legaktívabb frekvenciáján, az alfa frekvencián, 10 Hz-nél mutatnak erős maximumot. De az elektromos tér hatásainál még jelentékenyebbek a Föld mágneses terének biológiai hatásai.

A Föld mágneses tere pár ezer kilométeres mélyből, a magból ered. Mintha egy óriás köráram folyna a Föld magjában, 1 milliárd amperes áramerősséggel! Ennek a hatalmas áramnak köszönhető a Föld felszínén mérhető mágneses tér, amelyet a tengerészek mellett sok élőlény használ fel tájékozódáshoz. A Föld felszíni mágneses terének erőssége pár tized Gauss (0. 67 G), a Nap átlagos teréhez hasonló erősségű, de például a napfoltok ennél ezerszer erősebb mágneses terűek. A Föld mágneses tere önmagában jelentős hatást gyakorol az élőlényekre, átjárja szervezetünk egészét. Különösen jelentősek azonban a földmágneses tér változásai, hiszen az élőlények a változásokra fokozottan érzékenyen reagálnak. A földmágneses tér változásai az alaptér 2%-át ritkán érik el. Ha az alaptér értékét kisebb mértékegységben, gammában adjuk meg (67 000 γ), a heves naptevékenység kiváltotta nagy mágneses viharok 50-200 γ változást jelentenek.

A tobozmirigy, ez a pár grammos szerv agyunkban, különösen érzékeny a földmágneses tér apró változásaira; már 0,24 γ változást is megérez. A Föld mágneses terének változásai tizedmásodperctől 30 millió évesig különböző periódusokat mutatnak. A Föld magnetoszférájának legrövidebb idejű rezgései a mikropulzációk. Ezek periódusa 0,1 másodperctől tíz percig, azaz – mivel a periódusidő a frekvencia reciproka – 10 Hz-től 0,001 Hz-ig terjed. E tartomány legkevésbé vizsgált része a 3-10 Hz-es tartomány, vagyis éppen az, amelynek biológiai, tudati hatásai a legjelentősebbek. A mikropulzációk felosztásuk szerint lehetnek folytonosak (pc), impulzusokban érkezők (pt), vagy óriás, nagy amplitúdójú pulzációk (gp). Az 5 Hz-0,2 Hz közti, ún. pc1 folytonos pulzációk amplitúdója 0,1 γ körüli. A pc1 mágneses pulzációk egy tipikus jellemzője, hogy hajlamosak visszatérni a nap ugyanazon órájában, olykor pedig napokra vagy hetekre eltűnnek. Ez az azonos órában jelentkezés arra utal, hogy a magnetoszféra azonos tartományából, azonos hatás következményeképpen lépnek föl ezek a rezgések. Ez szerintem a Nap és a Hold magnetoszférával történő kölcsönhatását jelzi, vagyis egy kozmikus hatás.

R. Becker és G. Selden: The Body Electric. Electromagnetism and the Foundation of Life – című könyvükben azt írják, hogy a földmágneses tér mikropulzációinak energiája a 10 Hz körüli tartományban összpontosul. R. Wever két évtizedes kutatásai szerint az ember biológiai ritmusait szabályozó tényezők közül a legfontosabbak éppen ezek a 10 Hz körüli mikropulzációk. Ha ezektől a mágneses változásoktól elszigeteljük a szervezetet, felborulnak a napi ritmusaink. Csuvajev kísérleti eredményei szerint a gombák és a vízinövények növekedése teljesen megszűnik, ha elszigeteljük őket a mágneses tértől.

A bolygók titokzatos ereje

Bradley és munkatársai 1962-ben kimutatták, hogy a Hold jelentős hatást gyakorol az esőzésre. Bigg (1962) megmutatta, hogy a talajszintnél mért jégkoncentráció jelentős mértékben függ a Hold helyzetétől, Bowen (1963) a meteorok gyakoriságának, Adderley pedig a légköri ózon mennyiségének holdfüggését mutatta ki. Ugyanakkor ezen tényezők egyikénél sem nyilvánvaló, miért függnek olyan jelentős mértékben a Holdtól. Így ésszerűnek látszott megvizsgálni, hogy a Földet elérő ionok számában nem mutatkozik-e hasonló jelenség. Ehhez Bigg (1963) a Jones (1955) által összeállított mágneses viharok katalógusát használta, amely 81 éves időtartamra (1874-1954) tartalmazza 697 kis vihar, 112 nagy vihar és 11 kiemelkedően nagy vihar adatait. A kiemelkedő 11 nagy vihar közül 5 az első holdnegyedben, 4 röviddel a harmadik negyed után, kettő rögtön telihold után jelentkezett. A 697 kis vihar szerinti eloszlásának legfigyelemreméltóbb sajátsága, hogy mély minimumot mutat újholdkor. Másrészt a legerősebb periodicitása a 27.275 napos periódusú, amely viszont a Nap átlagos tengely körüli forgásával egyezik meg. Hogyan magyarázható ez a jelentős holdhatás?

A probléma az, hogy bár akad néhány tényező, amely összefüggést jelent a Hold és a jégmagok képződése, vagy az ionok száma között, ezek egyike sem képes magyarázni a mért effektus mértékét. Néhány lehetséges holdhatást jelenthet a Napból érkező ionfelhők Hold általi eltérítése, vagy a Hold gravitációs hatása, a felső légkör, az ionoszféra alakjának deformálása, a plazmahullámok perturbálása. Mivel a mágneses viharok számának csökkenése az újholdat megelőző és követő másfél napra terjed ki, 30 fokos elmozdulásra, ezért a Hold árnyékoló hatása távolról sem elég a mért csökkenés magyarázatára. A probléma a következő: hogyan magyarázzuk a mért hatást, amikor legfeljebb egy nagyon kis hatás tűnik ésszerűnek?

A probléma összefüggéseinek vizsgálata elvezet a bolygók figyelembevételéhez. Sucksdorf (1944,1956) ugyanis kimutatta, hogy alsó együttálláskor, azaz amikor a Vénusz vagy a Merkúr földközelben, egy vonalban áll a Nappal, ugyancsak lecsökken a földi magnetoszféra mágneses tevékenysége!. Lényeges, hogy az együttállás előtt és után a magnetoszféra mágneses tevékenysége kiugróan magas maximumot mutat. Furcsa viszont, hogy a Hold hatása nem egyszerűen hozzáadódik a Vénuszhoz, hanem függ az égitestek helyzetétől: ha a Hold a Vénusszal ellentétes irányban áll, a mágneses viharok tetőznek, míg ha egy irányban, de ugyanazon a térfélen állnak, a mágneses viharok ritkábbak.

Houtgast (1955) és Houtgast és Van Sluiters (1965) vizsgálatai azt mutatták, hogy a Vénusz-Föld együttállás idején, 7-9 napon át csökken a földi mágneses viharok száma. Ennek oka ismeretlen. Houtgast megpróbálta ezt a Vénusz magnetoszférájának árnyékoló hatásával magyarázni., de ehhez 3000 Gauss erősségű tér kellene, míg a Vénusz mágneses tere jóval gyengébb a földi 0.6 Gaussnál is. Különös, írják, hogy a földi mágneses tevékenység lecsökkenése a Vénusszal való együttállást követően 27 naponként újra bekövetkezik, kisebb amplitúdóval. Ez azért különös, mert a 27 napos periódus a Nap átlagos forgási periódusa, és a földi mágneses viharok így nem csak a Vénusz helyzetével, de a Nap forgásának fázisával is kapcsolatosak.

De a váratlan, magyarázatlan, különös bolygójelenségeknek ezzel nincs vége. Megdöbbentő, írja Houtgast és Van Sluiters, hogy a földi mágneses tevékenység akkor is lecsökken (10 napon át), ha a Jupiter a Nap Földdel ellentétes oldalán átellenbe kerül a Földdel (34 Jupiter-oppozícióra vonatkozó adat alapján). Hasonló jelenségre figyelt fel G. d Vaucouleurs: a Mars légköre rendszerint átlátszatlan az ibolya és az ultraibolya tartományban. Néhány esetben azonban, különösen ha a Föld és a Mars legközelebb állnak egymáshoz, egy vonalban a Nappal (alsó együttállás), néhány napra hirtelen átlátszóvá válik a marsi légkör ezekben a színképtartományokban. Ezt a jelenséget nevezték el „hirtelen tisztulásnak”. Kviz (1961) több, mint 80 ilyen kitisztulás adatait gyűjtötte össze. Ezek maximumot mutattak az alsó együttállás idején, de két kísérő oldalmaximum is jelen van tíz-húsz nappal az együttállás előtt és után. Bigg (1963) felfigyelt arra, hogy a mágneses zavarok együttállástól való függése hasonló a fényhullámok gömbön való szóródása után kapott képhez.

Azonban a fényhullámok szóródása a Vénuszon nem vezethet eddig ismert módon a földi mágneses viharok beindításához. A bolygóközi térség magnetohidrodinamikai hullámai pedig már teljesen más tulajdonságúak. Ezenkívül egyik sem magyarázza az oppozíciók hatását a mágneses viharokra. Bigg (1963) szerint az egyetlen kiút az lehet, hogy a bolygók és a Hold elektromosan töltöttek, részben a Nap kiáramló részecskéi által. Ekkor az elektromosan akár enyhén töltött, akár csak felszíni töltéssel rendelkező, de összességében elektromosan semleges Napból kiáramló ionfelhők eltérülnének a bolygók közelében. Bigg azt írja, a bolygóközi tér magas vezetőképessége miatt ez a magyarázat valószínűtlen. Az eddigiekből már láttuk, hogy a Föld is mutat jelentős felszíni elektromos feltöltöttséget. Akárhogy is, ez a magyarázat sem alkalmas az oppozíciók idején mutatott mágneses minimumra. Miért csökkenne le a földi mágneses tevékenység annak függvényében, hogy éppen hol tartózkodik a Nap túloldalán, átellenben a Jupiter?

Akinek mindezek a megdöbbentő, különös bolygójeleségek, amelyeket tudtommal még sehol sem gyűjtöttek így egybe, még nem csigázták fel eléggé érdeklődését, annak álljon itt egy újabb megmagyarázhatatlan jelenség. Ismeretes, hogy az ionoszféra elektronsűrűségének változása bizonyos késéssel követi a Nap állását. Ez a változás a Nap árapályhatásával magyarázható. Furcsa azonban, hogy ebben a megmagyarázott változásban csak az ionoszféra két alsó rétege vesz részt, az úgynevezett F2 réteg viszont nem. Emiatt az erre a rétegre jellemző kritikus frekvenciát mindig csak tapasztalati úton lehetett meghatározni. Az ionoszféra F2 rétegében az elektronsűrűség értékei is változnak a hónapok folyamán, és a havi átlaghoz képest nagy 15-20%-os eltérést mutatnak. Ezt az eltérést jó ideig megjósolhatatlan, véletlenszerű „zajnak” tekintették. De 1950-ben Bartels megmutatta, hogy ez a „zaj” jelentős mértékben a Hold hatásának tulajdonítható. Az ionoszféra F2 rétegében az elektronsűrűség változása miatt a kritikus frekvencia 6 MHz-ről 8 MHz-re nő telihold és újhold környékén, amikor tehát a Hold, a Nap és a Föld egy vonalban, együttállásban található. Harnischmacher és Rawer (1981) rájött, hogy a zajnak a Holdtól függő részén kívüli része pedig a Jupiter és a Vénusz helyzetével áll összefüggésben. Ha a Jupiter és a Vénusz a Földdel átellenben, a Nap túloldalán található, a kritikus frekvencia lecsökken 6-7.5 MHz-re, ugyanakkor a Hold hatása viszonylag a legerősebben érvényesül. Amikor a Jupiter együttállásban van a Földdel és a Vénusz oppozícióban, a holdhatás viszonylag gyengébb. Jupiter oppozícióban, ha a Vénusz földközeli együttállásba kerül, a kritikus F2 frekvencia 9 MHz-re nő, nem zavarja meg a Hold hatását.

Végeredményben Harnischmacher és Rawer arra a következtetésre jutott, hogy a Hold helyzete jelentős mértékben kihat az ionoszféra F2 rétegének elektronsűrűségére. A Hold hatása mellett azonban a bolygók hatása is jelentősen módosítja az ionoszféra elektronsűrűségét. Mivel a bolygók gravitációs erejének árapályhatása a Föld légkörére a Holdénál jóval kisebb, ezért itt nem egyszerűen gravitációs hatásról van szó. Az elektronok sűrűsége a beáramló napszéltől sem változhat meg ilyen jelentős mértékben. Marad tehát a következtetés, hogy az ionoszféra kémiai reakciói változnak meg a Hold és a bolygók állásától függően, és ez vezet az elektronsűrűség jelentős, 15-20%-nyi módosulásához. A másik lehetőség, hogy a szelek és az ionoszféra elektromos tere változik meg a Hold és a bolygók állásának függvényében. De hogyan tud a Jupiter éppen akkor akcióba lépni, amikor átellenben van a Nappal? Miért éppen ilyenkor indítana be szeleket, vagy létesítene elektromos tereket a földi légkörben? Hasonló a helyzet a Mars hirtelen kitisztulásával is. Tegyük hozzá mindehhez, hogy a Föld-Uránusz-Neptunusz együttállás idején, 1991. július 6. körül, a földi magnetoszféra mágneses tevékenysége akkor mutat maximumot Buril Payne (1995) vizsgálatai szerint, ha a Hold állása az Uránusz-Neptunusz iránnyal 120 fokos szöget zár be. Payne kimutatta, hogy a napfoltok száma jelentősen megnő az Uránusz-Neptunusz együttállások idején.

Grandpierre Attila által javasolt napmodell ezekre a jelenségekre csak részben ad magyarázatot. Eszerint a bolygók gravitációs hatása árapályhullámot indít el a Nap magjában. Ezek az ottani mágneses térrel kölcsönhatva, elektromos fűtést idéznek elő. Ami helyi termonukleáris robbanáshoz vezet. A robbanás napfoltokat és maganyagot dob a felszínre, amelyek továbbdobódnak a bolygóközi térbe, s a földi magnetoszférába jutva mágneses viharokat válthatnak ki. Ez magyarázhatja azt a megdöbbentő jelenséget is, hogy a mágneses tevékenységben a Nap tengely körüli forgásához tartozó, 27 napos periódus jelentkezik. Amit ez a lüktető-kilövő napmagmodell nem tud, az az, hogy miért éppen mágneses minimum és nem maximum van bolygóegyüttállások idején – bár az együttállásokat kísérő oldalmaximumok talán éppen erre utalnak. Ebben az esetben az a tényező, amely a gravitációs hatások felerősítéséért felelős, a napmag energiatermelő reakcióinak rendkívüli hőmérsékletérzékenysége. De miért csökken le a földi mágneses tevékenység, ha a Naprendszer valamelyik bolygója egy vonalba kerül a Nappal – és minek tudható be ez a lecsökkenés, ha az együttállások éppen hogy növelik a naptevékenységet? A kísérő, megelőző és követő maximumok léte talán arra utal, hogy a bolygók valahogy előre mutatják a közelgő együttállást, utólag pedig a bekövetkezett együttállást. De hogyan, milyen módon képesek a bolygók ilyen érzékeny energia- és információcserében állni a napmagban zajló folyamatokkal? Hogyan képesek erre, ha a gravitáció alkalmasságát ezen információhordozásra nehéz elképzelni, az elektromágneses csatolás pedig másképp működik a jelentős mágneses térrel rendelkező és az ezzel nem rendelkező bolygón? Hogyan képes ez a hatás a bolygóátmérőknél jóval nagyobb körzetre kiterjedni, ráadásul egyes geometriai helyzetekre (0 és 180 fokos együttállás, 90, 270 fokos szögben állás, 120 fokos szögben állás) különös érzékenységet tanúsítani? Messze vezető kérdések, amelyekre talán évtizedek, vagy évszázadok múltán kaphatunk választ, ha majd a tudományos társadalom jelentős része is felfigyel rájuk.

A csillagok életereje

Bauer Ervin, a legmesszebbható elméleti biológia megalapozója, a biológia egyetemes alaptörvényét így fogalmazza meg: „Az élő, és csakis az élő rendszerek soha nincsenek egyensúlyban, és szabadenergia-tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak a beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie.” (Bauer Ervin: Elméleti biológia, Budapest, Akadémia Kiadó, 1967.) egyelőre azt vizsgáljuk meg, fizikai egyensúlyban vannak-e a csillagok. A tökéletes fizikai egyensúly a környezettel való mindenoldalú kiegyensúlyozottságot, hőmérsékleti, nyomás- stb. egyensúlyt jelentene. A csillagok energiatermelő képessége, és ennek a képességnek évmilliókig való megőrzése már önmagában is egy hosszútávú „életképességet”, munkavégző képességet jelent, hiszen az energia munkavégzésre fordítható. Végső soron az energia előtt-utóbb más alakot ölt, a napfény elnyelődik, a napkitörések részecskéi sarki fényt okoznak a Földön, így a munkavégzés mindig bekövetkezik. A kérdésre, hogy értelmes-e a munkavégzés, visszatérünk.

Kanyarodjunk most vissza a biológia egyetemes alaptörvényéhez. A teljes fizikai egyensúly, ahogy a világegyetemre vonatkoztatva hőhalált jelent, minden hőmérsékletkülönbség teljes eltűnését a világon, ugyanúgy az élő rendszerek is csak haláluk esetén kerülnek tartós fizikai (élettelen) egyensúlyba környezetükkel. Kérdés, hogy az egész élete során energiát termelő Nap maga milyen belső felépítésű: szerkezetét tekintve egyensúlyban termeli-e ezt az energiát, vagy fordítva, állandó távolságot tart a halált jelentő fizikai egyensúlytól. A csillagászok erre ma azt válaszolnák, hogy a Nap felszíne alatti réteg, a hőáramlásos konvektív zóna alatti sugárzási egyensúlyban lévő mag mai fizikai, csillagászati ismereteink szerint hidrosztatikai egyensúlyban van. Kozmobiológiai szempontból tehát olyan halott, mint egy medicinlabda. A válasz azonban egy-két év múlva, könnyen előfordulhat, már más lesz, s ha igen, ennek jelentősége alapvető.

Számításaim során ugyanis bebizonyítottam, hogy a napmag energiatermelő folyamatai instabillá válnak, ha nagyléptékű, makroszkopikus áramlás lép fel a mag mágneses terében.

A Nap egészének mágneses tere közelítőleg egy középpontjában elhelyezkedő mágneses dipólussal írható le, tehát nem elképzelhetetlen, hogy az energiatermelő magot is átjárják a mágneses erővonalak. Ha a mágneses erővonalakon elektromos töltésű részecskékből álló áramlás halad keresztül, elektromos tér termelődik, ami viszont helyi fűtéshez vezet. A felfűtődő körzet a nagyobb hőmérsékleten több hőt ad át környezetének, hiszen forróbb lévén több hőt sugároz ki, és hővezetéssel is több hő vezetődik el. Emellett még lényeges folyamat a hőtágulás, amivel a forró buborék lehűl. Hogy mit történik valójában a buborékkal, azt végül ezen versengő folyamatok időskálája dönti el. A számítások szerint a leggyorsabb folyamat a felmelegedésé, hiszen az energiatermelés a hőmérséklettel hatványozottan nő, sőt a hatványozott növekedés is meghatványozódik, ahogy a melegedő körzetben felgyorsulnak a magreakciók. Így a termonukleáris elfutás robbanásszerűen egyre nagyobb térfogatra terjed ki, amíg el nem ér egy kb. 200 méter sugarú körzetet. Ekkor a buborékra ható felhajtóerő hatása erősebbé válik a felmelegedés során a súrlódással, hővezetéssel és hőtágulással leadott veszteségeknél, és a buborék egyre gyorsulva emelkedni kezd a Nap felszíne felé.

Számításaim eredményét megerősítik Zeldovics, Blinnyikov és Sakura vizsgálatai (A csillagszerkezet és csillagfejlődés fizikai alapjai, 1988, 6.3 fejezet). Eszerint a csillagok a hőmérsékletben fellépő ingadozásokra instabilitással, az ingadozás felerősítésével reagálhatnak. A csillagok csak azért nem robbannak fel már életpályájuk elején ezektől az egyre fokozódó hőmérséklet-ingadozásoktól, mert ahogy a hőmérséklet növekedése a csillag térfogatának jelentős részére kiterjed, a csillag, mint egész kezd hőtágulásba, márpedig a csillag egészére jelentős gravitációs fékezés hat, amely képes ezt a hőtágulást hatékony energiaelnyelő folyamattá tenni. Így a csillag, mint egész, megőrizheti stabilitását, miközben kis helyi körzetei egyre-másra robbanásokat hoznak létre.

Számításaim szerint rendkívül valószínűtlen, hogy a csillag saját maga képes legyen olyan hőmérsékleti ingadozásokat kifejleszteni, amelyek képesek az instabilitásokat begyújtani, beindítani. Ehhez már külön mechanizmus kell, amelyet megadhat egy társ-objektum, egy társ-csillag, vagy egy bolygórendszer. Az ilyen égitestekben viszont szükségképpen létrejönnek életük egész időszakára kiterjedően a magbeli robbanások. A csillagok körülbelül 80%-a rendelkezik csillag-kísérővel, s a maradék 20% egy hányadának is lehetnek bolygókísérői, Napunkhoz hasonlóan. Így azt kell mondanunk, hogy a csillagok energiatermelő zónái általában a tartós és folyamatos termonukleáris instabilitás állapotában vannak! Tehát a csillagok túlnyomó része soha nincs egyensúlyban! Ez azt jelenti, hogy bennük állandóan olyan energia is termelődik, amely nem a csillag mechanikai stabilitására fordítódik, hanem egyéb úton-módon használódik fel, nyelődik el. Ez az energia így szabadenergiának tekinthető a csillagszerkezet szempontjából, vagyis egyfajta kozmikus életerőnek.

Kövessük tovább a nyomvonalat a Bauer-kritérium felé! Fenyegeti-e a csillagokat olyan környezeti hatás, amely őket gyorsan egyensúlyba hozhatja környezetükkel, azaz halálos fenyegetés lehetne számukra? A csillagok nem afféle lények, mint a földi bioszférát alkotó egyedek. Nincsenek közvetlen életfunkcióikban folyamatosan környezetükre ráutalva, ahogy mi rá vagyunk utalva a légzésre, a táplálkozásra. A csillagok nem fulladnak meg, ha változó környezeti hatások kedvezőtlenre fordulnak, nem lesznek rövidebb életűek, ha kevesebb kozmikus por hullik a felszínükre. Q csillagok nem afféle törékeny miazmák, esendő, gyarló lények, mint mi, akik bármely pillanatban balesetet szenvedhetünk, összetörhetjük magunkat, megfulladhatunk, leeshetünk és összezúzhatjuk magunkat, megbetegedhetünk, vagy váratlanul, különösebb előzmények nélkül egyszer csak elhalálozhatunk. A csillagok nem halandók a szó gyakorlati értelmében, hiszen egész élettartamuk lényegében kizárólag belső tényezők által meghatározott, még élettevékenységük, kozmikus társ-égitesteik által fenntartott életük is egész életre szóló, holtomiglan-holtodiglan kapcsolatra épül. A csillagok tehát lényegében öntörvényű rendszerek, amelyek nem állnak fizikailag életbevágó kapcsolatban közvetlen fizikai környezetükkel, eltérően a földi élőlényektől. Így élő mivoltukat sem határozza meg az, hogy környezetükkel idő előtti egyensúlyra lépnek-e vagy sem. Tehát kimondhatjuk, hogy az elméleti biológia egyetemes alaptörvénye teljesül a csillagokra, vagyis a csillagok élő rendszereknek tekinthetők! Ráadásul tudjuk, hogy ez a belső fölös energia az, amely a titokzatos eredetű 160 perces naprezgéseket létrehozza, amely az égitestek parapszichológiai kommunikációs csatornájának tűnik. Ez viszont azt jelenti, hogy a Nap belső szabadenergiáját a kozmikus információ cseréjére és feldolgozására fordítja, vagyis egy lényegi életjelenségre, sőt tudatjelenségre. Ezzel eljutottunk a kozmobiológia logikai megalapozásától a kozmopszichológiai alapjelenségek egyikéhez.

Megfigyelték, hogy az élővilágban többé-kevésbé érvényesül egy általános törvény, amely az élet kozmikus egyenértékűségének kifejeződése. Ez abban jelentkezik, hogy természetes élettartama alatt minden élőlény szívveréseinek össz-száma állandó, ugyanannyi az emberélet alatti szívverések száma, mint a kérészélet alatti kérész-szív ütéseinek száma. Így például az ember mondjuk 100 éves természetes élettartama alatt, ha percenként átlag 72 szívverést veszünk, 4 milliárdnak adódik ez az állandó. A madarak kisebbek az embernél, életük rövidebb, de szívverésük arányosan szaporább, úgyhogy életük alatt összesen szintén 4 milliárdszor üt. A naptevékenység periódusa 11.2 év, ezalatt elméletem szerint a napmag periodikusan kitágul és összehúzódik, termonukleáris robbanó kilövéseinek száma a napciklussal változik. A naptevékenység teljes ciklusa 22.4 év, mert ezalatt az egyik 11 éves periódusban pozitív, a másikban negatív a mágneses tér előjele a pólusnál, tehát a ciklus 22 évenként ismétlődik. Ha tehát választanunk kell a Nap szívverési idejére egy értéket, vegyük ezt a 22.4 évet! A Nap várható élettartama kb. tízmilliárd év, azaz szívveréseinek össz-száma 4,5 milliárd, közeli a földi élőlények élet-egyenértékűségi törvényében szereplő állandóhoz. Eszerint a kritérium szerint a Nap élete is kozmikusan egyenértékű a földi állatok, növények, emberek bármelyikének életével! Korábban megmutattam, hogy ahhoz, hogy a Természet utat találjon az élettelenből az élet felé, szükséges, hogy az adott rendszer határfeltételei a rendszernek és adott környezetének jellemző időskáláján változzanak. „Ahhoz, hogy spontán változás állhasson be, az szükséges, hogy ezek a feltételek (F) a rendszer változási skálájával összehasonlítható skálán, azaz lényegesen változzanak.” Hogyan lehet ezt átültetni a matematika nyelvére? Az ember környezetének leggyorsabb, életbevágó folyamatai, pl. az életben maradáshoz szükséges villámgyors döntéshez kb. egy ezred másodpercet, egy milliszekundumot igényel. Másfelől az emberi agy idegszálainak ingerületei szintén egy milliszekundumos időskálán töltődnek fel vagy sülnek ki. Ez tehát az egyik időskála, t₀. A másik időskálát az anyagcsere időskálája adja. Tegyük föl, hogy átlagban az emberek nagyságrendileg 100 kg súlyúak, és naponta összesen nagyságrendileg 5 kg táplálékot (folyadékkal, levegővel együtt) vesznek magukhoz. Az ebből adódó időskála t_i=m/)dm/dt)=100kg/(5 kg/nap)=5000 másodperc. A szervezet szabadenergia-tartalmát jellemzi e két időskála aránya, t_i/ t₀=5x106.

Most nézzünk megfelelő időskálák után a Nap esetében! Tegyük fel, hogy a Nap felszínének flerkitörései, amelyek időbeli fejlődése amúgy is kísértetiesen emlékeztet az agyi ingerületekére, felelnek meg az agyi ingerületeknek! Akkor t₀=5x10¹² másodperc. Ha a Napnál is hasonló értéket vesz föl a t_i/ t₀ arány, akkor ebből adódik, hogy t₁=5x10⁹ másodperc=4 év. És valóban, létezik egy nagyságrendileg hasonlónak látszó periódus a Napon, és ez ismét a naptevékenység. Ha a Nap nem folytat lényegi anyagcserét környezetével, akkor nyilván az energiatermelő környezet friss tüzelőanyaggal való ellátása felel meg a Napon az anyagcserének. A mag anyagforgalma a maghéjjal viszont éppen a naptevékenység során bonyolódik le 5.5 év alatt a magközpont és a maghéj között, azaz az egyezés nem csak számszerű, hanem értelemszerű is!

A Nap energiatermelő magjában a proton-proton ciklus, amelyben a hidrogénatomok fúziója során hélium keletkezik, termeli az összenergia átlagosan körülbelül háromnegyedét a lüktető-kidobó napmagmodell szerint. A proton-proton-ciklus fajlagos, tehát egy gramm maganyagra jutó energiája másodpercenként 10 erg, azaz az energiatermelés mértéke εnap=10 erg/g/sec. Hasonlítsuk ezt össze Cox és Giuli (1968) nyomán az emberi anyagcserére vonatkozó értékkel! Ugyanezt az εember=10 erg/g/sec értéket kapjuk! Ezt a máig véletlennek tűnő egyezést most a kozmobiológia új megvilágításba helyezi. De ha ugyanolyan a fajlagos energiatermelés mértéke a Napban, mint az emberi szervezetben, akkor miért nem fénylünk mi is úgy, ahogy a Nap? A válasz persze az emberi szervezet 28 nagyságrenddel kisebb tömegével függ össze.

Most azért nézzük meg a Földön a két sugárzás, az emberi és a szoláris hatását. A 28 nagyságrend a tömegek arányára vonatkozik, tehát a Föld teljes lakosságának, a mintegy tízmilliárd ember figyelembevétele ebből a 28 nagyságrendből tízet lefarag. Másrészt a Napból kiinduló sugárzásnak csak egy töredéke éri el a Földet, a 150 millió kilométer távolságban keringő Földre csak a földpálya sugarú gömb teljes felszíne és a Föld megvilágított felszíne arányában ér el a napsugárzás. A kettő aránya pedig nagyságrendileg 6000 km sugarú Földre (150x10⁶/6x10³)²=2.25/3.6x10⁹, azaz ismét lejön 9 nagyságrend, marad mindössze 9, ami csak akkor tűnik el, ha nem a Nap teljes kisugárzott energiáját, amely amúgy is állandó, hanem csak a naptevékenységgel változó napszél energiáját hasonlítjuk össze az emberiségével. A Nap élettevékenységének földi hatása és az emberiségé tehát összemérhetőnek tűnik, mindkettő 10¹¹ Watt körüli révén.

A Nap, a Föld és az Emberiség tehát egyenértékű életek és életadó tényezők, mindhárman a kozmikus Élet kifejeződései, feltáratlan titkos hordozói, kozmikus testvériségünk hirdetői. A csillagvilág a fenséges, öröklétre irányuló, öntörvényű élet megtestesülése. Nem véletlenül érzik a szerelmesek, hogy szerelmük a csillagokhoz teszi őket hasonlóvá, hiszen ahogy a csillagok társuktól kapják életüket, úgy a szerelmesek társuktól kapják életük teljességét, a szerelem tudatfelemelő, a végtelennel eljegyző, mámorító ajándékát. A közös tudatmezőben tudatunk fényét is egymástól kapjuk, s a szerelmeseknél a belső érzékelés olyan fokra emelkedik, amely a tudatot felszabadítja, és természeti lüktető kinyílásra, ragyogásra, életadásra készteti.

Élő égitestek

Óriás összeugrasztó rugókat akasztottak hajdani kozmikus határaira, mindennapos börtönlátogatásra kötelezték, irányadónak az életet elfedő dogmákra és tárgyiasított, üzletiesített szemléletre fogták, egykori mivoltát is elfedték előle. A kozmikus összefüggésekből, a tárgyak középpontjából kizuhanva a tudat ott áll saját erőitől elidegenedve, fázva, remegve, előtte a hívogató, az egyedül azonnali biztonságot nyújtó kényszerzubbony. A tudatot kötik a mindennapi élet emberidegen beállítottságai. Az értelem, az önálló érzékelés, tájékozódás háttérbe szorítása, a gyermekkorban kezdődő elidegenedés a képzelettől, az élet rendkívüliséggel telített alaptermészetétől, a gyermekkel, mint természeti-kozmikus-öntörvényű lénnyel határozottan szembeforduló nevelés éppúgy kiveszik részüket a tudat élve elzsugorításából, mint az üres, gépies szokások kényelme, az élet, a lét és a Világegyetem, az ember természete és rendeltetése, a kozmikus és a társadalmi világrejtélyek hamis beállítása és elhallgatása, a külső, előre gyártott viselkedésminták egyénre kényszerítésre, uniformizálása, ami egyben a militarizálás előfeltétele, és még sorolhatnám. A tudat ebben a társadalmi rabságban egy meghasonlott és erejét vesztett láng a belső világpiramis csúcsán, a mélytudat, a genetikus tudat és a belső világfolyamat fölött, amelyek mind értelmes szervező tényező által szervezett létszintek, tudatszintek. A belső világpiramis csúcsán áll a külső világpiramis csúcsa, és terjed ki a végtelenségbe, miközben hasonló rétegeket, létszinteket alkot; ezek a Föld, a Nap, a Tejút és a fizikai Világegyetem.

Csakhogy a fizikai Világegyetem és a Világegyetem fogalma két alapvetően különböző kategóriát jelent, ha a Világegyetembe beleértünk minden létezőt, hiszen a „fizikai” megjelölés az élettelen anyagra vonatkozik, s a minden létező összességébe beletartoznak – ha a materializmus számára csak kényszerűen is, de egyelőre le kell nyelnie ezt a békát – az élőlények és a tudati jelenségek. Így természetszerűleg más válasz merül föl, ha tisztában vagyunk a tudati-biológiai-fizikai Univerzum fogalmával, a fizikai Világegyetem eredetének kérdésére is. Ha a fizikai Világegyetem valamiből keletkezett, ami nem fizikai, akkor nyilván biológiai vagy tudati, pszichikai tényezőből keletkezett, hiszen ezek az egyedüli létező tényezők rajta kívül! Hasonlóképp, a pszichikai és a biológiai jelenségek keletkezhettek a fizikai szférából, kozmikus létkört alkotva! Ez a fogalmi tisztázás tehát alapvető jelentőségű, mert a Világegyetem természetét illeti, hogy valójában élettelen anyagok raktára, vagy az élet otthona, vagy a lélek fölragyogtatója-e. A megismerés, életünk tapasztalatai a külvilágot belsővé teszik, és nyilván nem mindegy, egy élettelen halmaz telepszik-e rá lelki életünkre, vagy egy eleven, velünk belső, élő kapcsolatot tartó tényezővel gazdagszunk életünk folyamán. Ha elfogadjuk a makrokozmosz-mikrokozmosz párhuzamot, akkor egy élettelen makrokozmosz megöli belső életünket! Tehát legközvetlenebb tapasztalatunk, élő mivoltunk, gondolkodó, érző, érzékelő mivoltunk követeli meg a Világegyetem élő természetét! Egy tökéletesen halott Világegyetem nem lett volna képes az életet kifejteni magából, és fordítva, ha az Ember, az emberiség teremtette a Világegyetemet, akkor élettel telített belső tartományainak kivetített formái is életet, tudatot hordoznak! De miféle formákat ölt ez az égi élet?

James Lovelock: Gaia című könyvében amellett érvel, hogy a Föld egy önszabályozó rendszer. Az önszabályozás képességével a ma ismert természeti rendszerek közül csak az élő rendszerek rendelkeznek. Csillagászati kutatásaim arra az eredményre vezettek, hogy a naptevékenységet a bolygók gravitációs és/vagy elektromos hatása vezérli, és fordítva, a naptevékenység jelentős közvetlen hatást gyakorol a Föld magjára, annak forgási sebességére, a mágneses terére. A Föld és a Nap magja kölcsönösen érzékenyen reagál egymásra, olyan érzékenyen, hogy ez már az ingerlékenység során előforduló óriás áttétellel jellemezhető, 10¹⁰ – 10²⁰ –szoros erősítéssel. Ráadásul a naprezgések több mint 10¹⁰ bit/sec mennyiségű információ kiáramlását jelentik. Mindemellett a Nap 160 perces periódusú rezgései nem pusztán a Nap megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségei. Különös és szintén megmagyarázhatatlan módon, a Kozmosz legtöbb égitest-típusánál ugyanilyen periódusú rezgés van jelen, így a kettőscsillagok pályaperiódusában, az aktív galaxismagokban és a kvazárokban is. Még különösebb, hogy ez az univerzális kozmikus frekvencia nem módosul a Világegyetem tágulásától; a fénysebesség 80%-ával száguldó kvazárok jelei éppúgy 160 percenként érnek el hozzánk, mintha a jel terjedése nem venne igénybe időt bármily nagy távolságokon át. Ez a kozmikus frekvencia így egyfajta téridőn kívüli összehangolódást és információcserét tesz lehetővé, vagyis egyenesen és közvetlenül a kozmikus telepátia létére utalhat! Igen ám, de ehhez az égitesteknek legalábbis élőlényeknek kell lenniük. De hogyan érthető meg a biológia a fizikából kiindulva?

Az élő rendszerek élettelen rendszerektől való megkülönböztetését az alapvető életjelenségek és az életkritériumok szolgálják. Alapvető életjelenség az anyagcsere, a növekedés, a szaporodás, a homeosztázis. Bauer Ervin elméleti biológiájában megmutatja, hogy csak az élő rendszerekben állnak be folyamatosan állapotváltozások, tehát olyanok, amelyek nem vezethetők le a környezet fizikai és kémiai viszonyaiból. De létezhetnek-e ilyen spontán változások, és ha igen, méréssel megállapíthatjuk-e egy változásról, hogy spontán-e vagy sem?

A mai kor felkészült tudósainak többsége – a publikált anyagok szerint – szilárdan állítja, hogy a fizika törvényei egyetemesek, nincs rendszer, amely kivételt jelenthetne a fizika törvényei számára, nincs kibúvó, nincs külső övezet. Valóban, a fizika törvényei mindenféle adott feltételrendszerben érvényesek. Pontosabban fogalmazva: a fizika törvényei csakis meghatározott feltételek között érvényesülhetnek, és ezek a feltételek maguk kívül esnek a fizika által előre meghatározható mennyiségek körén. Ezek a feltételek adják meg a vizsgálandó rendszer definícióját, kezdeti állapotát, környezetétől elkülönítő határait. Ahhoz, hogy spontán változás állhasson be, az szükséges, hogy ezek a feltételek (F) a rendszer változási skálájával összehasonlítható skálán, azaz lényegesen változzanak. De hogyan érhető el F lényegi változása? Erre egy mód, ha a rendszer és környezetének határai lényegesen változnak (a rendszer jellemző paramétereivel összehasonlítható skálán változzanak). Ez a rendszer és a környezet anyagának lényegi, a rendszer tömegével összehasonlítható skálán zajló folyamatos cseréjével elérhető. Ez a mód tehát az anyagcsere felé vezet. Anyagcserének azonban csak akkor nevezhető egy ilyen folyamat, ha az anyag fizikai cseréje mellett a rendszerbe kerülő anyag egy lényeges része a rendszerre jellemző sajátos állapotba kerül, olyan állapotba, amelyet a rendszer képes sajátjaként felismerni (asszimiláció), másrészt a rendszerbe jutó anyag többi része energiát és információt bocsát a rendszer működéséhez rendelkezésre (disszimiláció).

A feltételrendszer, F lényegi változása elérhető más módon is, például, ha a környezet kis energiát hordozó változása E_k a rendszerben lavinaszerűen fölerősödik. E_r –re, vagyis E_r / E_k> 1010. Nem szorul rá a fizika szorításából kiröpülni készülő rendszer állandó nagy változások lebonyolítására a környezettel, ha kis változásra is képes „haptákba vágni” magát, ha folyton kapja magát, és lényegesen átalakul. Az ilyen folytonos érzékenységet, éberséget, ádáz reagálási hajlamot tartja számon az elméleti biológia, ingerlékenység néven, az alapvető életjelenségek között. Az érzékenység önmagára visszacsatolása, érzékenységfokozó hatása pedig már a szexuális viselkedés felé kalauzol bennünket.

A rendszernek ahhoz, hogy továbbra is ugyanazon rendszer lehessen, mindeközben e fanatikus változási őrületben, folyamatosan képesnek kell lennie saját azonosságának megőrzésére, tehát nemcsak a rendszerben kell lennie őrületnek, és az őrületben rendszernek, hanem az őrület fönntartása közben a rendszert is fönn kell tartani. Ez a folyamatosság, önazonosság-megőrzés a biológiába homeosztázis néven vonult be. Ha a rendszer eközben képes önazonosságát fokozni, önazonosság-megőrző képességét biztosítani és növelni, akkor növekedésre és szaporodásra képes rendszerként mutatkozik be nekünk.

Ahhoz, hogy a rendszer, a spontán változások közben képes legyen saját törvényeit követni, képesnek kell lennie a rendszerbe jutott energiát és információt a megfelelő helyre átcsoportosítani, képesnek kell lennie a globális energiaátcsoportosításra, az energia értelemszerű felhasználására, ami távolbahatást feltételez. Távolbahatás szükséges a rendszerelemek értelemszerű kölcsönhatásaihoz éppúgy, mint a rendszerek kölcsönhatásaihoz, kommunikációjához, hiszen a rendszerek egy nagyobb rendszer elemei is egyben. A globális szint felépülése a lokálisból a csoporttudat jelenségén alapul, azon a jelenségen, amely a hangyasereg élenjáróit rábírjak, hogy eleven testükkel képezzenek hidat az akadályokon a többiek számára akkor is, ha ez saját életük feláldozásával jár. A csoporttudat jelensége áll az emberi szervezet sejtjeinek összehangolt, értelemszerű működése mögött éppúgy, mint az emberi társadalom elemeinek közvetlen információcseréje mögött. A csoporttudat jelensége áll a kozmikus összehangoltság és a bioszferikus önszervezés jelenségei mögött. A parapszichológia, a metanormális jelenségek tehát alapvető életjelenségek! Nem véletlen, hogy a transzperszonális pszichológia éppen a rendkívüli, metanormális képességek és teljesítmények leírására és tudatos fejlesztésére összpontosít, ettől várva az emberiség, mint faj továbblépését!

A biológusok, filozófusok szinte kivétel nélkül ma is állítják, az élet mibenléte mindmáig meghatározatlan vagy egyenesen meghatározhatatlan. Így például a külvilágból kapott jel fölerősítésére rendszerint felhozzák a bomba vagy lavina példáját. Kis kezdőhatástól felrobbanhat a bomba, elindulhat a lavina, tehát maga az a tény, hogy a rendszer képes fölerősíteni a külvilág egy jelét, még nem elégséges életkritérium. Helyes, ez tényleg így van, senki sem gondolja, hogy a lavina attól zúdul le, hogy élő, és lezúdulási képességét élő mivolta teremti meg. De miért kellene itt rögtön leállni, lemondani az előrejutástól? Ehhez egyelőre egy lépéssel haladjunk tovább. A lavina és a bomba azért képes – egy lépéses – óriás áttételre, erősítésre, mert belső energiája van: a lavina esetében a domboldal potenciális energiája az az energia, amely a kövek lezúdulásában felszabadul, a bomba esetében a belső anyag kémiai vagy magenergiája. Ezek az energiák ahhoz, hogy erősítésre vezessenek, és ne csupán a kezdő lökés energiáját adják tovább, egyre növekvő mértékben kell felszabaduljanak, tehát szükségképpen vezetnek egy önmagára visszacsatolt, öngerjesztő folyamatra, és így a készlet kimerülésével a folyamat leáll. Ahhoz, hogy a lavina lezúdulása után a következő lavina megindulhasson, a rendszernek föl kell töltenie magát, ami önálló tevékenységet tételez föl. Mit gondoljunk egy olyan rendszerről, amely egyfolytában lavinákat tart fenn magában? Ha élete óriás lavinasorozattal kezdődik, ezeket a lavinákat folyamatosan, periodikusan képes újra lezúdítani, ráadásul az egész működésének egy alapvető tényezője? Egy ilyen rendszer mindenképpen figyelemreméltó kell legyen egy biológus számára, vagy mint élő rendszer, vagy mint az élettelen rendszerektől sok élő rendszernél távolibb, egzotikus rendszer!

Márpedig a Nap az új csillagászat eredményei szerint éppen ilyen égitest, a lavináknak a napmag termonukleáris elfutásai felelnek meg, amelyek következményei a napfelszín kitörései, a naptevékenység, a flerjelenségek.

Képzeljük el, hogy egy nagyváros, teljes forgalmával, közlekedésének folyamatos fenntartásával, a trolik vezetékeinek folyamatos építése mellett egyszer csak osztódásba kezd, és egy nap alatt két egészséges nagyvárossá válik szét. Egy olyan várososztódás kísértetiesen emlékeztetne a sejtosztódásra. Amennyire a város kettéosztódása a fizikai lehetetlenség határait súrolja, annyira kiemeli a sejtosztódás szinte elképzelhetetlen képességeit – hát még ha eltekintünk a várososztódás megszervezésében az értelmes lények (emberek) közreműködésétől, hiszen a sejtben sem tételezzük föl parányi démonok hadát amint a pillanatnyi helyzetjelentéseket pillanatonként összegezve, telefonon utasításokat adnak ki a szállítóknak. A szervezőképesség egy olyan foka ez, amely messze felülmúlja az emberi társadalom mai képességeit. Az osztódás megszervezése, lebonyolítása feltételezi a hihetetlenül bonyolult művelet előzetes megtervezését, az aktuális helyzet felismerését és az osztódás értelmes tervének menet közbeni szükséges korrekciókkal járó folyamatos igazítását, a terv mint egész értelmes, életképes változatainak egyike felé alakítását. És most gondoljunk egy csillagvárosra, egy olyan csillagra, amely mint a Nap, energiatermelésében rendkívül parányi tényezők vezérlése alatt áll, s ezek bármelyikének egy jelentősebb változása képes a csillag egészének azonnali felrobbantására. Csillagászati kutatásaim eredményei szerint a Nap energiatermelését a Nap saját gravitációs és elektromágneses hatásánál ezermilliárdszor kisebb külső hatás, a bolygók gravitációs és elektromágneses hatása szabályozza, vezérli, és a bolygók együttállásainak függvényében százalékos nagyságrendben változik a Nap felszíni fényessége, energiatermelése – ez okozza a napfelszín kitöréseit, a naptevékenységet. A Nap szerkezete ennek a parányi külső hatásnak függvényében változik, mert ez a külső hatás az, ami időbeli változást mutat, és így a Nap állandó tereinek hatása csak az egyensúlyi állapot kereteit jelöli ki. a Nap energiatermelése a hőmérséklet magas hatványától függ, így képes rendkívül érzékenyen reagálni a parányi változásokra is, mivel az energiatermelő mag képes saját változásait fölerősíteni. Ha ugyanis egy adott körzetben megnő a hőmérséklet, akkor ott gyorsabban zajlanak le magreakciók, ami a hőmérséklet további növekedését okozza, Így pillanatok alatt robbanásos körzetek keletkeznek a napmagban, s egy kritikus méretet elérve kilőnek a felszín felé. Persze az egész folyamat az időskálák gyorsaságán dől el, de ezek számításaim szerint olyanok, hogy a napbelsőben az ilyen robbanásos körzetek képesek kifejlődni.

Ezek után most képzeljük el, hogy egy, a Naphoz hasonló, csak jóval fiatalabb csillag (a Nap életkora kb. 5 milliárd év, és a megfigyelések szerint a csillagok világában nem a legöregebb, középkorú csillagok mutatnak osztódásra utaló jeleket, hanem inkább a fiatalabb, T-Tauri típusú csillagok, Gyulbudagyan bjurakani csillagász eredményei szerint) egyszer csak elkezd osztódni, s egy későbbi időpontban 5-10, a kezdetihez hasonló csillag lesz az eredmény! Mindeközben az osztódó csillag folyamatosan csillag maradt, vagyis energiatermelése végig fennakadás, nagyobb robbanás nélkül üzemelt, vagyis rendkívül érzékeny csillag-vérkeringését, energiatermelésének és szállítási rendszerének finom szabályozását képes volt az osztódási folyamat közben is kiegyensúlyozni, az éppen adott viszonyoknak és az osztódási folyamatnak megfelelően átalakítani! Ráadásul egy ilyen osztódási folyamat összehasonlíthatatlanul nagyobb feladatot jelent a csillag életének normál körülmények közötti vezérlésénél, hiszen ott ép azért szabályozzák a bolygók a Nap energiatermelését, mert egyedül ők jelentettek változást a rendszerben, itt pedig maga a rendszer az, amely gyorsan és alapvetően megváltozik! Itt tehát a csillag saját gravitációs és elektromágneses terei, vagyis az ezermilliárdszor erősebb terek közvetlen szomszédságukban kell kifejtsék hatásukat az éppen képződő energiatermelő magra úgy, hogy eközben az újonnan születő mag szabályozása nem csak hogy fennmaradhasson, hanem éppen kiépülhessen, és majdan egy ezermilliárdszor gyengébb hatásra is évmilliárdokon keresztül érzékeny maradhasson!

Az egész Naprendszer hihetetlenül érzékeny egymáshoz szabályozását mutatja, hogy a Föld globális mágneses tere, amelyet a földmag elektromos áramai hoznak létre, olyan hirtelen változásokat mutat, amelyek egybeesnek a napmag hirtelen változásaival az utóbbi két évszázad mérései alapján. Hol a napmag vált ki hirtelen átrendeződést a Föld magjában, hol a Föld magjának átrendezése vált ki naptevékenység-ugrást. A Föld forgási sebességének minimumai, a naptevékenység ugrásai, a Föld mágneses terének változási sebességében fellépő ugrás időszakai egybeesnek, mintha láthatatlan szálon, „forró dróton” szállítódna a hír a napmag és a földmag között. Hasonló jelenség létére mutat, hogy a Nap 160 perces rezgései (amelyek szintén közvetlenül összefüggnek a napmag energiatermelésének változásaival és a naptevékenységgel, Kolotov vizsgálatai szerint) a Naprendszer egészében éppúgy megtalálhatók a bolygók tengely körüli és pályamenti futamidőiben, periódusaiban kitüntetett értékként, mint a változócsillagokéban, galaxismagokéban és kvazárokéban! Ráadásul a 160 perces rezgés a világegyetem tágulása miatt egy távoli kvazárról felénk jutva meg kellene nőjön, hiszen amíg a 160 perc letelik, a kvazár majdnem fénysebességgel távolodva tőlünk időközben messze kerül, és a 160 perc múlva kibocsátott fénynek még ezt a plusz távolságot is meg kellene tennie, amihez újabb (majdnem) 160 percre lenne szüksége! Valerij Kolotov, a krími obszervatórium munkatársa, a 160 perces rezgés egyik felfedezője szerint a 160 perces rezgés periódusa az univerzumbeli téridő metrikus fluktuációjának időskálája. Így tehát a kozmosz égitestjei ezen a frekvencián egyben téridőn kívüli kapcsolatban is állnak egymással, egy valóságos, fizikailag megjelölt módon, olyan kölcsönhatásban, amely távolhatást jelent, hiszen maga a téridő a téridőn kívüli létbe ágyazott! Az egyetlen közvetlen távolbahatás, amelyet máig az emberiség ismer a paranormális távolbahatás, ahová a telepátia és a telekinézis tartozik. Ha viszont az égitestek kozmikus távolbahatásban vesznek részt, akkor ez őket egymással telepatikus kapcsolatban álló élőlényekkel rokonítja! És mivel a távolbahatás nem téridőbeli folyamat, és ezért tudati kölcsönhatást jelent, ezért az égitesteknél, úgy tűnik, fizikai bizonyítékot kapunk arra, hogy tudati kölcsönhatással rendelkező folyamatok zajlanak le! Ráadásul, ahogy a 160 perces naprezgések vizsgálatának kutatása megmutatta, ezek a 160 perces rezgések gigantikus mennyiségű információt hordoznak, és jelentős fizikai változások lépnek fel velük kapcsolatban a napmagban és a földmagban, úgy, hogy a kettő egymáshoz csatolt. Ha viszont tudati működés van jelen az égitestekben, akkor nyilván élőlényeknek tekinthetők. A 160 perces rezgés a kozmikus összetartozás és információcsere csatornája, a kozmikus csoporttudat frekvenciája. Minden organizmusban szükség van a részek, sejtek, szervek közötti folyamatos és érdembeli információcserére. Ahogy az emberi szervezetben ehhez egy minden ismert kölcsönhatásnál gyorsabb, tehát téridőn túli (kvantum-vákuum) kölcsönhatás kell ahhoz, hogy az emberi szervezet két sejtje között az információ 10^-19 másodpercen belül átadódjon, úgy egy téridőn kívüli információcsere a Kozmosz egészében a Kozmosz, mint egész, élő mivoltát jelzi. A globális szervezés, az élő rendszerek egységes tulajdonságai megkövetelik a kvantum-vákuum kölcsönhatás alkalmazást.

Túl azon, hogy az anyagi Univerzum csak az élő rendszerekre jellemző, belső eredetű, spontán változásokat mutat, és hogy az Univerzumban az emberelvű kozmológia szerint az élet központi szerepet játszik, hogy az elméleti biológia életkritériumát teljesíti, úgy tűnik, az Univerzum téridejének kozmológai ingadozásai egy kozmikus információcsere csatornáját jelentik, egy olyan csatornáét, amely magában a kozmikus űrben működik, tehát mindent áthat. Az űr, a vákuum kvantum-ingadozásai tehát jelentést, értelmet, tudatot hordoznak, mint László Ervin pszichomező elméletében. Mindezekben a csillagászati-fizikai-biológiai érveken túl ott áll előttünk egy filozófiai probléma a Világegyetem élő mivoltával kapcsolatban. Az a tény, hogy észleljük a filozófia puszta létét, és hogy a filozófia viszont a „világegyetem, mint egész” kategóriáját egyik központi kategóriájaként kezeli. Miért törekedne az emberiség évezredek óta az Univerzum megértésére, bensőséges kapcsolat kialakítására, ha az Univerzum mindig is teljes mértékben tudat és jelentés nélküli fizikai részecskékből állna csupán? Miért érzi az emberiség úgy, hogy a puszta megismerés, és méginkább az érzés- és értelembeli érzékelés valami kimondottan emberi örömöt, kiteljesedést hordoz, amit egy kozmikus erő hajt? Miért akarná a Kozmosz, hogy az emberiség megismerje, minél teljesebb kapcsolatba lépjen vele, ha a Kozmosz egy minden értelem nélküli, élettelen anyaghalmaz raktára lenne csupán? A filozófia puszta léte egy bennünk élő intuitív tapasztalat érvényét állítja: hogy egy, a saját éber tudatunknál bennünk mélyebben működő értelem tudása fontosnak, lényegesnek látja az Univerzumhoz kapcsolódásunk továbbélését, kibontását, természetének kiterjedését. És ha ez így van, akkor az Univerzum élő rendszer, az anyagi Univerzum egy értelem testet öltése, amely számára az emberiség életbevágó fontosságú, hiszen űz, hajt bennünket kozmikus kiteljesedésünk felé.

A Naprendszer szervezőereje

A Naprendszer kialakulásához több szupernóvára és még több különleges kataklizmára van szüksége a magát mindenféle szervezőtényezőtől elhatárolni igyekvő, a vakvéletlen és az élettelenség elsődlegességének feltevésén alapuló materialista elméletnek. A helyzet ugyanis az, hogy a Naprendszer kialakulásához legalább nyolc(!) rendkívüli, ritka katasztrófának kell együttműködnie a véletlen-materialista elmélettel ahhoz, hogy a Föld létrejöhessen, és még így sem kapunk a megfigyelésekkel jól egyezőnek mondható Földet!. Ez olyan megdöbbentő tény, ami megvilágítja a vakvéletlen-lábakon sántikáló materialista elmélet lényeges hiányosságait, és egyben felveti a Naprendszert egységes rendszerré szervező tényező kutatásának szükségességét. Ezek után felvetek egy elképzelést a szervezőerő mibenlétéről, majd vázolom az elképzelés tudományos ellenőrzésének főbb útjait és az igazolásra utaló jeleket.

A ma leginkább elfogadott Naprendszer-keletkezési elmélet (Cameron, 1975) szerint a Tejútrendszer gázkarjaiból valaminek el kellett indítania azt az összesűrűsödést, ami végül a Naprendszer keletkezéséhez vezetett. Erre Cameron egy szupernóva-robbanást javasol. Hadd kérdezzem meg, hogy a szupernóva, mint csillag hogyan keletkezett, mi indította a csillagképződéséhez szükséges összehúzódást – talán egy másik szupernóva? De melyik volt az első szupernóva? És annak összehúzódását mi váltotta ki? Talán a Tejútrendszer magjának a robbanása, és az ezzel járó lökéshullám, ahogy kifelé a spirálkarok felé haladva összenyomta az anyagot? De akkor mi váltotta ki a Tejútrendszer magjának robbanását? Vagy a Tejúton kívüli tényező (talán a szomszédos galaxisok árapály-ereje?), vagy a Tejút magjának önálló, öntevékeny életének egy robbanásos jelensége. De -–ez utóbbi esetben - meg kell engedjük, hogy a Tejútrendszerben öntevékeny folyamatok, más szóval önszerveződés léphet fel - és ez egy mindmáig figyelmen kívül hagyott, de számunkra lényeges ismeret. De kanyarodjunk vissza az okfejtés vonaláról Cameron (1975) ismertetőjéhez. Ahogy ez a feltételezett és ismeretlen folyamatban létrejött első szupernóva felrobbant, az általa létrehozott lökéshullám összenyomta a környező gázt, és így elindította egy 100-1000 naptömegnyi ködfelhő képződését. Most kell bekapcsolni a vakvéletlen-materialista elméletnek a második szupernóvát, ami e nagytömegű köd összehúzódását indítja be. Az Allende szén-meteoritban talált radioaktív elemek vizsgálatából kitűnt, hogy a Naprendszer keletkezése előtt néhány millió évvel egy harmadik szupernóvának is fel kellett robbannia a Naprendszer szomszédságában. Reeves rájött, hogy a Nap forgástengelyét ki kellett billenteni a Naprendszerre merőleges állapotából ahhoz, hogy a mai 7 fokos hajlásszög létrejöhessen – ehhez kel a negyedik kataklizma. Az Uránusz és a Neptunusz kevesebb hidrogént és héliumot tartalmaz, mint a Szaturnusz és a Jupiter – egy ötödik kataklizma söpörhette ki körzetükből az illékony könnyű elemeket. Waserburg, Busso és Gallino (1996) megmutatták, hogy egyes izotópok (mint a palládium-107) nem eredhetnek ugyanabból a szupernóva-robbanásból, mint mások (Hafnium-182 vagy Vas-60), vagyis, egy hatodik kataklizma – a negyedik szupernóva – úszik be a képbe. Egyelőre ennyi szupernóva és kisegítő kataklizma elégnek látszik, bár úgy tűnik, ahogy az idő halad, egyre több izotópról derül ki, hogy egy újabb szupernóva kell magyarázatához… de menjünk tovább, mert még csak a Naprendszer kialakulásáig látunk el, úgy-ahogy, de van a Naprendszerben valami, amit még közelebbről ismerünk, és ez a Föld-Hold rendszer. Honnan ered a Hold?

Az első tudományos elmélet a Hold keletkezéséről Charles Darwin nevéhez fűződik (1878), elképzelése szerint a Hold anyaga a korai, gyorsan forgó, olvadt állapotú Földből szakadt ki a gyors forgás centrifugális ereje révén. Csakhogy ehhez tényleg gyorsan forgó Föld szükséges. Ebben az esetben – ahogy Cameron megmutatta – a Föld és a Hold is a tényleges értéknél négyszer gyorsabban kéne forogjon. Másik lehetőség, hogy a Hold a Földhöz hasonlóan a Naprendszer ősködéből alakult ki. Ekkor viszont anyagában ugyanolyan százalékban kéne fémet tartalmaznia, mint a Föld teszi. Csakhogy a Hold rengéseinek vizsgálatából vissza lehet következtetni a Hold mélységi összetételére, ahogy a földrengésekből következtettek a Föld vasmagjának létére. Ezek a Hold-szeizmikus vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a Hold tömegéhez képest is lényegesen kevesebb vasat tartalmaz, mint a Föld. Cameron számításai kimutatták, hogy a Hold valahonnan messziről került volna a Föld közelébe, ahol a vas ritkább (a Földön is állítólag azért gyakori a vas, mert amihez viszonyítani lehet, a könnyű elemekhez, azok a Nap közelsége miatt elpárologtak), a Föld nem tudta volna befogni. A befogás annyira valószínűtlen, hogy gyakorlatilag nullának tekinthető. Sokkal valószínűbb, hogy a Hold összeütközött volna a Földdel, vagy ha pályája csak kicsit is messzebb haladt volna el a Föld felszínétől, akkor már a Föld gravitációs erejétől meglódulva messze kirepült volna a Naprendszerből. És emellett a Holdnak mégis kellett volna legyen vasmagja, ahogy a Marsnak, a Földnek és a Vénusznak is van, és ilyen nincs neki.

Az 1970-es évek elejére világossá vált, hogy a Hold eredetének feni három népszerű elmélete mind hibás. Cameron és munkatársai, Canep és Ward ezért felvetették, hogy a Hold egyszer egy Mars-méretű bolygó Földbe becsapódásakor keletkező törmelékből jött létre. Csakhogy ez az elmélet nem keltett komolyabb feltűnést, mivel más geológusok azt tanították, hogy a katasztrófák nem adhatnak alkalmas módszert a geológiai tények értelmezésére. De 1984-re a közfelfogás átalakult, mert a számítások szerint a Holdhoz hasonló tömegű égitestek ütközéseire is szükség van a bolygók létrejöttéhez, bolygótömegűvé növekedéséhez. Ugyanakkor nem akadt más elmélet, ami képes lett volna a Hold vashiányát és forgási sebességét is magyarázni. Az ütközési elméletben ugyanis a Mars-tömegű bolygó Földbe csapódásakor megolvad, és annak vasmagja a Föld vasmagjába olvadt (persze ekkor a Földnek vas-többlete kellene legyen). Így a törmelék vasban szegényebb lehet. Így a Hold kőzeteinek vízhiánya is magyarázatot kaphat – hiszen az ütközéskor a víz elpárologhat. A törmelék sorsát Canep, Ida és Stewart vizsgálta részletes számolások segítségével. Ezekből kiderült, hogy a törmelék nagy részét a Föld be kellett fogja, és így legalább a Marsénál háromszor nagyobb tömegű égitest kellett a Földbe csapódjon. Ekkor viszont a Föld és a Hold több mint kétszer gyorsabban kéne forogjon a tényleges értéknél. Hogy ezt elkerüljék, erre egyetlen mód nyílt: még egy Mars-tömegű égitest becsapódása a Földbe, egymillió évvel az első után. De ezt Cameronék túlságosan önkényes feltevésnek találták. Mégis, egy ütköző égitesttel csak úgy tudtak megfelelő tömegű, összetételű és forgási sebességű Föld-Hold rendszert kapni számításaikkal, ha feltették, hogy az ütköző égitest egy része túléli az ütközést, elröpül a Földtől, de úgy, hogy aztán visszaröpül, és másodszori érintőleges ütközésével lelassítja a Föld forgását. De a számítások arra is rámutattak, hogy az ütközéseknek még a Föld képződésének olyan szakaszában kellett történnie, amikor a Föld tömege a mainak kevesebb, mint fele, különben ismét csak túl gyors lenne a Föld és a Hold forgása. Csakhogy ekkor az ütközés után a Föld növekedésével párhuzamosan a Holdnak is növekednie kellene tömegét a földközeli anyagból, és akkor fel kellene dúsulnia a Földhöz hasonlóan vasban, de nincs feldúsulva. Ráadásul Michael Drake rámutatott, hogy a Föld anyaga nem mutatja semmi jelét annak, hogy valamikor meg lett volna olvadva (Jayawarhana, 1998).

A Hold keletkezéséhez tehát két újabb rendkívül valószínűtlen kataklizma lenne szükséges a szokásos materialista felfogásban. Szerintem ez a végső valószínűtlenség határát már a túlsó oldalról, a valótlanság oldaláról súrolja, hiszen így már együttesen több mint nyolc szuper-katasztrófa lenne szükség a Föld létrejöttéhez. Sokkal valószínűbb, hogy a Naprendszer létrejöttében egy másféle természetű, nem-véletlen természetű szervező erő tevékenysége érhető tetten.

Összegezve a Naprendszer keletkezésének mai állapotát, arra a felismerésre jutottam, hogy a Naprendszer keletkezése a mai tudományos világképben olyan katasztrófák szélsőségesen valószínűtlen sorozatát igényli, amelyeket egyéb alapvető tények cáfolnak. Azt hiszem, itt lenne az ideje a Naprendszerről alkotott tudományos két teljes és alapvető felülvizsgálatának. Meglátásom szerint nem lehet a Naprendszert megérteni pusztán mint tehetetlen égitestek katasztrófikus ütközései sorozatának eredményét. A Naprendszer rezonanciái és a Nap tevékenysége olyan összehangoltság létére utalnak, amelyek kutatásával, feltérképezésével egy egységes, rendkívüli érzékenységű összefüggés-rendszer tárható fel, amely egy kozmikus szervezőerő tevékenységére utal a Naprendszer kialakulásában, és a mai viselkedésében egyaránt. Mindezek az észrevételek azt jelzik, hogy sokkal közvetlenebb, átfogóbb és érzékenyebb kapcsolat áll fenn a Tejútrendszer és a Naprendszer között, sőt, magán a Naprendszeren belül is, mint ahogy azt ma a tudomány látja. Sőt, mi több: ez az átfogó és gazdag kölcsönhatás nem lehet a „vakvéletlen” következménye. A véletlen ugyanis, tisztelt anyagelvűek, nem lehet magyarázó elv. A magyarázathoz, ahogy tudjuk, meg kell jelölni a jelenség okát. A véletlen pedig, akárhogy is nézzük, az a tényező, aminek nem ismerjük az okát. Tisztességesebb lenne azt mondani: ennek a jelenségnek ismeretlen az oka, mint azt állítani, ezt a jelenséget a véletlen okozta. Másrészt, a kozmikus kölcsönhatás, magyarul, a világkölcsönhatás nem lehet csakis kataklizmák eredménye – sokkal inkább egy rendkívüli érzékenységű, bizonyos gyenge hatásokat felerősítő, erős változásokkal válaszoló, finom szervező tevékenység következménye. A Naprendszer kutatóinak jó része tudja, tudhatja, mennyire áthatja a Naprendszer folyamatait a rezonancia jelensége. V. A. Krotov krími csillagász, a Nap 160 perces rezgéseinek egyik felfedezője például kimutatta, hogy a Naprendszer bolygóinak tengely körüli forgásában, pálya menti keringésében, lépten-nyomon a 160 perces periódus rezonanciáira bukkanhatunk. A Naprendszer kézikönyvei többnyire külön fejezetben foglalkoznak a rezonancia egész Naprendszerre kiterjedő jelenségével. De mi ez a rezonancia? Olyan jelenség, amely parányi hatásokat óriási méretűvé erősít fel. A tankönyvek ezt a következő példával szokták szemléltetni. Amikor a katonák a hídon olyan ritmusban lépkednek, amely együttrezgést, rezonanciát idéz elő, amely megrezegteti a híd saját rezgésszámán a hidat, akkor a híd egyre nagyobb kilengéseket végez és előfordulhat, hogy végül leszakad (hopp: ismét a katasztrófához érkeztünk…). De ha megfontoljuk, hogy ezek a rezonanciák a Naprendszer életének jelentős részét katasztrófamentesen hatják át, akkor itt egymásra rendkívüli érzékenységű folyamatok összehangolt egymásra következését, egymásba ágyazottságát figyelhetjük meg. Más szavakkal: a Naprendszernek olyan, mindeddig felfedezetlen szervező képességgel kell rendelkeznie, amely a Naprendszernek valójában a legfigyelemreméltóbb sajátossága. Hogy ezt a következtetést megerősítsem, olyan folyamatokra fogom felhívni a katasztrófa-beállítódottságon kívüli eseményekre is érzékeny elméket, amelyek a Naprendszer belüli, ma is megfigyelhető szervező tevékenységet jeleznek, és amely tevékenység csak az élővilágban ismert biológiai szervezőelvhez hasonlítható. Ez a világszervező tevékenység a jelek szerint nemcsak ott fenn, a Földön kívül tevékeny, hanem bensőséges kapcsolatban áll a földi élőlények mindennapi biológiai folyamataival, közöttük olyan folyamatokkal, amelyek egészségi állapotainkkal, hangulatainkkal, és gondolataink forrásával kapcsolatosak. De miféle természetű ez a szervezőerő? Lehet erre a kérdésre tudományosan ellenőrizhető választ adni?

Az Élő Világegyetem

Világunk Galilei és Newton munkásságának hatására kifejlődő szemléletű tudomány tanai szerint atomokból épül fel. De mi épül fel? Egy gépezet? A gépek nem szoktak maguktól felépülni, hiszen a gép fogalma szerint egy cél ellátására hivatott, és ez a cél rajta kívül található. Akkor mivé épülnek fel az atomok? Élő természetű lénnyé? Ez a felvetés teljesen idegen a fizikai-mechanikai világszemlélettől. A világot jobb híján többnyire úgy képzelik el a tudósok, mint századuk központi eszméjét. Így a múlt században a világot egymáshoz illesztett alkatrészekből összeálló óraműnek tekintették. Milyen alapon? Azon az alapon, hogy felvirágzott az óragyártás, hogy az ipari forradalom a mechanikai szemlélet nyomán aratott viharos sikereket? Ha igen, akkor a társadalom viszonyait vetítették ki a Világegyetemre. És akkor ezen az alapon a „világ, mint óramű” képet felválthatta volna a „világ, mint gőzgép” uralkodó képzete. Bár ez – tudomásom szerint – nem vált valóra, hiszen a világ lényege viharos társadalmi változások közben nem változott – mégis a huszadik században a világot (és az emberi agyat) egyre inkább számítógépnek tekintetik. Meglátásom szerint azonban az emberiség által követett logika alapján egy csecsemő a világot bölcsőnek vagy járókának tekinthetné, az éhes ember sertésbordának, a szexőrült érzékiségtől kicsattanó lénynek, stb. hogyan lehet fényt deríteni ebben a káoszban?

A kérdések vizsgálata azonban – bármily meglepő is a fentiek ismeretében – alapos körültekintést igényel. A válasznak a tárgyra kell irányulnia, és a tárgy lényegének kell a válaszban kifejeződnie. Nem állíthatjuk a világegyetemről azt, hogy olyan, mint az egyes társadalmak egyes századokban uralkodó legsikeresebb terméke, mert így legfeljebb véletlenül találjuk el a helyes választ. Először meg kell keresnünk, melyek a lényeges tényezők, amelyek meghatározzák figyelmünk tárgyának viselkedését, tulajdonságait. Vessük tehát föl, az emberiség helyett, az emberiség nevében: miféle természetű valami lehet a Világegyetem? Miféle lehetőségek állnak a Világegyetem előtt létezése, legalapvetőbb létmódja előtt?

A következetes materialista tudomány világképe: a Világegyetem a vakvéletlen játéka.

1.) a.) A világegyetem az atomok kaotikus halmaza, puszta véletlenszerű egyvelege. Eszerint a lehetőség szerint a Világegyetem létrejöttével nem jött létre semmiféle egység, nem épült fel semmiféle valami, a Világegyetem egyszerűen csak egy irány és szerveződés nélküli, merő lényegtelenségben kimerülő halmaz, amelynek elemei között tulajdonképpen vakvéletlenszerű kapcsolatok állnak fenn.

b.) A Világegyetem atomok véletlen halmaza, amelyben véletlenül éppen törvények állnak fenn, amelyek azonban csak ideiglenesen állnak fenn, amíg az atomok véletlen tánca ezt éppen lehetővé teszi. Ezt a nézetet képviselte például Eddington egy tanulmányában.

2.) a Világegyetem atomok véletlen halmaza, amelyet törvények irányítanak, olyan törvények, amelyekben a véletlen fejeződik ki. Ezt a nézetet dolgozta ki Atkins hírhedt „Teremtés” c., szélsőségesen redukcionista könyvében. Lényegében ezt a nézetet képviseli a mai tudós társadalom és így a mai társadalom túlnyomó része.

Miféle egyéb nézetek lehetségesek? Vegyük sorra az első lehetőségeket:

A nem teljesen vakon szerveződő Világegyetem

3.) A Világegyetem atomok halmaza, amelyet törvények irányítanak, amelyekben mélyebb rend fejeződik ki. Honnan ered ez a mélyebb rend? Vagy véletlenül adott, vagy egy nem-véletlenszerű tényező fejeződik ki benne. Ez a nem-véletlenszerű tényező azt jelenti, hogy a folyamatok nem vakon, nem minden előzetes irány nélkül mennek végbe. Ez az irányított véletlen elmélete. Korunkban László Ervin dolgozta ki a nem-teljesen véletlen, az irányított véletlen elméletét.

Az életelvű és tudatelvű Világegyetem

4.) A Világegyetem egy mélyebb szerveződést kifejező törvények halmaza, amelyek atomokból felépülő rendszereken valósulnak meg. Ez a mélyebb szerveződés egyrészt biológiai, másrészt tudati jellegű.

A tudomány nem létezhet világkép nélkül. A tények és összefüggések önmagukban nem orientáltak, nem tájékoztatnak, csakis személyes értelmezési mezőnkben kapnak jelentést és értelmet, viszonyítási alapot, azt a talajt, amelyen irányjelző bójáink és szempontjaink világítanak. A tudomány tehát lehet gyakorlat-orientált, és az adott feladatok megoldására szorítkozhat. De akkor is a feladatok kijelölését a megbízó, végső soron a társadalom vállalja magára. És az, hogy melyik feladatokat és miért kell megoldani, már nem szigorúan tudományos kérdés?

Létezik egy alaptudomány, minden tudományok elő-tudománya: és ez a jelenségtan. Mindaddig, amíg nem ismerünk kimerítően egy jelenséget, amíg a lényegi ismerethez jutás módját nem ismerjük, addig a tudományos megközelítés pusztán leíró, a leírásra szorítkozik, feltérképezi az adott jelenségeket, a fenomént, ez az adatgyűjtés, az anyaggyűjtés fázisa, az ismeretek gyűjtése, halmozása és rendszerezése, azoké az ismereteké, amelyek rendszerezése feldolgozása, megnyitja majd az utat a lényeges összefüggések megismerése felé. Ez az alaptudomány a fenomenológia. A fenomenológia filozófiai megalapozását Husserl kezdte kidolgozni. A jelenségtan maga filozófiai megalapozást is igényel – ami ismét azt mutatja, hogy a tudományok a filozófián alapszanak, a filozófia pedig a logikán.

Ha a tudomány képes lenne minden jelenségkört felismerni, és ezeket a felismert jelenségköröket rendszeresen művelni, akkor a fenomenológia sikere egyetemes lehetne. Sajnos azonban bizonyos jelenségkörök a tudomány mai dogmái szerint nem vizsgálható, tabu területek. Ilyen a tudatjelenségek, a Világegyetem, mint egész vizsgálata, amelyek a félúton megvalósulásban lévő világ peremterületei: vagy a világba vetett éber tudati horgonytól délre, a belső világban találhatók – bár a pszichológia „objektív” vizsgálati módszerei már itt is megkezdték sajátos, a végső kérdéseket kikerülő előrenyomulásukat, anélkül, hogy a tudat vagy az anyag tudományos meghatározását megadnák – vagy északra, a közvetlenül érzékelhető, mérőműszerekkel vizsgálható egységeken túli létkör jelenségei. A tudomány tehát a külvilág anyagi egységeinek. Rendszereinek mérőműszerekkel tanulmányozható tartományaira szorítkozik. Így kimarad a logika tudományos vizsgálatától kezdve az ember vizsgálata, az ember és a világ kapcsolata. A társadalomtudományok óriási osztályai lettek kirekesztve a tudományos vizsgálatok köréből. A tudomány előrenyomulása a közvetlen élettelen anyagiságra akarja építeni a tudatjelenségeket, súlyzót akar a tudat vállaira rakni, ki akarja vonni a tudatot az anyagból, és az így tudatlanított anyagra akarja felstócolni a tudatot második emeletnek.

Létezik-e olyan jelenségkör, ami megfelelne a Világegyetem, mint egész, létének? Mérőműszer nem képes mérni a Világegyetemet mint egészt jellemző sajátos megnyilvánulásokat. A tudomány válasza tehát:? Nincs olyan jelenségkör, amelyben a Világegyetem kimondottan mint egész nyilvánulna meg. De ha egy ló atomján élő minicivilizáció kifejlesztene egy a miénkhez hasonló tudományt, ők is azt mondanák,: nincs olyan mérhető megnyilvánulás, amelyben a ló, mint egész nyilvánulna meg, és ezért egy ilyen egész-ség tudományra nincs is szükség. A ló tudományos tagadásának következményei mi, a lovat materialista jelenségként, vagyis kívülről is tanulmányozni tudó civilizáció tagjai, beláthatjuk,: egy sejt, amely nem a lovat, mint egészt igyekszik kiteljesíteni, hanem csakis közvetlen szomszédságát, és a vele azonos létszinten, szerveződési élő egységgel létesít kapcsolatot, és amely a puszta anyagiasságra építi tevékenységét, saját önző érdekeire, az a sejt a óban előbb-utóbb betegséget, rákot okoz. A tudomány materialista koncepciója, és minden egyéb létkör kizárólagosan élettelen, anyagi fundamentumra építésének igénye ennek tükrében úgy tűnik fel, mint egy filozófiai elhibázott koncepció.

De hogyan tudná tanulmányozni a lovat mint egy egészt egy mini-civilizáció? Ahhoz, hogy egy átfogóbb létkört vizsgálni lehessen, a természeti folyamatok logikáját kéne megfejtenie. A materialista szemlélet nem jut el a miért-ig, csakis a hogyan érdekli – és így a kezdeményezést átadja azoknak, akik ezzel élni akarnak, akik magul nem materialisták. A materialista szemlélet csak a kézzelfogható jelen anyagi felszínét vizsgálja, méricskéli, és nem jut el a dolgok lényegének vizsgálatáig. Ahhoz, hogy a felszíni szemléletből kitörjünk, a lényeget kell megragadnunk: olyan átfogóbb összefüggéseket, amelyek a dolgok és jelenségek nemcsak közvetlen, hanem átfogóbb mozgatórugóit vizsgálják. Minél átfogóbb szinten tudjuk megragadni a lényeget, annál teljesebb, mégpedig hatványozottan teljesebb és mélyebb, lényegibb tudásra teszünk szert. A ló-atom mini-civilizációja tehát ki kell fejlessze az átfogóbb összefüggések, a létkörök minőségi vizsgálatának tudományát. Ahhoz, hogy ezt felismerje, és megalapozza, megalapozott és helyes tudományfilozófiára van szüksége. Az átfogó, lényegi tudományfilozófia a jelenségek irányát, miértjét kutatja. Ha ilyen filozófia nem áll rendelkezésre, akkor sincs feltétlenül veszve minden lehetőség, mert rendelkezésre áll az a tényező, amely az ilyen lényegi filozófiát képes megteremteni: a logika. Igazából tehát nem is arról van szó, hogy a tudományok és a filozófia két különböző és elválaszthatatlan létsíkja között lényegi átfedés és közvetlen, lényegi kapcsolatnak kéne fennállnia, hanem arról, hogy ha a materialista szaktudományok bizonyos kérdések vizsgálatát elutasítják maguktól és a filozófia tárgykörébe utalják, ezzel logikátlan kirekesztést, tudománytalan lépést tesznek, és növelik a tudatlanság birodalmát, a tudományosan nem vizsgálandónak titulált világrészt. Nem arról van szó, hogy a tudományok, a filozófia és a vallás három egymástól független logikájú létkör. Ha ez igaz lenne, akkor a tudomány egyetemessége szenvedne lényegi csorbát, és ezzel a tudomány beállna az értelem egyetemes alkalmatlanságát hirdető okkultista nézetek hirdetőinek és terjesztőinek népes táborába. A filozófia, a vallás és a tudomány elválása egyben lényegi elfajulásukat is jelenti: a tudomány, a vallás és a filozófia misztifikálódását, hogy az emberiség értelmi képességeinek kibontakoztatására való legfőbb módszereket maguk ezek a módszerek minősítik céljuk betöltésére alkalmatlan eszköznek, részleges világismerőnek, csonkaság-vallásúnak. Egy olyan új tudományt kell tehát létrehozni, amely egyetemes megismeréshez juttathat bennünket, amely előtt nincsenek tabuk, amelyben a vallást felváltja a módszeres világegész-vizsgálat, amelyben a filozófiát felváltja a logika logikájának vizsgálata, amelyben a materialista tudományt felváltja a miértekre is választ igénylő szemléletű, logikai megalapozottságú tudomány.

A Világegyetem talányai

Minden fogalom közül életünkben a Világegyetem fogalma a legfontosabb. A Világegyetemmel kezdődik és végződik minden életdráma. A Világegyetem a végtelenségbe üvöltő létakarat megnyilvánulása. A Világegyetem a Semmi és a Valami kozmikus párharcából erdő folyam, a megtestesülés folyama, a Valóság bűvös vérének folyama, a Valóság kozmikus párharcából erdő folyam, a megtestesülés folyama, a Valóság bűvös vérének folyama, amely felénk áramolva, bennünk kigyúlva ég létvágytól csordultig telítve. Nemcsak mi magunk, legvalódibb mivoltunk áll Világegyetemből, tehát a megvalósulás titkából, az ebbe történő titkos beavatásból, a lét-nemlét kozmikus örvényének eszmélet-emelő végtelenségéből, hanem ugyanakkor bárhol is élünk, bármire is gondolunk, minden létező, ami számunkra az életet, a valóságot jelenti, valóságosan tényező hordozója, a létakarat megnyilvánulása. A Világegyetem egy csodákban, a Teremtés titkaiban forgolódó őslény, minden titok hordozója, a végső kérdések szárnyra kapott röpülő válasza. A Világegyetem egy élni vágyó, élni hajtó csodalény, az életvágy kérlelhetetlenségének forrása, tehát életünk és sorsunk legszemélyesebb, szorító és hajtóereje. A Világegyetem az egeket lobogtató és átható csend rejtelmesen égő fénye, titokzatosan égető tűz, amely mindenhol, mindenben él, amely mindent éltet és amely általunk vágyik saját kibontakozásának, kiteljesedésének elérésére. Ha a Világegyetemsorsát nem viseljük szívünkön, saját sorsunk legmélyebb arcától fordulunk el. Foglalkozunk-e ezzel a fogalommal eleget? Ezzel a titokkal telik-e életünk? Telített-e a világgal életünk? Vagy fordítva, világtalanított, sötétbe zuhanó, élettelenségbe dermedő, általunk is sokszor magára hagyott, megvakított madár? Zuhanó madár a Világegyetem édeni sorsra zengő kertjében, ahová betört a tél, és sorra zuhannak alá az ágakról a megdermedt életek, mint egy pusztító, garázdálkodó erő célpontjai, amely puszta céllövöldének tekinti otthonunkat, lelkünket, szeretteink életét? De hogyan menekedhet meg az élet egy világot szorító fagy pusztító hatalmától? Csak úgy, ahogy a Természet maga: ha felragyogtatja a Tavasz, a termékenység diadalmas életerőit, ha beragyog minden sötét zugot, ha átjár minden zsibbadó lelket. De nem csupa költői, gyakorlatiatlan érzés mindez? Miféle gyakorlati szerepet játszhat egy olyan elvont fogalom gyakorlati korunkban, mindennapi életünkben, mint a Világegyetem?

Életünk fő vezetője, úgy gondoljuk, mi magunk vagyunk – amennyiben a bennünk élő természeti erő, belső világunk szellemi tényező, a belő világfolyamat és saját egyéni mivoltunk, a genetikus tudat képes életünket önállóan vezetni. Ez a belső szabadság azonban olyan viszonyok között bontakozhat csak ki, amelyek hosszú távon, ismétlődve, gyakorlati tényezőként befolyásolják belső személyes szabadságunk, életünk kibontakozását.

Életünk egészének közvetlen keretei adják életünk terepét, a rá ható legfontosabb tényezőket. Ide tartoznak a családi, társadalmi hatások, az iskola, a munkahely és a társadalom egészét formáló erők: az ország szellemi-, kulturális, és gazdasági viszonyai. Tágabb összefüggésben ide tartoznak az emberiség egészének szellemi-kulturális-gazdasági viszonyai. A nyugati civilizáció hatása életünkre például kézzelfogható: abba az irányba fejlődik világunk, amelyet a nyugati civilizáció jelölt ki: az anyagi fejlődés, a gyakorlati tudás, a materializmus (amelynek egyoldalúságát a ködös miszticizmussal próbálják ellentételezni), a fogyasztói társadalom szemlélete, a pénz és a hatalom „eszméjének” szolgálata. A nyugati civilizáció szellemiségének gyakorlati jelentősége húsbavágó. Ide tartozik még egy fogalom: a misztikus Isten fogalma. A megfoghatatlan Isten fogalma illékonynak és távolinak, gyakorlatiatlannak tűnhet. De gondoljunk a keresztény vallás hatalmas életformáló szerepére, arra, hogy a misztikus Isten fogalma nemcsak a társadalom szellemi életének egészét, de az egyének legbelsőbb magánéletét is a teljes és feltétlen alávetés igényével igázta le, és akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy egy távolis és átfogó létkör miféle központi szerepet játszhat életünk alakításában. De hogyan és miért került a misztikus istenfogalom életünk középpontjába? Ez a kérdés a lényegek lényege felé vezet. Meg akarjuk érteni életünk hatótényezőit: és belső világunkból egyre messzebb kell kitekintenünk. A gondolkodás a végső gyökerekig kell eljusson. Mint hatalmas, egyetemes és egymásra következő létkörök, magasodnak utunkban a nemzet, a nyugati civilizáció, az emberiség életvilága. Mindezeket és ezek központi értékeit, központi fogalmait meg kell értenünk ahhoz, hogy életünk hatótényezőit megismerjük. A nyugati civilizáció központi értékei nap mint nap sodornak-hajtanak bennünket. De a nyugati civilizáció nem az egyetlen lehetséges válasz az élet végső kérdéseire. Az emberiség más kultúrái más választ adtak ugyanezekre a kérdésekre. De mifélék ezek a kérdések? És miféle választ adtak más kultúrák ezekre a kérdésekre? Mik voltak a más kultúrák központi jellegű kérdései? A nyugati kultúra kérdéseinek jelentőségét legjobban más kultúrák kérdéseivel és válaszaival összevetve tudjuk mérlegelni. Melyek a legfontosabb ilyen kultúrák? És hol van az összes kultúra végső terepe? Miféle területekről szólnak a kultúrák végső kérdései?

Minden kultúra végső kérdései megismerhetők. Ezek nem valamiféle légből kapott, mesterségesen kicsikart kérdések, amelyeket egy-egy kultúra tetszés szerinti, önkényes állásfoglalással hirdetett ki. A kultúrák alapkérdései saját létkérdéseikből fakadnak, azok pedig létkörükből. Az alapvető létkörök: az egyén, a nemzet, a kultúra, az emberiség, a Természet, és a Világegyetem. Az emberiség kultúráinak közös táptalaja a Természet és a Világegyetem. Nincs kibúvó: az emberiség kultúráinak tehát a Természet és a Világegyetem végső kérdéseire kell választ adniuk. S mivel a Természet, az élővilág, a Világegyetem létakaratának megnyilvánulása, ezért a kultúrák alapkérdései a Természeten át mindig a Világegyetemhez vezetnek. Minden kérdések végső kérdése tehát: mi a Világegyetem? Miféle természetű lény a Világegyetem? Miértlétezik, él a Világegyetem? Mit akar, mire vágyik, miért hozta létre a Természetet a Világegyetem? Miért hozott létre bennünket, embereket a Világegyetem? Ezt a kérdést egyetlen civilizáció, kultúra sem kerülheti ki és nem is kerülte ki soha. Még a leginkább Természet- és Kozmosz-tagadó kultúra, a nyugati kultúra sem száműzte végleg és teljesen a Világegyetemet lakosainak életéből. Valahol, egy elérhetetlen távolság látszatába öltöztetve, minden húsbavágó jelentőségétől megfosztva, dermedten, megközelíthetetlennek mondott távolságokba fagyasztva, a Világegyetem még mindig ott ragyog szellemünk egén, mint idegen álarcba öltözött, távoli országba költözött egykori szerelmesünk

Vizsgáljuk meg ezért most a Világegyetem fogalmát! Vizsgáljuk meg alaposan, olyan alaposan, ahogy azt értelmünk lehetővé teszi.

A magyar nyelv értelmező szótára szerint: „A világ minden létező összessége a maga összefüggésében és rendjében.” De mi adja a létezők összefüggését és rendjét? Miféle tényező? A létezők összessége szabja meg a létezők összefüggéseit – vagy fordítva: a tényezők közötti összefüggések által léteznek a létezők? Tudjuk, hogy minden létező csak kölcsönhatásban létezik. Ami nem hat kölcsön semmivel, az nem létezik. Tehát a kölcsönhatások adják a létezők létezését! De ha a kölcsönhatások csakis eleve létezők között hathatnak, akkor a létezők lennének a kölcsönhatások feltételei? Mi volt előbb? Nem okozhatta az okozat az okot!

Miféle létkör nyomaira bukkanunk itt? Miféle létkör az, amelyik kisiklik kezünkből, ha konkrét, anyagi rendszerekre akarunk áttérni? Létezik tehát egy elsődleges létkör, amelyben az elkülönült, anyagi tényezők még lényegileg, fogalmilag és tapasztalatilag nem különültek el egymástól? Másképp megközelítve: ha a kölcsönhatások az elsődleges létezők, akkor a kölcsönhatások összefüggései, rendje az elsődleges tényező, és erre épülnek a másodlagos, elékülönültebb létezők, amelyek létüket ettől az elsődleges, el-nem-különült rendtől kapják. A másodlagos létezők – az anyagi létezők – tehát ennek az elsődleges rendnek a megnyilvánulásai, kifejeződései. Létezik egy elsődleges létkör, amely a létezés logikáját követi. Erre a létlogikával átjárt létkörre épül egy konkrétabb létkör, amelynek elemei konkrétabb létezők, anyagibb létezők, önállóbb, a közvetlen kölcsönhatás-rendtől önállóbban elkülönült létezők. A létkörök létét tehát a logikával kikövetkeztethetjük a világ fogalmából! Az elsődleges, még kevésbé elkülönült lét fogalmát kell bevezetnünk ahhoz, hogy a lét forrásának, eredetének kérdésére választ tudjunk adni.

Közelítsük meg most egy egységesebb szemlélettel a Világegyetem fogalmát. Meghatározásom szerint a Világegyetem minden létező egységes egésze. Miféle természetű egy ilyen Világegyetem? Anyagi? Tudati? Ha itt egy egységes egészről van szó, akkor ebben az egységes Világegyetemben még az anyag és a Tudat is egy! Ez a Világegyetem tehát más természetű, mint amit a materialista szemléletű tudomány vizsgál. Egyénként a materialista szemléletű „Filozófiai Kislexikon” nem is tartalmazza a Világegyetem fogalmát! A „világnézet” címszó alatt is csak annyi szerepel: „a világról alkotott nézetek, fogalmak és képzetek együttese, ill. rendszere. A világnézet szó tágabb értelmében magában foglalja az ember környező világra vonatkozó nézeteinek összességét…”. Ez a meghatározás jobban emlékeztet a környezetismeretre, mint a világ „tágabb értelmére”. Milyen lehet akkor a világ szűkebb értelemben, ha tágabb értelemben környezetünket jelenti, és mint kozmikus egész, nem is játszik szerepet? Miért marad ki a „világnézet” fogalmából a világ, a Világegyetem? Miért idegenkedik a materializmus a Világegyetem fogalmától is? Ennek megvan az oka, ahogy a misztikus vallások hasonló idegenkedésének is – de erről majd később, máshol.

Az egységes Világegyetem fogalma tehát egy olyan létezőt jelöl, amely éppolyan képlékeny, élő, eleven, mint tudati, belső világunk, és éppolyan valóságos, mint külső, elkülönült, mai anyagi világ. A Világegyetem egységes fogalma tehát rámutat egy egységes, elsődleges létmód mibenlétére. Ez a létmód, az elsődleges, kozmikus létmód mégsem valami megfoghatatlan távoli korban jellemezte csak a világot. Az elkülönülés világfolyamata ugyan lényegesen átalakította a világ arcát, de az elsődleges, kozmikus létmód mégis megismerhető: itt él bennünk, belső világunk az! Belső világunk az, amely egyben tudati, mégis valóságos, és csakis az elkülönülést kizárólagossá tevő szemlélet az, amely belső világunk valóságosságát szembeállítja a különállás végletesen elkülönült, halotti merevségével, és a két létmód különbségére hivatkozva érvel belső világunk nem valóságos mivolta mellett. Él bennünk tehát egy erő, egy elsődleges, világformáló, kozmikus erő, és ezt az erőt a Világegyetem fogalmi vizsgálatával tártuk fel!

A Világegyetem egységes fogalmában az anyagi és a tudati alkot egységet. A Világegyetem, mint egész, tehát ebből az ősállapotból, a Világegyetem egységes ősállapotából fejlődött ki. De megtalálható-e ez az ősállapot? Hogyan és hol keressük a Világegyetemet, mint egész jelenségvalóságát? A Világegyetem elsődleges, eredeti létmódja megismerhető, mert ismerjük legfőbb tulajdonságait: az ősanyagban az anyag egyben tudati és a tudati egyben anyagi is. Az ősanyagban az anyagi tehát érzékenyen kell reagáljon a tudati hatásokra, olyan érzékenyen, ahogy a tudat önmagára képes hatni. Az ősanyag tehát tudat által vezérelt kell legyen. Az ősanyag képlékenyen hallgat a tudat üzeneteire, meghallja bármely távolról a tudat hívását, akár a világ másik végéről is. És fordítva, a tudati folyamatok anyagi hordozói egy olyan rendszerbe kell szerveződjenek, amely egységes anyagisággal rendelkezik, de mégis működését a tudat hatásai, a tudat jelentései, jelentés-udvarai, értelmes szervezőereje irányítja. Létezhet-e ilyen ellentmondó tulajdonságoknak megfelelő, puszta érzésekre lényegileg átalakuló, gondolatokra is hallgató – tehát valósággal mágikusan működő – anyagi rendszer a valóságban? Nem kell messzire mennünk egy ilyen anyagi rendszer felleléséhez: ha nem is következetesen és automatikusan, de ilyen az emberi agy, az állati agy, és végső soron ilyen a Természet és a világ mind egyes lénye, rendszere. Érzés- és gondolatvezérlés nélkül szétesne agyunk folyamatainak értelemszerű rendje – és éppígy természetes rendszer egységes szerveződése. Kétségtelen, hogy agyunk folyamatai felett önállóan és teljhatalmúan rendelkezünk, a társadalomban minden jog és törvény ezen a tényen alapszik. Az erkölcsi törvény tehát egész világképünk, így a fizikai kulcsténye is kell legyen. Agyunk (és minden természetes rendszer) érzésvezérlése és gondolat-vezérlése tehát a világ kulcs-ténye: a világ egésze és az emberi világ is elképzelhetetlen a mágikus tudatvezérlés nélkül. Az emberi agy, és az egész emberi világ is elképzelhetetlen a mágikus tudatvezérlés nélkül. Az emberi agy, és az egész emberi világ éppúgy nem állhat fenn ilyen mágikus tudatvezérlés nélkül, ahogy az élővilág, és a Világegyetem egésze, evolúciója is lehetetlen mágikus egymást érzékelés, egymásra-hatás nélkül. Mágikus kapcsolatban állunk önmagunkkal, egymással, az élővilággal és a látszólag élettelen világgal. Azok az érzések, amelyek igazán fontosak számunkra, amelyekre rátesszük életünket, s amelyeket értelmünkkel kigyújtva megvalósítunk, megtalálják útjukat a világ átalakításához. Megtalálják a világ átalakításának azt a módját, amely saját természetük kiteljesedését elősegíti. Nemcsak arról van szó tehát, hogy mi magunk megvalósítjuk álmainkat, azok elől elhárítjuk a felmerülő akadályokat. Nem: itt egy kétoldalú kapcsolatról hull le a lepel. Ha mi érzéseinkben végsőkig tisztázva elhatározunk valamit, akkor mire mi elvégezzük a megvalósításhoz szükséges munka felét, addigra a Természet, a világ elvégzi a munka másik felét: vagyis az akadályok másik része mintegy „magától"” elhárul. A "„segíts magadon, s az Isten is megsegít" közmondás tehát valójában egy mágikus tudásról ad hírt (s ezt öltöztette át a később felvett művallás a maga képére). Mi a különbség e mágikus tudás és a misztikus vallások között? Az, hogy ez a mágikus tudatvezérlés az értelem által megérthető és kutatható, ez tehát az életünk összes többi tényezőjéhez hasonlóan a miénk, míg ez elől a misztikus vallások (pl. kereszténység) elzárkóznak, mert a misztika lényege a megismerhetetlenség, az értelem általi elérhetetlenség, és így életünk kulcsténye rajtunk kívül álló, elzárkózó, tehát ellenséges tényezőknek átadott.

De mi ez a tényező, ami a Világegyetemet egységes egésszé szervezi? Ha a Világegyetem valóban egy egységes egész, akkor több kell legyen, mint puszta részei összege. Akkor viszont mennyiben érthető meg a Világegyetem egésze részeinek vizsgálatából? Nem lehet a Világegyetemet részeihez hasonlónak elképzelni. Ez a valami olyasmi hiba lenne, mintha a lóban élő élőlénynek a ló molekuláinak mintájára a lovat egy nagy ló-molekulának képzelné. A ló nem egy nagy ló-molekula, hanem egy saját szerveződési törvénnyel rendelkező rendszer. Ez a szerveződési törvény nem teljesen független molekuláinak szerveződésétől, sőt az egyes sejtek kromoszómáinak szerveződésével közvetlen kapcsolatban áll. De itt a szerveződés alulról fölfelé történik: a sejtből fejlődik ki a ló. A sejt viszont a Világegyetemből fejlődött ki, tehát felülről lefelé, alrendszerekre szerveződésekkel. A ViIágegyetem tehát semmi esetre sem tekinthető elemei halmazának - sokkal inkább az elemei közti kapcsolatrendszernek.

A ViIágegyetem fogalma gyűjtőfogalom-e? „A gyűjtőfogalomban az összességet alkotó tárgyak külön és önállóan léteznek, de együttesük bizonyos vonatkozásban önállóan viselkedik (például: nép, kollektíva, hadsereg). Így például a kollektíva minden tagjának hasonló feladatot kell megoldania, összességükben felelősek a megoldásért, stb. ez teszi lehetővé és szükségessé, hogy bizonyos esetekben az összességet egyetlen tárgyként könyveljük el” (lásd. J. K. Vojsvillo: a fogalom. Gondolat, Budapest, 1978, 360. old.). Csakhogy, amint láttuk, a ViIágegyetemet alkotó tárgyak nem léteznek külön és önállóan, mert együttesük feladata éppen az egységes rendszer és alkotórészeinek fenntartása, ahogy az emberi agy sejtjei sem léteznek külön és önállóan, és csakis az emberi szervezet egészének kölcsönhatásrendszerében képesek fennmaradni, és legfőbb feladatuk éppen ezen átfogóbb szerveződés fenntartása. A ViIágegyetem fogalma tehát egy speciális gyűjtőfogalom, egy olyan különleges gyűjtőfogalom, amelynek funkciója önmaga megalapozása.

A ViIágegyetem fogalma más szempontból is különleges fogalom. Nyilvánvaló egyrészt, hogy a ViIágegyetem fogalma univerzális, azaz egyetemes fogalom. Mégis alapvetően különbözik a többi univerzális fogalomtól – mint például a „gáz”, az „anyag”, a „fogalom” vagy a „reális létező” fogalmától. Ezek egyike se, rendelkezik önálló szerveződési szinttel. Nincs olyan, hogy „minden gáz mint egész”, „minden anyag mint egész”, „minden fogalom mint egész”, vagy „minden reális létező mint egész”. A „ViIágegyetem mint egész” fogalma viszont használatban van, és a filozófiák, gondolkodási rendszerek egyik központi fogalma (lásd pl.: Heinrich Rickert: A filozófia alapproblémái. Európa könyvkiadó, 1987). A ViIágegyetem mint egész tehát egy olyan egyetemes fogalom, amelynek önálló magasabb, egyetemes szerveződési szintje van, amelyen önálló, egyetemes szerveződési törvények érvényesülnek.

De mi a fogalom fogalma? A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a fogalom „a tárgyak, jelenségek lényeges jegyeiből a tudatban kialakított gondolati tartalom”. A Világegyetem mint egész fogalma tehát akkor létjogosult, ha olyan magasabb szerveződéssel bír, hogy épp ez a magasabb szerveződés adja a lényegét! A kérdés tehát úgy áll: vagy nincs a Világegyetem mint egész fogalmának semmiféle létjogosultsága, vagy pedig sajátos, magasabb szerveződése adja a lényegét. Mivel vizsgálatom szerint a Világegyetem

Egységes szerveződése a Világegyetem létének legelemibb feltétele, ami nélkül a fizikai Világegyetem nem létezhetne, és amely nélkül az emberi agy nem lehetne tudatvezérlésű, ezért fordítva: az emberi agy tudatvezérlése bizonyítja, hogy a Világegyetem olyan magasabb szerveződéssel bír, ami a Világegyetem tárgyi alkotóelemeivel szemben a Világegyetem mint egész lényegét jelenti!

Vizsgálatom eredménye, hogy a Világegyetem

Mint egész fogalma olyan különleges gyűjtőfogalom, amely önmagát alapozza meg. Az önmagát megalapozó fogalom fogalma mindmáig ismeretlen. Hasonló fogalom csak a matematikában merült fel az önmagát tartalmazó halmaz fogalma alakjában. Ez az önmagára utaló fogalom a matematika alapjait rendítette meg a huszadik század elején. A Világegyetem

Mint egész egy olyan fogalmi létező, amely egyben a legvalóságosabb létező, amely nélkül semmilyen reális létező nem létezhetne. De hogyan alapozhatja meg önmagát egy fogalmi létező önmegalapozása csakis logikai természetű lehet! A Világegyetem

Mint egész működése és létfenntartása tehát a logika érvényre jutását jelenti!

Vizsgálatom másik eredménye, hogy a Világegyetem

Mint egész fogalma egy olyan különleges egyetemes fogalom, amelynek az egyetemes szerveződés adja a lényegét. A Világegyetem mint egész tehát lényegében a Világegyetem

Et átható, összetartó és fenntartó szervezőerő, amely az agy tudatvezérléséhez hasonlítható. Olyan egyetemes szervezőerő, amely alrendszerei kialakulásának feltétele, ezek létét megelőzi, és amely ugyanakkor alrendszereinek kapcsolatát és alsóbb szintjeinek szerveződését már önmagában tartalmazza. És mivel a Világegyetem egyes alrendszereinek – galaxisok, csillagok, bolygórendszerek, élőlények – szerveződése folyamatosan megújítja és továbbviszi a fejlődést, ezért ez az egyetemes szervezőerő egyben teremtőerő is. Ismerünk-e olyan egyetemes szervezőerőt, amely egyben teremtőerő is, és amely alkalmas a Világegyetem működésének vezérlésére? Miféle szervezőerő vezérli a tudatot? A tudat fejlődésének egyetlen saját eredetű törvénye van: és ez a logika. Minden más tényező, amely a tudatra hat – a külső érzékelés, a genetikus hatások – külső eredetű. És mivel a Világegyetemen kívüli tényező nincs, ezért a Világegyetemet csak a logika vezérli! A logika tehát a Világegyetem létét fenntartó egyetemes elv, minden létező előképének lehetőségét tartalmazó összefüggésrendszer.

A logika tehát ma a világtitok kifejeződése, a világrejtély testet öltött valósága. A logika a világrejtély megoldása egyben, a világrejtély mindenki által bármikor elérhető és mégis, mindmáig megközelíthetetlen titka. A Világegyetem logikai természete azt jelenti, hogy a Világegyetem egyben titkos természetű is: titkos természetű, mert feltárása egyben a világrejtély bonyolódásához is vezet.

A logika tehát a Világegyetem fejlődésének és kibomlásának útja. A logika a világ fogalmi héjának elvi foglalata, és egyben ebből a fogalmi héjból kivilágló mag. A logika az anyag előtt létező létezési mód testet öltése és átöltöztetése a megvalósuló anyaghéjak világába. A logika a világhéjból kiüvöltő embrió, a világ megszületése előtti világ tisztán hallható hangja. A logika a világrejtély megoldásának egyetlen kulcsa, és egyben tömlöce. A logika az egyetlen eszköz, amivel a Világegyetem mint egész lényegileg, a maga mivoltában vizsgálható. Az egyetlen tárgy, ami csak logikával vizsgálható, a Világegyetem. A Világegyetem a logikai összefüggésrendszerek torlódása és elágazása, a logika önértelmezése, olyan feltételrendszerek teremtése, amelyek a logika értelmezési tartományát kibővítik. A logika a Világegyetem őselve, a Világegyetem a logika kibomlása. A Világegyetem tehát a logika teremtő alkalmazása, amelynek minden következménye egyben minőségileg új feltételek megjelenéséhez vezet. A Világegyetem fejlődése olyan sajátos állítások és feltételek láncolata, amelyben az állítások a feltételek korlátozó erejének kitágítására és ugyanakkor jelentéstartalmát gazdagító szűkítésére irányulnak. A logika kiteljesedésének törvénye tehát az önfenntartó és öntovábbfejlesztés elvét is tartalmazza. Mivel az önfenntartás és az öntovábbítás az élet ősi alapelve, ezért a logika hajtóereje az Ősélet alapelvét is tartalmazza. A Világegyetem fogalmának logikai formájában benne rejlik a logikai kiterjedés, az egyről kettőre és többre jutás.

A Világegyetem fogalmának logikai formájában benne rejlik a logika izzó láncfűzére, a tárgyiatlan világháló mindmáig feltérképezhetetlen logikája. A logika a tárgyiasulást megelőző eszmeiség tervrajza. A logika a világot átjáró tündéri teremtőerő kapcsolatának izzó fonalrendszere, amely nem a tapasztalatból lett utólag kikaparva, ahogy azt az orrukra nőtt kolbászt kergető materialisták vélik. A logika maga minden tapasztalat elvi sűrítménye, cikázó gyorsfénye.

A logika a legélesebben és legtisztábban létező erő. A logika a világ fénye a teremtés őskorából. A logika az öntudat előtti világ tudatos ereje. A logika a Világegyetem magzatburka és egyben személyiségünk középpontjába húzódó köldökzsinórja.

A tudati-logikai érvényesség és az anyagi létezés nyilvánvalóan két különböző szintű létezést jelent (a filozófiában az ismeretelmélet és az ontológia létsíkja). Ha azt gondolom: esik az eső, ez különbözik attól, hogy „esik az eső” – „ténylegesen”, tehát valójában ott kinn, nem gondolataimban, hanem a külvilágban. Attól, hogy azt gondolom belső világomban, hogy esik az eső, még nem kezd el esni a külvilágban – legalábbis általában nem. Ténylegesen gondolom, hogy esik az eső, de az eső nem esik ténylegesen, csak belső világomban esik, ott is csak akkor, ha hagyom, hogy essen, ha gondolataimnak életet adok, ha képzeletem megelevenedik.

Lehet, hogy a gondolat azért nem ha a külvilágra, mert a belső világra sem engedjük hatni? Mert nem hagyjuk, hogy igaza érvényre jusson? Mert egyfajta valótlansági állapotba hozzuk, elszigeteljük a létezés gyökereitől? Lehet, hogyha hatni engedjük a belső világra, ha minden korlátot, féket eldobunk, és ténylegesen hagyjuk az esőt, mint elemi erőt esni belső világunkban – akkor és attól ténylegesen megindul az eső? Nem tudjuk – és talán azért nem, mert a Kinti eső nemcsak nekünk létezik meg, hanem másoknak is. Lehet, hogy mások belső gondolataiban éppen a Nap kezd el sütni – és a közös égbolt a közös tudat eredőjének megfelelően lesz napos vagy esős? Ha igen, akkor az eső és a napsütés még mindig lehet tudati vezérlésű! Ez nem jelenti annak tagadását, hogy az esőt és a napsütést valóságos fizikai hatások idézik elő, ellenkezőleg – az anyagi világ tudati vezérlése épp azt jelenti, hogy észrevétlenül olyan feltételek alakulnak ki, amelyek- mintegy véletlenül – a tudati vezérlésnek megfelelő fizikai hatások felléptére vezetnek. Vagyis a tudati vezérlés ténye mindig is fizikailag megvalósuló hatásfolyamatokat jelent: és így a fizikai és tudati hatások mint különböző létszintek szükségképpen megengednek tisztán anyagi magyarázatot is. Csak ez épp olyan, mint ha arra a kérdésre: miért ugrottál a levegőbe? Azt a választ adná valaki: mert az elfogyasztott táplálék felhalmozódó energiája a láb izmainak adódott át. Igaz – de legyen boldog vele az, ha tud, aki nem látja, hogy „valójában” az igazi ok a szervezet bennlakójának, szellemének örömérzése volt. Ténylegesen a láb izom-összehúzódásai rúgnak föl a levegőbe – de valójában belső tudati világunk eseményei az igazi okok. De hogyan lehet a Világegyetem tudati vezérlésé elképzelni? Hogyan mehet át a Világegyetem egy csak elvi, tudati létezésből egy tényleges, valódi létbe?

A materialista filozófia csak a tényeleges létet ismeri el, a gondolati létszintet pusztán illuzórikusnak tartja. Az idealista filozófia pedig nem képes levezetni a tudati létszintből az anyagi létszint kifejlődését. Így a két létszint között áthatolhatatlan falat emeltek e filozófiának. Valójában azonban világos, hogy a lét létszint egy egységes létet alkot. Az anyagi létszint elsődlegessége azt jelentené, hogy az anyag létrejött vaktában, anélkül, hogy bármiféle törvényt követne, és aztán lassanként véletlenül kialakultak a törvények és még később ezt a kifejlődő tudat képes volt utólag felismerni. Egy ilyen világfejlődés-modell logikai képtelenség: mert a törvények kialakulását is meg kellene magyaráznia, és a magyarázat eleve törvényeket feltételez. A törvények léte tehát mintegy megelőzi az anyag létét – s ha a fizikai törvények léténél ez esetleg nem is egyből átlátható, a logikai törvények léte minden egyéb törvény létének feltétele. A logika tehát a világ elsődleges ténye. De ha a logika az elsődleges, akkor a fizika törvényei a logikából vezethetők le?

Minden bizonnyal, ahogy a tér szükségszerűen háromdimenziós mivolta is levezethető logikai alapon: Ahogy azt megmutattam, az anyag a fizika törvényeinek engedelmeskedve valójában saját fogalmát leíró végső elveket (pl. a legkisebb hatás elvét) követi. Ez a megfigyelés döntő jelentőségű a létkörök viszonyainak megértéséhez. Ha az egyik létkör egyetemes fogalma (az anyag) a másik létkör egyetemes fogalmát (elv) követi, akkor a két létkör alapvető összetartozásáról van szó, vagyis arról, hogy az élettelennek tételezett anyag valójában a tudati elveknek megfelelően viselkedik! Ez a viselkedés nem feltétlenül olyan változatos, gazdag, gyors és rugalmas, mint az élőlények viselkedésének és tudatvilágának változékonysága – de ez már inkább csak mennyiségi és nem minőségi különbség. Nyilvánvaló, hogy az „élő anyag” az „élettelen anyag” elvei mellett egyéb elveket is követ (az életfenntartás és az életátadás elvét), bár maga a tény, hogy az „élettelen anyag” képes volt magából kinöveszteni az élő anyagot, azt jelzi, hogy az élettelen jelenségvilágot átjárja egy olyan elv, az önfejlődés elve, amely elvet a fizika nem volt képes felismerni. Az „élettelen” anyag tehát nemcsak az önfenntartás, hanem az önfejlődés, a saját létkörén túlra fejlődés elvét is tartalmazza! Ez a magasabbra jutás valójában a tudat alapelve is: a tudat megtáltosodásának, mágikus kiteljesedésének elve.

Hogyan képes az Univerzum anyaga tudati elveket követni? Csakis úgy, hogy a különböző létszintek között rendkívül érzékeny kapcsolat áll fenn. A tudat képes hatást gyakorolni az anyagi folyamatokra. Ez a hatás, ha egyáltalán észrevehető, rendszerint rendkívül gyenge. Az anyagi rendszerek tudati érzékenysége persze nem lehet mindenre kiterjedő – ez az érzékenység csak bizonyos feltételek esetén áll fenn. Ugyanakkor a Világegyetem mint egész olyan természetű, hogy ezen feltételek létrehozásáról – adandó alkalommal – maga gondoskodik. Ezek az adandó alkalmak azok, amelyekben a Természet akarata kifejeződhet. Ilyen feltételek megléte esetén a fellépő tudati hatások érvényesülni tudnak.

A tudati hatás azonban felerősíthető olyan rendszerben, amelyben nagyszámú hasonló energiaszintű objektum található. Ha egy olyan rendszert parányi energiaváltozás ér egy tudati hatás következtében, akkor ez az energia képes a rendszert egy új energiaállapotba hozni, mint amikor egy foton elnyelődik a klorofill-molekulában. Ha a rendszerben sok hasonló energiaszintű objektum található, akkor ez az energiaadag a rendszer elemei között vándorolni képes, eközben a rendszer elemeinek fizikai viszonyait átviszi az egyik elemről a másikra, ahogy a méhecske virágport az egyik virágról a másikra. Ezeknek a Világegyetemet szervező kvantum-vákuum folyamatoknak fizikáját írtam le matematikai formában (G. A.: The physics of the Collective Consciousness, in World Futures, 1997, Vol. 48, pp. 23-56).

Ha a Világegyetem mint egész, tudati természetű, akkor belső tudati világunk többi tényezőjére is érzékeny lehet. Lehetséges lenne egy efféle, a logikai „objektivitáson” túlmenő, az érzések oly sokszor bizonytalannak és megbízhatatlannak tekintett világának kitenni a Világegyetem fogalmát? Nem jelenti-e ez szükségszerűen a Világegyetem fogalmának összezavarását, leértékelését? Hogyan lehet a legszilárdabb létezőt, a Világegyetemet a mai civilizációban a legbizonytalanabbnak tekintet létezővel, az emberi érzésekkel egy kalap alá venni? Mindenekelőtt vegyük fontolóra, hogy a mai civilizáció szellemisége az embertelen és erkölcstagadó materialista tudomány és technika bűvkörébe került. Nem csoda, hogy egy erkölcs-tagadó kultúra tagadja az érzések szerepét és fontosságát és különösen a merőben anyaginak tekintett Világegyetemben. Ezzel szemben az én vizsgálataim azt mutatják, hogy az emberi társadalmakban központi szerepet játszó Közös Tudatmező legfontosabb tényezője éppen az emberi érzés. Vizsgáljuk meg tehát, állnak-e rendelkezésünkre bizonyítékok a Világegyetem lelkit természetének kimutatására!

Hogyan szerepel a Világegyetem, a csillagok világa az emberiség kultúrájának történetében? Minden természetvallás szerint a csillagos ég a menny, a mennyország! Az a mennyország, ahová lelkünk legszebb érzései, legnagyszerűbb, öröklétre-való érzései valók! Ha rendkívül boldogok vagyunk, ha úgy érezzük, hogy boldogságunk egy életre szólóan besugározza lelkünket, ma is azt mondjuk: a mennyországban érzem magam! Az sem véletlen, hogy a szerelmesek a legteljesebb érzéseik hatására ma is úgy érzik: választaniuk kell egy csillagot. De miért? Mi történik akkor, ha csillagot választunk magunknak? Mit tud tenni értük az a csillag? Nyilvánvaló, hogy a szerelmesek szerelmük örökké tartó szépségét érzik kigyújtva, biztosítva a csillag által. De ehhez a csillagnak meg kell éreznie a szerelmesek érzéseit és tüzének ragyogásába fogadnia, átvinnie az öröklétbe, hogy akkor is lángoljon ez az érzés, amikor a földi szerelmespár nem él már. És ez a szerelemcsillag az, amely ragyogásával az egymástól átmenetileg elszakadt szerelmeseket is biztosítja érzéseik örökkévalóságától, boldogságuk csodaszerű kiteljesedéséről.

A régi korokban, a népi érzésvilágban sokkal közelebb érezte magát az ember a csillagos éghez, mint ma. Más szemmel tekintett a csillagos égre, mint egy felszínes, materialista, elidegenítő tudással eltompított mai ember. A csillagok ragyogása utat mutat a szegénylegénynek. De miféle utat? Utat az éjszakában, az erdőben, hogy hazatalálhasson? Nem efféle „földi” útról van itt szó! Olyan utat, amely az érzések világában található, amely a szeretője felé vezet, mint a „Csillagok, csillagok…” kezdetű magyar népdalban.

Mit érzett és mit látott egy régi ember a csillagvilágba tekintve? A Muzsikás együttes „Nem úgy van most, mint volt régen” című lemezén az „Altató” dala az ősi magyar népköltészet olyan remeke, amely bevilágít a mennyek titkaiba:

„Kimenék én ajtóm elejibe

feltekintek nagy magas egekbe

nyitva látám mennyeknek kapuját

azon belül mennyeknek ajtóját

azon belül egy kerek asztalkát

azon vala egy rengő bölcsőcske

bölcső mellett asszonyunk Mária

a lábával rengetgeti vala”

miről van itt szó? Miféle csecsemő bölcsője ring az égen? Miféle csecsemő jött a világra? A népdal címéből világos, hogy az „Altatót” egy földi édesanya énekli saját földi csecsemőjének, csakhogy olyan bensőséges szeretet köti össze az édesanyát gyermekével, mint a szerelmes lányt a mennyekkel, a csillagvilággal. E világ és az érzések világa itt közvetlenül érintkezik, átjár egymásba, ahogy a kisgyermek álomba ringatózik, átúszik az egyik világból a másik, mennyei világba.

Ezt a természetes, bensőséges tudást váltotta fel a mai világ elidegenedett tudása és cserélte föl a felfúvódott gázgömbök világára. De a szerelem még a mai kultúrában is létezik, és a szerelmesek még ma is érzik a lelkünk mélyét az égi világgal összekötő szálakat. A természetes világképben a mennyország egyben lelkünk otthona, a túlvilág, ahová lelkünk visszatalál földi mivoltunk halála után. Itt a túlvilág, a szemünk előtt! Nem egy végsőkig elvont, misztikus valami: hanem a legvalóságosabban létező, az orrunk előtt álló világ ez

A Spektrum televízió 1997. december 22-i adásában egy amerikai hipnózis-szakértő nyilatkozott reinkarnációs hipnózisról szerzett tapasztalatairól. Azt tapasztalta azt tapasztalta, hogy a születés előtti állapotról a hipnózisba merült alanyok mint fénylény-állapotról nyilatkoznak. A fénylény-állapot pedig ismét egy földi létforma, az alany előző élete. A halálban fénylényekké változunk, és mi dönthetjük el, rögtön visszaköltözünk a Földre, vagy egy ideig a fénylény-állapotban maradunk. És hol élnek a fénylények? Nem éppen a csillagokban?

Vegyünk fel most egy újabb bizonyítéksort: a személyes tapasztalat bizonyítékait. Velem már sokszor előfordult, hogy erős érzések hatására piros ponttá, fénylő ponttá változtam, cikáztam a csillagok között, és hallgattam a csillagvárosok csilingelő zenéjét, éreztem a túláradó boldogságot, ami betölti a világot, és csak később, és nehezen tudtam visszaköltözni földi testembe. Egyszer ezt elmeséltem egy barátomnak, aki felhívta figyelmemet Nikola Tesla önéletrajzára: ebben Tesla leírja, hogy ő maga is többször piros ponttá változott és cikázott a csillagvilágban! Az amerikai MC% együttes, a világ egyik legvadabb együttese „Starship” című számában pedig így énekel:

„űrhajó

űrhajó kislány

vigyél oda

ahova menni akarok”

A szövegből később kiderül, hogy a szerelmi egyesülésben válik űrhajóvá a lány, és így járják be ketten a Naprendszert, az idők végtelenségét.

Lehet, hogy lelkünk egy űrhajó, amelynek üzemanyaga a szerelem, a létszerelem, a létmámor, az élet magasabb, mágikus természetének érzékelése, a csodálatos, bűvös érzékenység? Lehet, hogy lelkünk egy valóságos űrhajó, amelynek rendeltetése, hogy összekössön bennünket a végtelenség, a Világegyetem titkaival, hogy beszáguldja velünk a Világmindenséget? Az emberiség kultúrtörténetének bizonyítékai, a modern tudomány, a művészek tapasztalatai, úgy tűnik, ezt a világrengető tényt igazolják!

A Világegyetem anyagi szerveződése tudati elveket követ, a Világegyetem elsődleges létformája a logikai ősháló, amely képes a logikai létmódból átjutni a valóságosba. Megmutattam, hogy a logikai létmód nem üres, formális létmód, hanem a logikai formákat, összefüggéseket is érintetlen teljességű ős-érzések töltik ki, és így a Világegyetem logikai és egyben lelki természetű, érzésekkel telített, érzésvalóságból álló létező. Most menjünk tovább, és képzeljük magunk elé a Világegyetem valódi természetét! A világ-kép kifejezést komolyan véve, olyan képet alkothatunk a világról, amelyben az anyagi Világegyetemet egy fénylő gyűrű, amelyet áthat a gyűrű középpontjából kitörő, tündöklő fényforrás, az érzésvilág lángja. A lélektűz anyagi teste, anyaggyűrűje nem veszi teljesen körbe az érzés-tűzforrást, csak gyűrű alakban jelzi összetartozásukat, anélkül, hogy a lélekáradást fékezni vagy árnyékolni tudná, sőt, maga is felszikráztatja, megdobja az érzésvilág korlátlan erejű izzását. A világgyűrű jelzi: az érzés esküvője a megvalósulással máig érvényes, ránk is vonatkozik. A világ-kép a világ értelmi lényegének tündöklése, világlása, az érzésvilág képi formában való fölragyogása. A világ lényege pedig az az összefogás-háló, az a rend, amelynek kisugárzása szellemi, de hatása valóságos. A szellem az átfogó elv, amely összetartja a világot és egységes arcot ad a Természetnek. A világgyűrű közepén ott lángol a világtitok, a mindentudó összefüggés-rend, a világ szervező ereje, amely maga láthatatlan, csak eredménye látszik. A világgyűrű közepén ott tündököl a világ eleven szervező elve, tudata, szellemisége. A világgyűrű eljegyzi az érzésvilágot a megvalósulással, egyfajta áldozat-felmutatás, tűzbemenés, életre-halálra szövetkezés ez. A világ anyagi gyűrűje a tudat esküvője a valóra válással, amelyben a tudat elszánja magát a kockázatos megvalósulásra, még valóságosabbá válásra, a földi élet melegével és hidegével töltekezésre, szarvasbőgéssé és kövirózsává, gyereksírássá és haldoklások hattyúdalává. A tudat elmúlásának mintázata szétfut az ősóceánon, az érzés-forgókon lobot vet, az ős-világháló mintázatain megtörve élőlényekké fejlődik. De mi a tudat? Képet alkothatunk-e a tudatról is? A mai köztudatban, a pszichológia intézményesült tudásában a tudat nincs meghatározva, mint ami nem is szorul meghatározásra, hiszen tapasztalható. A tudatról alkotott hivatalos kép tehát olyan valami, ami gondolatainkban, fogalmainkban jelentkezik. De valójában így van-e? Helyes-e ez a közkeletű, „tudományos” nézet? Az Atkinson-féle Pszichológiai-kézikönyv (Osiris-Századvég, 1994, 162. old.) Kihlstrom tudat-megközelítését idézi. Ebben a tudat meghatározása helyett a tudat feladatának leírása áll, és ezek: 1.) önmagunk és környezetünk folyamatos követése, vagyis érzékleteink, emlékeink és gondolataink pontos és tudatos leképezése, és 2.) önmagunk és környezetünk folyamatos kontrollja, amely lehetővé teszi, hogy viselkedéses és kognitív cselekedeteinket elindítsuk és befejezzük (Kihlstrom, 1984.)

Szerintem viszont a tudat igenis meghatározható, és olyan meghatározás is adható, amely megvilágítja a tudat mibenlétét, valódi természetét, azt a tényt, hogy a mai világban uralkodó tudat-szerkezet megfelel-e a tudat eredendő lényegének, hogy miként fejleszthetjük tudatosságunkat, és amely meghatározás képes a tudat valódi lehetőségeit feltárni egyéni életünkben és a Világegyetem rendeltetésében egyaránt. A tudatot sem az idealista elképzelések szerinti világtól elkülönült világlényegként, sem pedig a materialista elképzelések szerinti, az anyagi világlényeget mellékesen kísérő jelenségként nem tételezhetjük. A tudat ugyanis a Természet része, tehát a természettudományoknak kell vizsgálnia, mint természeti jelenséget. És ha a tudat lényegét, végső mozgatórugóit nem tárjuk fel, ezzel csak a ma elhatalmasodó tudat-manipuláció malmára hajtanánk a vizet.

Definícióm szerint a tudat a szervezet egységesítő, összpontosított irányító tényezője. A tudat tehát a biológiai szerveződés testiségtől való önállósulása, a biológiai életerő szellemivé, vagyis önálló irányultságúvá alakuló folytatása. A teljes önállósulás az önmagára visszahatás uralkodóvá válásával, a reflexivitás erőterének kritikus érték fölé erősödésével jelenik meg. A tudat természeti talajáról leválásakor elveszti természetes energiahálózatát, és így a mozgósítható tudat terjedelmi-tartalmi összenergiája a „reflexiós rendszer”, az agykéreg leginkább állandósult, kritikai rendszere készültségének mozgósítható szabadenergiája alattivá szorul vissza. A tudat problémája: mag-kiteljesedés vagy alaptermészetétől elszabadulás? A természetes, saját vonatkoztatási rendszeréből táplálkozó tudat gondolkodása nem tetszőleges, szabad gondolkodás, hanem a gondolkodás legmélyebb, természeti törvényeinek tetszőlegessége helyett a lényegi gondolkodás, az érzések állandó energiatöbbletétől többletenergiára kapó tudattartalmak úgy növelik az ellenőrző tudaternyő energiaszintjét, hogy eközben saját energiaszintjük még inkább növekszik. A közös valóság kulcsszerepet játszik a tudat viszonyulási rendszereinek irányításában. Mivel a külvilág, a már állandósult tudattartalom-összesség áll a leginkább állandósult középpontjában, amelynek zömét maga az állandósult külvilág természete, irányultsága, értékrendszere saját személyes tudatunkban közvetlen, domináns, irányító szerepet játszik. Ezért amennyiben a külvilág természetes talaját, eredeti tudatmegvalósítási pályáját elhagyta, annyiban felemás jelleget ölt, és amikor ez a felemás jelleg tudatunk „leginkább állandósult” tényezőjévé válik, létrejön az elidegenedés, az önmeghasonlás, a tudatvesztés, a tudat természetes irányultságának összezavarodása, elerőtlenedése. A természetes tudati erőterek: a biológiai, a természetes közösségi és a kozmikus tudati erőterek a figyelem állandósuló fókuszába, ellenőrző pozíció felé fejlődése, központba helyezése felmenti a tudatot az önmeghasonlás, az elidegenedés feladatköréből. Teljesen szabad tudat-önállósulás, önkényes gondolkodás helyett az együtt-gondolkodás, a valósággal együtt-gondolkodás, a társ-gondolkodás a Természettel, a természetes közösségi tudatokkal az a gondolkodás, amely kivezet az emberiség válságba jutott tudat-szerveződési mintáiból, a gazdasági-társadalmi csapdába ejtett, felszínes gondolkodástól.

A tudat önállósulásakor mint szabad „felhő” lebegett a biológiai szerveződés mezeje fölött. Fő irányító ereje saját belső természeti lényege, a biológiai-kozmikus szerveződés logikája volt. A tudat-ernyő, mint biológiai pajzs, egy magasabb szerveződés kifejeződése, bűvös dicsfényként övezi a tudatos lényeket. Ebben a tudat-ernyőben ott tündököl az elhivatottság a Természet testvéri kiteljesedésére, a csillagokig ható érzésvilágok kigyújtására – majd a nyugati civilizáció megjelenésével a Természet hatalmi leigázására, legyilkolására, a világ üzleti haszoncikké változtatására. Az önállósulás tette lehetővé a tudat tetszőleges, önkényes, szabad alakulását. Mint az Grandpierre K. Endre (1992) bebizonyította, az emberiség történelmében a természetes alapú, mágikus, elemi természeti erőként működő tudatot az utóbbi tízezer évben felváltotta a hatalmi korszak (és tudati eszköze, az értelmet lefokozó, leszűkítő miszticizmus) által uralt felszínes, szűklátókörű tudat. Társadalmi erők hatására a tudat az utóbbi tízezer évben módosulni kezdett: olyan művi, mesterségesen kiépített fogódzókat, horgonyokat, külső lekötözöttségeket kapott, amelyek folyamatos társadalmi kondicionálással beépültek a társadalmi tudatba. Az így kiépített tudat-prototípus egyfajta standardizációt, uniformizálást jelent, amely képes tartóssá rögzülni és bizonyos mértékben az őt fenntartó külső beidegzések nélkül is fennmaradni, azaz önfenntartóvá válni. Az ilyen „külső rögzülésű” (lásd. Pl. David Riesman: A magányos tömeg) tudat az öntevékeny, a hamis látszat mögé burkolózó társadalommal folytonos harcban álló tudatnál ugyan lényegesen nagyobb fokú biztonságot, szilárd talajt jelenthet, de egyben külsődlegessé, felszínessé, ernyedtté teszik a tudatot, a külső hatásokkal szemben egyre tehetetlenebbé, saját belső energiaforrásaira egyre érzéketlenebbé. Így épített ki a hatalmi világrendszer egy kívülről irányított tudat-fajtát a tudat-horgonyzásnak egy olyan ellenőrző rendszerével, amely maga ellenőrzi, hogy megfelelnek-e a tudatállapotok és működések a külsőleg adagolt, a fogyasztói társadalom társadalmi manipulációinak megfelelően folyamatosan változó, aktuális horgonyzási elveknek.

A tudat ma elterjedt, elidegenedett, módosultan rögzült állapota mellett léteznek másfajta tudatállapotok is. A tudatállapotok tudatsátrak, amelyeket más-más elvek cövekelnek le. Az álom például egy fejlődéstörténetileg megelőző tudatszerveződés, természetes, a biológiai szerveződéshez sokkal inkább kötött tudatszervezési alapelvek kifejeződése. A természetes tudatállapotot a tudat-kifeszítettséggel találhatjuk meg: egy olyan érzékeny, mozgásban lévő, minden porcikájának lüktetésével feltöltött tudaternyő ez, amely belső és külső kozmikus erőterek minden parányi rezdülésére kihegyezett. A természetes tudatállapotot megfigyelhetjük a biológiai szerveződés emberi manipulációitól még el nem torzított lényeinél: nyáron, este, a levegő harsog a békák eszeveszett kuruttyolásától, őrületes tomboló hangversenyétől, ahogy a szerelmi ének szűnni nem akaróan betölti az estet. Ez a természetes tudatállapot: a legteljesebb létmámor, létszerelem állapota. Ezt az erőt nyerheti vissza a tudat, ha rátalál a természetes gyökereire.

Tudunk-e erről a képről számunkra közvetlenül is tapasztalható képet alkotni? Úgy tűnhet, eredményem tisztán elméleti úton szereztem, és talán nem is így valósult meg a természetben, talán a valóságban minden másképpen van. Elég messzire mentem az ismeretlenben ahhoz, elég messzire mentem az ismeretlenben ahhoz, hogy eltévedjek? Keressünk akkor a logikai érvek mellett, ezeket kiegészítő tapasztalati bizonyítékot!

A Világegyetem természete az érzékelésben tárul fel, a belső és a külső, tudati és mélytudati érzékelésben. A kisgyerek érzékelése különösen fontos és lényeges a Világegyetem természetének kutatásában, egyrészt, mert a kisgyerek belső világa még nem manipulált, még nem vettetett alá a felnőttek, az erőszak világának. Másrészt az egyedfejlődés sok mindenben a fajfejlődést követi, és a kisgyerek tudati fejlődésében a Világegyetem és az emberiség fejlődéséhez hasonló utat jár be. Székely György rendkívüli írásában feltárul a gyermeki érzékelés csodavilága, és ennek alapján új, teljesebb képet alkothatunk a Világegyetem természetéről. Azt írja, hogy „kisgyerek érzékelése sok tekintetben eltér a felnőttekétől. Odaadása, befogadó figyelme teljesebb, csodálkozva érzékel, és minthogy az érzékelő világ fogalmilag még nem annyira strukturált, mint a felnőtteké, az érzékelés sokkal inkább érzés-színezetű: az érzékelésen átüt az érzékelt világ akarati-érző sugárzása.” Ez az érzékelés tehát nem a fizikai látásmód, hanem a pszichikai, lelki-tudati látásmód elsődlegességét igazolja! És ha az elsődleges látás akarati-érző jellegű, akkor ez azt jelenti, hogy az elsődleges Világegyetem akarati-érző jellegű! Akarati-érző jellegű bolygók izzanak, lüktetnek, sugároznak, beszélnek a kisgyerekhez, aki ezt az akaratot érzi, tudja, továbbviszi, aki ezt az érzést érti, a hozzááramló világ nyelvét beszéli. Ez az érző Világegyetem az, amiről a Közös Tudatmező tudományos elemzésével is eljutottam. Az akarati-érző Világegyetem maga az érzésvilág minden valóságok legvalóságosabbika. A Világegyetem, a Kozmikus Közös Tudatmező lényege az érzések kiteljesedése és érvényre jutása, megvalósulása. Az emberiség a materialista világkép szolgálatába állva otthagyta ezt az elsődleges Világegyetemet, és egy peremvilágot épít magának, a Világegyetem legszélén egy világbunkert, mintha hadat üzent volna saját belső természeti lényegének, mintha egyetlen és legfőbb célja a világ lényegének letiprása lenne. Ennek a mai világerőnek szolgálatába állítja életünket a mai világ minden külsődleges kényszere, ha hagyjuk.

Ha a Világegyetem lényege logikai-érzésbeli természetű, akkor a Világegyetem természete megegyezik az emberi értelem természetével, amelyben a szavakba foglalható gondolkodás egységet alkot az érzésekben és a sejtésekben zajló gondolkodással. Ezt az egységes tényezőt neveztem el természetes értelemnek. A Világegyetem légokai-érzésbeli természete tehát a Világegyetem és az emberben élő természetes értelem azonos természetét mutatja. A Világegyetem természetesen anyagi természetű is, de anyagisága olyan jelentések összegződése, amelyeket először fel kell tárni ahhoz, hogy az anyagiságot értelemszerűen közelíthessük meg. A Világegyetem anyagiságában közösségi természete fejeződik ki. Ezért minél inkább közel kerül az Emberiség közösségi megértése a Világegyetem anyagiságához, minél inkább érti, miért és hogyan alakult a Világegyetem anyagisága, miért és hogyan vált jelentése-vesztett külsődlegessé, és hogy miféle eredeti jelentéseket hordoz, annál közelebb kerül az Emberiség Közösségi Tudatmezeje saját munkájának eredményéhez, kifejeződéséhez, a Világegyetem anyagiságához. Ha viszont az Emberiség belső világa és a Világegyetem külső világa közti távolság a szellemi-logikai-érzésbeli megértés révén lecsökken, akkor a szó szoros értelmében világrengető, még pontosabban világ-élesztő folyamat zajlik le, amely kulcsfontosságú az emberiség fejlődése és rendeltetése szempontjából! Ekkor ugyanis megnyílnak azok az értelmi-lelki csatornák, amelyek elzáródása a két világot, a belsőt és a külsőt egymástól távol tartó világkorszakban elválasztotta egymástól. A világcsatornák megnyílásával megnyílik a lehetőség a belső és külső világ közti átjárás, közlekedés felgyorsítására! A Világegyetem anyagisága és az emberiség akarata közötti „szellemi távolság” észrevehetően lecsökken! De van-e köze e „szellemi távolságnak” az űrhajók által megteendő távolsághoz? Van-e köze a „külsőnek” a „belsőhöz” – vagy a két világnak egymáshoz soha semmi köze nem volt és nem is lehet? Vagy fordítva: a „belső” és a „külső” világ kölcsönösen egymásra utaltak és nem is lehetnek meg egymás nélkül?

Korábban megmutattam, hogy a Világegyetem fő szerveződési szintjei a következők: a Világegyetem mint egész, a Tejútrendszer, a Naprendszer, a Föld, az élővilág, az emberiség, a nemzet, az ember – ezek a külső világ szerveződési szintjei. A Világegyetem belső szerveződési szintjei: az „éber tudat”, a mélytudat, a genetikus tudat és a belső világfolyamat. Mindezek a létkörök, szerveződési szintek egytől-egyig élettevékenységgel áthatottak, és egységes, értelmi alakon álló szerveződésük egyfajta tudatosságot is kölcsönöz nekik. A belső szerveződési szintek nemcsak az embernél, hanem a nemzetnél, az emberiségnél, a Földnél, a Naprendszernél, a Tejútnál és a Világegyetemnél is jelen vannak, mert minden élő rendszernek vannak belső szerveződési szintjei. De nem minden létkörnek vannak meg ugyanazon belső szerveződési szintjei! Az emberre jellemző, szavakba foglalható gondolkodás, az éber tudat például tudomásunk szerint nem található meg a Világegyetem semelyik másik rendszerében sem. És mivel az Ember a Természet része – a Természet itt az élővilágot jelenti – a Természet pedig a Világegyetem része, ezért az Ember a Világegyetembe ágyazott lény, és így belső világa közvetve a Világegyetem belső világaként is működik. A Világegyetem így minden belső világgal rendelkezik, ami csak létezik a világon, s mindezek a belső világok a Világegyetem képviselői, küldöttei, előőrsei, előreküldött csapattestei a megismerés kiteljesítéséhez, a lehetőségek kitágításához. A Tejút éppúgy a Világegyetem szülötte, leánya, ahogy a Naprendszer a Tejútrendszer átlényegülése, ahogy az Ember az élővilág, az élővilág a Föld, a Föld a Naprendszer leképzése, s ahogy az Ember, az élővilág a Föld, a Naprendszer, a Tejút, a Világegyetem leképezése, hordozója. A Világegyetem szerkezete tehát úgy képzelhető el, mint egy tölcsér-rendszer, amelyben mindegyik tölcsér maga is tartalmaz kisebb tölcséreket – de nem a végtelenségig. Az Embernél ugyanis megfordulni látszik a tölcsérekké tagozódás: az ember saját lényét nem fizikai, hanem belső rendszerként éli át. Ugyanakkor az emberi szervezet sejtekből, a sejtek atomokból, az atomok elemi részecskékből, az elemi részecskék kozmikus erőterekből állnak. A belső és külső szétválása így az adott rendszer szempontjából határolódik el két külön tartományra! Ami az atom számára külső (a sejt), az az emberi egyén számára közvetlenül a belső létszint hordozója, s csak a tanult érzékelés révén válik külsővé, az emberi életkor egy viszonylag későbbi fázisában.

Vegyük először a Világegyetem rendszereinek anyagi oldalait. Milyen a Világegyetem anyagi szerkezete? A Világegyetem elemei: a Világegyetem mint egész – galaxismagok-galaxisok – Tejút – Naprendszer – Föld – molekulák – atomok – elemi részecskék – fizikai erőterek. Csakhogy a fizikai erőterek a Világegyetem egészére kiterjednek, és így kétirányú kapcsolatot tartanak fenn a Világegyetem elemei és egésze között! A fizikai erőterek tehát mint egyfajta háló, tartják a Világegyetem elemeit eleven összeköttetésben a Világegyetem egészével.

Csakhogy a Világegyetem elemei között nemcsak közvetett kapcsolat létesíthető, a Világegyetem mint Egészen keresztül, vagy a fizikai Világegyetem fizikai távolságát leküzdve. Minden létkör magában hordozza ugyanis belső létköreit, amelyek kiterjednek a belső világfolyamatig, amely viszont éppúgy kozmikus, mindent magába foglaló, mint a Világegyetem Egésze. Ugyanakkor, minden létkör maga is része átfogóbb létköröknek, és így része a legátfogóbb létkörnek, a Világegyetem Egészének is. A külső és belső létkör azonban nemcsak az egyes létkörökön kapcsolódik össze és megy át egymásba! A belső világfolyamat és a Világegyetem Egésze ugyanannak az egyetemes, kozmikus életfolyamatnak két oldalát alkotják, és így egy szerveződési, „függőleges” létkörré kapcsolódnak össze. Ez az összekapcsolódás a Világegyetem létezésének alapvető feltétele, ez az egyetemes, kozmikus létkör. A Világegyetem tehát nem létezhet úgy, mint lényegében zárt fizikai rendszerek puszta halmaza – a Világegyetem létének legalapvetőbb feltétele létkörének végsőkig átfogóvá válása és önmagára visszakapcsolása. A belső létkörök – a valóság elmélete alapján – a külső létkörök szülői, előfeltételei is egyben. Ha a külső létkörök végleg leválnának a belső világról, a Világegyetem a Semmibe zuhanna, elpusztulna, s vele természetesen gyilkosa, az emberiség is. Ezt a növényvilágban, az állatvilágban, a Földben jelen lévő kozmikus életerő késleltetheti -–de ezek mesterséges megszüntetése már javában folyik, akárcsak az emberiség zombivá, robottá válása.

Hogyan fest akkor a Világegyetem, amit „külső” érzékszerveinkkel fogunk fel? Külső érzékszerveink évezredes folyamatban tanulták meg azokat a beidegződéseket, amelyek jórészt leválasztották őket a belső érzékeléstől, függetlenítették a belső világtól, és kiépítettek egy olyan közös külsődleges világot, amely a belső törvények egyetemessége helyett egy mesterségesen kiépítet világ egyeduralmára támaszkodik. Ezek a külső érzékszervek eredetileg az átfogóbb létkörre nyitott csatornákat jelentettek. És mit jelentenek ma? Egy egysíkú, egyoldalú világot gépiesen érzékelő érzékelést. Ebben a világban nem látjuk az átfogóbb létszint felé vezető utakat, kapcsolatokat. Ehelyett a fizikai távolság, a háromdimenziós tér egymás mellé rendelése váltja fel az egymásba ágyazottságot. A tér egymás mellé rendelése kizárja a fizikai létsík melletti létsíkok kapcsolatba lépését egymással. A tér vízszintes egymás mellé rendelése elvágja a függőleges létcsatornákat elvágja a jelentés, az értelmi összefüggés, a kozmikus szervezőerő csatornáit, és a végeredményt önmagában szemléli, mint egyféle zsákmányt, amelynek minden származási kapcsolata csak terhes a kapcsolatfelvétel szempontjából. A legtöbb ember nem szívesen eszik meg olyan állatot, amelynek ismeri nevét, viselkedését, jellemét. A fizikai szemlélet éppen abban áll, hogy eltekintünk minden személyes kapcsolattól, minden létező ismeretünktől, és a világfejlődés végeredményét önmagában vizsgáljuk, mégpedig puszta hasznossági szempontból: mire lesz ez még jó nekünk?

Eközben a párostölcsérek egyre inkább becsukódnak, egyre kevésbé hatják át egymást, megváltozik a Világegyetem szerkezetének minősége. Amíg az emberiség őskorában a párostölcsérek nyitottak voltak, mint a tavaszi mezőn a virágok, sőt egymást közvetlenül áthatották a belső és a külső tölcsérek, addig a fizikai, haszon-központú, elidegenítő világszemlélet hatására a párostölcsérek egymást átjárása lecsökken, kapcsolatuk szórványossá, ritkává válik, a világelemei becsukódnak, majdnem-zárt rendszerekké változnak. Az élettelenné merevedő materialista látásmód így bezárja a Világegyetem ablakait. A Világegyetem szerveződési szerkezetének megismerésével ez az egyoldalúság kiegyensúlyozódhat.

A Világegyetem kiteljesedése éppen létkörének átfogóvá, minél átfogóbbá válását jelenti – tehát az egyszintű, egyoldalú fizikai egymás mellé rendelés helyett a minél átfogóbb, minél gazdagabb kapcsolatrendszert teszi lehetővé. Ennek alapján meghatározhatjuk a Világegyetem kiteljesedett állapotát is! Ez pedig olyan világállapot, amelyben minél gazdagabb módon kapcsolódnak össze egymással a Világegyetem kozmikus erői, a Természet életteli erői és az Ember tudati erői. A kiteljesedett világállapotban nemcsak az igaz, hogy minden világ-elem legalább egy másik elemmel, legalább egyfajta kapcsolatban áll – fordítva: a kiteljesedett világállapotban minden világelem minden más világelemmel minden lehetőség módon kapcsolatban áll. A kiteljesedett világállapot szemléletesen úgy képzelhető el, mint egy kozmikus agy, amelyben minden elem egy-egy idegsejtnek felel meg, és minden gondolat egy-egy kapcsolatnak. Ha ebben a kozmikus agyban minden idegsejt minden más idegsejttel kapcsolatban áll, akkor benne a gondolatok nem halnak el két elem között, fordítva, lavinaként hatalmasodnak el, láncreakcióként gyújtják ki gondolat-utódjaikat. Így válik a gondolat természetéhez hasonlóvá a Világegyetem, és válik maga is egy átfogó, mágikus aggyá, amelyben minden mindennel közvetlenül is összefügg. A Világegyetem így és ezáltal képes lesz arra, hogy kiteljesítse logikai természetét. Az a logikai alapelv ugyanis, amely szerint minden mindennel összefügg, így a Világegyetemben ölt valóságos testet, és hoz létre egy élőbb logikát, amelyben minden mindennel közvetlenül is összefügg.

A szerveződési létkör szerint tehát a Világegyetem szerkezete olyan, hogy benne minden elem a többi része vagy tartalmazója. A Világegyetem minden létköre tehát a felsőbb létkörökbe ágyazott és maga is belső létköröket nyit meg magában, amelyek végül elérnek a Világegyetem talapzatáig, a belső világfolyamatig. A Világegyetem olyan, mint egy fokozatosan egymásba-csúsztatott távcső. Minden távolság, ami az egyik létkört a másiktól elválasztja, eltüntethető, ha a létkörök egymás közelébe érnek, ha a Föld, az Élővilág, a Kozmosz, hasonló törvényeket követve hasonló folyamatokat indítanak el, és ezek a folyamatok hasonló irányt követve egybehangzanak, összecsengenek, kapcsolatot teremtenek a két létkör folyamatai között. A Világegyetem minden eleme olyan páros-tölcsérként fogható föl, amelynek felső tölcsére a Világegyetemre, alsó tölcsére a belső világfolyamatra nyílik. És a Világegyetem minden elemének minden létszintje élő természetű, és ezért képes más elemek megfelelő létszintjével közvetlen kapcsolatba is lépni.

Az emberiség rendeltetésének egyik színtere, hogy szellemi-lelki érzésbeli rokonságot tartson a Természettel és a Világegyetemmel. Ennek a rokonságnak, testvériségnek kiteljesítése a szellemi-pszichikai tér és a fizikai tér közelebb kerülését, érintkezését fogja előidézni. A Világegyetem anyagisága élőbb és szellemibb, érzéstelibb természetet nyer. A távolságok lecsökkennek, az élet értelemmel és természeti-kozmikus jelentőséggel töltődik fel. Az emberi értelem a Kozmosz, a végtelen titkaiban gyújt fényt. Csakis a belső és külső világ közelivé válása teheti lehetővé újfajta, élő kapcsolatok kiépítését a Világegyetemmel. Így juthat el az emberiség oda, hogy otthonos bensőségességben utazza be a Világegyetemet.

Biokozmosz

Gondolataink jó része esetleg közvetlenül a Kozmosz rezgéseinek agyrezgésekké átalakulásából eredhet. A Világegyetem minden jelensége rezgésekkel, hullámokkal kapcsolatos: látható és láthatatlan fényt, elektromágneses sugárzást bocsát ki, és vákuumhullámokat kelt. A fény pedig a leghatékonyabb információhordozó: képeket hordoz, magában hordja az őt létrehozó rendszer képét. A Világegyetem alapjelensége tehát, hogy minden része hullámok formájában folyamatosan szerteutazik, s bejárja a Világegyetemet. És amikor elér a fény egy állomásra, ott elnyelődik, akkor kigyújt egy belső képet, s ez a belső kép ismét csak rezgéseket kelt, s ezek a belső képek ismét csak útra indulnak, hogy újabb belső képeket keltsenek, s ezek a belső képek egyszer csak összeállnak, s megvalósulnak: a kép megszüli, megteremti, és megtalálja a módját, hogy magát a valóságba átépítse. Ehhez rendkívül érzékeny rendszerek kellenek, valóság-átalakító berendezések, belső képek alapján működő, s azokat valóra váltó üzemegységek. E belső képek alapján működő valósággyárak az élőlények, ilyen az ember, és ilyen minden élő kozmikus rendszer.

Alekszandr Csizsevszkij, a század első felének jelentős társadalom- és természettudósa, a heliobiológia (a Nap biológiai hatásainak átfogó tudománya) megalapítója vetette fel, hogy „lehet, hogy érzéseink és gondolataink csak gyenge visszhangjai a kozmosz vibrációinak.” (Ulrich Warnke kimutatta, hogy a Föld elektromágneses állóhullámai képesek bejutni szervezetünkbe, s ott elnyelődve átalakulni agyhullámokká, elektromos sejt-impulzusokká. A Kozmosz tehát képes merész ugrással belső képekké, belső fényfolyammá alakulni. Ez pedig figyelemreméltó módon egy értelemmel rendelkező átfogóbb belső fényfolyamba torkollik, amely a Világegyetem kozmikus vonatkoztatási alaprendszere. Ez a kozmikus vonatkoztatási alaprendszer nem más, mint belső, személyes világunk, a bennünk élő természeti értelem. Ez a természeti értelem az, amely a Kozmosz belsővé ugrott fényfolyamát megtekinti, s feltölti még belsőbb színekkel, fényekkel, értelemmel, hogy utána újra útjára indíthassa, hogy ettől a most kapott belső ragyogástól a belsővé ugrott kozmikus fényfolyam ismét kiugorhasson a valóságba, s újjászületve felragyoghasson. Magunkban hordjuk tehát a Világegyetem természeti alapját és újjáteremtőjét: a természetes alkotóerőt, a természeti értelmet.

Konstantin Zioutas a kozmikus rezgések mellett olyan kozmikus információforrást fedezett fel, amely átjárja a Világegyetem és szervezetünk egészét. A Világegyetemet az éjszakai égen fénylő, ún. fényes anyagon kívül elsősorban láthatatlan, „sötét anyag” tölti ki. A sötét anyag mibenlétét a csillagászok mindmáig nem tudták meghatározni, de összmennyisége a látható anyag tömegének kb. tízszerese.

Zioutas eredményei szerint, amelyeket 1990-től közölt fizikai szaklapokban, a kozmikus sötét anyag elsősorban gyengén kölcsönható részecskékből áll. A „gyengén kölcsönható” résecskék sokbillió részecske közül csak eggyel hatnak kölcsön. Az emberi szervezeten másodpercenként 10²⁰, azaz száztrilliónyi kozmikus „sötét anyag” halad át. Legvalószínűbb, hogy ez a kozmikus sötét anyag „axionokból” áll, azaz olyan 0 spinű (perdületű) részecskékből, amelyek – leegyszerűsítve – gyengén kölcsönható fényként foghatók fel, amely számára minden anyag túlnyomórészt átlátszó. A fizika legkülönbözőbb területén fellépő spontán jelenségek – radioaktív bomlás, spontán emisszió, stb. – éppúgy, mint a biológiai jelenségeknél az agyi idegsejtek spontán ingerületbe kerülése, vagy a Gonyaulax nevű fénykibocsátó élőlény fénykitörései (amelyek a lassúbb, hosszabb időtartamú fényváltozás mellett lépnek fel), valóságos, fizikai okra vezethetők vissza a kozmikus axion-áramok segítségével. A spontán jelenségek ugyanis a mai elképzelések szerint véletlenül keletkeznek. Ha ezt élesebben akarjuk megfogalmazni, akkor így hangzik: a spontán jelenségeket a véletlen okozza. Mivel azonban a véletlen fogalma szerint az a jelenség, amelynek nincs határozott oka, ezért a véletlen, mint magyarázó fogalom csak annyit ér, mint ha egy jelenség magyarázatául annyit adnánk: a jelenséget az ok-nélküliség okozza. A kozmikus gyenge-fény áramok azonban alkalmasak ezen spontán jelenségek előidézésére. A biológia egyik kulcsproblémája a DNS molekula ön-reprodukálásának, önmagát lemásolásának mechanizmusa. Könnyen lehet, hogy a DNS-újratermelés kiváltása a Világegyetem sötét anyagával, az axionok DNS-beli elnyelődésével, kölcsönhatásával kapcsolatos. A spontán és indukált fényemisszió az élő szervezetben biofotonok kiváltására alkalmas. Koherens fény a DNS-molekulában 10¹⁰-10²⁰-szorosra, tízmillió-száztrilliószorosra tud felerősödni.

Az élő szervezetek érzékenysége sokszorosa az élettelen anyagénak, ezért a kozmikus gyenge-fény kimutatására is az élő anyag a legalkalmasabb. Ahogy a csillagok fénye és neutrínósugárzása segítségével feltérképezhetjük a Világegyetem szerkezetét, úgy a Világegyetem sötét anyagának eloszlását a bioszféra élő anyagának segítségével mutathatjuk ki a legkönnyebben. Ez azt jelenti, hogy a bioszféra biofoton-sugárzásának tanulmányozásával ismerhetjük meg a Világegyetem valódi szerkezetének térbeli és időbeli jellemzőit.

A kozmikus axion-áram kölcsönhatva a Földi csillagokhoz viszonyított helyzete szerinti változásokat kell előidézzen. Valóban, a bioszféra legszembetűnőbb változásai, az évszak, napszak szerinti változások a Föld elmozdulásával, forgásával kapcsolatosak. A kozmikus „sötét anyag” részecskéi egyfajta kozmikus szélként élik el a Földet és befolyásolják az élőlények viselkedését. Az élettevékenységek valóban ritmikus, periodikus jelleget mutatnak, és ezek a periódusok – a napi, félhetes, hetes, havi, 11 éves, stb. – csillagászati periódusokkal egyeznek meg. Lehet, hogy a bioritmusokat ez a kozmikus szél (is) vezérli?

Nemcsak az élő szervezetek élettevékenységeinek ritmusa, az élettevékenységek vezérlése, hanem a gondolkodás maga is közvetlen kapcsolatban állhat ezzel a kozmikus széllel. Sőt, nemrégen váratlan bizonyíték bukkant fel az érzékszerveken kívüli érzékelés (röviden: ESP; ide tartozik a telepátia, prekogníció, jövőbelátás, stb.) és a csillagvilág kapcsolatáról. A „Tudományos Felfedezés Folyóirata” (Journal of Scientific Exploration, Vol. 11, No. 2. p. 109, 1997.) legújabb számában S. James Spottiswoode, a kaliforniai Megismerő Tudományok Laboratóriuma munkatársának kutatásairól számolt be.

Az érzékszerveken kívüli érzékelés, más néven „anomális megismerés”, fizikai mechanizmusát egyáltalán nem ismerjük. Első lépés lehet annak meghatározása, miféle fizikai jellemzőktől függ az anomális megismerés. Spottiswoode a telepatikus kísérletek sikerének esetleges időfüggését vizsgálta meg. Mindaddig nem kapott összefüggést a két mennyiség, az időpont és a sikeresség mértéke között, amíg át nem tért a csillagidő rendszerére. Az az idő, amit karóránk mutat, az európai zónaidő. A zónaidő a Nap járásához kötött, tehát a Föld és a Nap egymáshoz viszonyított helyzetével kapcsolatos. Mivel a Föld 365 napos periódusban kering a Nap körül, ezért naponta elmozdul az állócsillagokhoz képest. Egy nap alatt egy éves körülfordulás 1/365-öt részét teszi meg. Emiatt a nap ugyanazon órájának ugyanazon percében a csillagok nem ugyanabban az irányban látszanak, a Föld elmozdulása miatt látszólag elmozdulnak, a 24 óra 365-öd részének megfelelő idővel eltolódik az előző napnak megfelelő időpont. Az eltolódási idő a csillagidő és a zónaidő egy napjának különbsége, ami tehát 24 óra/365=3.95 perc, azaz napi kb. négy perc. A csillagnap tehát négy perccel rövidebb a 24 órás zóna-napnál.

Spottiswoode 1468 anomális kísérlet sikerességének mértékét vizsgálta meg. Meglepetésére azt az eredményt kapta, hogy a helyi csillagidő szerinti 13.5 óra körüli egy órás időszakban az ESP sikeressége 340%-kal magasabb az átlagosnál. Az eredmény olyan hihetetlen volt, hogy egy független adatsor vizsgálatával ellenőrizte. Ez a független adatsor 1015 kísérlet sikeresség-értékeit mutatta. A két adatsor (összesen mintegy 2500 mérés) mindegyike ugyanabban a csillagidő szerinti időszakban mutatott kiugró értéket: a 13.5 csillagidő-óra körüli egy órás időszakban. A két adatsor együtt már 450%-os kiugrást mutatott.

Spottiswoode megvizsgálta a lehetséges hibaforrásokat, és egyiket sem találta megfelelőnek az eredmények magyarázatára. Ha nem az eddig ismeretlen szisztematikus hiba okozza a jelenséget, akkor az ESP tevékenység erősen függ a Föld és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetétől! Hasonló jelenséget figyelt meg Karl Jansky 1931-ben. Jansky a Bell telefontársaság mérnökeként egy újonnan kifejlesztett rádióantennával mérte az akkor kifejlesztett rövidhullámú rádiótelefon-rendszer zajforrásait. Egy zajforrást azonban semmiféleképpen nem tudott kiküszöbölni. Egyszer csak felfedezte, hogy a zaj csúcsértéke minden nap az előző napi csúcsnál 4 perccel hamarább jelentkezik. Így fedezte fel Jansky a Tejútrendszer középpontjának rádiósugárzását és ezzel a felfedezéssel született meg a rádiócsillagászat.

Ha az Univerzum sötét anyaga valóban gyengén kölcsönható fényből áll, ez mindenesetre alapvető jelentőségű fordulatot fog hozni a csillagászat szemléletmódjában is. Ekkor ugyanis a kozmikus gyenge-fény adja a Világegyetem tömegének 90%-át, és ez valami olyasmi, mintha az emberi szervezet 90%-a fényből, képekből állna. Valójában az emberi szervezet túlnyomó részét víz adja. A vízről éppen napjainkban derül ki, hogy finomszerkezete rendkívül gazdag információk hordozója, vagyis a víz rendkívül hatékony képhordozó. Szervezetünk túlnyomó része tehát képhordozó, képfolyamok, képáramok rendkívül érzékeny felfogórendszere. A kozmikus képfolyam tehát közvetlen kölcsönhatásban állhat az emberi képfolyammal. Azzal az emberi képfolyammal, amelybe a kozmikus képfolyam beugrik, s amelyben megmártózva újjászületik, és újra kiugrik a valóságba.

Mi értelme annak, hogy az élővilág kozmikus ciklusokat követ? A hagyományos, darwini szemlélet alapján, az élővilágot irányító fejlődéstörténet a fajok közötti helyi villongásokon alapul. A darwini szemléletben csakis a fajok egymáshoz viszonyított életképesség-növekedése biztosíthat fennmaradási előnyt, tehát egy egyetemes, kozmikus tényező eleve kizárt (hacsak nem léteznek olyan fajok, amelyek a kozmikus információt más fajoknál hatékonyabban képesek helyi előnyökre váltani). Ha tehát a fajok élettevékenysége kozmikus kapcsolatot is mutat, annak nem közvetlen biológiai, testhez kötött funkciója van, hanem átfogó, amely a fajok egyetemes létfeladatával kapcsolatos. Ez a kozmikus élettevékenység, ha nem testhez kötött, akkor szellemi kell legyen. A biológia kozmikus kapcsolatrendszerének léte tehát magával vonja az élővilág egyetemes szellemiségének elismerését. Az élővilág egyetemes szellemiségének kozmikus természeti irányát fejezi ki. A gondolkodás a kozmosz szeme, a kozmikus szem, amelynek látása akkor nyitott, ha felszabadul a külső kényszerek alól, és a kozmikus fényfolyam értelmének érzékelése felé fordul.

A kozmosz szakadatlan tevékenységét mindenestül ritmusok hatják át. Mintha az egész égi-földi mikro- és makrovilág minden rezdülése folyton hatalmas és parányi égi dobok zenéjére táncolna. Az égi jelenségek – a Föld forgása, keringése, a Hold keringése, a naptevékenység ciklusai, a bolygórendszer periódusai, a csillagok változásai, a Világegyetem ciklikus működése – mind egyfajta ritmust követnek, s ezen ritmusok egymáshoz viszonyítása alapján érzékeljük a Természet egységes rendjét. A Természet rendje tehát a részeinek életét jellemző összehangzása. Ha a Természet rendjét csodáljuk, akkor a Természet életműködésének szabályozásában kifejeződő zeneiséget érzékeljük.

A kozmikus ritmusok az élővilágban is jelentkeznek. Régóta ismeretes például, hogy a különböző virágok különböző órákban nyílnak a középkorban a „virágórás kertekben” különböző időpontban nyíló virág-ágyások következtek egymás után, így mutatták a virágfajták kozmikus ritmusokra való érzékenységét. De mi az oka annak, hogy az egyik virág hamarabb, a másik virág később nyílik? A mai mennyiségi, materialista szemlélet alapján azt gondolhatnánk, hogy a később kinyíló virágnak több napenergiára van szüksége. De hogyan képzelhetnénk ezt a növények évszaki fejlődéséről? A cseresznye fejlődéséhez miért kéne kevesebb napenergia, mint az őszibarackéhoz? És ha szoláriumba tesszük a virágokat, akkor az elnyelt energiával arányosan hamarabb nyílnak ki a virágok?

Kísérletekkel kell eldönteni, milyen szerepet játszanak az egyes mennyiségi, minőségi és ritmustényezők. Az üvegházi növénytermesztés tapasztalatai mutathatják meg, hogy termeszthető-e tetszés szerint időtartományokban tetszés szerinti növényfajta. Meg lehet-e gyorsítani a besugárzás erősségének növelésével a növényfajták növekedését, érését? És ha nem, akkor mi annak az oka? Mire vár az őszibarackfa a mindennapos sugárözön közepén? Ugyanaz a Nap ragyog fölötte, minden nap, lángol az ég, de az őszibarackfa hetekig, hónapokig vár. Vár valamire, ami bekapcsolja a génjeit, amitől a növekedést, virágzást szabályozó gének aktivizálódnak. Vár, amíg kivárja évszakát. De miféle fizikai tényező rejlik az évszakváltozás mögött? A Nap sugárzásának minősége bizonyára nem változik a földi évszakoktól függően, mert maga a napsugárzás forrása nem a földi évszakok függvényében változik. Talán a Föld adott körzetén beeső napsugárzás szöge, vagy a napszakok hossza számít? Ha igen, akkor az őszi napsugárzás beesési szögével (az őszi napszakok hosszának megfelelően) besugározva ugyanazt a növényt (barackfát), már tavasszal, télen, vagy ősszel is el lehetne indítani a barackfa virágba borulását. És ha sem a Föld, sem a Nap az oka a barackfa virágba borulásának, akkor két tényező marad: az egyik a kozmikus szél, az axionsugárzás és a földfelszín irányának a Föld keringése miatti megváltozása (az évszakok változása a csillagos égre vonatkozó rálátást ad); a másik a növények belső időzítése, saját biológiai órájuk szabályozása. A kettő megkülönböztetése nem könnyű, és bizonyos esetekben elvileg lehetetlen feladat.

A növényeknek meghatározott intenzitású és energia-eloszlású besugárzásra van szükségük. Eddig kellően fel nem derített okok miatt a napsugárzásnak nemcsak intenzitása, de színképi energia-eloszlása és finomszerkezete is lényeges pl. a paradicsom fejlődésében. A napsugárzás hatásán túl egyéb hatások ( pl. részecskesugárzás) is szerepet játszanak. A Világegyetem nem látható anyaga, axionsugárzása is jelentős biológiai szerepet játszhat. Kísérletek szerint változatlan környezeti feltételek között is megmarad a biológiai ritmusok legnagyobb része (ld. Zioutas, Physical. Letters B, 1990).

Mivel a kozmikus szél biológiai hatásainak léte csak nemrégen vetődött fel, mindmáig a legtöbb biológus a biológiai óráknak tulajdonítja az élőlények ritmikus változásainak szabályozását. Tény, hogy a vérnyomás, a pulzus és a legkülönbözőbb betegségek nagymértékű napi változást mutatnak:

- magas vérnyomás: a legmagasabb a reggel utolsó óráitól a délután közepéig, legalacsonyabb elalvás után.

- reumás ízületi gyulladás: a tünetek a felébredés után a legerősebbek.

- csontgyulladás: a tünetek délutánra és estére romlanak.

- allergiás nátha (az orrgyulladás, szénanátha kíséretében): a tüsszentés, az orrfolyás, az orr eldugulása rendszerint az ébredés utáni órákban erősebb, mint a nap folyamán.

- asztma: a legtöbb páciensnél a tünetek fellépése több, mint százszor valószínűbb az ébredés előtti órákban, mint a nap folyamán.

- torokgyík: mellkasi fájdalom és szívritmus-rendellenességek leggyakoribban az alvás során.

- a menstruációs ciklus leggyakrabban a reggeli órákban kezdődik.

- a szívrohamok leggyakrabban néhány órával az ébredés után lépnek fel.

Vannak olyan időszakok, amikor a gyógyszerek bevétele akár százszor is hatékonyabb, mint egy másik napszakban! Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a reggeli órákban mennyivel frissebb, élesebb az elménk. A népi megfigyelés közmondásban is kifejeződik: reggel kell megfogni a napot! Az, hogy elménk frissessége mennyiben oka és mennyiben következménye szervezetünk biológiai állapotainak, különös kérdés. De bármelyik eset következzen is be, a szervezetünket és az elmeműködésünket befolyásoló hatás kozmikus tényezők függvénye lehet.

Nemcsak a szervezetbe beépült környezeti napi ciklusok, hanem még inkább ezen periódusok enyhe változékonysága, ingadozásai utalnak arra, hogy az élettevékenységek nagyon finom hatásokon alapulnak, amelyek a génekben gyökerező időérzékelőket, kronomokat (kronosz: idő, genom: génállomány) érik. Ezen periódusok mindegyike képes hirtelen vagy fokozatosan, vagy akár folyamatosan megváltoztatni. A Minnesotai egyetem Kronobiológiai Laboratóriumában Franz Halberg és kutatócsoportja munkája nyomán több, mint négy évtizede halmozódnak fel biológiai mérések világ-adatai. Ezek az észlelések szemléletesen mutatják a ritmikus biológiai változások egyetemességét és kritikus jelentőségét. A periódusok időskálája a napi, heti, havi, évi és tizenegy éves ritmusokat követi, de találtak hét-körüli, fél hét körüli (kb. 3.5 napos) periódusokat is. A fizikusokra vár a feladat, hogy az ezeknek a periódusoknak megfelelő geológiai és kozmikus frekvenciákat megtalálják.

A biológiai ritmusokkal foglalkozó kutatók, a kronobiológusok tudománya napjainkban jelentős áttörést ért el. A szervezet egészének vizsgálata mellett most jutottak el a molekuláris elemzésig, és megtalálták azokat a géneket, amelyek egyes fehérje-összetevői szabályozzák a biológiai órák működését. A molekuláris szinten a biológiai óra rezgésben lévő fehérjék rendszere, amelyet genetikai információt átíró molekulák vezérelnek. Ezek olyan fehérjék, amelyek képesek egyes gének be- és kikapcsolására. Azt már 1972-ben felfedezte Robert Moore és Irving Zucker, hogy a patkányoknál a napi ritmus vezérlésének agyi központja az úgynevezett szuprakiazmatikus mag. Az első óra-gének meghatározása után az amerikai nemzeti tudományos alap 11 millió dolláros támogatást adott a további kutatásokhoz. Ha megértjük a szervezet ritmusainak biológiai alapját, az más betegségek gyógyítását is elősegítheti, mint a hirtelen időzóna-ugrás a repülőutak során ( a „jet lag”) okozta fáradékonyság, a műszakváltásból eredő terhelhetőségi problémák, vagy az alvászavarok.

A madarak tobozmirigye olyan rezgést állít elő, és egyben fényérzékelő, amely a madarak szervezetének működését és viselkedését a melatonin nevű hormon kiválasztásával szabályozza. A melatonin működésének egyik fő helye a hipotalamusz szuprakiazmatikus magja és több olyan képződmény, amely a látás folyamatával kapcsolatos. A kronobiológia legújabb eredményei szerint tehát a kozmikus ritmusok genetikai változásokká tevődnek át, géneket kapcsolnak ki-be, agyközpontokat aktiválnak, hormonok termelését indítják be. A távoli, kozmikus folyamatok így egyfajta módon felerősödnek az élő szervezetekben. A legmegdöbbentőbb az, hogy ezek szerint az élettevékenységek éppen ezzel a kozmikus távkapcsolattal tartható fenn! Maga a szervezet érzékenysége a kozmikus hatásokra egyfajta átfogóbb életjelenség, egy átfogóbb, kozmikus ingerlékenység kifejeződése. A kozmikus ingerlékenység jelenségében a kozmikus hatások a szervezetben felerősödnek a helyi hatásokhoz képest, szabályozó, szervező tényezővé lépnek elő. De miért szükséges az élettani működések kozmikus vezérlése? Ha a Világegyetem csupán élettelen anyagcsomók fizikai halmaza lenne, akkor a biológiai rendszerek vezérlése miért alapulna éppen olyan hatásokon, amelyek rendkívül távoliak, gyengék, és amelyek többnyire csak áttételesen játszanak szerepet a földi környezetváltozásaiban? Miért rezonálnak a biológiai tevékenységek a távoli, kozmikus dobok hangjára? Abból, hogy az élettevékenységek szervezése a kozmikus tényezőkön alapul, következik, hogy a kozmikus jelenségek maguk is egyfajta élettevékenység kifejeződései. A földi élettevékenység szükségképpen a kozmikus élettevékenységeken kell alapuljon. A földi élettevékenység vizsgálatával tehát a kozmikus élettevékenység vizsgálatához is közelebb jutunk.

Franz Halberg és kutatócsoportja nemzetközi adatbank felállítását javasolja, amelyben az egyes betegség-jellemzők mellet az adott időpontokat is feltüntetnék. Egy ilyen adatbank átfogóan, a születéstől a halálig (International Womb-to-Tomb Initiative, IWCI) lehetővé tenné a betegség-jellemzők időbeni változásainak elemzését. Az időbeni a adatok mellett a földrajzi szélesség és hosszúság adatait is fel kell tüntetni, hiszen a kozmikus hatások függenek a Föld állásától. Mindez lehetővé tenné, hogy a betegségek ritmikus változásait összevethessük olyan kozmikus jellemzőkkel, mint a Föld geomágneses indexe, a földmágneses tér értéke és változásai, a napfoltszám, holdfázisok. Nemrég kimutatták, hogy a szívizom-infarktus fellépési gyakorisága megnő a mágneses viharok után, különösen a magasabb szélességeken, a sarkkörhöz közelebb, ahol a Föld saját mágneses erőterének védelme a kozmikus viharokkal szemben gyengébb. A betegségek diagnózisához, kezeléséhez, megelőzéséhez szükséges ez a nemzetközi adatkönyvtár. A kronobiológia segítségével az emberiség jelentős lépést tehet előre az orvostudomány fizikai, kozmofizikai megalapozásában.

Hogyan alakulnak ki a belső biológiai órák? Honnan tudják a sejtek, hogy miféle ritmust kell követniük? Ha nem a külső kozmikus ritmusokat követik, és ezektől elszigetelve is megőrzik a periódusukat, akkor ezek a sejtek önálló ritmusai? Ha a sejtek maguk tudnák a ritmusokat, ez azt jelentené, hogy valami mélyebb tudással bírnak a Világegyetem szerkezetéről, amit nem tanulással sajátítottak el, hanem a Kozmosz elsődleges alapritmusait hordozzák, még abból a korból, amikor a Kozmosz mai anyagi formái nem léteztek. Ha a biológiai óra elsődleges tudásról, önállóságról látszana tanúskodni, akkor alaposan meg kéne vizsgálnunk, megtanulhatta-e a sejt ezt a periódust, létezik-e olyan kozmikus ciklus, amely ezt kialakíthatta. Ha a két periódus, a kozmikus és a biológiai megegyezik, akkor elvileg még mindig azt mondhatjuk, hogy az elsődlegesség kérdése eldöntetlen – hiszen a Kozmosz ugyanúgy tanulhatta a biológiától a ritmus kialakítását, mint az élőlények a Kozmosztól. Az a lehetőség, hogy a Kozmosz tanult el egy biológiai ritmust a biológiától, azt jelentené, hogy előbb létezett élet, mint a Világegyetem, előbb vett fel ritmusokat, mint ahogy a Tejútrendszer kialakult, előbb lüktetett, mint ahogy a Naprendszer és a bolygók forgása kialakult, és ez a lüktetés valamiféle módon befolyásolja a Naprendszer viszonyait. Ez a felvetés képtelennek tűnhet. Magam is csak úgy jutottam erre a látszólag képtelenségre, hogy filozófiai vizsgálataim során számomra bebizonyosodott, hogy a Mindenség az Ősélet óceánjának egy szigete, a mindent átható elsődleges életelv egy megnyilvánulása.

1997. szeptember 2-6-ig a Magas Tátrában, Stara Plesoban egy kronobiológiai konferencián vettem részt. Ez a számomra rendkívül izgalmas találkozó a „Chronobiology and its Roots on the Cosmos” (A kronobiológia és kozmikus gyökerei (címet viselte. A konferencia elnöke Franz Halberg, a Minnesotai egyetem kronobiológiai laboratóriumának igazgatója volt, fő szervezője pedig Miroslav Mikulecky, a szlovákiai Komenius Egyetem orvosi klinikájának munkatársa. Az előzőekben leírtam, hogy „A periódusok időskálája a napi, heti, havi, évi és tizenegy éves ritmusokat követi, de találtak hét-körüli, és fél-hét-körüli (kb. 3.5 napos) és fél-év-körüli periódusokat is. A fizikusokra vár a feladat, hogy ezeknek a periódusoknak megfelelő geológiai és kozmikus frekvenciákat megtalálják.” E találkozó után már többet mondhatok a heti periódusok eredetéről is.

A hét nap körüli periódus létezésének megalapozott kísérleti kimutatása elsősorban Ladislav Dérer, (cseh)szlovák akadémikus, belgyógyász professzor nevéhez fűződik. Dérer 1897-ben született Pozsonyban. Az első világháborúban megsebesült, és a nyíregyházi kórházba került. A közel hétnapos (latin szóval: circaseptan) periódus létét már a régi görögök is ismerték. Egy fertőző betegség tüneteinek fellépése és lefutásának kimenetele között már Hippokratész, Galenus és Avicenna is észrevette a hétnapos időtartam kitüntetett szerepét. Hildebrandt és Brandt-Reges statisztikai módszerekkel mutatták ki, hogy a betegség első tüneteinek fellépte és a láz „kritikus napja” közti időszakban a hétnapos ciklus kiemelkedő szerepet játszik, a 2-analízis megerősítette ennek a periódusnak nem-véletlenszerű mivoltát. Svante Arrhenius, a fizikai-kémia Nobel-díjjal kitüntetett megalapozója 1902-ben jutott el a hétnapos biológiai ciklus létének felismerésére. Meg akarta állapítani, hogy mennyi időre van szüksége egy biológiai szervezetnek egy fertőzés fellépte után az antitestek kialakításához. Ezért egy kecskét 40 milliliter kolera bacilussal fertőztek meg, és naponta vizsgálták a vér agglutinin tartalmát. A kezdeti erősebb növekedés után az agglutinin koncentrációja 7-8 nap után érte el a maximumot. A hétnapos periódus nem a civilizációs héthez, a hétköznapok-munkaszüneti napok periódusához kötődik, mert független attól, hogy a hét melyik napján kezdődik.

Ma már a hétnapos biológiai periódus kitüntetett szerepét jóval alaposabban feltérképezték. Kimutatták például, hogy a szívverés ütemében is fellép a hetes ciklus. Hübner az egyik vese eltávolítása utáni DNS-szint és a mitotikus sejttevékenység szintjében éles 7 napos csúcsokat talált. A lecsukott szem szivárványhártyájának, a retinának spontán ingerületbe jutásában éppúgy kimutatták a hétnapos (és a 3.5 napos) periódus kitüntetett jelenlétét, mint az agy neuronjainak kisülésében! Elkülönített izomsejtek, egysejtűek, vérlemezkék, az élesztőgomba és a cianobaktérium ugyancsak ismerik és mutatják a hétnapos ciklust. De mi az alapja ezen ciklus fellépésének? Miféle kozmikus ciklussal áll kapcsolatban szívünk és immunrendszerünk? Létezik-e olyan kozmikus ciklus, amely kialakíthatta ezt a hét nap körüli, ugyanakkor nem szigorúan szabályos periódust? Igen, létezik, és ez a Naptevékenységhez kapcsolódik!

Bár az gondolhatnánk, hogy a hétnapos ciklus a holdhónaphoz kapcsolódik, lévén a 28-napos holdhónap negyede, ezt az esetleges holdhatást mindmáig nem tudták kimutatni. Azt azonban Jan Sitár, a Brno-i Poliklinikai Kórház belgyógyász professzora kimutatta, és a konferencián erről részletesen be is számolt, hogy a Hold hatást gyakorol az emberek agresszivitására. 2447 erőszakos bűncselekmény és 1028 öngyilkosság adatait dolgozta fel. Megállapította, hogy azok a hirtelen megfontolás nélküli (impulzív) támadások (1473 eset), amelyek rendszerint nem eltulajdonítási és szexuális indítékúak, rendkívül szorosan követik a meteorológiai frontok hirtelen változásait. Ugyanakkor a rablások (753 eset) és a nemi erőszak (166 eset) nem mutatnak összefüggést a meteorológiai frontokkal, viszont gyakoriságuk a szinodikus (a Földről látszó) holdciklussal kapcsolatosan változik, mégpedig az első és az utolsó negyedben a leggyakoribb. Hasonló változást talált a vérkeringési zavarok okozta elhalálozások gyakoriságában. Hogy ennek mi a valódi oka, mindmáig nem tisztázott. Ebben szerepet játszhat a Hold légkörre gyakorolt árapályhatása révén a Föld mágneses ereje.

Annál meglepőbb, hogy a hétnapos biológiai periódust a Napból kiáramló elemi részecskék, a napszél sebességében is kimutatatták (Gonzalez et al., 1993.; Cornelissen, Halberg, 1994.)! Vernova és munkatársai (1983) a napfoltok összterületének változásában észlelte a hétnapos periódus létét. Valóban, a Nap tengely körüli forgásában létezik egy 28 nap körüli periódus. A Nap nem merev testként forog tengelye körül, hanem úgynevezett differenciális rotációt mutat, azaz tengely körüli forgása (rotációja) különbséget mutat a különböző egyenlítő fölötti szélességek szerint. A Nap egyenlítőjén a tengely körüli forgás időtartama 25-26 nap, a Nap északi és déli sarkai felé a forgás egyre lassabb, a sarkoknál 37 nap körüli. A Föld a Nap egyenlítőjéhez közeli síkban kering a Nap körül, és hol a Nap északi, hol a déli félgömbjét látja. Mivel a Nap a Földhöz hasonlóan mágneses térrel bír, és forgástengelyének északi és déli sarkához közel esik mágneses terének északi és déli sarka, ezért, ha a Föld a Nap északi félgömbjét látja, akkor a délihez képest ellentétes előjelű mágneses tér éri a napszél kiáramlásával. Így az egyenlítő-közeli25-28 napos periódus két alperiódusra oszlik, és ezen alperiódusok időtartama 13-14 nap. De ezen alperiódusok még tovább osztódnak, mivel a naptevékenység kitörései során az északi mágneses tér időnként betör a délibe és fordítva. Emiatt a napszél szerkezete négy tartományra, úgynevezett szektorokra oszlik, és így 25-28 napos napszél-ciklus is átlagosan négy, körülbelül hétnapos időtartományt jelent. Így tehát a napszél szektor-szerkezete hétnapos periódust mutat. A napszél hétnapos periódusa azonban nem szigorúan állandó, hol erősebb, hol gyengébb, hol hosszabb, hol rövidebb, hol jelen van, hol nincs, aszerint, hogy a naptevékenység hogyan alakul. Halberg és munkatársai arra a megdöbbentő felfedezésre jutottak, hogy a szívverés hétnapos ciklusának erőssége a napszél hétnapos ciklusának erősségével párhuzamosan változik! Megfigyelték, hogy ha az emberi szívverés ritmusának hétnapos ciklusát összevetik az egynapos ciklus erősségével, a kettő aránya (Sz7/Sz1) több mint kétszeresére nő, ha a napszél hétnapos ciklusa megerősödik. A hétnapos ciklus tehát nemcsak a génekben gyökterező, elsődleges vagy tanult periódus, hanem ma is érzékeny kapcsolatban áll a naptevékenységgel! A naptevékenység viszont nemcsak a napszél szektorszerkezetét, hanem a bolygóközi mágneses teret is befolyásolja, és így a Föld magnetoszféráját is. A Stara Plesoá-i konferencián Prigancova, a pozsonyi geofizikai intézet munkatársa közelebbi adatokat mutatott be a geomágneses tér változásainak hétnapos periódusáról. A geomágneses tér változásainak periódusai a Nap forgásával (hétnapos ciklus) és a naptevékenységgel (11 éves ciklus) kapcsolatosak. Prigancova a földmágneses tér Hurbanovóban óránként mért értékeinek időbeli változásait vizsgálta meg. Észrevette, hogy a földmágneses tér értékei nemcsak általában függnek a naptevékenység 11 éves ciklusától, hanem ezen belül a páros és a páratlan sorszámú ciklusok különbözően viselkednek. Ez azért nem meglepő, mert a 11 éves naptevékenységi ciklus valójában 22 éves, hiszen 11 évenként a Nap mágneses tere előjelet vált, az északi és déli mágneses pólus felcserélődik. A Föld mágneses tere eközben nem változtatja meg polaritását, az északi sark közelében marad az északi mágneses pólus. A napszél által hozott mágneses tér elsősorban akkor vált ki heves mágneses viharokat, amikor az északi földgömbre déli polaritású mágneses napszél érkezik, mert ekkor az ellentétes irányítású erővonalak összekapcsolódhatnak és a mágneses tér energiája robbanásszerűen felszabadulhat. Ezért a páros és a páratlan sorszámú napciklusok különböző előjelű mágneses teret hoznak magukkal különböző erősségű hatást gyakorolnak a Föld mágneses terére. A napi változásokat kiszűrte adataiból, hogy jobban láthassa a fennmaradó jelenségeket. Azt a figyelemreméltó eredményt kapta, hogy a földmágneses tér változásainak periódusában a 27 napos, 13.5 napos, 9 napos és a 6.75 napos periódus amplitúdója, erőssége a legkiemelkedőbb. A páratlan sorszámú napciklusokban (a 17, 19, 21-es ciklusokban) azonban a 6.75 napos periódus nem olyan erős, mint a páros sorszámúakban (18, 20, 22-es ciklusok). A 6.75 napos periódus különösen a páros sorszámú napciklusok leszálló ágában erős ez pedig a naptevékenység egyfajta alapjáratának létére utalhat. Arra, hogy a naptevékenység lázas szakaszában a heves kitörések nem olyan szabályosak, mint a nyugodtabb időszakokban. A naptevékenység alapjáratának szabályossága egyfajta Nap-szívverés létére utalhat. Ez az eredmény a napfizikusok számára is érdekes lehet.

Franz Halberg előadásaiban többször is utalt arra, hogy a biológia felbecsülhetetlen szolgálatokat tett már a csillagászatnak, és ma is olyan eredményeket tud felmutatni, amelyek irányadók lehetnek az asztrofizikai kutatások számára. Gondoljunk csak bele: az emberi szívverés változásait tanulmányozva felfedezhető a naptevékenység alapjáratának léte! Az emberi agy idegsejtjeinek spontán kisüléseinek vizsgálata elvezethet a földmágneses tér változásainak alaposabb ismeretéhez! De a konferencián elhangzottak olyan következtetések is, amelyek a Naprendszer kialakulásának biológiai gyökereit érintik. A biológiai ritmusok tanulmányozásával így a korai Naprendszer és a Világegyetem kutatásának újfajta lehetősége tárul fel.

Az előzőekben már leírtam, hogy az emberi szívverés üteme hétnapos ciklust mutat, és ennek a hétnapos változásnak erőssége a naptevékenység alapjáratának erősségével együtt változik. Legyen bármilyen meglepő, vagy akár szívdobogást fokozó ez a kapcsolat az emberi szívverés és a naptevékenység között, mégis mindkét változó elég egyértelműen mért érték ahhoz, hogy az összefüggés világosan felismerhető legyen. A naptevékenység hétnapos változását legélesebben a Nap úgynevezett korona-indexe mutatja, amely a napkorona magas hőmérsékletén ionizált elemek fénykibocsátásának elemzésén alapszik. E két látszólag olyan távol eső változó, az emberi szívverés üteme és a naptevékenység alapjáratának ciklikussága azonban még mélyebb összefüggés is felismerhető. A szívverés hétnapos ciklusa ugyanis a napos ciklushoz képest a közvetlenül megszületésünk utáni években különösen erős, és felül is múlja a napi változás mértékét. A későbbi évek során a hétnapos ciklus erőssége lecsökken a naposakéhoz képest. A jelenség okát keresve két magyarázatot találhatunk. Egyik, hogy felnőtté válásunk során a napos ciklus felerősödik, egyre mélyebben beidegződik egy tanulási folyamat révén. Ez a magyarázat akkor él, ha a hétnapos ciklus nem gyengül az évek során. Ha azonban nem az egynapos ciklus erősödik, hanem a hétnapos gyengül, akkor ez azon alapulhat, hogy egyéni fejlődésünk nagy vonalakban a földi élet egészének evolúcióját követi, azaz a csecsemőkor a földi élet evolúciójának legkorábbi szakaszának felel meg, míg a későbbi évek során az evolúció egyre későbbi szakaszait jellemző változások lépnek fel egyéni fejlődésünkben. Ebben az utóbbi esetben az egynapos ciklus viszonylagos gyengesége azt jelezheti, hogy a földi evolúció korábbi szakaszaiban a Föld forgásához kapcsolódó élettevékenységek később alakultak ki, mint a naptevékenység alapjáratához kapcsolódó hétnapos ritmusúak! Ez például akkor fordulhat elő, ha az élet a Naprendszerben nem a Földön alakult ki, hanem valahol a korai Naprendszer tengely körüli forgást nem végző körzetében, és innen került a már kialakult élet később a Földre, ahol lassan megtanulta a napos periódust. Igen ám, de a korai Nap mai tudásunk szerint gyorsabban forgott a mainál, és ezért a ma hétnapos naptevékenységi periódusnak 4-5 milliárd évvel ezelőtt jóval rövidebbnek kellett lennie. Azonban a Naprendszer korai állapotában, a Föld kialakulása előtt a Naprendszer még nem bomlott szét bolygókra, hanem egy többé-kevésbé egységes anyagfelhőként a Nap közelében a Nappal együtt forgott, a Naptól távolodva egyre inkább lemaradt a Nap tengely körüli forgásától. Így előfordulhatott, hogy az élet kialakulása az egy napforgás alatt éppen hét nappal lemaradó távolságban ment végbe – a kérdés közelebbi vizsgálatot igényelne. Mindenesetre arra a megdöbbentő felismerésre juthatunk, hogy az emberi szívverés mértékének vizsgálatával új eszközt nyertünk a korai Naprendszer vizsgálatára! Ez valami olyasmi, mintha egy újfajta, ráadásul biológiai természetű kozmogóniai távcsövet találtunk volna fel, amely belelát a Naprendszer korai történelmébe! Halberg azt az elképzelést vetette fel, hogy a hétnapos szívciklus azért erősebb az élet kialakulásakor a naposnál, mert az élet a tenger mélyén alakult ki, ahol a geomágneses hétnapos periódus szerepe nagyobb, mint a napos ciklussal változó fény- és hőmérséklet hatása. Igen ám, de az élet a Földön legalább 3.5 milliárd évvel ezelőtt már jelen volt, és akkor a Napnak – mai tudásunk szerint – még jóval gyorsabban kellett forognia. Mindenesetre a hétnapos periódus kitüntetett szerepe érdekes csillagászati kérdéseket vet fel. Megfigyelhető-e más, a Naphoz hasonló csillagok koronaindexében ez a hétnapos periódus – és a Naphoz hasonló, csak éppen fiatalabb csillagoknál rövidebb-e a koronaindex ciklusa? A hétnapos tevékenységváltozás csak a Nap egyenlítői övezetében figyelhető meg, vagy magasabb szélességeken is? Ha a koronaindex inkább globális mennyiség, akkor ez a hétnapos ciklus globális, a Nap egészét érintő természetét bizonyítja! Ez viszont a naptevékenység magból kiindulása mellett jelent újabb döntő érvet. Halberg észrevett egy másik furcsa jelenséget is. Amíg a szívverés mértéke a Föld mágneses terének változásait követi, amely függ a bolygóközi mágneses tér hatásától, addig a vérnyomás változása az eddig mért egyetlen esetben a bolygóközi tér mágneses előjelének átfordulását megelőzi, mégpedig egy-két nappal! Az ok-okozatiság ilyen furcsa látszólagos megfordulása arra utalhat, hogy a bolygóközi mágneses tér előjelváltását rendkívül finom folyamatok előzik meg, és az emberi vérnyomás éppen ezekre a rendkívül finom folyamatokra érzékeny, éppen ezekkel áll különösen érzékeny kapcsolatban. Ez pedig valami olyasmi, mint amikor ránk előbb hat egy felénk tartó autó látványa, amely, mint hírnök, előrekürtöli a bekövetkező eseményt, és erre a látványra előbb reagálunk, mint magára az autóra. Ebben az esetben pedig szervezetünk biológiájának vizsgálata újabb jóslatot ad a csillagászat számára: létezik egy olyan fizikai folyamat, egy kozmikus hírnök, nevezzük „mágneses előképnek”, amely egy-két nappal megelőzi a mágneses tér előjelváltását. Ha ezt sikerül kimutatni, akkor a naptevékenység előrejelzéséhez kapunk egy hatékony eszközt, ugyanis a bolygóközi tér előjele a naptevékenységgel áll igen szoros kapcsolatban. A mágneses előkép léte magyarázhatja a Burr által észlelt hasonló időrendi anomáliát. Harold Saxton Burr, az amerikai Yale egyetem neuroanatómia professzora a negyvenes-ötvenes években több mint egy évtizedes mérési sorozattal mérte a fák hosszútávú alappotenciálját. A fa törzse mentén az épp gyarapodó évgyűrűbe helyezte el az ezüst-ezüstklorid elektródokat egymástól egy méterre, és mérte a köztük fellépő feszültségkülönbségeket. A feszültségkülönbség (a potenciált) figyelemre méltó módon napi, havi és évszaki változásokat mutatott, sőt, az éves változások a napfolttevékenységgel párhuzamos feszültségértékekre utaltak. A napi változás a Föld elektromágneses tevékenységével függ össze, a havi a Holdéval, a napfolttevékenységgel kapcsolatos a Napéval. Burr ezután külön elkezdte mérni a Föld elektromos alappotenciáljának időbeli változását, a nedves földbe helyezett elektródok segítségével. 1956. szeptember 14-én délután 4-kor heves vihar tört ki, erős szelek, szakadó eső kíséretében. A föld és a fa állapotának fotoelektromos feljegyzései figyelemreméltó jelenséget mutattak. A fán a felső elektróda volt a pozitív, 40-50 millivolt körüli értékkel órákkal a vihar előtt, a földben lévő elektródás közül a délebbre eső 60 millivolt feszültségkülönbséget mutatott. A föld alappotenciálja 4-5 órával a vihar kitörése előtt kezdett 10 millivolt értékű ingadozásba az átlagérték körül! A vihar kitörésekor hirtelen lecsökkent 20-30 millivolt negatív potenciálra. A vihar elmúlásával visszaállt a 60 millivoltos pozitív érték. Ezután lassan lecsökkent az aznap reggeli alacsonyabb érték felé. Nagyon hasonló változás lépett fel a fa elektromost potenciáljában. A potenciál valamivel hamarabb fordult meg, mint a földé, és kissé lassabban változott. Belső világunk belső csatornái tehát közvetlenül és rendkívüli érzékenységgel kötnek össze kozmikus végtagjainkkal, a Nappal, a Holddal a csillagokkal. Ez az összeköttetés a külső folyamat mágneses előképének érzékelésén alapszik, amely órákkal előzheti az előrejelzett folyamat külvilági lezajlását.

Fred Hoyle, a világhírű csillagász egyike azon kevés csillagásznak, aki érzékeli a csillagászat és a biológia kapcsolatát, és már régóta kutatja a Világegyetem és az élet összefüggéseit. A csillagközi anyag színképének elemzésével és ennek elméleti modellezésével arra az eredményre jutott, hogy a csillagközi anyag túlnyomórészt szerves anyagból áll! A Tejútrendszer körülbelül százmilliárd (10¹¹), átlagban naptömegű csillagból áll (2x10³³ gramm), tehát tömege körülbelül (10¹¹x10³³=10⁴⁴ gramm). A Tejútrendszer csillagközi szerves anyag tartalma ennek tízezred része, 10⁴⁴ gramm. De honnan eres ez a hatalmas mennyiségű szerves anyag? A csillagok anyaga mai tudásunk szerint túlnyomórészt hidrogénből és héliumból áll, s a szerves anyaghoz szükséges szén, nitrogén, oxigén legfeljebb egy-két százalékát teszi ki. A csillagszéllel a csillagközi térbe kiáramló anyag összetétele szintén a csillaganyag átlagos összetételéhez közeli, túlnyomórészt hidrogént és héliumot tartalmaz. A csillagközi anyag tehát csak akkor állhat túlnyomórészt szerves anyagból, ha túlnyomórészt nem a csillaganyagból keletkezik! Mivel a Világegyetemben körülbelül ugyanannyi galaxis, van, mint csillag a Tejútrendszerben, ezért a Világegyetem csillagközi anyagának teljes szerves anyag tartalma kb. 10⁵¹ gramm. Ha a szerves anyag egyfajta életet hordoz, akkor a Világegyetem egészét átjárja egy kozmikus életadó tényező, amely képes szerves anyag létrehozására! A kozmikus életadó tényező létére egyéb tényezők is utalnak.

Itt vannak például a mikroorganizmusok. Ezek a parányi élőlények sok olyan tulajdonságot mutatnak, amelyek nem magyarázhatók a földi feltételekhez történt alkalmazkodással. Egy Streptococcus mitis baktérium-törzset két év múlva életben találtak egy Holdon hagyott műszeren. Túlélte a nulla-körüli nyomást és szélsőséges, több, mint 400 fokos hőmérsékletváltozást. Nassim és James (1978) olyan erős radioaktív sugárzásnak tettek ki baktériumokat, amelyek erőssége a földi természetes sugárzás több milliószorosa, és amelyek ezen baktériumok DNS-ét több mint 10 000 helyen törték szét. Sebaj! A baktériumok fogták magukat, levágták a hibás részeket, és a hiányzó részeket bemásolták a DNS megmaradt, egészséges helyeiről, azokról a helyekről, melyeknek összetétele és sorrendje pont megfelelt a roncsolás előtti állapotnak. Nemcsak a baktériumok, hanem sokkal fejlettebb életformák, kovamoszatok is mutatnak hasonló megdöbbentő életképességet. Képesek élni az emberre halálos sugárzási dózisnál sokkal erősebb sugárzási környezetben, radioaktív anyagok, plutónium, stroncium, amerícium rendkívül magas koncentrációjában, radioaktív tavakban is. Sőt, nemcsak, hogy életképesek maradnak, de egyenesen rendkívüli hajlamot mutatnak egyes radioaktív anyagok iránt. Több, mint nyolc kiló radioaktív hulladék anyagot tartalmazó tavakban vígan élnek az algák, túlnyomórészt kovamoszatok, és a szervezetükbe a környező vízénél is nagyobb mértékben építenek be radioaktív anyagokat; az amerícium például hárommillió-szoros, a plutónium egyes izotópjait 400 milliószoros relatív, a radioaktív környezetéhez viszonyított gyakoriságban találták meg!. A tó összes radioaktív anyagának 95%-a a tó növényeiben halmozódott fel! És a nagyenergiájú röntgensugarak, gamma-sugárzás, alfa- és bétarészecskék ostroma alatt gazdagon burjánzó kovamoszatok tartalmazzák a tó összes plutónium-tartalmának 99%-át. Így elképzelhető, hogy a kovamoszatok az űr mélységeinek szélsőséges viszonyai, a nagy hideg és az erős kozmikus sugárzás között is képesek életüket fenntartani. Sőt, Hagan és munkatársai (1971) vizsgálatai egyenesen arra a megdöbbentő eredményre vezettek, hogy a baktériumok életfenntartása a mély űrhöz hasonló viszonyok (közel 0 nyomás, vizsgált hőmérséklettartomány –129ºC-tól +59ºC-ig) között minden tartományban előnyösebb, mint a földi viszonyok között (1 atmoszféra, 25ºC)! A rendkívül alacsony nyomás és hőmérséklet nemhogy halálos lenne, éppen fordítva: megjavítja a baktériumok túlélő képességét a földi viszonyokhoz képest!

A kovamoszatok ráadásul hirtelen jelentek meg a Földön a kréta korban, egyből, mint magasan fejlett és gazdag változatosságot mutató faj. A bonyolult alaktani felépítés és változatosság azonban egy hosszú megelőző fejlődési szakaszt tételez fel. Ennek mindmáig semmi nyomát nem találták. Hoyle így feltételezi, hogy a baktériumok, vírusok, és a földi élet genetikus állománya mind a csillagközi térben alakult ki beláthatatlanul hosszú időszak alatt. Az egész űr nyüzsög az élettől, gyakorlatilag egyetlen hatalmas laboratórium, amely a legújabb életformák feltalálását és ezek továbbfejlődésre alkalmas környezetbe szállítását szolgálja.

A Világegyetem természete

A Kozmosz biológiai hatásai kapcsán már beszámoltam egy új tudományág néhány alapvető eredményéről. Ez az új tudományág azonban világszerte rendkívüli ellenállással találkozik az intézményesített, a társadalom hatalmi szféráiba beépült tudomány (establishment) részéről. Mi ennek az oka?

Vegyünk sorra néhány ellenérvet, utána jöjjön a terület logikai megtisztítása!

Először is, a kozmobiológia úgymond nem szükséges és nem lehetséges tudomány. A biológiai organizmusoknak megvannak a maguk törvényei. Miért kellene a biológiai szükségszerűségek megértéséhez egy teljesen más jelenségkört leíró tudományhoz fordulnunk? Ez értelmetlen és szükségtelen.

Másodszor, bár igaz, hogy minden mindennel összefügg, de a kozmikus hatások a biológiai szervezetekre, ha léteznek is, elhanyagolhatók.

Harmadszor, ha mégis léteznek tudományos tények, melyek bizonyítják a kozmikus hatások létét az emberi pszichikumra, akkor ezek csakis anyagi részecskék, vagy erőterek közvetlen fizikai hatásával lehetnek kapcsolatosak, mint például a napkitörések hatása az idegrendszerre. Az űrhajósokra a napszél, mint erős kozmikus sugárzás gyakorol hatást, ahogy a röntgensugárzás gyakorol a szervezetre a laboratóriumban. Az időjárás hatásaira érzékeny emberek a napszél megerősödésének hatására létrejövő hideg- vagy melegfrontok meteorológiai hatásait tapasztalják. A kozmobiológiai hatás tehát ritkán, de lehet valóságos, ám a mai tudomány képes az összes ilyen hatást világosan értelmezni.

Negyedszer, nem létezik, és nem létezhet közvetlen Kozmosz-psziché kölcsönhatás, csak közvetve, fizikai hatások szigorú egymásra-épülésével.

Ötödször, a kozmobiológia tudományága mindörökre betiltandó, leállítandó, a kutatások hatóságilag megakadályozandók, mert a kozmobiológia áltudomány, az igazi tudomány halálos ellensége. Érvek: a kozmobiológia gyanúsan közel áll a dicstelenül leszerepelt, hitelét egyszer s mindenkorra elvesztett, véglegesen hamisnak bizonyult asztrológiához. Márpedig, ha a kozmobiológia mégoly tudományos alapossággal is bizonyított tényei itt-ott esetleg kapcsolatot mutatnak ki kozmikus és földi rendszerek között, ezzel az asztrológia alá adnak alapot.

Világlogikák című tanulmányomban megmutattam, hogy minden megismerés legelső lépésének a Világegyetem természetének feltárására kell irányulnia. Minden további vizsgálatot az itt szerzett ismeretek, vagy helyesnek tartott feltevések határoznak meg. Egy élettelen Világegyetemet részeiből kell megérteni, redukcionista szemlélettel kell tanulmányozni, míg egy élő Világegyetemet egészében, mint organizmust is meg kell közelíteni. És ami vonatkozik az egészre, az érvényes a részre is, még a materialista redukcionizmus gyakorlata szerint is: a Világegyetem esetleges élettelen természete tudományos alapot ad a földi rendszerek redukcionista, részletekben kimerülő, atomizáló vizsgálataihoz. És fordítva: a Világegyetem esetleges élő vagy tudati természete a redukcionista, atomizáló szemlélet alapvető hiányosságát mutatná.

A Kozmosz organikus jelenségeiről a csillagászat és az elméleti biológia összekapcsolásával, az életjelenségek legáltalánosabb lényegi vonását megragadva, általános életjelenségeket adtam meg, amelyeknek a földi élet jelenségei csak alesetei, és amelyek így általános jellegüknél fogva először lehetnek alkalmasak a kozmikus élet- és tudatjelenségek vizsgálatára. Térjünk most rá a kozmobiológia elleni érvekre, pontosabban ezen ellenérvek elleni érvekre.

1.) A különböző szférák összefüggése nem ismeretlen a tudományban. Íme egy példa Neumann Jánostól, a kibernetika megalapozójától, aki a meteorológiai előrejelzések megbízhatóságának növelésével foglalkozva bukkant a problémára. A fizika, meteorológia egyenletei a világszerte egyre jobban megfigyelt meteorológiai adatokkal együtt elvileg lehetővé tehetnék az adott pontosságú, megbízható jóslást. Az igazi problémát az okozza, hogy a meteorológián kívüli, s így a meteorológiai egyenletekkel figyelembe nem vehető tényezők is lényeges szerepet játszhatnak az időjárás alakulásában, például, hogy sztrájkolnak-e a Ruhr-vidéki munkások. Ha sztrájkolnak, kevesebb szennyezőanyag jut a légkörbe, s így a felhő, amely képződött volna, nem képződik. A meteorológus nem képes számításba venni a Ruhr-vidéki munkások anyagi, gazdasági, szakszervezeti viszonyait, lelkiállapotukat, a szakszervezeti vezetők szónoki képességeinek és inspirációinak alakulását az adott időszakban, amely utóbbi maga is kapcsolatban állhat az időjárással, vagy a meteorológia tegnapi előrejelzésének esetleges kudarcával. A szférák kölcsönhatása így szükségképpen „előreláthatatlan”, spontán jelenségekre vezet.

Hasonló eredményre jutott Bornemissza István (1954). A Természet végső titkai című könyvében megmutatta, hogy a véletlen nem egy különös, esetleg rosszindulatú erő, amely letéríti a rendszereket szabályos fejlődésük tökéletes útjáról, hanem a törvényszerű fejlődésnek gazdagabb lehetőséget kínál. Bornemissza hasonlatában a véletlen a Természet kapcsolóasztalának mélyebb szintű törvényszerűségeinek kifejeződése, amellyel a különböző szintű törvényeket kombinálja.

2.) igen, tegyük fel, hogy vannak példák a különböző szférák szükségképpeni kölcsönhatására. De ez a kapcsolat szükségképpen véletlenszerű, esetleges – mondhatja a materialista redukcionizmus híve. Így például Atkins Teremtés (Gondolat, 1987) című művében az evolúció huszonhét kulcslépésben szorul rá a döntő tényező szerepében a véletlen kiemelésére. A véletlen tehát egyáltalán nem esetleges, hanem maga a döntő tényező a biológiai, és különösen a tudati evolúcióban. A helyzet tehát az: vagy redukcionisták leszünk, és akkor a kulcslépéseknél meg kell elégednünk egy nem-tudományos „véletlen” szerepének emlegetésével, vagy valóban érdekelnek bennünket ezek a kulcslépések, és elkezdjük a különböző szférák kölcsönhatásainak tanulmányozását, a véletlen, a spontaneitás vizsgálatát.

Mivel jelen tanulmányunkban a spontaneitás a kulcsjelenség, érdemes ennek fogalmát világosan megfogalmazni. Bauer Ervin szerint a spontán jelenség nem vezethető le a környezet fizikai-kémiai viszonyaiból. Ez annyit jelent, hogy a rendszer viselkedése nem mechanikus, hanem a környezeti feltételeknek bonyolult és változó függvénye, azaz a rendszer belső feltételeit képes sokoldalúan és érzékenyen változtatni, úgy, hogy hasonló fizikai hatásokra képes lehessen lényegesen eltérő válaszokat is adni. A spontaneitás egy mélyebb szintje az, amelyben a fellépő változás a rendszer belsejében fellépő fizikai változásokból sem vezethető le. A fizika által le nem vezethető hatás nem létezik, ha a fizika univerzális. De a fizika egyenleteinek érvényre jutásához szükséges határ- és kezdeti feltételek nem vezethetők le a fizikából.

Bauer Ervin szerint a biológia alaptörvénye nem vezethető le a fizikából, bár a fizika törvényei egyetemes érvényűek. Azok a feltételek, amelyek között az egyes fizikai törvények érvényesülnek, akkor vezethetnek spontán jelenségekre, ha különböző szférákat kapcsolnak össze. Egy olyan fizikai rendszer, amelyben a mechanikai hatások mintegy járulékosan, kísérőjelenségként elektromágneses jelenségeket hoznak létre, és amely fizikai rendszer mechanikai viselkedését ezek az elektromágneses jelenségek irányítják, még lehetne élettelen rendszer, ilyenek például a robotok. Bauer Ervin ezért a spontaneitást nem tartja elégséges kritériumnak, és ezért fogalmazza meg az elméleti biológia alaptörvényét úgy, hogy „Az élő és csakis az élő rendszerek soha nincsenek egyensúlyban, és szabadenergia-tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie.” Tehát egy ilyen mechanikai-elektromos rendszer akkor lehet élő rendszer, ha a belső feltételeit önállóan, spontán képes változtatni, azaz, ha maga is képes elektromos jelek önálló létrehozására, módosítására, de nem mechanikus, hanem önálló, egységes, az egész szervezetre kiterjedő szabályozására. A valódi lényegi spontaneitás feltétele, hogy a rendszer egészére kiterjedő, a rendszer működésének szabályozásában részt vevő mezők (biológiai, vegyi-hormonális, elektromos áramlási terek, áramkörök, akusztikus, elektromágneses hullámok, vákuumhullámok) energiái képesek legyenek egymással kölcsönhatásba, energia- és információcserébe lépni. Egy ilyen rendszer számára egy hangjelzés éppúgy képes az összes többi erőtér összehangolt egységes terében értelmezve jelként, ingerként szolgálni, mint egy fényjel, vagy egy vákuumrezgés hordozta gondolat. A spontaneitás teát különböző, önmagukban egész szférák összekapcsolódásának jelenségköre. Így a fizikai és biológiai jelenségvilág határterületének világa szükségképpen „megjósolhatatlan”, tehát a spontán jelenségek a határterületeken szükségképpen elszaporodnak.

Érdekes módon, a fizika világán belül is fellépnek spontán jelenségek, mint pl. a „spontán rekombináció”, a gerjesztett atom visszahullása alapállapotba. A spontaneitás oka itt is a jelenségkörön kívüli tényező bekapcsolása, ami jelen esetben a vákuum zéruspontrezgése, ami viszont Harold Puthoff kutatásai szerint a Világegyetem összes részecskéinek mozgásából kapja energiáját. A véletlen forrása az áttekinthetetlenség, a követhetetlenül gazdag bonyolultság (és épp ez az áttekinthetetlenül gazdag bonyolultság az, amely a ráépülő jelenségszint törvényeinek megjelenéséhez vezet). Amíg a fizika véletlenszerű eseményei a szokásos idő- és térbeli skálákon általában nem mutatnak irányítottságot, és ezért megfelelnek a „vak véletlen” (matematikailag: Poisson-féle eloszlással leírható, egymástól teljesen függetlenül bekövetkező események) követelményének, addig a spontaneitás a biológiai evolúcióban huszonhét egymásra következő skálán mutat következetesen irányítottságot. Másrészt, ami az egyes tudományágak számára spontán, előreláthatatlan jelenség, az az interdiszciplinális tudomány számára nem feltétlenül az. A geofizika és a biológia határterületén, a biogeofizika tudománya számára nem feltétlenül marad előreláthatatlan az, ami külön-külön szemlélve spontán vagy véletlen jelenségnek tűnik, mert ennek a határterületnek épp a kölcsönható szférák kölcsönhatásában álló tényezőinek összességéről kell számot adnia.

Ez az összekapcsolódás egyáltalán nem puszta szakkérdés, ellenkezőleg, alapvető filozófiai jelentőségű! Képzeljük el, hogy két terület, mondjuk az ég és a föld, vagy az álom és az ébrenlét határán két külön szféra hat kölcsön, és emiatt spontán, véletlen jelenségek keletkeznek, nem kivételként, hanem jellemzőként! Egy ilyen terület jelenségvilága az egyes szaktudományra specializálódott kutató számára a csodák, vagy legalábbis a megmagyarázhatatlan, véletlen, spontán jelenségek birodalma. És ha a spontán jelenségek a határterületeken tűnnek fel, akkor a többszörös határterületeken különös gyakorisággal jelentkezhetnek. Lehet, hogy a legnagyobb véletlen az összes, Kozmoszban létező szféra összekapcsolódásában, összetartozásában rejti titkát. Ha huszonhét evolúciós véletlen véletlenül egy irányba mutatása a legnagyobb véletlen, akkor ennek a véletlennek a titkát egészen biztosan a kozmobiológia tudományágban kell keresnünk.

A fogyasztói társadalomban az élet annyira beszűkült, hogy a nagy összefüggéseket szem elől tévesztettük. Az Új Tudomány a tudományok határterületének összekapcsolásával képes a világ visszahódítására, a tudat és a Világegyetem kölcsönhatásainak tanulmányozására.

3.) „Kozmobiológia” sorozatomban éppen a konkrét fizikai tények segítségével bizonyítom, hogy a Hold és az élővilág, a Nap és az élővilág, a Föld és az ember között olyan kölcsönhatások állnak fenn, amelyek javarészt elektromágneses természetűek, tehát „testetlen” kölcsönhatások. Mivel a bioelektromágnesesség új tudománya bizonyítja, hogy az élő szervezetek működésének vezérlésében az elektromágneses tér döntő szerepet játszik, ezért a kozmobiológiai hatások nem esetlegesek, hanem szükségszerűen döntő tényezők a szervezetek életének fenntartásában és irányításában. Az elektromágneses kölcsönhatás mellett egy még finomabb jelenségszint, a kvantum-vákuum-kölcsönhatás adja a biológiai-tudati kölcsönhatás legfinomabb szintjét.

4.) Az erőterek szerep a biológiai rendszereket képessé teszi egymással testetlen kölcsönhatásba lépni. Az erőterek tehát egyben a pszichológiai jelenségek kulcsai. Így ölünkbe hull a kozmobiológia és a kozmopszichológia (a közvetlen, testetlen kölcsönhatás) tudományos alapja!

A Világegyetemről alkotott képünket az utóbbi három évszázadban a tudomány eredményei jelentős mértékben meghatározzák. A régebbi korok természettudományos világképe helyett létrejött egy mechanikus (mindent gépnek látó), tehát nem természetesnek látó világkép, a természet-tudományt egy gép-tudomány váltotta fel. Ugyanakkor ez a gép-tudomány nem is igazán kíváncsi a Természet valódi természetére, csak az érdekli, a Természetből, ami belőle gépiesíthető, aminek gépszerű megnyilvánulásai vannak. Így tehát valójában nem Természet-tudományos világ-kép, hanem sajnos csak gép- tudományos gép-kép határozza meg a mai kor világszemléletét. Ez a jelenség érhető tetten a Világegyetemről alkotott fizikai szemlélet egyeduralkodói igényében.

A fizika egyik ága, a hőtan (termodinamika) a múlt században kidolgozta a termodinamika második főtételét. Ez az alap-tétel lényegében azt fejezi ki, hogy a hő magától csak melegebb helyről hidegebbre mehet át. A két test között fordított irányú folyamat csak külső hatás eredményeként jöhet létre. Csakhogy nincs a természetben olyan rendszer, amelyet nem ér el külső hatás, vagy a külső hatások a vizsgálat szempontjából elhanyagolhatóak, a fizika zárt (a környezettől tökéletesen elszigetelt) rendszernek nevezi. Ez a fő-tétel a gázol és folyadékok atomos szerkezetére vezethető vissza, az atomok rendezetlen hőmozgására. Amikor egy kockacukrot a teába teszünk, a tea atomjai neki-nekiütköznek a kockacukor felszínének, és ez az állandó „bombázás” lassanként leszakítja a kockacukor felszínéről a cukor-molekulákat, ahhoz hasonlóan, hogy a vízágyú képes megbontani a felvonulók elszánt egységes alakzatát. A folyamat vége: a kockacukor feloldódik a teában, molekulái elkeverednek a teáéval. A fizika ezt a tényt úgy fogalmazza meg, hogy az atomok ütközése az addig rendezett, egységes koca-alakulatot rendezetlenkuszasággá változtatja. A fordított irányú folyamat, a cukorral elkeveredett teából egy kockacukor összeállása nem túl gyakori folyamat, mert ehhez egyenként össze kéne szedni a cukormolekulákat, ahogy a tanár belefúj sípjába, és felsorakoztatja az udvaron rohangászó gyerekeket egy rendezett alakulatba. De létezik-e ilyen varázs-síp az atomok világában? A gép-szemléletű tudomány ilyen hatásokat eddig nem talált. Éppen ezért a termodinamika második főtételét egyetemesen érvényes világtörvényként kezelik. Így tehát a Világegyetemet is olyan rendszernek tekintik, amelyre érvényes a hő-tétel, vagyis törvényszerű a rendezetlenség (az entrópia)Ö állandó és kikerülhetetlen növekedése. Az Univerzum tehát a fizikai világkép alapján kikerülhetetlenül a hőhalál állapotába kell jusson, amelyben minden hőmérséklet-különbség kiegyenlítődik, és így tökéletesen élettelen és makroszkopikusan tökéletesen változatlan állapotba kerül a világ. Így például Atkins: A teremtés (Gondolat, Budapest, 1987) című munkájában azt állítja, hogy „visszavezethető az egész mindenség egy (anyagi) létezőre, amely, ha megfelelően írjuk elő, mindenképpen elvezet egy elefánthoz… végül is minden rendkívül egyszerű… A bennünk zajló összes esemény hajtóereje a céltalan feloldódás z zűrzavarban.”

Pedig nem olyan nehéz belátni, hogy ez az állítás elhamarkodott, még a fizika, az élettelen jelenségvilágot kutató tudományág keretében is. A termodinamika ugyanis az atomok mozgását vizsgálja, és ebben figyelmen kívül hagyja a fizika egyéb ágait. Így például nem veszi figyelembe, hogy az atomok mozgása nem tökéletesen biliárdgolyó-szerű, mert az atomok, ionok, elektronok, protonok elektromos töltéssel is rendelkeznek, és az elektromos töltések mozgását a fizika más törvényei irányítják. Hogyan módosítja az elektromágneses tér a töltések mozgását? Befolyásolja-e az atomi mozgások a rendezetlenség felé irányulását? Erről – bár ezt a kérdést tudomásom szerint a fizikusok még nem vetették fel – nem lehet látatlanban nyilatkozni. Létezhetnek ugyanis olyan elektromágneses terek, amelyek az atomok mozgását rendezni képesek. Éppen ezen elven működik például a mágnes. Hiába keverünk el vasreszeléket a fűrészporban, ahogy a mágnest a keverék fölé helyezzük, a vasreszelék hopp! Felugrik, összetapad a mágnes felszínén, vagyis éppen azt a viselkedést tanúsítja, amit a teában elkeveredett cukormolekulák, nem lévén mágnesesek, nem tudnak megvalósítani. Érvényes-e a termodinamika második főtétele a vasreszelék mágnesre ugrásának folyamatára? Nyilvánvalóan nem. Az elektromágneses terek tehát eloszlásuktól, szerkezetüktől függően képesek rendezni az elektromágneses hatásokra érzékeny anyagot. Ilyen rendező folyamat a feltétele minden szerveződésnek rendeződés nélkül nincs rend. Ha egyetemesen érvényes a termodinamika második főtétele, akkor egyetemesen érvényes a „céltalan feloldódás a zűrzavarban”. Csakhogy nem minden papsajt, nem minden létező kockacukor a teában, vannak mágnesek, töltések, áramok, erőterek… ha van rend, van rendeződés. És ha van rendeződés, akkor nem lehet egyetemesen igaz a termodinamika második főtétele.

A hő-tétel csakis zárt rendszerekre teljesül. Azonban kérdés, hogy a Világegyetem zárt rendszernek tekinthető-e. A Webster angol értelmező szótár szerint a Világegyetem zárt rendszer. Ha ez az értelmező szótár egy közmegegyezést, általános véleményt tükröz, akkor meg kell mondjam, az én véleményem eltér ettől, ezt a közmegegyezést nem osztom. Kézenfekvő a Világegyetemet zárt rendszernek tekinteni, ha abból indulunk ki, hogy a Világegyetem a környezetétől elszigeteltnek tekinthető. De van-e a Világegyetemnek környezete? Ha a Világegyetembe minden létezőt beleértünk, ilyen környezet nem létezhet, és akkor a kérdés sem vethető fel, tehát a Világegyetem nem tekinthető ekkor sem zárt rendszernek (bár nyíltnak sem). De ha csak a fizikai létezőket értjük a (fizikai (Világegyetem fogalmába, akkor a fizikai Világegyetem környezete világosan kirajzolódik (és ezzel párhuzamosan a kizárólagosan fizikai világszemléletűek homlokán is kirajzolódik az aggodalom): a fizikai Világegyetem környezete ugyanis, kézenfekvő meglátni, a biológiai és a tudati jelenségek világa. Akkor pedig a Világegyetem zártságának kérdése a következőképpen jelenik meg: két tökéletesen elszigetelt jelenségkört alkot-e a fizikai és a biológiai, tudati világ? Ha megfontoljuk, nem arról van szó, hogy itt két, egymástól teljesen különálló jelenségről van szó. Az élet nem a másvilágon zajlik, hanem itt, a fizikailag is vizsgálható világban. Nem arról van szó, hogy az élőlények fizikai teste szétválasztható és fizikailag elkülöníthető az élőlények mivoltától. Nem lehet fizikailag elkülöníteni azt, ami nem fizikai. Nem lehet a testet bezárni a kamrába, a lelket bezárni a fürdőszobába. És emberi mivoltunk legalapvetőbb ténye, hogy tudatunkkal képesek vagyunk irányítani viselkedésünket. Tehát a Világegyetem nem zárt rendszer, hanem nyitott, folyamatosan nyitott az élet és a tudat hatásai számára. Hogy ez milyen szintű és milyen mértékű, az mindig az anyagi feltételektől is függ, de a Világegyetem szempontjából még ezt a szempontot sem vetette fel eddig senki.

De menjünk tovább, és a kérdés részletes feltárásig vizsgáljuk meg, mi lenne, ha a Világegyetem jó közelítéssel zárt rendszernek lenne tekinthető. Landau, a huszadik század egyik legjelentősebb fizikusa, Nobel-díjas, akinek „Elméleti fizika” Csillagászat 15/ könyve a világ sok országában, így Magyarországon is az egyetemi fizikusoktatás alapkönyve. E sorozat 5. kötetében (Statisztikus fizika I.) a 8. paragrafus az entrópia növekedésének törvényét tárgyalja. Ebben Landau azt írja: „Ha a statisztikus fizikát megpróbáljuk a zárt rendszernek tekintett világegyetemre alkalmazni, az elmélet és a kísérlet között feltűnő ellentmondásra jutunk. A statisztikus fizika szerint a világnak teljes statisztikus egyensúlyban kellene lennie. Pontosabban, bármely tetszőlegesen nagy, de véges részének, melynek relaxációs (egyensúlyba jutáshoz szükséges) ideje véges, egyensúlyban kellene lennie. Már a mindennapi tapasztalat meggyőz bennünket arról, hogy a természet tulajdonságai egyáltalán nem hasonlítanak egy egyensúlyi rendszer tulajdonságaihoz, a csillagászati adatok pedig azt mutatják, hogy ugyanez áll fenn a világnak arra a hatalmas részére is, amit meg tudunk figyelni. A fenti ellentmondás feloldását az általános relativitáselmélet keretein belül lehet megkísérelni. A probléma lényege abban áll, hogy amikor a világegyetem nagy tartományait vizsgáljuk, a megfelelő gravitációs tereknek egyre nagyobb jelentősége van. Mint ismeretes, ezek a téridő metrika (a téridő mértékelméleti, görbültségi viszonyai) megváltozásai. A testek statisztikus tulajdonságainak vizsgálatakor a téridő metrikus tulajdonságait bizonyos értelemben „külső feltételeknek” tekinthetjük, amelyek között ezek a testek találhatók. Az az állítás azonban, hogy egy zárt rendszer elegendően hosszú idő után egyensúlyi állapotba jut, nyilvánvalóan csak állandó külső feltételek között levő rendszerekre vonatkozik. A világ általános kozmikus tágulása azonban azt jelenti, hogy metrikája lényegesen függ az időtől, így az adott esetben a „külső feltételek” semmi esetre sem maradnak állandóak. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy magát a gravitációs teret nem tekinthetjük a zárt rendszer részének, mivel ebben az esetben, melyek, mint láttuk, a statisztikus fizika alapját képezik, egyszerűen (jelentés nélkül) azonosságokká válnának. Ennek következtében az általános relativitáselméletben a világ egészét nem tekinthetjük zárt rendszernek, hanem olyan rendszernek, amely változó gravitációs térben van → ebben az esetben az entrópia növekedés törvényének alkalmazása nem foglalja magában a statisztikus egyensúly szükségességét.”

Világos tehát, hogy nemcsak az elektromágneses tér, de a változó gravitációs erőtér is megbontja a világ zártságát, képes a hő-tétel érvényét korlátozni, és így a hő-tétel nem alkalmazható a Világegyetem egészére. Nem is kell ehhez az általános relativitáselmélet, hiszen tudjuk, hogy a gravitáció valójában nem más, mint a mágneses vonzáshoz hasonló szervezőerő: a gravitáció nem elkeveri, hanem összehozza a részecskéket, és éppen ezért tömegvonzás néven ismeretes. Landau azonban még tovább megy. „Az entrópia növekedés törvénye fizikai alapjainak megértésében azonban más nehézségek is felmerülnek. Amikor megfogalmaztuk az entrópia növekedés törvényét, egy meghatározott időpontban magadott makroszkopikus állapot legvalószínűbb következményeiről beszéltünk. Ez az állapot azonban maga is egy másik állapotból keletkezett valamely, a természetben végbemenő folyamat eredményeként… Az idő két irányára vonatkozó szimmetria (a fizika törvényei a múltból a jövő felé tekintve éppúgy teljesülnek, mint a jövőből a múltba tekintve) azt jelenti, hogy bármely állapot maga is igen nagy valószínűséggel egy nagyobb entrópiájú állapotból keletkezett. Más szavakkal, igen nagy a valószínűsége annak, hogy a t=t₀ (az adott) időpontban az entrópiának minimuma van az idő függvényében… Az entrópia növekedés törvényének ez a megfogalmazása az, amelyet a természetben minden ténylegesen végbemenő folyamat alátámaszt.” Itt egyszerűen arról van szó, hogy a természetben létező rendszerek NEM zárt rendszerek, és ezért bennük éppen úgy előállhat az entrópia csökkenése, mint növekedése. Más szavakkal: a hő-tétel a természetnek csak bizonyos, jó közelítéssel zárt rendszereire érvényes, és a csillagok világa nem tekinthető olyan rendszernek, amelyben a rendezetlenség növekedik. Ha felnézünk az égre, tényleg nem rendezetlenséget látunk: a Tejút éppen olyan rendezettséget jelent, mint a Tejutat tartalmazó galaxishalmaz, és a még átfogóbb szuperhalmazok. És még valami: a természettörvények maguk is egy határozott rendet, szervezőtevékenységet jeleznek.

A Világegyetem energetikai szabályozása

A newtoni mechanikában az energia a mozgó testek tulajdonsága, mozgásváltozási, átváltozási, munkavégző képessége. A fifika energia-fogalma a mennyiségileg jellemezhető, mozgásállapot-változásban jelentkező képesség, a mozgásformák egymásba átalakulásának, átváltozásának képessége. Az energia-megmaradás törvénye később a mechanikán túl egyetemes érvényt szerzett a tudományban, kiterjedt a hőtanra, az elektromágnesességre és a fizika (és kémia) egészére. De honnan ered az energia? Mitől képesek a testek megváltoztatni mozgásukat? Mitől képesek a testek arra, hogy egyszer csak átalakuljanak? Mitől képesek a testek átváltozásra, metamorfózisra? A kérdés nyitott, de a válasz összefügg az élet kozmikus jelenlétével, a szervetlen világ szervessé átváltozási képességével, az élet és a tudat megjelenésével.

Freeman Dyson, a princetoni egyetem fizikaprofesszora egy 1971-ben megjelent tanulmányában megvizsgálta az energia mozgását a Világegyetem léptékében. A Kozmosz különféle energiaformákat tartalmaz: például gravitációs, a hő-, a fény-, és a magenergiát. Az élet kialakulásában és fenntartásában nagy szerepet játszó kémiai szabadenergia a Világegyetemben valószínűleg nem játszik lényeges szerepet – írja Dyson. Az Univerzumban a fizikai energia túlnyomó részét a gravitáció képviseli. Minden a világűrben található test rendelkezik gravitációs energiával, amely felszabadítható, átalakítható hőenergiává és fénnyé, ha a testek összehúzódnak. A hőtan törvényei szerint minden energiamennyiséghez tartozik egy számszerűen jellemezhető mennyiség, a rendezetlenség, szakszóval az entrópia. A hőtan második főtétele kimondja, hogy a hőenergia csak a rendezetlenség növekedésének irányba folyhat. Dyson a különböző energiafajtákat a hőtani megközelítésben entrópiájuk szerint rendezte.

Energiaforma	Egységnyi energiára jutó entrópia
Gravitáció	0
Forgási energia	0
Pályamozgás	0
Magreakciók	0.000001
A csillagok belső hője	0,001
Napfény	1
Kémiai reakciók	1-10
Földi veszteségi hő	10-100
Kozmikus háttérsugárzás	1 000 000

A táblázat adatainak értelmezéséhez arra gondolhatunk, hogy a csillagok gravitációja nem mikroszkópos mennyiség, és így az atomi rendezetlenséget nem változtatja meg, tehát az entrópia ebben a megközelítésben nullának vehető. Ha úgy gondolkodunk, hogy a gravitáció jellemzően az égitesteket egymás felé vonzza, akkor a makroszkopikus rend egy összehúzódáskor nő, tehát a makroszkopikus rendezettség nőhet, a makroszkopikus gravitációs entrópia negatív is lehet. Általában azt mondhatjuk, hogy ahogy az energia koncentráltsága csökken, úgy nő az entrópia. A magenergia felszabadulásakor keletkező gamma-sugarak energiája nagyobb (tehát entrópiája kisebb), mint a kifelé szállítódó röntgensugaraké (ez a csillagok belső hőjét jellemzi), a napfény energiája a 6000 K fokos hőmérséklet miatt még kevésbé koncentrált, de még mindig jobban, mint az égő fáé (kémiai energia), amelynek hőmérséklete pár száz fok. A földi veszteségi hő jellemzően (például testünk által leadott hő) az alacsonyabb hőmérséklet miatt (testünknél 36 ºC) az infravörös sugárzás tartományába esik, a kozmikus háttérsugárzás hőmérséklete mind közül a legalacsonyabb, mindössze 2.3 K, azaz, -270 ºC. a gravitációs energia ebben az „érdem szerinti” rendezésében a legmagasabb. Ezzel függ össze, hogy a vízi erőművek közel száz százalékos hatásfokkal alakítják át a víz gravitációs energiáját elektromossággá, és ezt a hatékonyságot semmilyen kémiai vagy nukleáris erőmű nem tudja megközelíteni.

A hőtan a gravitációs energia mozgási-, hő- és fényenergia alakulását, leértékelődését jelöli ki a kozmikus testek világában. Dyson felveti a kérdést: hogyan lehetséges, hogy akkor az Univerzum 10 milliárd éves fejlődése után még mindig a gravitációs, „magas értékű” energia képviseli a kozmikus energia túlnyomó részét? Mivel a nagytömegű testek hajlamosak az összehúzódásra, miért nem húzódtak össze mind, és alakították át energiájukat hővé és fénnyé? Ha az Univerzum egyirányú útra kényszerül a végső hőhalál felé, ahogy azt a fizika tanítja, akkor hogyan képes ezt a hőhalált ilyen felfoghatatlanul hosszú időn át késleltetni? Ezeket a kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Minél tovább megyünk a válaszban, annál figyelemreméltóbb és paradoxabb a Kozmosz önfenntartási képessége. Ez persze nem véletlen, ha a Világegyetem élő természetének bizonyítékaira gondolunk. A Világegyetem stabilitását nem egy-két tényező, hanem egy sorozat, látszólag véletlen „felfüggesztés” okozza. A felfüggesztés alatt Dyson egy olyan akadályt ért, ami az Univerzum szerkezetének egyes számszerű tulajdonságaiból ered, ami feltartóztatja az energia lefokozódásának egyébként törvényszerűen bekövetkező folyamatát.

Az Univerzum ős-szövetébe épült első számú felfüggesztés a sűrűség általi. Minél ritkább egy test, annál tovább tart, amíg tisztán gravitációs ereje hatására ponttá húzódhatna össze. A világ rendkívül alacsony sűrűsége miatt a gravitációs összehúzódási ideje 100 milliárd év. Ez a világ az ősrobbanás elmélete által valószínűnek tartott életkoránál, a 10 milliárd évnél tízszer nagyobb idő. Ha a világ sűrűsége az 1 atom/cm³-nél tízszer nagyobb lenne, akkor mi éppen a világrohamos összezuhanását élhetnénk át, ha más „felfüggesztés” nem szól közbe.

A Tejútrendszer átlagos sűrűsége a világénak mintegy milliószorosa. Ezért már rég össze kellett volna húzódnia pont-méretűvé, ha más felfüggesztő tényező ezt nem akadályozta volna meg. A mi létünk megköveteli ilyen felfüggesztő tényező létezését. A sűrűség-akadály mellett további felfüggesztést okoz a forgás-akadály. Minden olyan test, ami gyorsan forog, biztosítva áll a gravitációs összeomlással szemben. A forgáskor keletkező erő képes ellensúlyozni a gravitációs összehúzó erő hatását. Ez a forgási erő tartja fenn a Tejútrendszert az összehúzódás ellenében. De a forgási akadály sem jelent örök időkre szóló biztosítékot. A belső energiaveszteségek, az árapályerő okozta súrlódás miatt a Föld is idővel beleesne a Napba.

Egy újabb felfüggesztést jelent a magenergia felszabadulása. A hidrogén héliummá alakulása magenergiát szabadít fel, és a megnövekedett hőmérséklet miatt megnő a nyomás a csillagok belsejében, és így ellen tudnak állni a gravitáció összehúzó hatásának. Ha a hidrogén kifogy a Napból, a Nap magja összehúzódik, és előbb vörös óriás, majd fehér törpe csillag lesz belőle. A magenergia így olyan érzékenyen illesztet szabályozó, amely képes elhalasztani az gravitációs összeomlást tízmilliárd évvel. De miért égeti a Nap a hidrogént ennyire lassan, miért nem használja fel az egészet egyszerre? A fő különbség abban áll a Nap és a hidrogénbomba közt, hogy a Napban a hidrogén egy protont tartalmazó változata (izotópja) az uralkodó, a hidrogénbombában a nehéz hidrogén, ami egy neutront is tartalmaz. A nehéz hidrogén az erős kölcsönhatásban gyorsan fel tudja szabadítani a magenergiát, a könnyű hidrogén viszont csak gyenge kölcsönhatásban képes erre, és ez milliárdszor lassabb. Ez a gyenge kölcsönhatás-akadály teszi a földi normál hidrogént nehezen felhasználható energiaforrássá. Ha ez az akadály nem létezne, akkor a Nap egy másodperc élettartamú lenne, a földi óceánok vizében lévő hidrogén erősen robbanékony lenne, sőt, az ősrobbanást sem élhetné túl a hidrogén legnagyobb része, és a világ főleg héliumból állna. Ha még részletesebben megvizsgáljuk a gyenge kölcsönhatás-fék szükségességének elméleti érveit, az élet lehetségessége még inkább gondviselésszerű. Ez a fék érzékenyen függ attól, hogy nem létezik a héliumnak (a két protont és két neutront tartalmazó normál változata mellett) kettes izotópja (vagyis amiben nincsenek neutronok). Ha néhány százalékkal erősebb lenne az erős kölcsönhatás, akkor a hélium-2 stabil lenne, és akkor a hidrogén robbanásszerűen égne el a Napban pár másodperc alatt. Így tehát a gyenge és erős kölcsönhatás beállításában működő tényező gondoskodott arról, hogy ez a pár százalékos különbség fennálljon.

Újabb féket jelent a kozmikus sugárzás elleni védelem. A Világegyetemben sok helyen meglazulnak ugyanis a fékek. A flerkitörések mellett ilyen robbanásos jelenség a nóvák, szupernóvák és hipernóvák kitörése, a gamma-sugár kitörések, a galaxismagok robbanásai, a kvazárok, pulzárok. Ezek rendkívüli energiájú részecskéket dobnak ki magukból a kozmikus űrbe. A kozmikus sugárzás a Világegyetemben ugyanannyi energiát képvisel, mint az összes csillag együttes fényereje. Védelmet a kozmikus sugárzással szemben elsősorban a Világegyetem óriási méretei jelentenek, mert így útközben lecsökken a sugárzás ereje.

Újabb féket jelent az anyag sugárzás-elnyelő képessége (opacitása) – emiatt tart több százezer évig, amíg a Nap magjából a fény kijut a fotoszféráig. Ha ez az opacitás-fék nem létezne, a Föld ma nem lehetne folyékony. Sőt geológiai tevékenység – kontinens-vándorlás, földrengés, vulkánosság, hegyképződés – nem létezhetne.

Honnan ered a Világegyetem ilyen érzékeny, rendkívül körültekintő, az életet és a tudatot ilyen otthonossággal fogadó, baráti természete? Ezzel a kérdéssel előbb-utóbb szembe kell néznie a csillagászatnak.

A gravitáció anyagisága

A mindennapi életben előforduló legalapvetőbb fizikai kölcsönhatások a tömegvonzás és az elektromágnesesség. Mindkét kölcsönhatás távolhatás abban az értelemben, hogy minden test tömegvonzásának hatása elér a világ végéig, pontosabban, a távolság növekedésével hatása négyzetesen csökken, tehát egyszerűen nem tűnik el, bármilyen nagy véges távolságban is értéke véges. Az elektromosság a gravitációnál is 40 nagyságrenddel erősebb, viszont a kétfajta pozitív és negatív töltések ellentétes hatásúak, és kiolthatják egymást. A kérdés az: mi okozza a tömegvonzás és az elektromágnesesség jelenségét?

Kepler volt az első modern természettudós. Munkássága két világ érzékeléséből született: a középkor természettudományos szemléletéből, amely jórészt a vallási hittételek uralmát jelentette, és egy olyan szemléletből, amely a megértés mélyebb és alaposabb birodalmába nyújtott bepillantást. Ebből a Kepler által megsejtett új tudás-világrészből formálódott lassan az újkor tudományának világképe. Eközben az újkori tudomány kontinense lassan egyre messzebb hajózott a Kepler által meglátott tudás-világrészből, olyan messze, hogy a Kepler által még egymással átfedésben lévő régi és új világkép mára már két egymásról mit sem tudó, távoli világrésszé sodródott. Ha meg akarjuk ismerni a tudás teljesebb világrészeit, el kell induljunk a kepleri tudás-világrész felé. A két tudás-világrész, a középkoré és az újkoré között, törésvonaluk megengedi, hogy mélyebb, átfogóbb igazság-földrész bolygójának kozmikus rendjébe pillantsunk.

Kepler a Naprendszert mozgató tényezőt szerette volna megismerni. „Jóllehet maga a napfény nem lehet a mozgató hatóval azonos… talán egyfajta járművet, vagy eszközt képez, amit ez a ható felhasznál… A következő megfontolások azonban ennek ellentmondani látszanak. Először is: a fény nem jut el az árnyékban maradt terekbe, ha tehát a mozgató ható a fény segítségével terjedne, a sötétség mozdulatlanságra kárhoztatná a bolygókat… Ez a ható éppúgy jelen van a legtávolabbi bolygóknál, mint a közelebbieknél, s ebből az következik, hogy a forrásától megtett hosszú út során erejéből mit sem veszít, s belőle semmi szét nem szóródik. Ez a kisugárzás éppoly anyagtalan, mint a fény, ám nem jellemzi a távolsággal való gyengülés, mint például az illatok kipárolgását, az izzó kályhából áradó hőt, vagy hasonlókat, ahol a sugárzás vagy pára betölti a közbenső teret is. Arra kell tehát következtetnünk, hogy amiként a Földön mindent megvilágító fény a Nap testében izzó tűz nem anyagi változata, azonképpen ez a bolygókat markában tartó és hordozó erő is a Napban székelő ható anyagtalan megjelenése; s minden mozgás a világon tőle származik.

Ez az erőfajta, amint a fénynek nevezett erőfajta is… nem tekinthető olyasvalaminek, ami kiterjed forrása és az általa mozgatott bolygó közötti térben, hanem csak olyasminek, amit a bolygó kivon abból a térrészből, amelyet elfoglal… szétterjed a Világmindenségben… de sehol sem tapasztalható, s csak ott érvényesül, ahol akad mozgásra bírható test – például egy bolygó. A válasz minderre: a mozgató ható nem anyagi természetű, de anyagra, mozgatható bolygótestre irányul.”

Vessük össze a tömegvonzást előidéző ható és az elektromos teret előidéző potenciál tulajdonságait!

F. Neumann, a múlt század egyik nagy fizikusa szerint a lehető legnagyobb különbség áll fenn az elektromos potenciál átvivése és a fény terjedése között.

1. A fényes test minden irányban bocsátja ki fényét. A kibocsátott fény erőssége egyedül a fénylő testtől magától függ, és nem függ a megvilágított test jelenlététől. Az elektromos töltés által előreküldött potenciál viszont (matematikai alakja ee’/r, ahol e a kibocsátó, e’ a fényt elnyelő részecske elektromos töltése, r pedig kettejük távolsága a kibocsátás pillanatában) nemcsak a kibocsátó részecske, hanem a fényt kapó részecske töltésétől is függ. Ráadásul a kettőjük közti távolságot a kibocsátás pillanatában kell figyelembe venni! Vagyis a potenciál közvetlen távolbahatást biztosít.

2. a fény esetében a fény erőssége csökken a kibocsátó részecskétől távolodva, az idő növekedtével. Fordítva, a potenciál értéke egyáltalán nem függ az időtől.

3. a megvilágított test által elnyelt fény rendszerint csak egy töredéke a kibocsátott, valamint a ráeső fénynek. Fordítva, a vonzott töltés által felfogott potenciál értéke azonos a hozzá érkező értékkel.

4. a fény sebessége állandó az éterhez, vagy a térhez viszonyítva. Fordítva, a potenciál átvitelének sebessége a kibocsátó részecske a kibocsátás pillanatában vett sebességéhez képest állandó.

Az összevetés eredménye: a gravitációs ható és az elektromos potenciál mindkettő célirányos, az anyagra irányul, a köztes téren nincs jelen, ott nem gyengül, a hatást felfogó test ugyanakkora hatást fog fel, mint amekkorát a ható kibocsátott. A hatás nem függ attól, sem, hány test fogja fel: a Földre ható gravitációs erő független attól, hogy hány bolygó van a Naprendszerben, míg a fény esetében minél több anyag található útközben, annál több fényt nyel el, és annál kevesebb érkezik a megvilágítandó testhez. Napfogyatkozáskor például a Nap fénye a Földön teljesen kioltódik, míg a gravitációs hatása egyáltalán nem (sőt, egyes kísérleti eredmények szerint: hirtelen megnő!). Ha meggondoljuk, hogy a ható által kibocsátott hatás (mm’/r) a kibocsátás pillanatában a céltárgy a hatást befogadó test) tömegének és távolságának megfelelő, akkor beláthatjuk, hogy itt nem fény-szerű jelenségről van szó. A hatás az időben sem csökken. A fényt kibocsátó Nap a fény kibocsátásával energiát veszít. A gravitációs hatást kibocsátó Nap, bár a bolygók mozgása óriási munkát végez, pusztán gravitációs hatásának kibocsátása miatt Nem szenved energiaveszteséget. Hasonlóan ahhoz, hogy az elektromos töltés, az elektron is érezteti hatását potenciálja kibocsátásával, elektromos tere és töltése (hatása) viszont nem veszít erősségéből. Ha a gravitációs hatás maga anyagi természetű lenne (pl. valós energiával rendelkező elemi részecskék, gravitonok kisugárzásával járna), akkor a Nap gravitációs hatásának időben csökkennie kellene, és ezt a csökkenést a Nap gravitációs hatásának ismeretében ki is lehetne számítani.

Hasonlóan a fekete lyuk attól fekete, hogy a belőle kiinduló fény pályáját is képes visszairányítani. Ennek oka, hogy a fény anyagi jelenség, a fény részecskéinek, a fotonoknak tömegük van, tehát a fény kibocsátását úgy kell elképzelni, mint ami hasonló az ágyúgolyó kilövéséhez. És mivel az ágyúgolyót a Föld előbb-utóbb visszatéríti, a Föld az ágyúgolyóra nézve „fekete lyuk”, mert a Föld tömegvonzása nem engedi elszökni a szökési sebesség alatti sebességgel kilőtt ágyúgolyókat. Az ágyúgolyókat azért lövik ki, hogy visszahulljanak a földre, az ágyúgolyó nem képes a levegőben maradni, mint a Hold, nem képes elszökni a Földtől. Ha most visszatérünk a fekete lyukra, vizsgáljuk meg ismét a fény-gravitációs hatás párhuzamosságát. Ha a gravitáció anyagi jelenség lenne, akkor a gravitonok, a gravitáció hordozó anyagi részecskéi, energiával, tömeggel rendelkeznének, tehát ennek megfelelő tömegük lenne. És mivel a fénysebességnél gyorsabban anyagi részecske a relativitáselmélet szerint nem haladhat, ezért a gravitonok kilövése is legfeljebb fénysebességgel törtéhet. De akkor a fekete lyuknak a gravitonok pályáját éppúgy vissza kéne hajlítania, ahogy a fotonokét visszatéríti, ahogy a Föld visszatéríti az ágyúgolyókat. Ha pedig a gravitonok hordozzák a gravitációs hatást, és őket – ha anyagi természetűek – a fekete lyuk visszatéríti, akkor a fekete lyuk elnyeli saját gravitációs hatását is, tehát NEM figyelhetjük meg a fekete lyuk semmiféle gravitációs hatását a környezetében! Így a fekete lyuk mindenféle anyagi hatása elnyelődik önmagában, és így a fekete lyuk semmiféle anyagi rendszerrel nem tud anyagilag kölcsönhatni, azaz: a fekete lyuk nem létezhet. Az érvelésből kibújni és a fekete lyukból kijutni csak másfajta hatás lehet képes.

Meg kell érteni, hogy ez a gravitációs hatás kiáradás alapvetően különbözik az anyagi, részecske-jellegű hatások kiáradásától. A hatás kiáradása nem csökkenti le a hatást kibocsátó ható hatóképességét! Ha a „hatás” szó helyébe „anyagi tényezőt” illesztünk, hogy fényt derítsünk erre az évszázadok óta homályba burkolt rejtélyre, akkor világos, hogy a „hatás” „anyagi tényezőként” értelmezése azt jelentené: „az anyag kiáradása nem csökkenti le az anyagot kibocsátó tényező anyagmennyiségét”, más szavakkal: bármennyi " „anyag" áramoljon is ki az " „anyag-raktárból" ugyanannyi anyag marad a raktárban. ezzel a lépéssel fényt derítettem a "„ható" legfigyelemreméltóbb tulajdonságára: hogy a ható anyagisága a szokásos értelemben nem anyagi természetű! az anyag legalapvetőbb törvénye ugyanis éppen az anyagmegmaradás törvénye. olyan anyag, amiből bármennyi is fogy el, mennyisége nem változik, egyfajta örökmozgóra adhatna módot: az anyagnak ugyanis energia feleltethető meg, és így a kifogyhatatlan anyagforrás kifogyhatatlan energiaforrásként lenne üzemeltethető, és egy elektronból kiáramló hatással örökké üzemeltetni lehetne a fél Világmindenséget. a tömegvonzást gyakorló ható tehát nem anyagi természetű! azt ugyan nem mondhatjuk, hogy szellemi természetű, mert ehhez meg kellene adni a szellem viselkedésének alaptörvényét. ha a szellem működésének tudományos alaptörvénye az anyagétól eltérően éppen a „megmaradás" helyett a "megsokszorozódás", akkor a tömegvonzás ható-ját tudományos érvénnyel szelleminek kell tartanunk! Mindenesetre, itt egy furcsa szellemiségre bukkantunk: olyan szellemiségre, amely önfenntartó, egyben kiáramló, és egyben fizikai törvényeket hordozó szellemiségről van szó! Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy ez a ható más szempontból mégis rendelkezik egyfajta „megmaradással”: hiszen bármennyi hatást is fejt ki, hatóereje „megmarad”, és pontosan marad meg. Másrészt, a gravitációs hatás a távolsággal csökken, még akkor is, ha ez nem a gravitáció „terjedése” miatt, hiszen az elektromos és gravitációs hatóképesség (szakszóval: a potenciál) nem „terjed”, hanem „ott terem”, hiszen képlete ee’/r, illetve mm’/r, ahol az ‘r’ a kibocsátás pillanatában fennálló távolságot jelenti a hatást kibocsátó és az azt érzékelő test között. A potenciálok matematikai leírhatósága tehát nem jelent feltétlenül a szokásos értelemben anyagiságot. Ezt a tényt már Kepler és Newton is megsejtette.

Kepler annak is tudatában volt, hogy ennek a hatónak úgy kell kifejtenie hatását, hogy ebben a bolygóknak is tevékeny szerepet kell vállalniuk (Astronomia Nova, 1609). A bolygókra hárul ugyanis, hogy felfogják űrbeli helyzetüket, és mozgásukat ennek megfelelően alakítsák. A bolygók felfogó képessége és mozgásalakító képessége azonban bármennyire is értelemszerű, a helyzetnek megfelelő öntevékenységet jelent, nem igényli se a földi élővilágban megismert lélek, se efféle tudat meglétét. Ezek – Kepler szavaival – olyan intelligenciák, amelyek nem rendelkeznek szabad akarattal, amelyek semmilyen módon nem különülnek el a mozgatott égitestektől, sőt azonosak és egyek velük, és Kepler számára még nem volt „ismert”, hogy a leeső kő leeséséért a Newton-féle gravitációs törvény „felelős”. Sőt, ha ismerte volna a Newton-féle törvényt, akkor is megkérdezte volna: miféle ható a felelős a gravitációs törvény fenntartásáért? Ahhoz, hogy egy bolygó egy fizikai törvényt kövessen, belátásra van szüksége, meg kell tudnia különböztetni a törvényszerű viselkedést a törvénytől eltérő viselkedéstől. Ebben a „középkori” felfogásban így mélyreható igazság rejlik, amit a későbbi „modern kor” már eltemetett, és nem akar ismerni többé.

Newton ugyanis 1693-bana következő levelet intézte Richard Bentleyhez: „Felfoghatatlan, hogy az élettelen és alantas (brute, brutális) anyag, anélkül, hogy valami anyagtalan tényező közvetítené számára, képes lenne egy olyan anyagra hatást gyakorolni, amellyel nem érintkezik – pedig ezt kéne tennie, ha a gravitáció az epikuroszi értelemben az anyag lényegi és veleszületett tulajdonsága lenne. Ez az egyik érvem, hogy miért kérem Önt, ne tulajdonítsa nekem a „veleszületett” gravitáció nézetét. Hogy a gravitáció veleszületett, belső és lényegi tulajdonsága lenne az anyagnak – úgy, hogy az egyik test a másikra az űrön keresztül bármi más közvetítése nélkül hatást gyakorolhasson, és ez az űr képes legyen átvinni a hatást és az erőt az egyik testről a másikra – ez számomra olyan abszurditás, hogy azt hiszem, nincs olyan ember, akinek filozófiai ügyekben kompetens gondolkodási képessége van, ebbe bármikor is beleeshetne. A gravitációt egy meghatározott törvény szerint ható tényező folyamatos tevékenysége kell okozza: de hogy ez a tényező anyagi vagy nem anyagi, ezt az olvasóm vizsgálatainak eredményére bízom.”

Ezt a vizsgálatot azóta – Newton felkérésnek szellemében – magam is igyekeztem elvégezni, s az általam kapott eredmény elvezetett a szellemi hatás-növekedés elvének a fizika világában való tevékenykedésének felismeréséhez. Mintha először rajzolódnának ki az anyagi és a szellemi világ tudományos felfogásának körvonalai.

A természeti világmodell

Miért születtünk és miért élünk? Kétségtelen, hogy bennünket, és általában az embert a Világegyetem hozott létre, a Természet, az élővilág teremtett meg. A Világegyetem szervező ereje, mint elsődleges anya-öl, mint szülő elme, fogant meg az ember megszületéséért. A Természet maga ennek a kozmikus elmének a kiteljesedése, káprázatosan gazdag és tovább gazdagodó folyamata. Az élővilág Közös Tudatmezeje hozta létre az emberiséget, hogy lélekkel és szellemmel tovább gazdagítsa és kiteljesítse az élet világát. Az emberiség mágikus korának bukása után létrejöttek a különböző kultúrájú, szellemiségű kultúrkörök, népcsoportok, nemzetek, olyan kultúrkörök, amelyek az emberiség őshagyományait, ősi kozmikus kultúráját, csillaghitét, természetvallását, az emberi értelemre építő hagyományait, az emberiség természeti rendeltetését különböző módon képviselték. A kultúra, az emberi élet szellemi mivoltának képviselete természetszerűleg egyfajta közösségi élet megteremtését igényelte. A közösségek feladata az élet kérdéseinek felvetése és megválaszolása, a tudás átadása és továbbfejlesztése, az élet céljának betöltése volt.

Csak akkor lehetünk teljes emberi lények, ha élünk a bennünket átfogóbb közösséghez, a nemzethez, az emberiséghez, az élővilághoz és a Világegyetemhez kötő összefüggésekkel. A Világegyetem az ember számára ebből az öt fő létkörből áll: Világegyetem, élővilág, emberiség, nemzet, személy.

Egy természetes világ modellje áll elénk ezzel az öt fő létkörrel. Igaz, hogy létezik még létkör a személyen belül is, a belső tudatvilágban, és a belső biológiai világban, mint a sejtek, az atomok, az erőterek, de számunkra, mint egységes rendszer számára most a bennünket átfogóbb rendszerbe ölelő összefüggések érdekelnek. Ez a természetes világmodell kulcs-szerepet játszik egyéni és közösségi életünkben, akár felismerjük, akár nem. Ezek a létkörök alkotják azt a természeti folyamatot, amely megteremtette az emberi személyiség alapjait. A természeti létkörök ebben az egymásba ágyazottságban mindannyian elvi és lényegi fontosságúak. Világos, hogy nem vizsgálhatjuk meg az Embert a Világegyetem nélkül, ha nem akarjuk szem elől téveszteni az Ember végső mozgatórugóját, a Kozmoszban megnyilvánuló szervezőerőt. A Világegyetem vizsgálata nélkül az ember elveszti végső talaját, és életét egysíkúvá, kozmikus vonatkozása vesztetté, alkalmazottá teszi egy világvesztett, világtalan életben. A Természet, az élővilág ismerete ma már ugyan elsősorban gyermekeink számára bír valóságos varázslatos hatással és így az elme fejlődésében tölt be nélkülözhetetlen szerepet. A növény- és állatvilág személyes ismerete nélkül, sőt tudati, közvetett ismerete nélkül az ember élő, tudati mivoltától lényegében különböző, élettelen-tudattalan világba helyezte életét, és ezzel élethosszig tartó sivárságba taszítja, szellemi-lelki sivatagosodásra ítéli életét. A nemzet léte hasonlóan elengedhetetlenül fontos az ember szellemi látóköre számára. A közös tudati erőterek közül Durkheim a nemzeti tudati erőteret találja meghatározónak. A nemzet annak a nyelvnek hordozója, melynek segítségével legszemélyesebb gondolatainkat megfogalmazzuk. A nyelv fogalmai, ezek jelentésudvarai olyan tudatos és tudattalanba merült gondolatokat hordoznak, amelyek szellemiségünk, szellemi akaratunk lényeges meghatározói. A nemzet annak a kultúrának megteremtője, hordozója és továbbvivője, amelyben szellemiségünk kibontakozik. A nemzet eredetileg egy szerves közösséget jelentett, amely közvetlenül a személyes részvétellel létrehozott közösségeken alapult, amely ezeknek a közösségeknek társadalmiasult formája. A nemzet az a közösség, amely képes tovább éltetni azt a valamit, ami fennmarad bennünk életünk végén. Ha életünknek olyan értelmet akarunk adni, amely túlnyúlik személyes életünkön, ez életünk szellemi meghosszabbítását jelenti. És mivel szellemiségünk adja életünk legfontosabb, legszemélyesebb, leglényegesebb magját, ezért szellemi túlélésünk lényegében valóságos túlélést jelent. Szellemi túlélésünk, halhatatlanságunk legfontosabb pillére és biztosítéka tehát a nemzet. A nemzet szerepe szellemi életünkben közvetlenül és a legszemélyesebben érvényesül. Ha erről nem veszünk tudomást, életünket, szellemiségünket mi magunk ítéljük gyors elsorvadásra, idő előtti halálra, mások előli bezárkózásra. A nemzet léte azonban nemcsak puszta terepet biztosít tetteink, szellemiségünk, emlékünk fennmaradásához, hanem egyben irányt is ad szellemiségünk kibontakozására. Ha a nemzet az egyedüli, amely szellemi kibontakozásunk esetén biztosíthatja szellemiségünk halhatatlanságát, akkor szellemiségünknek egy olyan központi fókusza kell legyen, amelyre szellemiségünk, mint lényegi tényezőre irányul. Szellemiségünk rendeltetése ennek a szellemiséget továbbvivő tényezőnek, a nemzetnek fenntartása és továbbfejlesztése, továbbvitele – továbbvitele a Természet, a Világegyetem kiteljesedése felé.

A természetes világmodell egyfajta világképlet, amelyen mindig lemérhetjük személyes életünk, szellemiségünk alakulását. Ahogy a nemzet képes szellemiségünk irányultságának természetes irányát kijelölni, úgy a Természet megnyilvánulásai képesek szellemiségünk irányultságát egy még átfogóbb összefüggésrendszerre megnyitni. Szellemiségünk kibontakozásának végső színtere a Világegyetem végső titkainak feltárása. És mivel ezek a természetes létkörök mind természetesek, ezért szellemiségük iránya mind egybeesik az egész, átfogó Természet egységes szellemiségének irányával. A természetes nemzetfogalom a nemzetet, mint szerves élőlényt fogja fel, amely az élővilág egy fontos, életfontosságú szerveként jött létre, és ennek a természetes szellemiségnek kiteljesítésére hivatott. Ahogy személyes életünk csak a nemzet életébe épülve, annak kiteljesítésében kaphat értelmet, úgy a nemzet élete csak az élővilág, a Világegyetem szellemiségének kiteljesítésében érheti el rendeltetésének valóra váltását.

Mindnyájan vágyunk arra, hogy önálló, boldog életet élhessünk. A mai világban azonban ez egyre nehezebb. Mit tegyünk, mit tehetünk? Ha egy emberi cselekedetet végrehajtasz, ha egy emberi érzést átélsz, már teszel valamit természetes életedért. Valamit tenned kell, hogy emberibb lehess, mint kutyaként pénzpórázra fogott, nyers testiségbe züllött robotemberek. Hogy lehetnek napjaid különbek, mint az érthetetlen célú fogaskerékbe préselt gép-emberi sors, mint azoké, akiknek választottja a válogatás nélkül mindent eltaposó moloch. Hol jön egy fogaskerék-műtudós, egy falanxter-sportoló az emberi, természetes élethez? Hogyan adhatja magát egy tudós egy szemellenző életen át tartó önkéntes viselésének, a fogaskerék előtte ismeretlen céljai szolgálatának? Hogyan elégedhet meg egy sportoló azzal, hogy egész életét, szellemiségét, látókörét egy külsődlegesen előírt edzéstervnek, élet-tervnek rendelje alá? Mert sajnos, egyre többen vannak ilyenek. Hol vesztették el a természetes életet azok, akik a mai világsanyargatás keretei között csakis személyes sikereiket keresik, saját jövőjükkel, utódaik jövőjével se törődnek, és érzéketlenek saját sorsukra, saját emberi mivoltukra is? Miért rohannak látásukat vesztett emberek az életüket nyomorító kényszerek kiszolgálására?

De még tudjuk, reméljük, hogy még mindannyiunkban és a vágy életünk jobbá, szebbé, különbbé, emberibbé tételére. Hogyan ismerjük fel a mindennapok egyre kíméletlenebb szorításában, mit tehetünk életünk egészéért? Ha a napi gondoknak, elvárásoknak sem tudunk egészében eleget tenni, hogyan tudnánk egy nagyobb célt elérni? Nem jelentené-e egy nagyobb cél kitűzése azt, hogy a gyakorlati életben, egy megoldatlan feladatnál nagyobbat vállalva még messzebb jutunk életünk jobbá tételétől?

A valóság az, hogy életünk azért jutott olyan helyzetbe, hogy mindennapi feladataink túlságosan sok időnket és energiánkat köti le, mert kicsúszott a kezünkből életünk egészének irányítása. Mindennapi életünk alakulása életünk egészének függvénye. A mai nyugati társadalomban a szokásos munkaidő már régóta nem napi nyolc óra, mint egykor a régi időkben volt. A Kalahári sivatag peremvidékén élő természeti nép a nap nyolc óránál is kevesebbet fordít létfeltételei kialakítására. Táplálkozásának színvonala az amerikai Egészségügyi Minisztérium által megszabott kritériumok alapján mégis magasabb a jóléti állam mintájának kikiáltott Egyesült Államokbelinél. Az emberek egyre nagyobb igénybevétele már régen túlnőtt az egykori klasszikus kizsákmányoló társadalmakban elért foknál. Olyan állapotot értünk el, amit ma „fogyasztói társadalomnak” neveznek. Van ebben igazság, hiszen a fogyasztási javak valóban úgy növekednek, mintha az emberi élet egyetlen és minden mást maga alá gyűrő célja a fogyasztás lenne. Csakhogy ehhez hozzátartozik az igazság másik oldala is: a munka. Ha ehhez nem tesszük hozzá – ahogy a „fogyasztói társadalom” elnevezés teszi – az egyre növekvő munkaidőt, munka-intenzitást, akkor az elnevezés azt sugallja: ebben a fogyasztói társadalomban az emberek lényegében csak fogyasztanak, napjuk túlnyomórészt „fogyasztással” telik. Kérdés ugyan, hogy a fogyasztás, mint tevékenység, mennyiben meríti ki az emberi faj lényegét? Az olyan élet, amely a fogyasztásban merül ki, az állatvilágban is ismeretlen. Ilyen életet még a háziállatok, az ember igényeinek alávetett állatok között is alig találni: a macska, a kutya részben öntörvényű életet él, erős érzésekkel gazdái, fajtársai iránt. Talán csak egyedül a sertés, a disznó él igazán fogyasztói életet. Hogy mennyire kívánatos a tenyésztett és levágásra hizlalt, az élet örömeiből túlnyomórészt csak a fogyasztás örömeit ízlelő sertés-élet, mindenki maga eldöntheti. Lehet, hogy az a jóindulatú ember, aki puszta gyanútlanságból elfogadja a mai fogyasztói társadalom szokásait, mélyebbre süllyed a disznóvágásra szánt sertésnél is? Mindenesetre szembetűnő, hogy az idő felhasználása szerint a mai társadalomban nem a fogyasztói javak fogyasztása felé billen a mérleg, fordítva. A mai társadalom arra kényszerít bennünket, hogy időnk egyre nagyobb, túlnyomó részét az egyre növekvő intenzitású és időtartamú termelésre áldozzuk. Ha a fogyasztói javakat egyszerűen létfeltételeinknek tekintjük, akkor egy olyan társadalomban élünk, amely naponta 10-14-16 órát kényszerít bennünket puszta létfeltételeink megteremtésére. De mi az értelme létfeltételeink megteremtésének, ha nem élhetünk ezekkel a feltételekkel? A gályarabok, a börtönben papírzacskókat hajtogató rabok sincsenek ilyen kíméletlen tempójú hajszára kényszerítve – ott a munkaidőt alacsonyabban szabják meg. A feudális társadalom legnagyobb igazságtalanságai egyikének számított a papi tized leadása. Ma ezzel szemben jövedelmünk 40-80 százalékát adjuk le – ismeretlen célra. Ez a társadalom tehát inkább tekinthető rabszolgatartó, mint fogyasztói társadalomnak.

Hogyan tudjuk kivonni életünket a tevékenységünket mind inkább a maga uralma alá hajtó gazdasági erők egyre kíméletlenebb szorítása alól? Ez a lépés elkerülhetetlen – különben egész életünk azzal telik, hogy létfeltételeinket igyekszünk létrehozni, és arra már nem jut idő, hogy elkezdjünk élni. Mivel a társadalmat irányító erők világosan letették voksukat az egyre növekvő igénybevétel mellett, ezért csak magunkra, egymásra, élet-közösségeinkre, családunkra, a magyarságra, az emberiségre számíthatunk. Ezek a természetes közösségek azok, amelyek mellénk állhatnak életünk felszabadításában, és ezért ezek alaposabb megismerése elkerülhetetlen.

Életünknek csak akkor adhatunk értelmet, ha életünk egészének alakítását saját kezünkbe vesszük. Ez nem jelenti szó szerint életünk egészét abban az értelemben, hogy életünk egészének minden pillanatára kiterjedjen. Az első lépések lehetnek csak aprók, önmagukban kisebbek, csak perspektívájuknak kell átfogónak, életünk egészére irányulónak lenniük. Hogyan gondolhatjuk el életünk egészét? Életünk egésze születésünktől halálunkig tart. Ahhoz, hogy életünk egészének magán túlmutató értelme lehessen, kell valamiféle tényező, amely ezt az értelmet hordozza, kiteljesíti. De mi van életünkön kívül? Van-e olyan tényező, amely képes továbbvinni egyéni életünk értelmét halálunk után is? Nyilvánvaló, hogy léteznek ilyen tényezők. Az ilyen tényezőket úgy hívják: embertársaink, utódaink. Utódaink testileg-szellemileg hordozhatják tovább az életünket jelentő tényezőket. Utódaink kivételével a többi emberrel halálunk után csak szellemiségünk tarthat fenn kapcsolatot. Szellemiségünk kapcsolatot tud tartani egykori személyes ismerőseinkkel. De szellemiségünk előbb-utóbb elenyészik, ha az egymásra következő nemzedékek egyre inkább csak közvetve lépnek szellemiségünkkel kapcsolatba, és ezt nem viszik maguk is tovább. Szellemiségünk fennmaradásának azonban végső soron az az egyetlen biztosítéka, ha bekapcsolódik egy átfogóbb közösség életébe. Az egyéni létünkön túlnyúló, átfogóbb közösségek léte tehát életünk értelmének legfőbb biztosítéka, pillére, és terepe egyben. Ebből az alapvető tényből viszont az következik, hogy életünk egésze akkor nyerheti el igazi értelmét, kiteljesedését, ha egy átfogóbb közösséget segít, táplál, szolgál, éltet. Világos, hogy ha létezik az életünk egészére jogot formáló, azt saját céljainak alávetni igyekvő erő, akkor az igyekezni fog ezeknek a közösségeknek összetartó erejét lefokozni, azt ijesztőnek, nem-kívánatosnak beállítani a szellemi fizikai munkájukkal fialó embersertések számára. Épp ennyire világos az is, hogy számunkra csakis életünk közösségi összetartó dimenziói jelenthetnek kiutat a fogyasztói társadalom állat-alatti perspektívájából.

Az eddigiekben bemutattam, hogy tudatunknál mélyebb értelmek egész sora létezik a világon. A belső, mélyebb értelmek: a külvilág egészéből bennünket érő ingereket feldolgozó mélytudat; a személyiségünk lényegét életünk egésze számunkra megfogalmazó genetikus tudat; és a teremtő, a Világegyetemmel egy-kiterjedésű belső világfolyamat. A külső, átfogóbb értelmek: a közösségi, nemzeti tudat, az Emberiség Közös Tudatmezeje, az Élővilág Közös Tudatmezeje és a Világegyetem Közös Tudatmezeje. Mindezek az értelmek azonban, bármennyire is mélyebb és átfogóbb szerveződésűek, mint éber tudatunk, öntudatunk, lényegük szavakban megragadható, és így megismerhető. A korábbiakban megmutattam, hogy a természeti világmodell a nemzetet a Természet kifejeződéseként, folytatásaként állítja elénk. A természeti világmodellben a nemzet természetes közösségekből szervesen tevődik össze, hogy a fa tevődik össze rostjaiból. A természetes szerveződések olyan közösségeket jelentenek, amelyekben, bármely körülmények között is jöttek létre, az emberek természetes érdeklődése, belső, emberi kibontakozása, és életöröme, boldogságvágya, természeti lényegének megvalósulása, emberi értékeken alapuló közösség utáni vágya testesül meg. Az emberi közösség fő ismertetőjegyei: a közösség tagjai közös alapértékekkel, közös alapot jelentő érzésekkel, közös mozgató erőkkel rendelkeznek, amelyekért közös tevékenységet folytatnak. Így jellemző közösségi szerveződésekben az emberek saját örömükre, saját emberi kiteljesedésükre találnak a közösségben. Ezek a természetes közösségek a színterei az élet nagy kérdései megvitatásának – az ilyen kérdéseket az ember többnyire baráti, családi körben vitatja meg. A mai világban a legtöbb nagy kérdésben az ember magára marad, a társadalom ezek meglátásában és megoldásában többnyire nincs a segítségére. A mai élet nagy problémái többnyire titkos jellegűek, a társadalom sokszor egyenesen elfedi vagy tiltja ezek meglátását, önálló szempontú fölvetését. Éppen ezért a ma szervezendő közösségek, amelyek az átfogóbb közösségek, a nemzet újra felépülésének válhatnak megalapozóivá, legelső célként az életünk egészét érintő kérdések, az élet végső kérdéseinek, a mai társadalmak leglényegesebb kérdéseinek megfogalmazói és nyilvános vitára bocsátói kell legyenek. A nemzet egésze akkor válik egészségessé, ha közösségi jellegűvé válik, közösségi célokat épít közösségi részvétellel. A nemzet a végső pillérekig elérő természeti világmodellben egy a Világegyetemmel, a Természettel, az Emberiséggel és az Egyénnel tökéletesen egyenrangú létkör.

A természeti világmodell éles különbséget jelez a nemzet, mint a Természet képződménye, és a társadalom, mint az emberi közösségekre rátelepülő hatalmi szerveződések által manipulál sokaság között. A nemzet a szerves közösség, amelyben az embereket közös sorsuk nem atomizálja, hanem megnyitja egymás felé, hogy közösen vegyék föl a küzdelmet, a mindnyájukat atomizálni igyekvő, elidegenítő tényezőkkel szemben. A mai társadalom annyiban különbözik a nemzet szerves közösségétől, hogy teret enged hatalmi tényezők – gazdasági, politikai, pénzhatalom – szerves közösségeket elsorvasztó érdekeinek. Az elsorvadt közösségek nyomán jött létre a lepusztult, emberi mivoltából kiforgatott, szellemiségéből kibombázott tömeg-ember. A mai társadalom tehát kétpólusú képződmény: egyik pólusán az emberek, a természetes közösségek, az élet kiteljesedésének erői, másik pólusán az önérdekű gazdasági, politikai pénzhatalmi erők, a társadalmat hatalmi érdekből atomizáló, elidegenítő, elsorvasztó, kifosztó erők. A nemzetet azok a mozgató erők hozzák létre, amelyek étetünk értelmessé tételét igénylik, amelyek életünk egészét emberivé akarják teljesíteni, mert a velünk született természeti-genetikus-kozmikus belső erők akaratára hallgatnak, azokra, amelyekért megszülettünk. A nemzetben testesül meg a Világegyetem szervezőereje. A nemzet antenna a Természet, a Világegyetem titkaira. A nemzet olyan közösségi antenna, amelynek fényerejéhez mindannyian hozzájárulunk, ha hallgatunk a bennünk kibontakozni vágyó életerő akaratára. A nemzet egy antenna-erdő a végtelen felé, és közös feladatunk ennek az antenna-erdőnek összehangolása, hogy az általa közvetített kép éles és tiszta, mindannyiunk számára világos, fénylő és értelemtől sugárzó legyen. A nemzet életünk szellemiségének hordozója, mennyboltja.

Közösen sokkal nagyobb feladatokat tudunk megoldani, mint egenként. A kultúra közösségi alkotás. A nemzeti kultúra feladata a szétparcellázódó tudományágak összehangolása, a tudomány hatalmi célok helyett emberi célokra hangolása. Konrad Lorenz, a Nobel-díjas tudós szerint a tudományt a társadalom hatalmi tényezői úgy támogatják, hogy a pénzhasznú-technikai-gazdasági-hatalmi célokat segítő kutatások gyakorlatba átültetése egyoldalúan dominál. Az alapkutatás csak annyiban megtűrt, amennyiben a katonai-technikai kutatásfejlesztés holdudvarához tartozik. A művészet társadalmi megbecsülése az utóbbi pár száz évben rohamosan hanyatlott. Amíg a középkor társadalmaiban a művészet szuverén, lényeges szerepet játszott, addig a mai világban a művészet a társadalom peremére szorult. A művészeti akadémiák vagy megszűntek, vagy szerepkörüket lényegesen lezsugorították. Amíg például a 16 éves Mozart koncertjén a császár is fontosnak érezte, hogy megjelenjen, addig a művészet mai fellegvárai már csak alkalmilag tűrik meg a mai művészetet. De nehogy azt higgye valaki, hogy a művészet a tudományos élet előretörése miatt szorult háttérbe! A tudományos kutatás súlya, támogatása rohamosan töredékére csökkent nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A tudományos könyvtárak költségvetésének drasztikus csökkentése Kanadától Amerikán át Magyarországig megfigyelhető világjelenség. Ezt kíséri a művészeti élet társadalmi támogatásának párhuzamos, drasztikus, nagyságrendi csökkentése – és a könyvtárak fokozatos emelése.

Életünk alakításának meghatározó tényezője, hogy milyennek tekintjük önmagunkat, környezetünket, a természetet, a Világegyetemet. Életünk egészét aszerint alakítjuk, hogy mit tartunk helyesnek, hogy milyen jellegű az életélményünk, világszemléletünk. Az emberiség mai szellemi tevékenységében két világ áll küzdelemben: az élettelen anyag elsődlegességét, kizárólagosságát hirdető materializmus és párja, az elvont, valóságtól eltávolodott szemléletű miszticizmus. Rejtély, miért nem törődött az emberiség olyan világszemlélet kialakításával, amely megfelelne az élet, a természet, a bennünk élő kozmikus szervezőerő természeti irányának. Vajon hogyan és miért fordult az emberiség figyelme efféle művi, életidegen világszemléletek felé, és hogyan fordulhatott elő, hogy ember-nélküli, vagy érthetetlen, felfoghatatlan tényezőt állította saját életének központjába? Ez a kérdés az egyik legnagyobb világrejtélyt hordozza – hiszen az a tényező, amely képes volt elfordítani az embert saját természetes világszemléletétől, a világ alapjait fordította ki – és így ezen tényező az, amely a világ, a valóság egyik legfőbb alakító ereje. De hogyan lehet rábukkanni erre a tényezőre?

A legnyilvánvalóbb lenne, ha ennek a tényezőnek színre lépését az emberiség történelméből hitelesen ismernénk: ekkor meg ekkor, bizonyos tényezők hatására megindultak azok a folyamatok, amelyek az emberiség természeti folytonosságát, emberré válás óta történő fejlődését megszakították, és létrehozták a mai világ mesterséges szellemi alapjait. Az lenne a természetes, ha az emberiség magában hordozná saját eredetét, a saját sorsának lényegi alakulását fenntartó ismereteket. Nyilvánvaló, hogyha az emberiség természetes módon jutott volna egy világszemlélethez, akkor teljes eredettörténetében mindez föl lenne jegyezve, és ezek az ismeretek ma is mindenki számára hozzáférhetők lennének, ismerhetnénk, miféle világszemléletünk volt eredetileg, és mikor, hogyan jelentkezett az újfajta világkép és miért. Az a tény, hogy valójában nem ismerjük az emberiség igazi történetét a kezdetektől a mesterséges világszemléletek jelentkezéséig, önmagában mindennél nyilvánvalóbban bizonyítja, hogy az új világszemléletek mesterségesek, emberiség-ellenesek. Ez az egyetlen tény az emberiség kulcsfontosságú alapténye, amely az emberiség Grandpierre K. Endre által felfedezett és feltárt kora, a mágikus kor bukásához kapcsolódik. Az emberiség eredettörténetének elvesztése az embertől elvette azt, amiért a természet létrehozta őt, és hamis, művi keretek közé helyezve az embert hihetetlen mértékben lefokozta. Ez a világtény szükségszerűen emlékezet-nélkülinek, vagyis értelmi képesség nélkülinek állítja be az embert, olyan lénynek, aki maga nem tartotta érdemesnek megemlékezni az őt formáló kozmikus és természeti tényezőkről, az őt kiteljesítő világkorszak eseményeiről, szokásairól, élet-menetéről, sőt egyáltalán, puszta létéről sem. Ennek a beállításnak azonban ellentmond egy sor alapvető jelenség. Minden ember, minden kultúra, minden civilizáció egy szellemiségre épül, amely választ ad a kezdetek kérdésére, a világfejlődés mozgatórugóira, miértjére és céljára, egyfajta hagyománnyal, szokásrendszerrel rendelkezik, még a legkezdetlegesebb kultúrfokon is. A ma ismert civilizációk között szinte a mai fogyasztói szemlélet az egyetlen, amely kivonja magát az átfogó magyarázatok adásának késztetése alól. Még a materializmus is választ igyekszik adni a kezdetek kérdésére. A probléma ott bukkan elő, amikor kiderül, hogy a materializmus nem épül egy folytonos szellemi hagyományra, amely a kezdetektől fogva hordozza az emberiség tudáskincsét, ismereteit saját történelmét. A materializmus inkább csak olyan ismereteket igyekszik elsajátítani, amelyek a technikai fejlődéshez szükségesek, és függetlenek az ember lényegétől. A ködös nézetekre épülő miszticizmus, és támogatottja, a misztikus vallás egy értelem által felfoghatatlan Istent állít értelmünk középpontjába. Ez a felfoghatatlan tényező pedig egyszer és mindenkorra megfojtja az értelmet. Nem oda vezeti az embert, hogy ott keressen, ahol világos van, hanem oda, ahová a lét legparányibb fénye sem világít be, ahol semmi sincs.

De ha az emberiség közös tudáskincse nagyrészt elveszett, akkor mi a teendő? Mit tegyünk életünkkel? Válasszuk az elénk kínált, élettelen, és tudattalan materialista világnézetet, vagy a részben-egészben értelem-ellenes, felfoghatatlanság-központú világszemléleteket? Azt hiszem, a választ magától adódik: ha ez a két divatos világszemlélet értelem-ellenes, akkor legelső teendőnk a természetes világszemlélet feltárása lehet. Ez pedig a logikai vizsgálatokon túl a történelmi vizsgálatot is magába kell foglalja. Nem mondhatunk le örökre az emberiség elvesztett kultúrkincsinek ismeretéről. A világszemléletet manipuláló történelmi tényezők a történelem képét saját érdekeiknek megfelelően formálták át. Ezért a természetes, génjeinkben, születésünktől kapott szellemiségünket akkor tudjuk visszahódítani, ha foglalkozunk a még manipulálatlanul bennünk élő erők és a történelem világával. Nem lehet mindenki történész, tudós, kutató – de mindenki törekedhet saját belső természeti létakaratának szavát meghallani, belső lelkiismeretének érvényt szerezni egy ellenünk fordult, elidegenedett világban. Akit pedig belső létakarata történelmünk igazi megismerésére szólít, annak a materializmus, az idealizmus, a misztikus vallások helyett az igazi, hamisításoktól mentes történelmet kell megismernie. És mivel a mai nyugati civilizáció a görög materializmuson és a kereszténységen alapszik, ezért a természetes, manipulálatlan világszemlélet nyomait a görögök, a kereszténység előtti korszakában kell keresnünk, az emberiség kultúrájának elfeledett ágaiban, és törzsében.

Az emberiség rendeltetése a Világegyetem és a Természet létakaratán, folyamatainak, szellemiségének irányán alapszik. A Világegyetem és a Természet létakarata feltárható tüzetes, erre irányuló kutatásokkal. A létakarat megtestesülése a lét, a létből kifejlődő élet, az élővilágban kifejlődő tudat. Ezek a Világegyetem kulcs-lépései. A látszólag élettelen világ megelevenedése, az élővilág előugrása a Kozmoszból egy megtáltosodás, csodaszerű, varázslatos folyamat, hasonlatos ahhoz, ahogy a magból előugrik a fa, kibontja koronáját, tudja, érzi, hogyan életet egy magból egy egész fát elővarázsolni. A Világegyetem, a Természet rendeltetése tehát a megtáltosodás. Ez a megtáltosodás hozta létre az embert, az emberi tudatot. Az ember tehát akkor teljesíti kozmikus, természeti rendeltetését, ha továbbviszi a megtáltosodást a maga létkörében: az egyéni, közösségi, és az emberiség egészében. És mivel az ember belső világában tovább és a kozmikus szervezőerő, ezért az ember megtáltosodásával a Kozmosz éled fel. Saját belső Kozmosz-feltámasztásainknak azonban csakis akkor szerezhetünk egyéni életünkön túlmutató érvényt, ha a bennünk feléledt Természet fényét átadjuk környezetünknek, társainknak, és ha gondoskodunk arról, hogy a megtáltosodás fénye a nagyobb közösségekben is kigyulladjon, a nemzetben, az emberiségben – ekkor gyulladhat ki a Természetben és a Kozmoszban. A világ az emberben kigyulladó fénytől táltosodhat csak meg.

Az emberi élet alapvető törekvése sorsunk alakítása, létünk puszta külső meghatározottságának meghaladása. De vajon lehetséges-s sorsunk szuverén, önálló formálása, és ha igen, hogyan? Mi ad erre biztosítékot? Mitől tudunk megfelelni életünknek? Ez szabadságunkban, lehetőségünkben áll – a végső mozgatórugó bennünk él – ezt a Természettől, a Világegyetemtől kaptuk. Létünk legalapvetőbb ténye, hogy képesek vagyunk az ismeretlen kihívására megfelelő energiákat mozgósítani magunkban, hogy nyitottak vagyunk nemcsak külső és belső világunk feltárt, megismert tartományaira, de állandó készenlétben kapcsolatot tartunk az ismeretlen forrásával. Ez a végső nyitottság, az együttélés az ismeretlennel az, ami az embert környezetnének közvetlenségéből a világegész közvetlenségébe emeli.

Minden emberben minden pillanatban korlátlan intenzitással, beláthatatlan síkokon zajlik a legvégső biológiai meghatározottságának tartalma. Természeti lény mivoltunk folyamatosan megvalósul életünk legmélyebb szintjein, ahol lényünk, mint a természeti erők hordozója, közvetlen megjelenítője bontja ki a végletekig önmagát. Bennünk él és lüktet, folyamatosan bomlik ki egy ismeretlen világ, Kozmosz-szagú párolgása épp csak borzolja külvilág felé trónoló tudatunk palotájának talapzatát. Bennünk él és kibomolva talál mégis magára, s álomszerű megvalósulása által halad túl magán létünk legbensőbb tartalma. Ösztönvilágunk, belső késztetéseink óriásai a génjeink által hordozott csodás hatalmú világban énünk szelepén közlekednek a külvilág ezerarcú erőivel, hogy az élet folyamatában a külső és a belső világfolyamat saját természetrét rajtunk át felszínre hozva, megismerve és megvalósítva nyerjen új lendületet, új lehetőségeket, végletesebb kiteljesedést. A belső világfolyamat mint óriási lávafolyam, millió álompatak, érzés-fuvallat, gondolat-vihar, mint életünk korlátlan képpé kibomló, Kozmosz határáról belénk vágó, saját életünk, a Természet, a Világegyetem minden folyamatát minden pillanatában magában őrző és valóságra gyújtó, valóság felé élező teljesség-folyam, áramlik, és tud bennünk minden pillanatban mindent. A végtelen belső világfolyamat személyes életerőnk korlátlan intenzitású megvalósulása, olyan végtelen ragyogású, hogy szem, képzelet szinte csak egy-egy villanásra, egy-egy álombeli pillanatban képes beletekinteni és megragadni mivoltát.

A Világegyetem tehát létünk legvégső, személyes titkát őrzi. A külső világegyetem egylényegű a belső világegyetemmel, tehát hamis a látszat, amit a nyugati civilizáció kidolgozott. A külső világegyetem nem zárt rendszerek fizikai halmaza, ha részben azzá és tette a materializmus elterjedése, azzal, hogy foglyul ejtette a belső világegyetemeket és élettelenné hipnotizálja a külső világegyetemet. Mégis, a látszat foglyául ejtett külső világegyetem feléleszthető. Bauer Ervin elméleti biológiája szerint „az élő rendszerek és csakis az élő rendszerek azok, amelyek belső szabadenergia-tartalmukat munkavégző-képességük növelésére fordítják”. Ez az életképesség-növelés nemcsak az élet, hanem a tudati tevékenység lényege is. Ezért a tudati tevékenység életképességének növelése természeti törvény. Ha pedig nemcsak tudatunk és szervezetünk élő természetű, de a külső világegyetem is az, akkor a külső és a belső világegyetem rendkívül érzékeny kapcsolatban, tudati kölcsönhatásban áll egymással. Az élő rendszerek egyik legfőbb jellemzője, hogy rendkívül érzékenyen képesek reagálni, azaz a beérkező belső vagy külső ingert szinte hihetetlen, kozmikus mértékben (pl. 10⁴⁰-szeres erősségűre; a világegyetem atomjainak száma kb. 10⁸⁰) képesek fölerősíteni. Egy elhatározásunk születésekor agyunkban egy parányi bioáram születik, amelyet egy 10³⁰ erg (1 erg energia szükséges 1 gramm tömegű tárgy 1 mm magasra emeléséhez) energiaváltozással járó hullámfüggvény-összeugrás indít el. Elhatározásunknak köszönhetően képesek vagyunk arra, hogy hegyeket hordjunk el, hogy pl. 2 méteres magasba ugorjunk, és ehhez kb. 10¹⁰ erg energia szükséges. Az élet maga a megtáltosodás, ezt hihetetlen áttételt jelenti, és ezzel egyfajta élő kapcsolatteremtés lehetőségére mutat rá. Bennünk akkor éled meg sajgó emlékezettel a világegyetem eszméje, és saját életünk valamire valósága, születésünk ereje, ha a világegyetem élő mivoltával foglalkozunk. A belső és a külső világegyetem életünk által kapcsolódik össze. A világegyetem, mint élőlény, az életek földjén él, életeink a napok és csillagok számára. Úgy vagyunk egymás feltételei, napjai, hogy legvégletesebb, legteljesebb kifeszítettség vezet egyikünktől a másikig. Mi töltjük meg, csak mi tölthetjük meg a világot emberi gazdagsággal, hogy kiugró, új szférákkal népesítsük be, tartalommal, jelentőséggel töltsük meg, emberi élettevékenységünkkel feldíszítsük, ünnepivé tegyük, s természetének megnyilatkozásaivá válva tegyük megnyílóvá, s ezáltal valóságosabbá, mint nélkülünk lenne.

Ha a világegyetem nem élettelen rendszerek halmaza, hanem élő rendszer, akkor belső tudatvilággal is rendelkezik. Akkor viszont, mint minden élőlény, bizonyos folyamatokra, életfolyamataira, szellemiségre hihetetlenül érzékeny. Azokat a folyamatokat, amelyek egybeesnek élettevékenységével, képes kozmikus méretekben fölerősíteni. És mivel a külső világegyetem édestestvére, a belső világegyetem bennünk él, érzékelhetjük, tapasztalhatjuk, hogy a világegyetem akarata, szellemisége éppen élő természetének kiteljesítésével kapcsolatos. Ha életünket képesek vagyunk úgy alakítani, hogy emberi törekvéseink kibontakozhassanak, hogy azt tegyük, amire születtünk, hogy a bennünk élő természeti erő szavára hallgassunk, átéljük ezt a csodálatos megelevenedést, és ezzel hozzá is járulunk a világegyetem valóságos felelevenedéséhez. Csakhogy nem vagyunk egyedül, és a többi ember hasonló kapcsolatban áll a világegyetemmel. Így szembeötlő változás csak akkor lehetne tapasztalható, ha társaink hasonló módon fölelevenítenék életükkel a világegyetemet.

Ha él a világ, akkor pszichikusan vezérelhető! És akkor a Közös Tudatmező központi szerepet játszik a világegyetem természetének kialakításában! Bármennyire is gyenge a világegyetem teljes életköréhez képest az emberiség tudatmezeje: az egyéni éber tudathoz hasonlóan parány belső világunk mélyebb létköreihez képest, mégis képes a többi létkört éppen megformáltsága, legnyilvánvalóbb megnyilvánulása révén hatása alá keríteni, hipnotizálni. Ha mi magunk felelősök vagyunk tetteinkért, életünk alakításáért, akkor tudatvilágunk képes irányítani belső világunk egészét. Mivel a világegyetemben az emberéhez hasonló éber öntudat tudomásunk szerint nincs jelen, ezért a világegyetem egész tudatmezejét legéberebb öntudati mezeje, az emberiség Közös Tudatmezeje irányíthatja (vagy legalábbis befolyásolhatja). Ezzel – elméletem szerint – az emberiség Közös Tudatmezeje kozmikus jelentőségre és kozmikus felelőségre tesz szert.

Nemrég egy kedves lányismerősömtől hallottam, hogy 12-14 éves korában ő is hasonló következtetésre jutott, és fölfedezte a Közös Tudatmezőt, csak ő kollektív tudatnak hívta. Ebben az életkorban kezdték a nagy kérdések foglalkoztatni. Miért van az ember a világon? Miért éppen úgy alakulnak a dolgok a világon, ahogyan? Tudta, hogy a kereszténység ezt azzal magyarázza, hogy „Isten” rendezi el a dolgokat, „Isten” irányítja az eseményeket. De hogy megértse, gondolkodni kezdett: tényleg így van-e? van „Isten” vagy nincs „Isten”? úgy tudta az egészet elképzelni, hogy él ezen a Földön sok-sok ember. Azért, mert őt érdekelték ezek a nagy kérdések, azt gondolta, hogy nyilván másokat is foglalkoztat. Egyrészt érdeklik az embereket ezek a kérdések, másrészt vannak álmaik, céljaik, vágyaik, amiket meg akarnak valósítani. Minden emberben él egy kép arról, hogy milyen a világ, mi a feladata a világban. És minden embernek vannak érzései, amelyek egymáshoz és a világhoz kötik őket, érzések, ahogyan megélik a világot, ahogyan mindennapjainkat élik. És ha sok-sok emberben benne van mindez, és ha kitörnek ezek az érzések, vágyak, célok, kérdések, gondolatok, ez a tenni akarás, akkor ezek valahol összekapaszkodnak. Ez az a sok-sok érzés, vágy, elképzelés, szellemi szubsztanciaként össze kell találkozzon mint egy szellemi produktum, és ez visszahat a világra. Mi hozzuk létre ezt a kollektív tudatot, és a kollektív tudat aztán visszahat ránk. Az emberek közötti kapcsolatok, az ember és a világ kapcsolatának folyamatos érzékelése önállósul, és olyanná lesz, mint egy rendszer, mint a földi bioszféra, ami képes önmagát fenntartani, és ha valami hat rá, vagy meg akarja változtatni, képes olyan hatást kifejteni, hogy önmaga lényegét továbbfejlessze. Úgy képzelte, hogy minden egyes emberből valahogy fölfelé ereszkedik egy érzés-felhő, egy érzés-világ, és ha a Földet kívülről nézné valaki, az egyes emberek érzésvilágai egyetlen egy búrává olvadnának össze. Ezt nevezte el kollektív tudatnak.

Én más módon jutottam el a Közös Tudatmező eszméjéhez. A Vágtázó Halottkémekben játszva éreztem, hogy ha együtt játszunk, inspirációink nemcsak, hogy képesek összeadódni, hanem valahogy meg is hatványozódnak. Elképzeltem, mi lenne, ha olyan világban élnénk, ahol az emberekben ugyanúgy megsokszorozódna zenénk hatása, mint mi magunkban, miféle világ lenne az! Aztán arra gondoltam, hogy valamikor csak így működhetett az élet. Az ősi természetvallás idején a mágikus erők társadalmi, pontosabban közösségi, nemzetségi, nemzeti méretekben voltak jelen. Ezért ha valakiben a többieknél is jobban éledt fel ez a belső természeti erő, társai csatlakoztak hozzá, és egyből egy közös cselekvés kezdett kialakulni. Ezekben a közös cselekedetekben születtek meg – közösen – az ős-emberiség nagy felismerései, nyilvánosan, mindenki részvételével. Ezekben az ősi közösségi cselekvésekben született meg a népművészet, alapozódott meg a néphagyomány, a közösségi ünnepek. Ahogy az ősi természetvallás, és ezzel a belső természeti erők háttérbe szorultak, s felváltotta őket egy velük szembeforduló, hatalmi civilizáció, úgy veszítetek közösségi erejükből, és a belső természeti erőt támogató külső természeti erőből is az új társadalom alávetett tagjai. A gyerekek még ma is másképpen érzékelik a valóságot, mint a felnőttek. Többek között, magukhoz közel érzékelik az eget, a Napot, a Holdat, a csillagokat. A gyerekek közös tudatmezeje számukra elsődleges valóság, bár a 20. században egyre inkább a felnőttek elidegenedett, távolságtartó szemléletének hatása alá kerül.

Később ismét másként jutottam el a Közös Tudatmező eszméjéhez. Nem értettem, hogyan képesek az emberek önzőek lenni, csakis saját szempontjaikat tartani szemük előtt, hiszen világos volt számomra, hogy mások is léteznek a világon, és az ő szempontjaik nem lehetnek közömbösek, hiszen egymás életében központi szerepet játszunk. Nem egyfajta öngyilkosság-e egy önző világ-felfogást kialakítani? Az ember társas lény, és szeret társaságban élni, ha nem létezne más ember, sőt más élőlény a Földön, az élet üres és értelmetlen lenne. Hogy-hogy nem jelent meg eddig olyan filozófia, ami a társas létet emelné a világszubsztancia rangjáéra? Kamasz koromban, mivel sokat foglalkoztam a végtelennel, társaim felhívták a figyelmemet Berkeley püspök tanaira. Ő állítólag szubjektív idealizmust tanított, vagyis azt az elvet vallotta – ismertetői szerint – hogy csakis ő létezik egyedül, és az, amit érzékel, és amit éppen nem érzékel, az el is tűnik addig, amíg újra nem érzékeli. Ahogy elolvastam egyik könyvét, rájöttem, hogy Berkeley püspök nem szubjektív idealizmusnak, hanem immaterializmusnak nevezi tanait, és nem csak az egyén játszik benne központi szerepet, mint teremtő, amikor érzékel valamit, hanem a Kormányzó Szellem. Az objektív világ azért létezik, mert a Kormányzó Szellem érzékeli. Bennem ezután az vetődött fel: és mi van, ha az egyén tényleg alkotó szerepet játszik a világban, de nem önmagában, egyedül, hanem társaival együtt alkotja meg a világot? Akkor egyben magyarázatot kaphatunk a Kormányzó Szellem létrejöttére, és emberi gyökereire is! Mert az egyes emberek tudatmezői, belső világai összeolvadnak, és így az egyik lény érzi, és elvileg tudhatja is, mit érez a másik, és ezzel létrejön az objektív világ alapja. Ahogy az uralkodó meggyőződés, az igazság legjobb érzékelése diktálja, azt érzi a közösség valódinak, és ez az egyes egyén számára a Közös Tudatmező közvetítésével, mint „objektív”, egyéni tudatától független tényező jelenik meg. Így lehetségessé válik az átfogóbb értelmek, a mit tudatunkat magába foglaló átfogóbb intelligenciák logikai, tudományos vizsgálata!

A Közös Tudatmező létére konkrét bizonyítékokat is lehet találni. Most csak néhány példát hozok fel. A Süddeutsche Zeitung 1988-ban megírta, hogy az akkori NSZK-ban több a kisfiú, mint a kislány, a wiesbadeni Szövetségi Statisztikai Hivatal adataira hivatkozva. Ezek szerint évente öt-hat százalékkal több fiú születik, mint kislány. Egyelőre azonban a férfiak mégis kisebbségben vannak: az év elején az NSZK-ban 29.3 millió férfi és 31.9 millió nő élt. Csak az 55 éves korosztályban válik kiegyenlítették a helyzet. Másrészt ismeretes, hogy nagy háborús vérveszteség után feltűnően sokkal több fiú születik – mintha a természet pótolni akarná az elesett férfiakat. De ehhez a genetikus szabályozásnak és a társadalom össz-állapotának kell értelemszerű csatolásban állnia! Hasonló jelenség, hogy Európában a holland gyermekek nőnek ma a legmagasabbra: a ma született holland gyermekek várható felnőttkori átlag-magassága 2 méter (a magyar gyermekeké 180 cm)! Az okot gyanítják: a holland államban alakult ki Európában a magas fokú jólét. Ez persze felveti a tanult – egy életút során szerzett- képességek öröklésének kérdését is, aminek lehetőségét a mai biológia tagadja. Akkor viszont kell egy olyan folyamatos információ-átadást biztosító tényező, s erre a feladatra a Közös Tudatmező alkalmas.

Az emberiség Közös Tudatmezeje mai állapotában nemigen alkalmas természeti létfeladatának, a világegyetem felelevenítésének betöltésére. Ma is létezik valóságos közösség az emberiség tagjai között, de ez jobbára a gyermekek és a fiatalok természeti erőinek közösségét, és a kultúra természetes, összekötő elemeinek közösségét jelenti, többek között azt a – ma sem elhanyagolható erejű – vágyat, hogy olyasmit hozzunk létre, ami javára válik az emberiség egészének. Mindannyian a Természet erőinek tevékenysége révén jöttünk létre, ezek az erők idézték elő, hogy megszülessünk. Ezek az erők azok, amelyek tudták, miért kell nekünk megszületnünk, amelyek tudták, miféle életút révén járulhatunk hozzá a Természet virágzásához, kiteljesedéséhez. Mindannyian végső soron természeti lények vagyunk, és ezért elsődleges tudatmezőnk a természeti tudatmező. Ezek egyéni, természeti erőktől hajtott tudati erőterek hajlamosak összekapcsolni társ-erőtereikkel, amelyek ugyanezen célok kiteljesítéséért igyekeznek tevékenykedni. Így jön létre a természeti célokat követő közösségi tudatmező, az egyes szerveződési szinteknek megfelelően a természeti-nemzeti Közös Tudatmező, és a természeti-emberi Közös Tudatmező. Ugyanakkor napjainkban az emberiség jórészt atomizált, egyedekre széthulló, másrészt elidegenedett világnézetek hatása alatt senyved. Így a Természeti Közös Tudatmezővel szembenáll a természettel szembeforduló, Művi Közös Tudatmező. A Természeti és a Művi Közös Tudatmező viszonya szabja meg a nemzetek és az emberiség sorsát. A tudatmezők hatóerejének legfontosabb titka, kulcsfontosságú eleme pedig – meglátásom szerint – itt is a tudatosság, vagyis a szervezőerő átfogási képessége, mélységi lényegmegmaradó képessége, és összehangolt tevékenysége. A tudat szervezőereje az, amely képes kisugárzódni a mélytudati világba, képes a saját erejénél jóval nagyobb erőket mozgatni, irányítani, mintegy hipnotikus, delejes hatása alá vonni. Azok a közösségek, amelyek képesek tudatosan is megfogalmazni közösségi mivoltukat, vagyis közös eszményeiket, céljaikat, módszereiket, sokkal hatékonyabban képesek kibontakozni és egyben hatásukat más csoportokra kisugározni.

Ezt a jelenséget a fizika és a biológia is ismeri: a koherens (összehangolt) folyamatok hatása a koherens sugárzás forrásainak számával nem egyenesen,, hanem négyzetesen arányos. A Világegyetem teljes tömegének nagy része gyenge-fényből (axionokból) áll. Az axionok furcsa, átmeneti „lények” az ősvákuum skalár-hullámai és az anyagi részecskék között. Alig hatnak kölcsön az anyaggal, könnyedén átszáguldanak a csillagokon. A DNS azonban képes a koherens hullámokat 10¹⁰-10²⁰-szorosára fölerősíteni! Mivel pedig az axionok koherens hullámokként írhatók le, ezért az axionok a DNS révén az ős-vákuum és az agy között képesek kapcsolatot teremteni. A koherens hatás hasonlít a rezonancia-jelenségre. Egy egyszerű, közkeletű példával szemléltetve: amíg a katonák nem egyszerre lépnek a hídon, nem lép fel rezonancia-jelenség. De ha épp egy meghatározott frekvencián, a rezonancia-frekvenciának megfelelő ritmusban lépnek mindannyian egyszerre, akkor a lépések hidat-rezgető hatása összeadódik. Ha a ritmus megegyezik a híd rezgési ritmusával, akkor a híd egésze rezegni kezd, és ha a kis lépések ritmusban maradnak, hatásuk erősödik, ami a híd berezgéséhez és összeomlásához és a katonák vízbeeséséhez vezet.

Az egymást erősítő, szervezett, összehangolt hatás olya, mint a véső: a hatások egyre mélyebbre vágnak, összegződnek. A Maharashi-féle jóga kísérletek – amennyiben hitelt érdemlőek – éppen erre a hatványos hatásra építenek. Koherens, összehangolt tudatok hatása négyzetesen erősödik föl, míg az össze nem hangolt tudati irányok egyrészt kiátlagolódnak, másrészt mélytudati párhuzamosság nélkül csak egyszerűen összegződnek, és így a résztvevők számával arányosak. Ha tehát egy szervezett, N főből álló csoport egy irányított tudati-mélytudati hatást fejleszt ki a csoporttagok mindegyikében, az agyműködés minél teljesebb összehangolásával (amit például az agyféltekék szinkronicitása is jellemez), akkor eredő hatásuk környezetük személyeire – kísérleteik szerint – arányos N²-tel. 100 résztvevő esetén a hatás tehát tízezerszeres, ezer résztvevőnél milliószoros, vagyis egymillió összehangolatlan, de azonos irányban tevékenykedő tudat hatásával egyenlő. A Maharashi-féle iskolák kísérleti beszámolói szerint a balesetek száma jelentősen csökkent a környéken, ha békés tudati kisugárzásra összpontosít egy párszáz fős, összehangolt agytevékenységű csoport.

Képzeljük most el – attól függetlenül, hogy elhisszük-e a Maharashi-csoportok kísérleti beszámolóit -, hogy az összehangolt tudatú csoportok hatása valóban négyzetes, és az összehangolatlan csoportoké még azonos tudati irányultság esetén is csak lineáris, N-nel arányos. Ekkor egy 3000 fős szervezett csoport tudati hatása elég lehet ahhoz, hogy egyenlő hatást fejtsen ki egy 10 milliós, de azonos szellemi irányultságú, de kísérletileg, érzelmileg összehangolatlan embercsoportéval! És ha a tudati hatások valóban érvényesülnek, akkor egy ilyen kicsiny, de jól szervezett csoport képes egy nála több ezerszer nagyobb lélekszámú csoport tudati irányultságának megváltoztatására! Ha ez így van, akkor az egységgé formálódás, az érzelmi-szellemi összehangoltságú közösség létrehozása elemi érdeke minden közösségnek, minden nemzetnek. De gondoljuk csak tovább! Mi történik, ha nem egy 3000 fős, hanem egy százezer (10⁵) fős csoport kezd el összehangolt tudati irányban tevékenykedni? Egy ilyen csoport feltételezett hatása 10¹⁰ főre, tehát tízmilliárd emberre terjedhet ki! Ma az emberiség létszáma hatmilliárd fő. Ha tehát az emberiség nem szerveződik egységes szellemiségű, valódi, természeti létalapú közösséggé, egyetlen százezernyi létszámú, de tudati szinten jól szervezett csoport a hatása alá kerítheti az emberiség szellemi irányítását! És ekkor már újabb hatás lép fel: mert ha a hatás az emberiség nagyobbik felére kiterjed, akkor a befolyás alá került személyek tudata is bekapcsolódik az indító-hatás további-erősítésébe. És innentől kezdve a hatás megállíthatatlanul olyan lavinává válik, amely felfalja és magát erősítővé teszi az összes rajta kívüli tényezőt. Az emberiség tudatmezeje szinte visszavonhatatlanul egyetlen parányi csoport befolyása alá kerül. Az emberiség Közös Tudatmezejének egyetlen lehetősége már csak az, ha visszatér a befolyásolás alá még nem kerített, veleszületett természeti, emberi tudati erőterekhez. Mivel ez a természeti tudati erőtér mindannyiunkban megvan, mindahányan bármikor újra felfedezhetjük, és élhetünk vele: és hatása újból összegeződhet, és meghatványozódhat.

Ahogy a gondolkodás képes előhívni analóg mélytudati mintákat, ha megfelelő tudati struktúrát ölt, úgy a társadalmi struktúrák, csoport-képződmények, szervezeti formák, testületek, és ezek szövődményeinek mintája is a tudatot már a puszta gondolati leképzés révén a hozzá hasonló struktúrák létrehozására hívja. A tudat ehhez a társadalmi „valóságos” struktúrához tapad, és ehhez teremt hozzá egy asszociációs kísérőfolyamatot. A tudatszerkezet csak akkor változik meg, ha a tudati leképezés mellett tudatos feldolgozás is folyik. A tudatos feldolgozás, újra-struktúrálás hiányában belső világunk gondolati mintái a külvilág gondolati mintáihoz kapcsolódnak, azokhoz hasonlóak lesznek, és így az azokat irányító erők a tudati tényezők irányításának is modellt kínálnak. Önálló erő hiányában végül is a kifejlődő emberi tudat a természeti, eredeti, önálló lényegiségből átfejlődik (ez a fejlődés természetellenes irányú változás) egy kívülről irányított, a társadalmat formáló erők játékszerévé süllyedt, önálló lényegét elvesztett tudattá, a külvilág egy halványabb és tehetetlenebb másolatává. Minél többet kapcsolja ki a mai társadalom elménk önálló működését pusztán azzal, hogy napjainkat olyan munkatevékenységekre kényszeríti, amelynek feltételeit és módját egyoldalúan állapítja meg, annál inkább munkaidőnk alatt önállótlan agytevékenységet alakít ki. ha a munkaidő, és a gazdasági viszonyok olyanok, hogy időnk egyre nagyobb részét töltjük pénz-kereséssel, akkor időnk egyre nagyobb részét töltjük ki a külvilágot szervező gazdasági erők gondolkodásával egyirányú szemlélettel, és ez rányomja belső világunk fejlődésére is pecsétjét. ha pedig maradék időnk nagy részét tévénézéssel töltjük, és a tévéműsorok nagy része igénytelen szórakoztató műsor, amely elménk önálló szemléletének kikapcsolására, kritikai érzékünk föladására igyekszik hajlamosítani, akkor a pénzkereső tevékenységünk mellett fennmaradó időt is önállótlan agytevékenységgel töltjük: pontosabban olyan agytevékenységgel, amely mintegy megágyaz a külvilágot alakító erők gáttalan, ellenőrizhetetlen, gátlástalan hatásainak.

Így és ezernyi más módon épít ki magának a természetes világrenddel szembenálló, a gazdasági érdekek kizárólagos, és önző szemléletű uralmát építő tényező egy másodlagos, természetellenes Közös Tudatmezőt. Ez a torzított Közöz Tudatmező, ha egyszer kiépült, önálló erőként működik, és képes észrevétlenül egy természetes erő látszata mögé rejtőzni. Ha egyszer kiépült egy természet-ellenes Közös Tudatmező, az olyan, mintha egy mesterséges hold, egy műhold kezdené meg adását. Egy olyan műhold, amelynek fő feladata, hogy zavarja a természetes Közös Tudatmező adásának érthetőségét, vételét, és emellett saját természetidegen szemléletét terjessze, és minél több embert bírjon rá, hogy magunk is átálljunk ennek a természetellenes műhold-adásnak tovább-adására, tovább-sugárzására.

Ha önálló, boldog és emberi életet szeretnénk élni, akkor át kell hangolnunk belső világunkat a ma uralkodó társadalmi szellemiségről, a pénzközpontú, anyagi érdek-központú látásról az átfogóbb, mélyebb szellemiségű, és sorstársainkkal összehangolt érzésekre és gondolatokra.

A világmodellek magja

Bemutattam korábban az ókori keletről, a mágusok kultúrájából átvett elemeket a nyugati civilizáció alapjaként ismert görög filozófiában. Ezek az elemek: a hülozoizmus, minden anyag élettel telítettségének elve, a pánspermizmus, minden létező lélekkel telítettségének elve, és a pánteizmus, minden létező istennel áthatottságának elve (a görög pán jelző a jelzett fogalom egyetemességét m egyetemességének igényét jelzi). A létezők főbb osztályai: a világon kívüli, misztikus, transzcendens Isten (A+), a világ egészében jelenlevő anyagiság (A), a világban megjelenő élet, a Természet Világa, az élővilág (T), az emberiség (E), a Nemzet (N), és az egyén, a személy (S). Az egyén belső világában a létezők fő osztályai: a tudat, az értelem (É), a mélytudat (M), a genetikus tudat (G) és a belső világfolyamat (B). ha egy világképet akarunk alkotni, ezeket az alaplétezőket, világlétezőket kell szem előtt tartanunk. A világképek ezekből a világlétezőkből rostálnak. Elhagyják a számukra lényegtelen elemeket, és a megmaradók között bizonyos kapcsolatokat, összefüggéseket, egy viszonyrendszert tételeznek fel.

Henryk Skolimowski nemrég megjelent könyvében (A résztvevő elme. A tudás és a világegyetem új elmélete, Arkana, Penguin Books, 1994.) a filozófia történetében legalább négy fő monizmust, egytényezős világrendszert tart számon. Ezek a materializmus (Marx), amely szerint minden létező anyag, minden létező (a létező valódi értelmében) test. A másik elterjedt világkép az idealizmusé (Platón), amely szerint az elsődleges létezők a formák, az ideák, a szellem. Harmadik a mentalizmus (Berkeley püspök), amely szerint létezők először is az elmében léteznek, ezért minden létező léte egy őt felfogó elme létéről tanúskodik (esse est percipii: létezni annyi, mint érzékeltnek lenni). Negyedik a természetes monizmus (Spinoza), amely szerint Isten és Természet ugyanazt jelenti. Ezt a nézetet nevezik néha pánteizmusnak is.

Álljunk meg most egy pillanatra. Vessük fel, hogy milyen természetű lehet a világegyetem? Lehet-e, hogy bizonyos elemei, a tudat, a mélytudat, az anyag, az élet, az emberiség, a nemzet, nem léteznek? Azt hiszem, ezek léte mindenki számára egyértelmű. Másképp áll a helyzet a transzcendens, világon kívüli „Isten” fogalmával. Az ilyen isten valahol ott tartózkodik a világegyetemen kívül, vagyis a semmi birodalmában, a téridőn kívül. Ha kölcsönhat a világegyetemmel, akkor a világegyetemhez kell tartoznia, hiszen minden, ami velünk kölcsönhat, számunkra létezik, tehát isten, ha létezik, nem lehet a világon kívül. Még kevésbé lehet az isten misztikus létező, azaz az emberi értelemmel felfoghatatlan, megközelíthetetlen. Azt, hogy ilyen létező létezhet, először is be kéne bizonyítani, olyannyira szöges ellentétben áll a megismerés természetével. De a bizonyítás maga csakis az értelemre épülhet. Elvileg nem létezhet tehát az értelem számára megközelíthetetlen létező, még kevésbé világlétező. Melyik a legátfogóbb, lehetséges világlétező? Az egyik a világegyetem, mint egész, amely akkor létezik, ha a világegyetemnek létezik egységes szerveződése, amely minden elemét összekapcsolja a Világegyetemmel. Az előbb láttuk, hogy a világegyetem fogalma eleve feltételezi elemeinek egyetemes kölcsönhatását. A Világegyetem, mint egész, tehát olyan egyetemes világlétező, amely egy kozmikus szerveződés hordozója. A másik legátfogóbb világlétezőt belső világunkban találjuk meg. A belső világfolyamat az emberi alkotóerő hordozója, és ha ez az alkotóerő lényegi új megteremtését is jelenti, és ez szükségesnek látszik, akkor ez a belső világfolyamat bármilyen új igazságra képes kell legyen magától eljutni, vagyis teremtő ereje elvileg végtelen kell legyen. Az összes világlétező közül a belső világfolyamat tehát a legátfogóbb, az egyedüli végtelen.

Tegyük fel most a kérdést: beletartozik-e a belső világfolyamat a világegyetembe? Kétségkívül, az élőlények, az ember a világegyetem részeit alkotják, és így belső világuk is a világegyetem része. De akkor a belső világfolyamat is a világegyetem része kell legyen! A világegyetem tehát képes elemenként magába foglalni egy végtelen világlétezőt! Sőt, az összes többi világlétezőt is magába tudja foglalni. A belső világfolyamat viszont, mint végtelen alkotóerő, magába kell foglalja a világegyetemet és minden más világlétezőt ahhoz, hogy minden lényegi világigazságot megláthasson. Ha meggondoljuk, hogy az élővilág, az emberiség minden tagja rendelkezik belső világgal, akkor mind magában foglalja a világegyetemet és az összes világlétezőt. Sőt, amennyiben a világegyetem élő természetű, minden csillag, bolygó maga is rendelkezik belső világgal, s így mindannyian maguk is magukba foglalják a belső világfolyamatot és a világegyetemet. Az elénk bukkanó világlátkép: minden világlétezőt magában foglal, a végtelen belső világfolyamattal együtt! Ezáltal minden létező egyben egyfajta párja is a többi világlétezőnek, felépítési elve egymásba foglaló, hasonlóan a többiekéhez.

Mindezek után az a kép áll elénk, hogy egyik világlétező sem hagyható számításon kívül, mégis mindegyik világlétező ugyanazt az egymásba-ágyazott és a végtelenséget tartalmazó elvet hordozza. Tehát nem annyira maguk a végső világlétezők, mint inkább kapcsolataik adják a világlényeget. A világlényeg pedig az összefüggés elve, a minden mindennel összefügg világelve, a végtelenül gazdag összeköttetettség elve. Ha viszont a világlétezők mindegyike végtelenül gazdag összeköttetésben áll egymással, akkor ezt lehet mondani, hogy a világegyetem mint egész jelen van minden földi létezőben, minden földi létező létét folyamatosan áthatja. Az így nyert látásmód nem a pánteizmus, mert itt nincs szó világonkívüléségről, fordítva, világraszóló világösszeköttetettségről van szó, pánkozmikus világlátásról. Ez a pánkozmikusság kiegészül pán-vitalizmussal (régi görög szóval: hüloizmussal), mert minden földi létezőt ugyanúgy áthat az élet kozmikus mivolta. Sőt, amellett minden létezőt áthat a tudatosság és a lelkiség (a mélytudat, genetikus tudat) is, tehát pán-pszichikus kapcsolatrendszer köti össze a világ minden elemét. Mindemellett mindent áthat egy végtelen alkotóerő, a belső világfolyamat, tehát egy pánkreativitást is látunk a pánkozmikusság, pánvitalizmus és pánpszichizmus mellett. Ez az eredmény bizony nem a materialista egysíkú látásmódra vezet, hanem egy olyan többtényezős világrendszerre, amelyben minden létező kozmikus, végtelen teremtőerővel, élettel, értelemmel és lélekkel rendelkezik. A világmodellek magja tehát ezekben a kozmikus alapelvekben rejlik.

A nyugati civilizáció mindmáig csakis az élettelenség alapelvét vette komolyan. A régi görögök, akik tudásuk legjavát az ókori Kelet népeitől, a szkíta káldeusoktól, a médektől, a föníciaiaktól, az ugaritiaktól, valamint az egyiptomiaktól vették át, és ebből alakították ki a nyugati civilizáció számára szalonképes élettelenség-vallás fő elemeit. Mégis egész történelmünkben fellelhető az a szkíta világlátás, amely a világot eleve mágikus testvériségben élő világlétezők rendjeként fogta fel. Úgy tűnik itt az idő, hogy a Nyugat is felfedezze a több ezer éves igazságokat. A materializmus legfeljebb egy speciális ismeretszerzési módként állhatja meg helyét. Az az ókori nézet, amely még a görögöknél is jelen volt kezdetben, az ARKHÉ, az őselv keresése, a mai világban a materialista redukcionizmusra szűkült le. A redukcionizmus ugyanis visszavezetést jelent. Ha a redukcionizmus materializmussal párosul, akkor a visszavezetés végső szintjét csakis anyagi létezők jelenthetik. Ennek tarthatatlansága pedig ott ütközik ki, amikor az anyagi létezők végső elvekre sokkal inkább visszavezethetők, mint végső anyagi elemekre. A fizika tudománya minden létezőt a legkisebb (ill. kivételes esetekben legnagyobb) hatás elvére vezet vissza. A legkisebb hatás Maupertuis-féle variációs elvére vezeti vissza a fizika a megmaradási törvényeket, amelyek között szerepelnek az úgynevezett mozgásegyenletek is. És mi tulajdonképpen a megmaradási egyenletek információtartalma? Nem sokkal több vagy kevesebb, mint a Rubik-kocka különböző állásai között. És ahogy egyfajta technikai látás kell a Rubik-kocka kívánt állásba tekergetéséhez, ugyanúgy a megmaradási törvényekből egy adott fizikai folyamat leírásához nincs szükség másra, mint az adott helyzet körülírására, a kezdeti- és a határfeltételek megadására, és innen a feladat már csak technikai, az ismert matematikai módszerek segítségével egyértelműen adott az út megoldásához. A rálátás az, ami az új információt felszínre hozza. Az új fizikát pedig mindig a kezdeti- és határfeltételek megadása jelenti. Éppen ezért a fizika alapelve az élettelenség alapelve, a legkisebb hatásnak engedelmeskedés elve. A fizikára visszavezetés az élettelenségben igyekszik felmutatni a világ lényegiségét. Ez pedig nyilvánvalóan hamis tétel. A materialista tudomány sikereire való hivatkozás pedig óriási félrevezetés, csúsztatás, manipuláció. A materialista tudomány ugyanis attól materialista, hogy az összefüggéseket másodlagosnak tekinti, a szellemiség csak a háttérben fogadható el számára. A materializmus sikerei pedig mind egy szellemi alapelv alkalmazásának köszönhetők – még ha ez az alapelv az élettelenség alapelve is. A görögök és az őket megelőző magasabb kultúrák annyiban fejlettebbek voltak a mainál, hogy másfajta alapelvek létét is megengedték.

Az igazi, az igazságkutató redukcionizmus a végső elvek feltárására irányul. Az élettelenség elve mellett ot az élet elve és a tudat elve. Annyiban fejlettebb a mai civilizáció a görögöknél, hogy az egyik alapelvet, éppen az élettelenség alapelvét, módszeresen, matematikai formában is kidolgozta. Ez a civilizáció tehát kétségtelenül fejlett, de ugyanúgy kétségtelenül egyoldalú is, csonka és torz. Akkor lesz igazán fejlett a civilizációnk, ha az élet és a tudat elvét legalább az elmúlt kétezer év összesített erőfeszítéseinek megfelelően kidolgozza – illetve, ha a világlétezők elveit összehangoltan dolgozza ki. Egy összehangolt kutatás egyszerre lenne életpárti, emberpárti, és értelem-párti, szemben a mai világ emberellenes, élet-ellenes, értelemellenes látásával. Ki kell dolgozni az elméleti fizika mellett az elméleti kozmosztant, az elméleti élettant, az elméleti tudattant. Új csillagászat kialakításának lehetősége tárul fel, amelyben szerepet játszik az emberiség, az élővilág közös tudati erőtere is. A világ igazi szervező erői az első elvek, a végső elvek, a tudat, az élet alapelvei.

Azzal, hogy a materialista tudomány csak egy alapelvet enged meg, az élettelenség alapelvét, kirekesztővé válik. Az pedig, hogy éppen az élet és az emberi tudat alapelveit rekeszti ki a vizsgálható, szalonképes tudományos elvek eszköztárából, a tudomány erkölcstelen, embertelen, és tudománytalan alapalapállásainak létére derít fényt. Mindamellett a kezdeti és határfeltételek alkalmas megadása viszont képes saját érvényességi körén messze túlmenően kitágítani az élettelenség alapelvének érvényességi körét. Ez a kettősség, az élettelenség alapelvének mindenáron kizárólagosságának igénye, és a kezdeti és határfeltételek megválasztásának gyakorlatisa rugalmassága teszi a „materialista tudományt” sikeressé, bár ez a sikeresség a „materializmus” és a „tudományosság” kijátszását is magában rejti. Minden életjelenség és tudati működés ugyanis anyagi hatásokat eredményez. Az, hogy például az ember saját döntései következtében képes testét mozgatni, szintén megközelíthető materialista módon.

Miről van itt szó? Arról, hogy az emberi döntéskor egy belső inger keletkezik, egy parányi bioáram indul el az emberi agyban. Pontosabban, gondolatainkkal képesek vagyunk egy elemi részecske, például egy szabad elektron hullámfüggvényét összeugrasztani. A „materialista” tudomány álláspontja szerint az összeugráshoz energia szükséges, idő viszont nem. Hogyan tudnánk kimutatni, hogy ez az elemi részecske az emberi agytevékenység következtében kapott többletenergiát? Ehhez az emberi agytevékenység egészét kéne az elemi részek pillanatról pillanatra változó mikroszkópikus energiaszintjeinek függvényében ismernünk. Viszont a határozatlansági törvény ezt az ismeretet lehetetlennek mutatja. Márpedig akkor a kezdő lépés a homályban marad. Innentől kezdve viszont a parányi bioáram hihetetlen mértékben fölerősödik – mégpedig nem a külső érzékszervek felfogó készülékein, receptorain. Ha megtaláljuk a külső érzékszervek receptoraitól független, a belső döntéseket fölerősítő receptorokat, azt gondolhatnánk, bizonyítható az emberi döntés pszichikai eredete, mivel ez nem a külső érzékletek, hanem belső agyfolyamat következménye. Igen ám, de ezen belső receptorok energiaellátása összefügg a szervezet egészével, és így a külvilági ingerekkel is, s itt a materializmus megvetheti fél lábát. A receptorokból a kezdeti inger felerősödve el kell jusson az idegsejtek készenléti potenciáljának kialakításához, további fölerősödéséhez. Innen már többé-kevésbé ismert a további út: a végső állomás a mozgató idegsejtek, a motoneuronok impulzusa, majd az izomrostok összehúzódása. A teljes erősítési folyamat kétségkívül sok milliárdszor milliárdszoros, eléri a 10^40-es erősítést is, a „materialista tudomány” megközelítése csak annyi, hogy eltagadva a kezdő lépés önállóságát, és a figyelem hátterébe szorítva az egész folyamat különös önerősítő jellegét, egyszerűen kijelenti, hogy e folyamat végső állomásainak energiaváltozásai mérhetőek, tehát anyagiak. Csakhogy ez a szemlélet így döntően tapasztalati, empirikus! Milyennek tartsuk az olyan tudományt, amely nem képes többre, mint megállapítani, hogy „ami van, az van” és hasonló laposságokat? Hol van itt az értelmi vizsgálódás szándéka, világossága, megvilágító ereje? Az olyan tudomány, amelyet túlnyomórészt, többnyire folyamatosan a tapasztalat vezet, nem nevezhető „tudománynak”, legfeljebb vaktában botorkálásnak.

A tapasztalat fedezékébe bújni olyan, mint mindig az alkalomnak megfelelő gondolkodást utólagosan felismerni. Ha valaki elszánja magát, hogy lemond minden elvéről, és a tapasztalat által vezetteti magát, ám legyen, ettől még lehet következetes, még ha nem is lehet igényesnek vagy erkölcsösnek mondani alkalmazkodási vágyát. Ha úgy érzi, esik, feje fölé teszi a pajzsot, ha úszni kell, elhajítja, ha úgy érzi, az a leghasznosabb, ha kaméleonnak tettei magát, igyekszik a leghűbb kaméleonná változni. Egy dolgot nem tehet meg az ilyen ügyeskedő: hogy kijelentse, hogy neki elvei vannak, és mindig és kizárólag csak egy elvhez tartja magát, sőt, másoknak is mindig ehhez az elvhez kell tartani magukat, és mindenki, aki nem az őáltala követett elvhez tartja magát, az ostoba. Márpedig ezt teszi, az olyan „materialista”, aki csak szavakban, de valójában egyáltalán nem követi állítólagos materialista elveit. Ha komolyan venné saját „materialista elveit” kidolgozhatna egy következetes materialista tudományos elméletet, amely világos választ az a gondolat eredetére, az emberi döntésekben megnyilvánuló felelősségre, a szabad akaratra. Az emberiség újkora óta eltelt több száz év alatt nem akadt még olyan vállalkozó, aki ezt megtette volna. Ehelyett viszont kinevelődött a gondolattalan alkalmazkodás felemás taktikája. Ez abban áll, hogy a szellem megnyilvánulásával, amennyire lehet, nem foglalkoznak a „mérvadó”, önmagukat materialistának föltüntető körök. Ha pedig valaki mégis rákérdez, akkor igyekeznek olyan részeredményeket elővenni, amelyek az adott helyzethez idomulnak. Olyan kezdeti és határfeltételeket vesznek fel, amelyeket maguk soha nem lettek volna képesek előre saját materialista elméleteik alapján. Így lesz a materialista a tapasztalat mankóján felemás, félmaterialista, a helyzethez mindig utólag alkalmazkodó vállalkozóvá. A tapasztalat anyagi vagy nem tisztán anyagi természete ugyanis maga a bizonyítandó, a kérdéses, a vitatott tétel. Nincs az az élő szervezet, amelyről egy materialista ne tudná „bizonyítani” hogy élettelen: ugyanis ezt a választott fegyverei, vizsgálati módszerei eleve garantálják. Egy élő szervezetből bármikor képes a materialista olyan részt kihasítani, amely nem önmagában nem élő, és akkor máris pályán érezheti magát.

A materialista elmélet tehát kidolgozatlan, nem létezik, így meg sem lehet cáfolni. A létező, úgynevezett „materialista” elméletek pedig valójában félmaterialisták. Ugyanolyan súlyt helyeznek az értelmi összefüggések felismerésére, mint amilyent egy valóban az igazság után érdeklődő, elfogulatlan kutató helyezne. A baj azonban abban rejlik, hogy a félmaterialista valójában mégis a materializmusnak biztosítja a társadalmi elismertséget, mert az olyan elméleteket, amelyek túlmutatnak az élettelenség alapelvén, tőle telhetően kirekeszti a társadalom szellemi életéből. És eközben azokra a sikerekre hivatkozik, amelyeket az élet magyarázatában elért, de úgy, hogy nem fedi fel, hogy ezeket az új ismereteket túlnyomórészt tapasztalati úton, tehát nem materialista elméletből kiindulva szerezte. Amit az elméleti „materialista” a tapasztalatból, az életből merítve be tud gyömöszölni kezdeti és határfeltételei közé, megpróbálja, és így készen áll a terepszínű, fél-élet, fél-anyagi eszköztár az élet vizsgálatára. Még könnyebb az ún. „kísérleti” tudósnak. Neki még gondolkodnia sem kell sokat, elég, ha mikroszkópja elé teszi az élő szervezetet, és máris tudományos szinten tevékenykedik. Az elméleti szakember dolga jóval nehezebb. Ahogy gyűlik, halmozódik fel a tapasztalat az élet természetéről, ebben meg kell találnia azokat a fogódzókat, amelyek az élet figyelembevétele nélkül képesek valós összefüggéseket felállítani a kiválasztott pontok között.

A materialista világnézet egy látszólagos támasza, hogy az anyag egyetemes, mindenütt előfordul a kozmoszban, míg az élet csak egyes helyeken, ahol erre kedvezőek a feltételek. Ezen az alapon az élőlényeket egysejtűekként kéne jellemezni, hiszen az élővilág egészében az egysejtűség mindenütt megtalálható, a soksejtűek is egyes sejtekből állnak, míg a soksejtűség csak akkor jelentkezik, ha kedvezőek erre a feltételek. Ahogy téves az élőlényeket egysejtűnek tartani, úgy téves a világegyetemet anyaginak tartani. A két szemléletben a közös csak annyi, hogy a legalacsonyabb szintű szerveződést tartja meghatározónak. De ahogy az ember mivoltunkban az egysejtűek világa nem lehet irányadó, még kevésbé lehet irányadó az élettelen anyag viselkedése. Világos, hogy az élővilág törvényeiben az élővilág viselkedését kell szem előtt tartanunk, az ember világszemléletében az élet emberi dimenziót – és az élettelen világ kutatását, mint közvetett, elemibb, más szintű jelenségvilágot kell figyelembe vennünk. Másrészt észre kell vennünk, hogy az élettelen anyag egyetemessége valójában korlátozott.

Ott, ahol élet alakul ki, nincs élettelen anyag, tehát a materialista világszemlélet tétele tapasztalatilag, azaz tudományosan cáfolt az élet kifejlődése által. A tudomány egyetemes tétele, amelyre akár csak egy kivétel található, e kivétel felfedezésekor elveszti egyetemes érvényét. Egyetlen kivétel elég bármely általános tétel teljes cáfolatához. Mivel pedig a materializmus egyetemességét az élet ténye cáfolja, a materialista világszemlélet csak korlátozott, provinciális igénnyel léphet fel, egyetemessel semmi esetre sem. Vegyük ehhez hozzá, hogy az élet kifejlődésének korlátozott jellege mint a mai napig tudományosan nem bizonyított. Ha meggondoljuk, hogy a bioszféra egésze önszabályozó organizmus (lásd James Lovelock Gaia-elméletét), és a bioszféra kiterjed az óceánok fenekétől a magas légkörig, akkor más színben tűnnek föl a bioszféra olyan részei, mint a talaj, a légkör, és így a sziklák is a talaj alkotó részeiként az évmilliók alatt fokozatosan bekapcsolódnak a talajképződésbe, tehát egy élő rendszer, egy átfogóbb, élő létkör részei. Még mélyebb szinten a Föld egésze is élő rendszernek tekinthető, ahogy azt kutatásaim mutatják. Hasonlóan, a Nap és a Naprendszer egésze is ultraérzékeny, rezonanciákon alapuló kölcsönhatásokban vesz részt, és általánosabb szintű élőlénynek tekinthető, általánosabb létköröket alkot. Még további létkörök tárulnak fel a Tejútrendszer, a világegyetem életjelenségeinek vizsgálatával.

Az eredmény: a világegyetemben minden létező élő létkörök alkotórésze, nem is csak egy, hanem több ilyen létköré is egyben, tehát nemcsak hogy élőnek tekinthető, de egyenesen többszörösen, sokszorosan élőnek bizonyul! Nem egy életünk van tehát, hanem legalább hét: mivel egyéni életünkön túl egyben a magyar nemzet, az emberiség, a bioszféra, a Föld, a Tejút és a Világegyetem létköreinek is alkotó tagjaiként éljük életünket! Azonkívül a látszólag élettelen anyag sem teljesen élettelen, csak olyan időskálán és olyan elemi szinten mutatja az életjelenségeket, amelyek az ember számára rendszerint nem szembetűnők a mindennapi életben. Ha viszont az élet egyetemesen és többszörösen kitölti a világegyetemet, és élettelen anyag a szó egzakt értelmében nincs is, akkor a materializmus nemcsak hogy nem bír egyetemes érvénnyel, hanem ezen túlmenően, semmiféle világszemléleti érvénnyel nem bír.

Ahol anyag van, ott élet is van, csak meg kell látnunk, fel kell tárnunk az adott létezőhöz kapcsolódó életek létköreit. A materialista szemlélet ezeket a létköröket tagadja – és ezért leglényegibb szintjén a materializmus tudománytalan.

Fentebb felvetettem, hogy a nyugati tudománynak az élettelenség alapelvén túl figyelembe kéne vennie az élet és a tudat alapelvét is, és ezeket a materializmus alapelvéhez hasonlóan alapossággal és mélységgel kéne kidolgoznia. Ki kell dolgozni az elméleti fizika mellett az elméleti kozmosztant, az elméleti élettant, az elméleti tudattant. Miután erre a felismerésre önálló kutatómunkával jutottam, azt hittem, hogy ezt a feladatot, amely megújíthatja a nyugati tudományt, először vetem fel. A nyugati civilizáció gyökereinek vizsgálatakor rájöttem, hogy a görögség hülozoizmusa, amely az anyagot nem élettelennek, hanem élőnek fogta fel, valójában szkíta eredetű. Ennek további vizsgálatával azonban drámai felfedezést tettem: a görögség a tudományát megelőző, azzal párhuzamos, de eltemetett kultúrákból megőrzött olyan elemeket, amelyek felülmúlják a mai nyugati tudomány szintjét! James Baldwin 1902-es filozófiai és pszichológiai szótárában ugyanis az áll: a görögöknél külön megelevenítő erővel bír az élettelen (helyesebben: szervetlen!), a növényi, az állati és az emberi világ! A szervetlen világ nem élettelen, fordítva, egy megelevenítő elv munkál benne: az ekszisz (ebből adódik az egzisztencia, létezés kifejezés). A szervetlen világot megelevenítő elvnek köszönhető a szervetlen világ minőségeinek megjelenése. Az a dinamikus erő, ami eléri, hogy a szervetlen világ létezőinek a mennyiségi létezésen túl minőségi létet is adjon, az ekszisz. A növényzetet megelevenítő elv a fűszisz (a fizika szó ebből az elnevezésből származik). Az állatokat megelevenítő elv a pszüché (a psziché, a pszichológiai alapfogalma, a lélek). És mi az embert megelevenítő elv? Miben áll ennek lényege? Mitől vagyunk mi emberek? Miben különbözünk a szervetlen élőlényektől, a növényektől, az állatoktól? Most kell megkapaszkodni, mert egy olyan fogalmat találunk ki, amely az előbbi elveknél is erősebben elfedett, eltemetett. Ez az embert megelevenítő elv a nousz, az értelem! Amíg az ekszisz, a fűszisz, a pszüché fogalma még ma is általánosan ismert a nyugati világ köztudatában, addig a nousz szinte csak a klasszikafilológusok, és egyes szaktudósok számára ismert igazán. Jellemző, hogy a nemrégen alapult Noetikus Tudományok Intézete (Institute of Noetic Sciences, Sausalito, California) külön ismertető füzetet adott ki: „Melyek a noetikus tudományok?” címmel. Ez az ismertető persze nem úgy ismerteti a nousz fogalmát, ahogy a görögök használták; az eredeti „értelem” jelentést elterelték a transzcendentális megismerés bizonytalan talajú, sehová se vezető útjára.

A világpillérek felfedezése tehát már több, mint kétezer éve is ismert volt- ráadásul a nyugati kultúra által dicsőített görög kultúrában is, a sztoikusoknál. A sztoikusok az értelmet állították a világlátás központjába, az ókori szkíta, káldeus, méd mágushithez hasonlóan, ahogy azt a zoroasztrikus és manicheus vallások is megőrizték (és ez volt a fő bűnük, s ezért eltemettetésre ítélték őket a történelem értelemellenes erői). Bertrand Russel „A nyugati civilizáció története” c. könyvében (28. fejezet, A sztoicizmus, 226. o.) azt írja, hogy a sztoicizmus kevésbé görög, mint bármelyik más görög filozófiai iskola. A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából származott, azaz a káldeus birodalomból. Russel idézi Tarn könyvét (Hellenistic Civilisation, 287. o.), aki a sztoicizmusban káldeus hatást gyanít. A káldeusokról köztudomású volt több mint kétezer éven át, hogy kultúrájuk páratlanul magas szintet ért el. Eduard Zeller a görög kultúra eredetéről azt írta, hogy a görög filozófia a keleti gondolkodásból (amit Zellet spekulációnak nevez) ered. Az ókorban ismert volt, hogy a görögök maguk a keleti népektől erednek. A görögök tudásáról pedig az volt a vélemény az ókorban, hogy ez csak egy része az „egyedülálló tudásnak”, ami régi időkben általánosan ismert volt. A sztoikus filozófia olyan kérdéseket vizsgált, amik rég kívül kerültek a nyugati civilizáció látókörén: a létezés végső alapjainak kérdése, vagy a Világegész eredete és minősége, természete. A nyugati civilizáció minden vizsgált és bizonyítás nélkül elfogadta, hogy a világ egészében és lényegében élettelen természetű, és ez a mai tudósok, kutatók, az egyetemeken tanítók túlnyomó részének szemlélete is.

A kétezer év elteltével a civilizáció egy irányban haladt. A négy életszintet érzékelő káldeus kultúrából elhagyta a legfontosabbat, az értelmet, megváltoztatta a szervetlen természet felfogását élettelenre, amit a káldeusok szervetlen élőlénynek fogtak fel, azt a nyugatiak élettelennek kezdték érzékelni. Amit a káldeusok növényinek (fű-szisz) érzékeltek, azt a nyugatiak fizikává torzították, ami – érdekes egybeesés – ismét csak az élettelen világ jelenségeit igyekszik leírni. Vajon mitől vált a növényeket megelevenítő elv az élettelen világ elvévé? Talán előbb a szemlélet alakult át, és ez már a növényeket is élettelennek érzékelte? Az állatvilág szerepe a nyugati civilizáció szemléletében úgyszintén gyakorlatilag nulla. A káldeusok által az állatvilágban érzékelt elvet, a pszüchét a nyugatiak ugyancsak eltorzították, és előbb az emberi világ megkülönböztető jellegzetességévé tették, megtagadván a lélek létezését az állatoktól, majd a huszadik század behaviorizmusában az emberektől is elvitatták a lélek létezését. Az értelem szerepének módosulása a káldeusról a nyugati kultúrára váltva (állítólag ez a változás egyben fejlődés, haladás is) nem egyszerű eltorzítás, jelentésváltozás, hanem még teljesebb szerepcsere: a létezés helyett a megtagadtatás eltemettetés. Hol biztosít a mai nyugati civilizáció az értelem megvilágító erejének elsődleges szerepet? Látjuk-e értjük-e a világ, a történelem titkait, lényegét? Az értelemközpontú szkíta-káldeus világlátásban a világ négy pillére a szervetlen létezők (vizek, szelek, ércek, kőzetek,…), a növények, az állatok és az emberi értelem. A mai nyugati civilizáció ezek egyikét igyekezett eltemetni (az értelmet), a többit pedig csak kiforgatta lényegéből. A Természet négy alapelve a sztoikusoknál ugyanazon egységes világelv különböző szintű megnyilvánulása. Az átfogó világelv pedig „a világ tűzből álló elméje” – ennek különböző megnyilvánulásai az ekszisz, a fűszisz, a pszüché és a nousz. A világ tűzből álló elméje pedig a világot átható és megvilágító Értelem. Ha a káldeusok, a sztoikusok világában a természet központi ereje az Értelem, és ha ez a világlátás az igazat mutatja, akkor a nyugati civilizáció az emberiséget vakvágányra futtatta, az értelemnélküli, életnélküli valóság rideg, embertelen világába.

Vizsgáljuk meg, milyen összefüggés, viszony állhat fenn a világ alapelvei, a minőség, az élet, a lélek és az értelem alapelvei között! Az egységes Világértelem az emberben hivatott a legtisztább formájában megnyilvánulni, de még a szervetlen világban is felismerhetőnek kell lennie. A mai szemlélet azonban annyira az élettelenséghez, az élettelennek tételezett anyagisághoz tapad, hogy az első kulcskérdés, fennáll-e lényegi különbség a szervetlen és az élő világa között? Vagy különbségük nem lényegi, hanem pusztán minőségi, és az élet lényegében visszavezethető a tehetetlen, élettelen, passzív anyagi világ jelenségeire?

Bauer Ervin biológiája szerint az élet lényeges sajátsága, hogy az élőlényekben spontán, tehát maguktól eredő változások lépnek fel. Senki nem tart egy létezőt élőnek, ha az egész léte alatt soha nem mutat öntevékeny változást, belső, önálló aktivitást. Ha egy gyufaszál leesik, akkor ugyan cselekszik, de nem önállóan, hiszen itt a Föld gravitációs vonzásának engedelmeskedik. Önálló cselekvésről csak akkor lenne szó, ha egy gyufaszálnál a tevékenység rendszeressé válik, és ha ebben a külső tényezők szerepe nem meghatározó. De mit jelent az önálló cselekvés? Belegondolt ebbe már valaki, az élettelenség és az élet közti lényegi különbség bizonyításának szempontjából? Ha a kérdést (élettelennek feltételezett) külvilág felől közelítjük meg, arról kell dönteni, a külvilágból érkező hatás mozgatja az élőlényt, vagy nem ez a hatás a meghatározó. El lehet képzelni egy olyan szelet, amely egy kürtőbe befúj, és ami nem maga közvetlenül forgat egy lapátot, hanem sok-sok áttételen keresztül: a szél eljut egy járaton át egy szelephez, amit megemel, és ami megnyitja egy vízesés útját, ahonnan a kiáradó víz kémiai reakciókat indít el a másik irányból beáramló anyagokkal, és a termelődő hő egy termoelemmel átkapcsol, és beindít egy olyan motort, ami egy még erősebb, de ellenkező irányú szelet fúj, a kívülről beérkező széllel szemben? Elképzelni el lehet, de ahhoz hogy egy ilyen többszörösen összetett szerkezetű gép következetesen újszerű, saját belső törvényeinek megfelelő választ adhasson, például, hogy mindig nagyobb és ellenkező irányú szelet fújjon, mint ami éri, pontos érzékelőkkel, komoly számítógéppel kel legyen felszerelve, és ennek a számítógépnek olyan programjai kell legyenek, amelyek ismerik, mi a feladat, és képesek ezeket a programokat megírni. Emellett a számítógépnek olyan vezérlőkkel kell rendelkeznie, ami a számítások eredményét átülteti megfelelő fizikai folyamatokká. Annál életszerűbb a gépezet, minél mélyebb szintű a programozása. De minél mélyebb szintű a programozása, annál valószínűtlenebb, hogy ez a program pusztán az atomok véletlenszerű összekapcsolódásával létrejöhessen. Az a valószínűtlenség, ami egy parányi élőlény, egy baktérium véletlenszerű keletkezéséhez tartozik, olyan időtartamot igényel, ami messze fölülmúlja a világegyetem teljes atomjainak véletlenszerű ütközése mellett a Világegyetem teljes életkorát. De itt nemcsak elvi valószínűtlenségről, hanem elvi lehetetlenségről is szó van. Ha az életet, az Embert, a Világegyetem építette fel, szélsőségesen valószínűtlen folyamatok összejátszásával és irányításával, akkor a legmélyebb szintű programozás sem érhet el a Világegyetem megértésének igényéig, még kevésbé továbbvivéséig. Az igazi élőlény ráadásul alkotásra, teremtésre, lényegi új felismerésre is képes, sőt az életigénylés egy bizonyos szintje fölött képes saját működési alapelvét is az általa felismert eszmék, új alapelvek szolgálatába állítani. Olyan mély szintű nem lehet egyetlen programozás sem, amely képes saját programozási szintjénél mélyebb szintű programozást megvalósítani. Márpedig az emberi értelem alapelve éppen arra irányul, hogy megismerje a világ, az élet, az ember végső lényegét, és a Világegyetemmel összekapcsolódva továbbvigye a Természet akaratát, a Világegyetem rendeltetését. Így tehát az élet és az értelem végső alapelve a külső adottságok meghaladására mutatkozó képesség.

Nincs könnyű helyzetben az a valaki, akinek egy materialista bizonyítani akarja, hogy ő nem egy bonyolult, de mégiscsak élettelen rendszer. Hogyan és miféleképpen lépjen fel? Be tudod bizonyítani, hogy élsz, és nemcsak létezel? De maga a párbeszéd, ha egymás megértésére, és a probléma megoldására irányul, bizonyítja az értelem létét, a lényegi, végső megértés lehetőségét. És ha képes vagy megtalálni azokat az érveket, amelyek meggyőzik a materialistát, akkor ezzel az élet önálló mivoltát is bizonyítod. Meg kell vívni a szellemi síkon ezt a csatát, mert amíg itt a materializmusé a terep, addig az élettelenség igényt támaszt az élet maga alá vetésére.

Bauer Ervin elméleti biológiájának fő életkritériuma, hogy az és csak az a rendszer élő, amely az adott körülmények között olyan folyamatokat indít be, amelyek az adott körülmények között fellépő fizikai és kémiai folyamatokkal ellenkező irányúak, tehát az egyensúly (a halál) beálltával szemben hatnak. „Az élő rendszer munkája, bármilyenek is a környezeti feltételek, annak az egyensúlynak a bekövetkezése ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie.” Mondhatja a materialista, hogy az ember sohasem volt élő, mindig is halott volt, de mi is ott lehetünk a vitában és megkérdezhetjük: hogyan képes egy olyan rendszer, amely lényegében mindig a fizikai és kémiai egyensúly beállása ellenében ható folyamatokat indít be, maga a fizikai és kémiai folyamatok következménye, eredménye? Az élet maga a fizikai és kémiai törvényekkel szembeszegülésben áll. Az, hogy az élet képes kifejlődni, arra utal, hogy a létező anyag nem tökéletesen élettelen, hogy a fizikai törvények csak bizonyos feltételek között vezetnek a rendezetlenség, az entrópia növekedéshez. Valóban: ha az élő rendszerek csakis környezetük rovására csökkenthetnék entrópiájukat, akkor az élővilág kialakulása egy antagonisztikus élet-halál harcra változott volna, harca a környezet erőforrásaiért, és meneküléssé az élet közös színterének szennyeződése elől. De az a tény, hogy természetes körülmények között az élet fenntarthatósága nem romlik attól, hogy élőlények jelennek meg környezetünkben, hanem rendszerint javul, arra utal, hogy a szervetlen anyag is képes önállóan rendezettségét növelni. Ha például virágot telepítünk szobánkba/udvarunkba, nem kell attól tartanunk, hogy a szervezetünk által leadott entrópia és a növények által leadott entrópia a szobában/udvarban az entrópiát úgy megnöveli, hogy egy idő múlva lehetetlenné teszi a szervezet számára, hogy a környezetből negatív entrópiát vonjon el. A bioszféra egymásra épülő szintjei tehát nemcsak azt bizonyítják, hogy a szervetlen anyagban szervező elv munkál, hanem azt is, hogy ez a szervező elv ma is gondoskodik az információhulladék folyamatos feldolgozásáról, az entrópia helyi és átfogó csökkentéséről. Ez pedig azt jelenti, hogy a szervetlen világ ma is életjelenségeket mutat!

Az anyagelvűség az utóbbi 300 évben meghatározza a tudományos gondolkodást. Érdemes épen ezért tudományosan megvizsgálni, bizonyított-e, tudományosan bizonyítottnak tekinthető-e az anyagelvség alaptétele, és miben is áll ez az alaptétel.

A korai görög materialistáknál az anyag forgalma lényegesen eltért a mai anyagfogalomtól. A korai görögök az anyagot élőnek érzékelték, élőnek fogták fel, öntevékeny, önállóan cselekvő létezőnek. Ezt a szemléletet nevezték hüloizmusnak, a hülé – anyag, és a zoé élet szó összetételével. A hüloizmus még olyan középkori gondolkodóknál is uralkodó, mint Bernardino Telesio: „De Rerum Natura” (1586) c. művében, vagy Giordano Brunonál. Az anyag fogalma a modern tudomány kialakulásakor azonban gyökeres változáson ment át. Általánossá vált a tökéletesen élettelen anyag fogalma. Descartes tanítása szerint az állatok tökéletesen élettelen gépek. Bár ez a fogalmi ellentmondásnak tűnik, hogyan lehetnek az élő állatok valójában élettelenek, de amíg nincs tisztázva, mi is az anyag fogalma, és mi is az életé, addig elképzelhető, hogy az állatok csak látszólag élők, valójában élettelenek. Vizsgáljuk most meg, mit is ért ma a tudomány az anyag és mit az élet fogalmán, és utána próbáljunk dönteni az élet anyagi természetének kérdésében.

Az anyag fogalmát a materializmus nem határozza meg konkrétan. Egyrészt az atomok, az őket alkotó elemi részecskék anyaginak minősülnek, másrészt a gravitációs, elektromágneses, gyenge és erős erőtereket is anyagi létezőnek tekinti a mai tudomány. Sőt, ha majd újabb létezőt fedez fel a tudomány, akkor az a létező is anyaginak fog minősülni. De akkor az anyagi és a létező egymás szinonimái? Nem, mert minden létező anyagi. A nem anyagi létezők: az élet (különösen önálló lényegi mivolta), és a tudat jelenségek, különösen a szándék, az értelmi megfontolás. Az anyagelvűség abban áll, hogy azt állítja, hogy ezek a jelenségek visszavezethetők az anyagi jelenségekre. De mi az anyagiság lényege? Egyrészt világos, hogy a fizika abban tér el a biológiától, hogy a fizika az élettelen jelenségek világát, a biológia az élővilág jelenségeit vizsgálja. Ha tehát az anyag fogalmát a fizika meghatározása adja, ahogy a mai világ „természettudományos világképének” alapjául a fizikát fogadja el, akkor az anyag az élettelen létezőt jelenti. Ekkor pedig az anyagelvűség központi tétele, hogy az élettelen világ jelenségei a meghatározóak minden létező viselkedésének megértésében. Az élet és az élettelen világ jelenségei között eszerint az anyagelvű nézet szerint tehát fennállhat ugyan egy minőségi, de nem állhat fenn lényegi különbség. A minőségi különbség egyetlen oka az élőlények összetett, különlegesen felépülő szerkezete. A kérdés tehát most már csak az, hogy eldöntsük: az élő és az élettelen jelenségek közötti különbség a lényeget érinti, vagy nem. Ennek megválaszolásához az anyag lényegi fogalmát kell megvilágítani.

Mennyiségi különbség áll fenn például egy kődarab és egy kőrakás között. Minőségi a különbség egy tégla és egy ház között, és az lehet lényegi egyezés és lényegi különbség is. Ha ugyanis a ház elemeinek természetében látjuk, a ház elemeinek természetére akarjuk visszavezetni, akkor a ház egy téglarakás. Ha viszont a lényeget a szerveződés, a funkció, a felhasználhatóság felől tekintjük, akkor a különbség lényegi, mert a tégla csak egy építőelem, míg a ház az épület. A téglában egyáltalán nem lehet lakni, míg a házban többnyire lehet. Ha az élőlények természetének vizsgálatakor lényegiségüket alkotóelemeik természete adná, akkor az élőlények élettelen lények lennének, mert kétségtelen, hogy az élőlények közel (vagy teljesen) élettelen 8vagy annak látszó) atomokból épülnek fel. Csakhogy a ház felépülésekor figyelmen kívül hagyhattuk az építészt és a kőművet, míg az élőlényeket nem egy építész építi fel, egy terv szerint, és a vitatott pont éppen abban áll, hogy rendelkeznek-e az élőlények olyan tervvel, szándékkal, célszerűséggel, amivel az atomok – legalábbis az anyagelvűség szerint – egyáltalán nem rendelkeznek. Így tehát az atomok véletlenszerűen, a vakvéletlen következményeképpen kell kifejlődjenek tervvel rendelékező élőlényekké. De létrejöhet-e egy terv magától, vakon, a tökéletes tervszerűtlenségből?

Bár ez, úgy tűnik, elvileg nem kizárható, hiszen millió hétköznapi példa bizonyítja, hogy látszólagos szabályosságok lépnek fel véletlen jelenségekből, ezt a kérdést érdemes még mélyebben, konkrétabban megvizsgálni. Itt ugyanis nem arról van pusztán szó, hogy pénzdarabokat dobálunk, és néha a leeső érme fej-írás sorozataiban szabályosságok bukkannak fel. A fizika jelenségeinek ugyanis törvényei vannak. A fizika jelenségvilága olyan vonzásközpontot jelent, amelyben minden eltérés a fizikai egyensúlytól kiváltja az egyensúly helyreállítására irányuló folyamat fellépését. És ez az egyensúly a tökéletesen élettelen, stabil egyensúly, ami megfelel egy kő legurulási törekvésének, a völgy mélyében fekvő legmélyebb pontba jutás végállapotának kikerülhetetlen vonzásában. Itt nincs olyan véletlen, amely a kő mozgását lényegesen, vagy akárcsak minőségileg eltéríthetné. Sőt: ha véletlenül fellépne egy ingadozás, egy fölfelé ugrás, ez csak ideiglenes, átmeneti lehetne, amely a lényeget nem érinti, hiszen előbb-utóbb a kő pályája lefelé fog tartani. A guruló kő sorsa meg van pecsételve, a guruló kő élete a végső egyensúly vonzásának jegyében alakul, minden más jelenség csak átmeneti és ideiglenes lehet. Ugyan előfordulhat, hogy az atomok véletlen ütközései által a szék atomjaiból egy délibáb képződik, de ez a végsőkig valószínűtlen folyamat, és minél valószínűtlenebb egy ilyen esemény fellépte, annál rövidebb ideig maradhat fenn. A valószínűtlenség csökkentéséről ugyanis maguk a fizikai törvények gondoskodnak. A fizikai törvények vonzásközpontja az egyensúlyi állapot. Ha egy élőlény, mint rendszer a fizika egyensúlyi állapotába jut, akkor már halott, a fizika egyensúlyi vonzásállapota tehát a halál állapota.

Bármilyen tág teret is adunk a vakvéletlennek, meg kell állapítsuk, hogy az egyensúlytól mért távolsággal arányosan nő egy ilyen feltételezett állapot előfordulási valószínűtlensége és fennmaradási valószínűsége egyaránt. Nincs a fizikának olyan ága, amely a székből képződő délibábok fizikáját tárgyalná. A fizika olyan ága, amely a fizikai alapon szélsőségesen valószínűtlen jelenségeket vizsgálná, olyan képtelenség, mint egy olyan tudományág, ami a teában feloldódott cukor kockacukorrá összeállását vizsgálná. Az életjelenségek létének ténye tehát ellentmond az élettelenség alapelve egyetemes érvényének. A fizika egyetemes érvénye úgy tartható fenn, ha az élettelen jelenségvilág mellett új alapokon vizsgáljuk meg egy új jelenségszinten új típusú jelenségek felléptét. Az új alapok lényegi, új megnyilvánulásai, viselkedési elveket jelentenek. ha az új szinten a rendszer viselkedése megváltozik, ha az eddig követett fizikai törvények megtartása mellett viselkedését úgy alakítja, ami a fizikai törvények követése HELYETT más törvények követését jelenti, akkor itt lényegi újdonságról van szó, olyan újdonságról, amely nem vezethető le a másik szint törvényeiből.

Csakhogy a biológiai rendszerek, az élőlények éppen olyan viselkedést mutatnak, amelyek a fizikai és kémiai törvényekkel ellenkező irányúak! Olyan folyamatokat indít be az élő szervezet, amelyek módosítják a fizikai és kémiai törvények érvényre jutását, mégpedig éppen olyan módon, hogy a megváltozott körülmények között éppen az ellenkező hatású, irányú folyamat lép fel, mint aminek a fizika törvényei szerint fel kéne lépnie: az egyensúly felé közelítés helyett az egyensúlytól való távolság fenntartása és növelése az életfolyamatok eredménye. Ha nem létezne egy külön, független elvként az élet elve, akkor a véletlenül beinduló életfolyamatok rövid színjáték után visszazuhannának az egyensúlyi állapot felé, a fizikai rendszerek, a halotti rendszerek felé. Amíg létezik az élet függetlenségének elve, addig viszont a fizikai egyensúly felé irányuló tendencia, a különböző gradiensek kiegyenlítődési tendenciái nem jutnak érvényre, mert az élet elvéből ébredő hatások erőhatások ezt legyőzik. Persze ezek az élet elvéből ébredő erőhatások is anyagi erők, anyagi folyamatokban testesülnek meg, anyagi folyamatokat indítanak be. Olyan ez, mint az aikido: az ellenfél akaratának megőrzésével, annak minimális energiájú továbbalakításával olyan eredményt érünk el, amely éppen ellentétes a támadó fél akaratával. Ha az élet alaptulajdonsága, hogy képes aikido-hatásra, akkor az élet éppen olyan lényegileg különböző kell legyen a fizika élettelenségétől, mint ahogy a védekező aikidós a támadóval egyenrangú fél. Az élet és a fizika törvényeinek kapcsolódásában tehát két különböző fél áll küzdelemben, két, lényegében különböző alapelv jelenségköre kapcsolódik össze. Nem pusztán olyan minőségi különbségről van szó, mint a piros és a zöld fény között: mindkettő fény, csak éppen különböző. Ha már a színeknél vagyunk: a fehér és a fekete mindkettő szín. De mégsem mondhatjuk, hogy a fehér a fekete szín mellékterméke. Amit a fizika mond, az az, hogy mindkettő egy közös tényezőre, elektromágneses rezgésre vezethető vissza. Ezt a hasonlatot átvive az élettelen és élő viszonyára, azt kéne mondjuk, hogy mindkettőnek közös oka van, ami magában foglalja az élő és az élettelen lényegét is. Arról van szó, hogy az életnek önálló, a fizikából levezethetetlen, saját törvényei vannak.

Lényeges alkotóeleme az életnek, hogy az életben nem szórványosan, véletlenszerűen lépnek fel a pusztán fizikai alapon szélsőségesen valószínűtlen események, hanem ez a jellemző, a hosszú távon rendszeres jelenség. A fizika törvényeivel ellentétes irányú folyamat nem egyszer-egyszer lép fel, évmilliárdok alatt, hanem folyamatosan, ráadásul úgy, hogy önmaga gondoskodik saját feltételeinek újratermeléséről. Olyan az élet megjelenése, mint egy önmagát fenntartó lavina: állandóan felerősödik a rendszert érő hatás. Az élő rendszerekben eltérő irányú a rendezettség növekedése is. Az élettelen rendszerekben a fizikai törvények szerint a rendezetlenség, az entrópia egyre növekszik, vagy éppen szinten marad. Az élő rendszerek rendezettsége viszont bizonyos szempontból egyre nő: az emlősök rendezettsége nagyobb, mint a rovaroké (a táplálékfelvétellel, az anyagcserével a rendezettség nem csökken le az egyébként fizikai alapon várható mértékben). Mégis, a világ nem szakad szét élő és élettelen rendszerekre, amelyek között egyre nőne a szakadék, az egyik entrópiája egyre nagyobb, a másiké egyre kisebb lenne. Ez pedig arra utal, hogy az élővilág és a bioszféra egésze élőként kezelhető. Ez pedig felveti annak lehetőségét, hogy a Naprendszer egésze is élő természetű lehet, és a fizikai látásmód csak a legszűkebb, közvetlen adottságok mesterséges, elvont rendszerében teljesül.

Az eltemetett természetbölcselet

A korszerű tudományos világkép többnyire nyíltan materialista. Világszerte az egyetemeken tanító elmék jórészt elfogadják a materialista kor által eléjük tálalt, tudományos színezetű materialista világképet. A Duna tévén levetített, a "Bolygók" című sorozat hangsúlyozottan hívja fel a figyelmet arra a közhelyre, hogy mennyivel hatalmasabb és nagyszerűbb a mai tudomány képe a Napról, mint a régieké. Miről van szó? A régiek a Napot Napistenként fogták fel, életadó tényezőnek, amely személyes kapcsolatban is áll életerőnkkel. A mai tudomány pedig megállapította, hogy a Nap fizikai jellemzői mekkorák: mekkora a sugara, hőmérséklete, nyomása. Ha a két képet összevetjük, az egyik egy élettel-életerővel telített, anyagi tulajdonságokkal is rendelkező istenkép, a másik egy élettelen anyagcsomó, amelynek tulajdonságait részletesebben ismerjük. Hogy melyik kép a nagyszerűbb és átfogóbb, azt az olvasókra bízom. Mindenesetre az igazságérték megítéléséhez meg kell jegyezzem, hogy a Nap élettelen természetének felvetése az újabb tudományos eredmények fényében hamisnak bizonyul.

Meg kell azt is állapítsam, hogy a mai tudomány a gyakorlatban már feladta a Természet átfogó megismerésének programját. Amíg az emberiség mágikus őskorában, az ókori Szkítiában és még a régi görögöknél is a Természet valósághű megismerése állt a középpontban, addig ma már a gazdasági-ipari alkalmazott tudomány mellett az alapkutatások világszerte egy-két százalékos támogatást kapnak (Magyarországon még kevesebbet). Ráadásul ez az alapkutatás is túlnyomórészt materialista, eleve megkötött szemléletű. És mivel a Nap természetének valósághű feltárása nem várható az ipari-katonai „tudományok” szemléletének egyenes átvitelével, ezért a mai tudomány hűtlenné vált az egykori „természettudomány” elnevezésre. Ahogy – legalábbis jelenleg – a Nap nem tekinthető ipari objektumnak, úgy nem törődik valódi természetével az üzleti érdekek által megkötött szemléletű mai tudomány. Egyelőre még létezik olyan tudományos folyóirat, mint a Philosophical Magazine, ami elnevezésében még őrzi a „filozófia” egykori „természettudomány” jelentését, de tartalmában ma már szűk, fizikai jellegű cikkek közlésére szorítkozik. A természetbölcselet minden tudós közös feladatából kiszorult a tudományfilozófia egyre keskenyebb mezsgyéjére, kiszorult az iskolákból – és ma egykori szerepét vesztve jobbára a „népszerűsítő”, ismeretterjesztő irodalomban maradt csak fenn, elvétve. A mai fizika minden csodálatos vívmánya mellett tévedésekre is vezethet. A fizikus akkor téved, ha elfogadja, hogy abból, hogy minden létezőnek van fizikai tulajdonsága, arra következtethet, hogy csakis fizikai tulajdonságai vannak, arra, hogy minden létező kizárólag fizikai természetű. Ez a hiba tényszerű (és filozófiai), és a mai tudomány meghatározó társadalomformáló szerepe miatt végzetes, természetellenes folyamatokat erősít.

A tudomány alapfeltevései, úgy tűnik kívül rekednek a tudomány keretein, a tudósok érdeklődésén. Pedig, ha jól meggondoljuk, ez egyáltalán nem tudományos eljárás, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a mai tudomány megelégszik a „paradigmákban” gondolkodással, bizonyos előfeltevések elfogadásával anélkül, hogy ezeket logikailag megvizsgálná. Ebben egy logikával szembeni bizalmatlanság fejeződik ki. A logikával szemben bizalmatlanság azonban teljesen logikátlan, hiszen ez a bizalmatlanság is indoklásra, érvelésre, magyarázatra szorul, és minden magyarázat csakis értelmi, logikai érveken alapulhat. Ezért a logika-ellenesség tudománytalan. Hogyan gondolhatják a tudósok, hogy a logika megbízhatatlan, és csakis a kísérletek a mérvadóak? A BBC idén készült, fent említett Bolygók sorozatában lépten-nyomon kifejezésre jut, hogy a tudósokat teljesen váratlanul érték a Naprendszerben az űrszondákkal szerzett ismeretek. Kifejezik, hogy „meg kell tanulni”, hogy a mai tudósok „megadják magukat”. Eszerint az új keletű, logika- és elméletellenes nézet szerint a tudományban semmi sem látható előre, és csak a mérések az irányadók. Ezzel azonban a tudomány feladja eredeti hivatását, a jelenségek értelmezését, előrejelzését, legalábbis ami az alapkutatást illeti. És ezzel a tudomány a természet átfogó megismerésének igényét adja fel, és a fogyasztói, szűk-látókörű szemlélet leghatékonyabb elősegítőjévé válik.

Ebben az ismeretterjesztő tanulmányban megmutatom, mit vesztett a tudomány az elmúlt kétezer évben. Amíg az elmúlt három évszázadban sokat fejlődött a részletek terén, a lényeglátás, az elméletek végiggondolása egyre rövidebb pórázra került, és végül szinte mind beleveszett a materializmus tudományosan soha nem igazolt feltevéseinek sodrába. Hol tart a materializmus olyan alapkérdésekben, mint az élet, a tudat keletkezése? Nem többnél, mint annak minden tudományos vizsgálat nélküli előfeltevésénél, hogy az élet és a tudat a rendelkezésre álló anyagi rendszerből véletlen folyamatok segítségével jött létre (lásd. Pl. Atkinson: Teremtés c. könyvét). Adott tehát a kiinduló testiség, anyagiság, erre ráfúj a Véletlennevű varázsló, bűvészbotját háromszor megforgatja, és csiribú! Csiribá! Hipp és hopp! Máris előáll az élő anyag. Ugyan bebizonyosodott (Hoyle, 1980.), hogy a legegyszerűbb aminosav véletlenszerű keletkezéséhez a Világegyetem teljes életkoránál 10²⁰⁰ évvel több szükséges (tízmilliárdszor-tízmilliárdszor-tízmilliárdszor-… év, amiben a tízmilliárd kétszázszor szorzódik össze), vagyis ez a véletlenszerűség tökéletesen alkalmatlan a legegyszerűbb aminosav létrehozására. De még alapvetőbb baj is van ezzel az elképzeléssel, amit eddig, bár egyszerűen belátható, mégse gondoltak végig. Itt ugyanis arról van szó, hogy a fizika nem a véletlenszerű folyamatok tetszőleges terepe. A fizika mozgástörvényei határozott irányt szabnak a fizikai folyamatoknak, amit például a hőtan második főtétele is kifejez: a zárt fizikai rendszerek a teljes hőkiegyenlítődés felé haladnak. Ha meleg és hideg vizet összeöntünk, a különbségek eltűnnek, és langyos vizet kapunk. Végül – így a hőtétel – minden különbség megszűnik, beáll az egész Világegyetemben a „hőhalál”. Általában, a zárt fizikai rendszerek a fizikai egyensúly felé haladnak. Ha feldobunk egy követ, a kő leesik, mert a rá ható erők az egyensúly felé hajtják, a kő leesik. Ha feldobunk egy macskát, leesik, de nem áll meg a fizikai egyensúly állapotában, nem marad ott mozdulatlan kő módjára, amíg él. A fizikai egyensúly az élő rendszerekre csak akkor áll fenn, ha az élő rendszerek megszűnnek élő rendszerek lenni. A fizika egyenletei által előírt mozgás az élő rendszerek számára mindig a halál felé vezet. Az élő rendszerek attól élőek, hogy viselkedésüket nem kizárólag fizikai erők irányítják, hanem olyan erők, amik az élő rendszer belső fizikai feltételeit úgy módosítják, hogy minél hosszabb ideig minél távolabb kerüljön a fizikai egyensúlytól, minél hosszabb ideig, minél élőbb maradjon. Az az állítás, ami a mai egyetemeken és fizikai kézikönyvekben uralkodó (lásd, pl. S. Hawking: Az idő rövid története c. besztszellerét), azt jelenti, hogy ezek a materialista szerzők a Világegyetemben csak fizikai folyamatokat ismernek, vagyis csak a halál felé tartó folyamatokat ismerik el valóban létezőknek. Ebben a materialista világképben tehát a központi irány a halál iránya. Minden folyamat szerintük kikerülhetetlenül a biztos halál felé halad,

De akkor hogyan jöhet létre élet? Válaszuk: véletlenül. Ez a véletlen persze nem valódi véletlen, hiszen a valódi véletlen csak annyit jelent, hogy előre nem látott folyamat lép közbe. Hogyan nyilatkozhat a materialista úgy, hogy előre nem látható folyamatok is mindig csakis kizárólag fizikaiak lehetnek, hogy biztosan mindig a halál felé vezetnek? Csak úgy, hogy előre veszik a halál felé vezető folyamatok egyeduralmát, a totális halál világképét. A materialista azt hiszi, vallja, hogy azt is tudja, amit nem tud, azt s tudja, amiről maga is kijelenti, hogy előreláthatatlan, véletlen. De hogyan lehetne arról megalapozottan nyilatkozni, amiről semmit sem tud? Anélkül, hogy megvizsgálnák, hogy tudományosan feltérképeznék, a materialisták a totális halál feltevésével dolgoznak. Ez a feltevés pedig – az élet és a tudat léte bizonyítja – biztosan hamis. A materializmus világképe tehát tényszerűen hamis. Ez azonban nem zavarja a materialistákat. Felteszik, hogy az élet csupán a vakvéletlen játéka. De hogyan jöhet létre vakvéletlenül egy merő testiségben, fizikai létben kimerülő „objektumból” Egy élőlény? A materialisták szerint véletlenül.

Vizsgáljuk most meg, amit a materialisták elmulasztottak, létrejöhet-e az élet vakvéletlenül egy merő testiségből. A kiinduló tény: egy testi létező. Vegyük ezt úgy, mint egy tetszőleges anyagú anyagcsomót. Ez az anyagcsomó elkezdi atomjait véletlenszerűen ütköztetve párologni, és az anyagcsomó felszínéről elpárolgó atomok az anyagcsomó felett kavarogva véletlenül összekapcsolódhatnak olyan módon, ami az élőlényekre jellemző. Valóban, a vakvéletlen egy tetszőleges ugrást jelent, és elég sok tetszőleges ugrással, úgy tetszhet, elérhető bármilyen végeredmény. Csakhogy eközben nem lehet kikapcsolni a fizikai törvényeket! A vakvéletlenül párolgó atomokra tovább is hatnak a fizika erői, érvényesek a fizika törvényei, tehát ezek az atomok a fizika törvényei által előírt módon és időskálán kénytelenek visszajutni az egyensúlyi állapotba. Ha pedig visszajutnak, újra létrejön a kezdeti, halotti állapot. A fizika törvényei tehát egyfajta hatalmas, a jelenségek mélyén meghúzódó, mélyebb elvet jelentenek. Olyan a fizikai világkép - ha ebbe a fizikai törvényeket is beleértjük, nemcsak az anyagcsomók merő testiségét -, mint egy óriási jelenségvilág, ami mögött láthatatlanul meghúzódik egy mélyebb vonzásközpont, ami minden jelenséget a halál felé vonz. Ez a halotti mágnes a fizika legmélyebb szervező elve. Ez a fizikai elv fejeződik ki a legkisebb hatás elvében (a Maupertois- vagy Hamilton-elvben). És mivel ez a mágnes egyetlen pillanatra sem kapcsolható ki, a tetszőleges véletlenek is ennek hatása alatt állnak, vagyis törvényszerűen nem fejlődhetnek tetszőleges irányba, hanem csakis egy irányt követhetnek, a halál felé vezető utat. Így viszont a fizika halotti mágnese soha nem vezethet egy olyan párolgási folyamathoz, amely véletlenszerűen elvezetne az élet, még kevésbé a tudat megjelenéséhez. Ez viszont nagyobb képtelenség, mint az lenne, ha egy mágnes párolgása létrehozna önmaga felett egy másik mágnest.

Bauer Ervin, a méltatlanul elhallgatott biológus, az elméleti biológia megalapítója bebizonyította, „Elméleti Biológia” című alapvető művében, hogy a biológia alaptörvényei NEM VEZETHETŐK LE a fizika törvényeiből. Minden biológiai rendszer (már ez a megfogalmazás is egy kompromisszum, megalkuvás a totális igényű materializmussal: mert a „rendszer” az élettelenséget sugallja), vagyis minden élőlény attól élőlény, hogy önálló változásokat mutat, azaz olyan változásokat, amelyek nem vezethetők le az éppen adott feltételek között uralkodó fizikai feltételekből és a fizika egyenleteiből. Ezt az alapvető tényt mindmáig nem sikerült feldolgozniuk az egyetemeknek, akadémiáknak, tudósoknak világszerte, mert SZEMLÉLETÜK eleve fizikai, halotti mágnes hatása alatt áll. Márpedig világos, hogy az élőlények attól különböznek olyan szembetűnően a látszólag élettelenektől, hogy öntevékenyek, hogy képesek belső fizikai feltételeiket egy magasabb szervezőelv hatására úgy átformálni, hogy a fizika törvényei a fizikai rendszerekre érvényes halotti iránnyal ellentétes irányú folyamatokat indítsanak be.

Ez az élet aikido-elve. Az aikido művészetét űző harcos nem arra törekszik, hogy nyers fizikai erővel védje meg magát, hanem ügyességgel és ésszel az ellenfél támadásának lendületét a megfelelő helyzetből kis erővel megtoldja, úgy, hogy a támadó lendülete célt tévesszen. A felé ütő kezet, ahelyett, hogy erővel próbálná fékezni, fordítva, tovább gyorsítja egy kis fogással, megrántja. Így kis erővel képes a támadás EGYENSÚLYÁT hirtelen megingatni, megváltoztatni, és a számára előnyös helyzetet kialakítani. Az élet aikido elve hasonló a vitorlázás művészetéhez. Itt is kis erővel nagy változás érhető el. Ahogy a vitorlázó a kis hajó fedélzetén parányit áthelyezi testsúlyát egyik lábáról a másikra, a hajó érzékenyen irányt változtat. A testsúly-áthelyezés parányi energiát igényel, hatása mégis a hajótest egyensúlyának eltolódása révén felerősödik. A vezérlés tehát nem a közvetlen felszíni fizikai szinten történik, hanem az egyensúly szintjén, az egyensúly kedvező irányú megváltoztatása révén éri el, hogy a sokkal nagyobb erőkkel szemben a parányi erők hatása jusson érvényre. Csakhogy az egyensúly kívánatos irányú megváltoztatása feltételezi a közrejátszó tényezők mélyreható ismeretét, a közvetlen fizikai viszonyokon felülemelkedés szempontját és képességét, és a kívánatos változás önálló előidézésének képességét. Ha az élet egy másik egyensúly, a fizikai egyensúllyal ellentétes irányú egyensúly fenntartására képes, akkor az élet feltétele a helyzet áttekintése, elemzése, és öntevékeny, célszerű vezérlése. Így viszont az élet nem vezethető le a fizikai, halotti mágnes és a vakvéletlen összjátékából.

az élet elvét el kell ismerni, mint egy, a fizikai elvvel legalábbis azonos súlyú, annak „objektivitásával” megegyező „objektivitású” alapelvet. És így káprázatos panoráma tárul elénk: a halotti mágnes mellett megjelenik egy másik, élő mágnes, aminek vonzereje képes a halotti mágnest is a maga szolgálatába állítani, képes azt vezérelni, irányítani. A biológia alapelve, az életelv tehát a kétezer éves tudomány legmélyebb magját világítja meg. A sötétet árasztó, halotti alapelv mellett megjelenik egy ugyanolyan jogú, a sötét mágnest világító élet-mágnes érvényre jutásának szolgálatába állító alapelv. Nem egy alapelv létezik! Nem a testiség és a vakvéletlen az egyedüli tényezők a Világegyetem folyamatainak irányításában! Létezik még egy kozmikus alapelv, az élet alapelve, amely mélyebb és teljesebb a fizikai alapelvnél. Ez a felismerés legmélyebb alapjában fogja átalakítani az emberiség gondolkodását, ha az emberiség hajlandó megismerésre irányuló akaratának érvényt szerezni a nyers testiség hatalmába, a nyers materialista erő hatalmába hajtani akaró világban. Ehhez az emberiségnek össze kell szednie magát, és meg kell változtatnia a világot. A tudomány alkalmazott ipari jellegének szinte totális egyeduralmából ki kell verekednünk magunkat ahhoz, hogy saját legmélyebb életerőnknek, az életelvnek érvényt szerezhessünk. Vagy megadjuk magunkat a halál materialista erőinek, és, élünk egy egyre fizikaibb világban, halottibb aggyal, gondolkodással, vagy átállunk saját oldalunkra, az élet oldalára. Ez pedig egy életbevágó feladat.

A mai világban az egykor az egész Természetet átfogó természetbölcselet egyre jobban leszűkül az anyagelvűségre. Az anyagelvűség a testiségben, a tárgyi létezőkben keresi a világ magyarázatát. Ez a fizikában az atomizáló szemléletet jelenti, azt, hogy keressük a Természet végső alkotóelemeit, az elemi részecskéket, és ebből próbáljuk megérteni a világot. De hogyan lehet megérteni agy atomból a világot? Persze ez nem megy, hiszen az atom nem magyaráz önmagában semmit, csakis az őt leíró egyenletekkel megyünk valamire. De a fizikai egyenletek mind egyetlen végső alapelvre vezethetők vissza: a legkisebb hatás elvére. Hogyan képesek az atomok, a tárgyak ez az alapelvet követni? Ezt a kérdést a fizika már nem képes magyarázni, hiszen ez a fogas kérdés mindenekelőtt gondolkodást igényel, itt a tárgyi létező és egy nem tárgyi alapelv kapcsolatáról van szó. Hogy ezt a furcsa kapcsolatot az eddigi szemléletnél mélyebben megértsük, először vizsgáljuk meg a biológia alapelvét, az életelvet!

Bauer Ervin ”Elméleti biológia” című könyvében az élet elvét a következőképpen fogalmazza meg: „Az élő és csakis az élő rendszerek soha sincsenek egyensúlyban, és szabadenergia-tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott feltételek között a fizikai és a kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie.” Kulcskérdés tehát az egyensúly. Világos, hogy a teljes, időben állandó, statikus fizikai egyensúlyba egy élő rendszer csakis halála útján juthat, hiszen amíg él, addig öntevékeny folyamatokra képes. De elterjedt felfogás, hogy az élőlények dinamikai egyensúlyban vannak. Mit jelent ez a dinamikai egyensúly? Azt, hogy a rendszer állandó ugyan, az időben nem változik, de ez az állandóság folyamatok egyensúlya útján jön létre, ahogy egy vízesés is ugyanazt a képet mutatja, időben állandó, mégsem változatlan, hiszen folyamatosan esik a víz. Az állandóság úgy tartható fenn, hogy ugyanannyi víz folyik be, mint ki. Tudjuk, hogy az élőlények állandóságot mutatnak, azt is tudjuk, hogy ugyanakkor belsejükben folyamatos a változás, és ennyiben hasonló az ember és a vízesés. Sőt, az ember képes munkavégzésre, a vízesés is. De lényegünkben vízesések vagyunk? Annyi folyik be, mint ki, és ez tartja fenn állandóságunkat? Bauer Ervin megmutatta, hogy ez a hasonlóság csak felszíni, és emögött egy lényegi eltérés áll fenn. A vízesés állandósága ugyanis a víz-utánpótlás függvénye. Ahogy lecsökken a befolyó víz, úgy és annyiban lecsökken a kiáramló, leeső víz mennyisége is, a kettő között világos és egyszerű kapcsolat áll fenn, amit a kettő egyenlősége fejez ki. Ha nincs utánpótlás, nincs vízesés. Az élő rendszer lényegében különbözik az élettelentől, mert ha megvonják tőle a táplálékot, az ember nem illan el. Az ember nem táplálékáram.

A lényegi különbséget az jelenti, hogy az élőlények öntevékenységre képesek, és ez az öntevékenység, az élő rendszerek munkavégző képessége nem kívülről, hanem belülről ered. A vízesés nem képes saját feltételeit módosítani, az élőlényre viszont épp ez a jellemző megnyilvánulás. Igaz, hogy ha az embertől teljesen elvonjuk hosszú időn át a táplálékot, az ember meghal, de ez nem minden élőlénynél van így – például a téli álmot alvó medve hónapokig elvan táplálék nélkül, és sok spóra, vírus, elzárva, elfagyva, évmilliókig is életképes marad. Ugyanakkor az élőlényekre jellemző, hogy maguktól új szervezeteket (utódokat) hoznak létre, amelyek maguk is további élőlények létrehozására képesek, és így az élő szervezet más alakban tovább él, élete folyamatosan, kozmikus időkig fenntartható. Másrészt nyilvánvaló, hogy az emberi szervezet belső energiaforrása, szabadenergiája (vagyis munkavégző képessége) véges. Így tehát nem várható el, hogy ennek kimerülése után bármiféle energiaforrásra szoruló öntevékenységet végezzen.

A kérdés éppen az: van-e egy adott rendszernek vagy lénynek szabadenergiája, és ha van, azt mire fordítja: a fizikai egyensúly felé irányuló folyamatokra, vagy éppen ellenkezőleg, a fizikai egyensúlytól távolodásra! A szabadenergia, a munkavégző képesség, belülről mozgósítható, maga az élő szervezet által. A „dinamikus”’ egyensúlyban lévő vízesés és más hasonló élettelen rendszerek (például a láng) munkaképességének (a fizikai egyensúlytól való távolságának) fenntartásához szükséges energiaforrások a rendszeren kívül, az élő rendszerekben viszont a rendszeren belül találhatók. Az, hogy az élő szervezet képes saját maga gondoskodni munkavégző képességének fenntartásáról, a vízesés esetében azt jelenthetné, hogy a vízesés maga gondoskodik a víz-utánpótlásról, maga felszállítja a már leesett vizet, hogy újra meg újra le tudjon esni. De ha ezt a víz mozgási energiájából alakítja át olyan energiává, ami a vizet felemeli, még mindig nem jelenti, hogy élő rendszerről van szó: ugyanis akkor a vízesésen kívüli, már (részben) leesett víz energiája alakul át a vízesésen kívül, például a vízerőműnél, ahol a víz mozgási energiája elektromos áramot termel. Ez az elektromos áram meghajthat egy szivattyút, ami felemeli a vizet (bár a hatásfok soha nem lehet 100%) – de ez a berendezés a vízesésen kívüli. Az élő rendszerekben a megfelelő berendezés az élőlények belsejében található, és az élőlény teljes fennhatósága alatt áll, bármikor mozgósítható. A vízesés és az élő szervezet közötti elvi különbség eltüntetéséhez magát a víz eséséhez szükséges szintkülönbséget kellene a vízesésnek létrehoznia és fenntartania!

Képzeljünk el egy olyan vízesést, amely magát hozza létre: egyszer csak, lassan, egy folyóban szintkülönbség jön létre, a szintkülönbség egyre nő, és egy idő múlva egy szint körül megáll, és akörül változik, ingadozik, mint egy harmonika. És ezt nem egy földrengés hozná létre, hanem egy finom, belső, légies folyamat. De miért áll meg ez az öntevékeny vízesés egy adott szintkülönbségnél? Az élőlényeknél létezik egy ilyen állapot, adott szabadenergia-szinttel? A Bauer-elv szerint nincs ilyen előírt szint. Az élő szervezet teljes szabadenergiáját arra használja fel, hogy ezt a szintkülönbséget növeli, minél messzebb kerüljön a fizikai (halott) állapottól, azaz minél élőbb legyen. Van-e ebben határ? Elvi határ talán nincs is, az életképesség talán korlátlanul fokozható? Azt csak a rendelkezésre álló erőforrások befolyásolják? Bauer Ervin könyvében erre is válaszol.

De térjünk most vissza az előző gondolathoz. Azok a berendezések, melyek a vízesés szintkülönbségét létre tudnák hozni, bennünk találhatók. De az élőlények minden pillanatban más külső feltételek között találják magukat, és ezekre nekik másként és másként kell válaszolniuk ahhoz, hogy életképességüket fenntarthassák. Az élő szervezet szabadenergiájának párja hasonlatunkban az elektromos energia. De mivel az adott helyzetek és az élő szervezetek által végzendő munka formái különfélék, változatosak, ezért az egyik helyzetben egy szivattyúra, másikban egy szárnyra, harmadikban rugóra van szükség, és így tovább, szinte minden helyzetben más és más fajta gépre. De akkor az élő szervezetnek szinte pillanatonként más és más gépet, berendezést kell létrehoznia! És így alkalmi berendezések szinte végtelen sorát! És mindezt értelemszerűen, mert az élő szervezetek nem pillanatnyi hatások alatt „működnek”, hanem hosszú távú szervezőelveket követnek – vagyis „értelemszerűen működnek”, bár nem annyira működnek, mint inkább természeteskednek (termeszkednek).

Ez az értelemszerű tevékenység újabb rejtélyt jelent, amire vissza kell térnünk. De a folyamatos, szinte pillanatnyi, a helyzethez alkalmazkodó berendezés-gyártás követelménye kikerülhetetlen, hiszen valóságosan kell „működtetnünk”, vagy termeszkednünk szervezetünket, testünket, és ehhez valóságos fizikai hatásokat kell kifejtenünk. Mechanikus szivattyúk helyett olyan parányi kis berendezéseket kell előállítanunk szervezetünkben, amelyek testünk, izmaink mozgatásáról gondoskodni tudnak. Ezeknek az izomvezérlő parányi berendezéseinknek képeseknek kell lenniük mechanikus erőhatásra, izom-összehúzódások kiváltására, de ugyanakkor képeseknek kell lenniük mechanikus erőhatásra, izom-összehúzódások kiváltására, de ugyanakkor képeseknek kell lenniük pillanatszerűen és értelemszerűen létrejönni! Érdekes és érdemes is megfontolnunk, hogy mi magunk mennyire vesszünk részt élettevékenységünkben. Mennyiből állunk szervezetünk, belső szerveződésünk, életerőnk mellé? Mi magunk is minden erőnkkel azon vagyunk, hogy minél távolabb kerüljünk a halotti állapottól? Minden erőnket életképességünk növelésére fordítjuk? Minden erőnket szembefordítjuk azokkal a fizikai és kémiai erőkkel, amik az adott helyzetben ránk hatnak? Tudunk-e olyan „szintkülönbségeket” létrehozni magunkban, amik életünk kiteljesítése irányában hatnak? A legkisebb ellenállás vonalán halad életünk, mint egy elhajított kőé? Vagy repülő kő mivoltunk közben egyszer csak mozgósítjuk belső erőforrásainkat. Szárnyakat eresztünk ki magunkból, és lefelé esésünkből kitörve, felfelé kezdünk szárnyalni? Érezzük-e tudatosan belső életerőnk vonzását, és folytatjuk-e tudatos életvezetéssel is megerősítve? Valóban önállóan, öntevékenyen alakítjuk életünket? Halljuk az élet szavát? Vagy füleinket hagyjuk betömni, szárnyainkat behúzni, és esni, zuhanni, ahogy a külső feltételek megkívánják, ahogy a társadalmi erők, a fogyasztói beidegzések ezt elvárják? Jól gondoljuk meg, miféle lehetőség adódik életünk belső természetének, az életelvnek feltárása által.

Most, hogy már képet tudunk alkotni az életelvről, vizsgáljuk meg, hogyan fejti ki hatását az életelv? Hogyan képesek az élő szervezet alkotórészei felismerni és követni az életelvet? Talán érzékelik az életelvet? Sőt, nem is úgy érzékelik, ahogy mi érzékelünk, hiszen érzékelésünk és viselkedésünk között sok közbenső lépés áll, és mindezek között – ahogy vizsgálatunk mutatja – a leglényegesebb éppen az életelv szabályozó, vezérlő, irányító hatása, fennhatósága. Maga az életelv érzékelése tehát nem jelent egy olyan folyamatot, ami egy másikfolyamat vezérlő hatása alatt áll, hiszen ez a másik folyamat maga az életelv. Arról van szó, hogy szervezetünk képes az életelvet érzékelni, és ezt nem arra használja fel, hogy áttételesen egy másik mély elv szolgálatába állítva alakítsa ki a szervezet válaszát, viselkedésünket, hanem ugyanennek az elvnek közvetlen kifejeződésére. Ez az áttétel-mentesség az életelv érzékelését és megnyilvánulását nem közvetetté, hanem közvetlenné teszi: az érzékelő és a megnyilvánuló elvi azonosságát jelenti. Ez az elvi azonosság az, ami számunkra, áttételes lények számára furcsának, sőt, néha egyenesen mechanikusnak, gépiesnek tűnhet, hiszen a gépek kizárólag fizikai elven, tehát másik elv áttétele nélkül működnek. De akkor most már visszatérhetünk a fizikai alapelv vizsgálatára. Hogyan képesek az elemi részek a fizikai alapelvet érzékelni?

Miféle természetű az anyag? A régi szkíta-káldeus-párthus kultúrában az anyag elválaszthatatlan egységet alkotott az élet szellemi oldalával. A zoroasztrikus kozmológiában minden létezőnek két oldala van: egy mentális vagy spirituális, és egy fizikai vagy anyagi. A spirituális állapot rendelkezik egy embrionális, mag-szereppel az anyagival szemben, amely majdnem a gyümölcsének tekinthető (M. Eliade, 1989, Encyclopedia of Religions). A nyugati civilizációban talán Descartes volt az, aki a legélesebben vetette fel a test és a lélek szétválasztásának szükségességét. Descartes szerint az állatok nem élőlények, hanem csak bonyolult gépek. Az emberek csak azért élők, és szellemiséggel bírók, mert a transzcendens létezőben részesülnek, az istenivel gondolatban foglalkoznak. Ebben a felfogásban a világ kettéhasad egy tisztán fizikai, tehetetlen anyagi világra, és egy tisztán szellemi világra, és e két világban teljesen más törvényszerűségek érvényesülnek, úgy, hogy a szellemi világ törvényeiről az értelem nem képes számot adni (ez a dualista világkép). Eszerint egy ateista ember, vagy tudós nem számít élőlénynek, csak gépnek, és a világ egyik fele eleve megismerhetetlen. A mai nyugati felfogás nem vizsgálta meg kritikusan a Descartes-i tételeket. Ezeket a tételeket, és főleg az anyag élettelen, tehetetlen mivoltát a tudósok többsége szinte látatlanban elfogadta, bár a tudomány követelményei szerint ezeket a tételeket alaposan meg kellett volna vizsgálni, tudományosan ellenőrizni, és csakis e vizsgálat esetleges pozitív eredménye után elfogadni. Ez a vizsgálat azonban mind a mai napig nem történt meg. Ennek ellenére, tehát megalapozatlanul, vagyis tudománytalanul, ma a tehetetlen anyag elve vált uralkodóvá. Ezen alapul a modern fizika egyeduralmi igénye az anyagi világban, beleértve a (látszólag?) élők világát is. Ezen alapul a mai, fizikai világkép, ami szerint a biológia is levezethető lenne a fizikából (amit Az eltemetett természetbölcselet c. sorozatom novemberi részében cáfoltam). Gondoljuk meg: valóban élettelenek az állatok? És az emberek? Azért csak léteznek élőlények! Gondoljuk meg, hogy az életelv mélyebb a fizikai elvnél, mert az élőlényeket nem a fizikai, hanem a biológiai életelv irányítja, mert túlnyomórészt nem fizikai testként, hanem élőlényként viselkednek! És ha az életelv mélyebb a fizikai elvnél, akkor mondhatjuk-e, hogy az anyag - mindig és mindenkor - élettelen, tehetetlen? Látnunk kell, hogy a mai fizikai világkép a tehetetlen anyag eszméjét akarja ránk erőltetni, és hogy lényeges érvek szólnak e fizikai világkép tarthatatlansága mellett.

Menjünk tovább, nézzük meg, mit jelent az anyagelv! Először is, a materializmus a végső, anyagi, tehetetlen építő-elemekre igyekszik visszavezetni a világ összes jelenségét, az atomokra, az elemi részekre. De hogyan lehet bármit megmagyarázni - egy atommal? Két atommal? Akárhány atommal? Mit magyarázhat meg az atom - önmagában? Annyit, mint egy szék, annyit, mint egy szekrény - semmit! Az atom nem magyaráz, mert az atom nem "beszél", nem rendelkezik magyarázó erővel, hiszen az önmagában tekintett atom esetében összefüggéseitől is el kellene tekintenünk, és attól is, hogy ezek az összefüggések bármilyen új kérdésünkre helyes választ tudjanak adni. Az anyagiság szemlélete kikapcsolja a mozgatórugókat, és csak a kész eredményt állítja orrunk elé, hogy semmi mást ne lássunk, ne láthassunk, mint ami már kész, amit már előállítottak azok, akik ismerik a mozgatórugókat. Persze egy ilyen szemlélet a fogyasztói társadalom profit-hajszolását szolgálja az emberek tömeg-emberré butításával. A készből nem tudjuk meg soha, hogyan lett ilyen, ha a mozgatórugót, a szervezőerőt elvonják figyelmünk elől. Az atom zárt, steril idea, elvonatkoztatott, csírátlanított testiség, aminek fizikai leírása valami teljesen mást igényel, mint ami az atomiság, az anyagiság: logikai, matematikai leírásra van szükség. És valóban, erről van szó, az anyagelvűség, a fizikai világkép egy elvet használ fel az atom leírására: a fizika alapelvét, a legkisebb hatás elvét. És most álljunk meg egy pillanatra! Itt egy olyan lényeges tényező úszik be a képbe, ami mindmáig figyelmen kívül maradt: és ez az elv fogalma. Hogyan tudjuk felfogni egy "elv" mibenlétét? Mitől elv az elv?

Az elv egy rendező tényező, irányt kijelölő szellemi tényező. Gondolkodásunkban az elv egy irányító, irányt adó tényező. Jöhet bármi, ami elvünk érvényességi körébe tartozik, az elv segítségével mi minden helyzetben képesek leszünk az elvnek megfelelően dönteni, cselekedni, viselkedni. Ilyen viselkedési elv például a becsületesség elve, vagy az igazságosság elve. Az ember attól ember, hogy elvei vannak, amikhez tartja magát. Ha nem lennének elvei, ki lenne téve annak, hogy sodródjon az eseményekkel, hogy egy-egy helyzetben ne ismerje fel, hogy belső törvényei, emberi méltósága mit követel meg tőle. Az ilyen elvek önismeretünkből és vállalt eszményeinkből - rosszabb esetben a világ megfigyeléséből leszűrt tapasztalatok egyszerű, gépies átvevéséből - adódnak. Mindenesetre, életünk fő kérdései ott dőlnek el, hogy miféle elveket vallunk, és mennyire tudjuk az életben ezeket érvényre juttatni. Léteznek alapelvek, mint például a logikai alapelvek, a fizika alapelve, az életelv. Ezek az alapelvek attól alap-elvek, hogy egy jelenség-világ egységes megalapozására képesek. Így tehát egy új alapelv bevezetése egy új jelenség-világot nyit meg, a világ egy új szintjét teszi elérhetővé. Az elv mibenléte tehát egy átfogó jelenségszint megnyitását, megszervezését jelenti, vagyis röviden: az elv átfogó, szellemi természetű szervező tényező.

Most már visszakanyarodhatunk a materializmus és a "fizikalizmus" ( a fizikai világkép) alapelvéhez, a tehetetlen anyag elvéhez. A fizika eredményeit elsősorban annak köszönheti, hogy képes volt felismerni a jelenségek valós összefüggéseit, és ezeket képes volt matematikai, logikai formában ábrázolni, leírni. A fizika (és általában, a logika) törvényeinek, elveinek ismeretében vagy ezek ismerete nélkül az atomról beszélni jelentős különbség. Átfogó, szellemi természetű rendező tényező nélkül a fizikának nem lennének törvényei, sőt a logikának sem, és így el se tudnánk gondolni egy olyan steril, elvont valamit, mint az "atom" fogalma. Elvi tényező nélkül sose jutna ki a materializmus az atomból! A materializmus tehát azzal, hogy anyag-elvű, egyszerre anyagi és szellemi lábakon áll, egyszerre építkezik egy anyagi és egy szellemi tényezőre, az atomokra és a fizikai törvényekre. Az a kép, amit a materializmus sugall, a merő anyagiság tehát lényegében hamisít, hiszen saját erőtadó tényezőjét, az elviséget tagadja le, hogy az anyagiság egyeduralmát biztosítsa. Könnyen beláthatja mindenki, hogy egy merőben anyagi szemlélet, ami a szellemiséget tényleg megtagadná, olyan lenne, mint a butaság tökéletes megtestesülése: sose tudna egyről kettőre jutni. A materializmus tehát lényegében egy szellemiséget képvisel, de furcsa módon olyan szellemiséget, ami éppen saját szellemi mivoltának megtagadását tette meg alapjául.

Miféle következtetéseket tesz lehetővé ez a felismerés? Lényeges új felismeréseket! Az anyagi szemlélet szerint ugyanis az alma azért esik a földre, mert a föld vonzza. De hogyan képes a föld vonzóerőt kifejteni? Mi által? Kibocsát magából egy vonzó hatást? Miféle természetűt - anyagi valamit? Mi által képes a vonzó hatás vonzást kifejteni? Valamiféle anyagot bocsát ki magából, például a tömegvonzás esetében - gravitonokat? De akkor egy idő múlva a testek tömegvonzásának csökkennie kellene! És hasonlóan, az elektromos töltések se lehetnének szigorúan állandók, állandóan elektromágneses energiát kellene kisugározniuk, és így a töltések térerejének csökkenést kellene mutatnia! A mai tudomány ugyanakkor az elektromos töltések értékét egyetemes, változhatatlan állandónak tartja (bár léteznek elméletek a gravitáció időbeni csökkenéséről). Így viszont nincs más választás: a testek által kibocsátott (elektromágneses, gravitációs) erőhatások nem anyagi természetűek, hiszen minden anyag rendelkezik energiával, és ennek megfelelő tömeggel. Akkor viszont itt matematikailag pontosan leírható, de nem anyagi hatásokról van szó! Honnan ered az anyag erőhatásra való képessége, ha ez nem jelent anyagi kiáramlást? Érdemes ezen elgondolkozni!

De menjünk tovább! Honnan tudják az atomok a fizika törvényeit? Honnan tudja a szél, hogyan kell az adott körülmények között fújnia? Onnan, hogy például az alacsonyabb nyomású körzetek felé hajtja a nyomáskülönbségből eredő erő. De miért vonul az anyag a kisebb nyomású helyre? Mert a fizika törvényei ezt írják elő. Így végső soron a legkisebb hatás elve okozza ezt. De hogyan okoz egy elv - fizikai hatást? Hogyan képes egy szellemi tényező az anyag mozgatására? Ezt is végre fel kellene fognunk. És még egyet: miért állnak fenn a fizika törvényei? Hogyan képes egy atom a legkisebb hatás elvét követni? Ez valami olyasmit jelent, mint a fény terjedése: a fény két pont között a legrövidebb úton terjed, akkor is, amikor közben egy tükör esik útjába. De hogyan képes a fény kiválasztani a legrövidebb pályát? Feynman az út-integrál elv bevezetésekor hangsúlyozta, hogy a legkisebb hatás elvének követéséhez arra van szükség, hogy a fény (vagy bármiféle más kvantumfolyamat) bejárja az összes lehetséges utat, és ezek összegeződnek a "megvalósuló", legrövidebb pályává. Egy ilyen összegeződés feltétele, hogy a fény a lehetséges pályák felmérésekor az összes pályát a fénysebességnél jóval nagyobb sebességgel járja be, úgy, hogy mire az összegeződésre kerül a sor, addigra a megvalósuló pályán a fény terjedési sebességre éppen a fénysebességnek adódjon. Mindezt matematikai formába öntötte Feynman - de honnan képes mindezt az élettelen, steril atom megtenni? Hogyan képes a tökéletesen elvont atom egy elvet érzékelni, és annak megfelelően viselkedni? És ha képes egy elvnek megfelelően viselkedni, akkor hogyan fogjuk azt fel, hogy az elv hatása alatt áll? Az elv olyan szellemi tényező, ami képes fizikai hatást kifejteni?

Ezek a kérdések a fizikai törvények eredetének kérdését vetik fel. A mai fizikai világképben erre a kérdésre nem adható tudományos válasz. Én azonban nem fogadom el az élettelenség világképét. Mert az értelmi megfontolások ez ellen szólnak. És azt is tudom, hogy nem lehet az értelem, az értelmi vizsgálódás elől elzárni a világ mélyebb birodalmait. A tudomány nem nyilváníthatja tudományos tabunak a Természet fizikai szintnél mélyebb törvényeinek kutatását. Ha ezt teszi, biztosak lehetünk benne, hogy tudománytalanul, megismerés ellenesen jár el.

Hogyan vizsgálhatjuk meg mi magunk a fizikai törvények eredetének kérdését? Erre a kérdésre párhuzamos, világ-megismeréssel foglalkozó írásomban adok választ.

A magasabb értelem kozmikus rendje

A mai fogyasztói-individualista szemléletmód szerint egyetlen értelem létezik a világon: az emberi egyének individuális értelme. Igaz ez az elképzelés? Egyrészt tudjuk, hogy a vadon felnőtt csecsemő nem tanul meg magától beszélni, gondolatait megfogalmazni, és ezért éppúgy nem tekintendő értelmes lénynek, ahogy az összes többi élőlényt is ezen az alapon zárja ki ez a szemlélet az értelmes lények köréből. De akkor az egyéni értelem eredete az emberi környezetben, a többi emberrel való kapcsolatteremtésben gyökerezik! Az egyéni értelem gyökere tehát egyfajta magasabb értelemhez, a nemzeti közösségi értelemhez vezet el bennünket. De honnan ered a közösségi értelem? Előző példánknál maradva ezt akkor tudnánk megállapítani, ha a közösséget kiszakítanánk saját magasabb értelmének? Előző tanulmányaim szerint ezek az átfogóbb természeti rendszerek, az emberiség, az állatvilág, az élővilág, a Föld, mint élő rendszer, a Naprendszer, mint élő rendszer, a Tejút, a Világegyetem. Világos, hogy ezektől nem szakítható el egyetlen emberi közösség, egy nyelvet beszélő nemzet sem – hacsak itt nem gondolunk épp a fogyasztói társadalom bennünket minden külső és belső természeti erőtől való teljes, hermetikus elszigetelésre igyekvésére, a világot művi, természetidegen gondolattalansággal leöntő fenyegetésére.

A közös Tudatmező létét feltáró tanulmányom eredményei szerint a közösség azért lényeges az egyén számára, mert a közösség tagjaiban élő életélmény, természeti rendeltetéstudat, a Természet hajtóerejének a nagyobb közösség (élővilág, emberiség, nemzet) által átélt és természetszerűen kifejlesztett formája adja az egyén leglényegesebb természeti-szellemi hajtóerejét. Végső soron ezen legmélyebb természeti hajtóerő érzékelése, természetének önálló átélése, megérzése adja érzésvilágunk természeti talaját, hordozóerejét, kiteljesedni vágyását. Az ember természete épp azért irányul egy nagyobb egységbe kapcsolódás felé, mert lényege ebből a nagyobb egységből ered. A Közös Tudatmező elsősorban a legfontosabb, legmélyebb érzések előtere, mert ezek határozzák meg érzelmi erőterüknél fogva az összes kisebb kisugárzású belső esemény irányultságát. Legközvetlenebb, leggyakoribb, legkonkrétabb közösségi erőterünk a nemzeti tudati erőtér. Már Durkheim megmutatta, hogy a társadalom olyan globális jellemzői, mint az öngyilkossági arányszám, a nemzeti tudati erőterek által meghatározottak. A nemzeti tudati erőtér közvetíti számunkra az anyanyelvvel együtt az anyanyelvben hordozott nemzeti világélményt, világlátást, a nemzet rendeltetésével összefüggő alapvető értékrendszert, központi értékeket és ezek fontossági sorrendjét, gondolkodásmódot, érzékelési és legbensőbb érzéseinkhez való viszonyt. A Közös Tudatmező általunk, legmélyebb érzéseink és meggyőződéseink által él és vezet bennünket egyéni sorsunk éltetőjeként és hajtóerejeként. A Közös Tudatmező egy olyan magasabb értelmet hordoz, amelynek megismerése alapvető jelentőségű minden egyes ember és az emberiség egésze számára. Nem egy megfoghatatlan, misztikus és megismerhetetlen tényező, hanem belső érzékelésünkkel éppúgy, mint alapos és szigorú tudományos vizsgálatokkal megismerhető. A Közös Tudatmező léte – és mibenlétének minél alaposabb megismerése – nemcsak egyéni sorsunk alakulásával, önmegfelelésünk és létünk természeti céljának beteljesülése szempontjából központi jelentőségű, hanem ezen túlmenően, a Közös Tudatmezők természeti-kozmikus rendszere a valóság, a világ alakításának, a kozmikus lét beteljesülésének is központi tényezője.

A nemzeti Közös Tudatmezőn túl ott találjuk az Emberiség Közös Tudatmezejét. Ez pedig közvetlenül érintkezik a földi élővilág Közös Tudatmezejével, az pedig a Kozmikus Tudatmezőkkel, és így számunkra az Emberiség Közös Tudatmezeje a természeti és a kozmikus összekötő. Az Emberiség Közös Tudatmezeje sugározza számunkra a földi élővilág beszédét, nyelven-túli nyelven, az érzések, a belső érzékelés révén, és így ő adja a bejárót a földi élővilág valódi természetének titkaiba, s így emberi mivoltunk belső lényegébe. Az Emberiség Közös Tudatmezeje természetszerűen bennünket a földi élővilág magasabb értelme felé hív – hiszen ez mindenképp átfogóbb rendszer az emberi világnál. Az Emberiség Közös Tudatmezeje ezért közvetlenül a Természet nagyszerűségének továbbvitelére, a sajátos, emberi kiteljesedésre szólít bennünket, belső érzékelésünk élesítésére, finomítására, amelyben külső érzékelésünk csak segéderő, s amelynek fő hivatása értelmünk elme-borzongató szárnyaltatása, megtáltosítása. Ennek a szárnyalásnak célja a földi Élővilág Tudatmezejének tudatosabbá, finomabbá, ragyogóbbá, tündöklőbbé tétele, emberi érzésekkel feldúsítása, feltöltése. Emberi érzéseink, legnagyszerűbb vágyaink a földi Élővilág Tudatmezejének tudatosabbá, finomabbá, ragyogóbbá, tündöklőbbé tétele, emberi érzésekkel feldúsítása, feltöltése. Emberi érzéseink, legnagyszerűbb vágyaink a földi Élővilág Tudatmezejének gyutacsai, töltőerői, nemességre hivatott mozgató erői. Ez a továbbfejlődésének, tovább a Föld, a Naprendszer, a kozmikus tudatmezők felé, egészen addig, ameddig az élet vissza nem talál saját kerékvágásába, hogy eljusson kozmikus rendeltetésének beteljesítéséhez.

Azt vélhetnénk, hogy a közös tudatmezők magasabb értelme, különösen a kozmikus erőtereké, örökre elérhetetlen marad az emberi értelem számára. Fantasztikus regények gyakori fordulata, hogy a magasabb civilizációknak nincs szüksége az „alacsonyabb” civilizációkra, és hogy a „magasabb” civilizáció éppúgy, mint egy jóval magasabb értelem egyszerűen teljességgel felfoghatatlan számunkra. Ugyancsak gyakori hasonlat, hogy ahogy a hangya nem képes átlátni az egyes emberek szándékait, úgy mi sem lehetünk képesek a magasabb értelmek üzeneteit kifürkészni. Hasonlóan fölvethető, hogy egyáltalán mi szüksége lehet egy magasabb értelemnek egy „alacsonyabb” értelem létére, tevékenységére, hiszen ha maga is szinte mindenható, akkor nyilván nem lehet rászorulva egy nála szűkebb látókörű segítőtársra. Csakhogy mindezek érvelések, legyenek mégoly gyakran elismételve, mégsem tekinthetők jól megalapozottnak. Világos ugyanis, hogy egy mechanikus világban egyik résznek sincs szüksége egy másik részre sem – a szék jól megvan magában, magának a széknek nincs szüksége se asztalra, se szépségre, se erkölcsi világrendre. Egy ilyen világban tehát nemcsak egy feltételezett magasabb értelemnek nincs szüksége alacsonyabb értelmekre, hanem egy rendszernek sincs szüksége egy másik rendszerre sem, hiszen mindannyian zárt rendszereknek tekinthetők. Ez a világ tehát olyan, amelyben az ember joggal léphet föl akár mint korlátlan zsarnok, totális kizsákmányolásra jogot formáló szörnyeteg. Ha viszont a világ nem mechanikus, nem egy puszta anyagi gépezet, amelyben az élelmesek és a szörnyetegek a győztesek, akkor lényegéhez tartoznak a kapcsolatok az egyes értelmek között, és ezzel az értelmek kölcsönös egymásrautaltsága. Ez a kölcsönös szervezet példájával. Ha az emberi tudat az emberi szervezethez tartozó legmagasabb értelem, akkor az emberi szervezet egyes szerveinek egységes szervezettségét biztosító rész-tudatok felelnek meg az alacsonyabb értelmeknek. És egy élő Világegyetemben a kölcsönös egymásrautaltság éppoly létfontosságú és mindent átölelő lehet, mint ahogy az emberi szervezet egészét szervező tudat rá van utalva a máj, a tüdő szervezéséért felelős tényezőre.

A másik kérdés – hogy felfogható-e a magasabb értelem szándéka az „alacsonyabb” értelem által -, hasonlóan megoldható. A szervezet egyes szervei ugyanis nem kell, hogy feltétlen tudják az emberi tudat minden apró-cseprő gondolatát. Megvan a maga funkciója, és ezt annál inkább el tudják végezni, minél inkább a saját dolgukkal, természeti rendeltetésükkel, feladatukkal foglalkoznak – és ekkor működnek inkább összhangban a magasabb értelemmel. A magasabb értelmek viszonyának példázása az emberi szervezet egészének és egyes létfontosságú szerveinek viszonyával további kérdéseket vet fel. Valójában az éber értelem a magasabb értelem, és a szervezet szerveinek szerveződése alárendelt ennek? Nem mondható – hiszen bár hatással lehet az éber tudat működése a testi funkciókra – mint például a pszicho-szomatikus betegségeknél -, de többnyire az éber tudat konkrét tartalma, egyedi, pillanatnyi irányultsága nem fejt ki észrevehető hatást a szervezet alrendszereire. Az éber tudat tehát egyáltalán nem mindenható egyes alrendszereire vonatkozóan. Sőt, szinte fordítva, az éber tudat működési feltétele az egyes altudatok kibontakozása, épsége, természeti funkcióinak lényegi beteljesítése. Ha a példát továbbvisszük a magasabb szintre, akkor ebből az következik, hogy ha egy nemzet, vagy maga az emberiség nem teljesíti lényegi természeti funkcióját, akkor összeomlik az őt létrehozó és fenntartó szerveződés, amely létének természeti értelmét hordozza. Még tovább gondolva a példát: vajon az éber tudat gondolkodik hatékonyabban, vagy a szív, vagy a szív egyes sejtjei? Világos, hogy hatékonyságban, céltudatosságban az éber tudat nem vetekedhet alrendszereinek hatékonyságával és céltudatosságával. Ha a szervezet tudatvilágát sejtjeinek tudatvilágából összetevődőnek tekintjük, akkor az éber tudat csak parányi hullámtaréj, a magasabb értelem tehát gyarlóbb és szűkebb hatókör, esendőbb és homályosabban látó lehet, mint alrendszereinek értelmei. Nem szabad tehát a „magasabb” és „alacsonyabb” jelzőket minősítésnek tekinteni, hiszen ezek nem hatalmi viszonyt fejeznek ki, hanem teljes körű, kölcsönös egymásrautaltságot, létük minden természetszerű kiteljesedésében, magába foglalást és megnyilvánulási módot. Az értelem alaptermészete magasabb megnyilvánulási formáinak kiteljesítése. A magasabb értelem nemcsak „fölöttünk” szerveződik, az élővilágban, a Természetben, a Kozmoszban. A magasabb értelem a szó szoros értelmében bennünk él. Minél mélyebben tekintünk belső világunkba, annál mélyebb és átfogóbb értelmeket találunk magunkban, s eljuthatunk az ösztönszerű megismerés képességéhez, amellyel a külvilág tetszés szerinti folyamatát belülről megismerhetjük. Ez az ösztönös tudás olykor sejtések formájában bukkan elő, s elménket megborzongtatva azt magasabb áttekintési nézőpontra képes juttatni. Az elme tehát nemhogy az emberiséghez hasonló civilizációkkal képes elvben felvenni a kapcsolatot, hanem tetszése szerint akár minden nap képes kapcsolatot teremteni az emberi civilizációnál milliószor és milliárdszor magasabb civilizációkkal – saját mélyebb elméinkkel, mélytudatunkkal genetikus és kozmikus tudatunkkal. Az értelem megismerő képessége tehát nincs korlátozva. Nem igaz az az állítás, hogy az értelem kizárólag mai társadalmilag ismert vagy elfogadott formáira korlátozott. Az értelem nem egy elszigetelt, tömlöcbe zárt fogoly, legalábbis a természeti erőként még élni képes értelem nem ilyen. Az értelem nemcsak az adott szerveződési szint értelme önmagában, hanem egyben a mélyebb és magasabb értelmekkel elkerülhetetlenül összekötött. Az értelem a világértelmek kozmikus szerveződése, egyszerre látcső a füvek tudatvilágához és a Tejutak sorsához, az érzések titkaihoz és az anyagi Világegyetemeket, mint virágokat növesztő belső, érzésekből épülő, ős-mag Világegyetemhez, a Világok Világához, az érzések kozmikus óceánjának jelentést és rendet, célt és rendeltetést, irányt hordozása.

A természet végső titkai – Bornemissza T. István könyve kapcsán

Bornemissza István idegenben Stephen Thyssen Bornemissza néven szerzett világhírnevet és elismerést. Ő a Thyssen graviméter feltalálója, amely olyan finoman méri a gravitációs teret, hogy segítségével felkutathatók kőolajmezők, érclelőhelyek. Az elméleti biológia és a rendszerelmélet nagy gondolkodónak, megalapozóinak névsorán figyelemre méltóan sok magyar kutató szerepel, mintha a magyar észjárás különösen közel állna az élet, a természet és a kozmosz titkainak meglátásához.

Az elméleti biológia időrendben és jelentőségben első alakja Bauer Ervin, az élő rendszerek alapelvének logikai és matematikai megfogalmazója, aki az elméleti biológia mindmáig legmesszebbreható, általános érvényű matematikai törvényeit fogalmazta meg. Az elméleti biológia legelismertebb megalapozója Bertalanffy Lajos, idegenben Ludwig von Bertalanffy, aki a biológiai rendszerek mint nyílt, környezetükkel eleven kölcsönhatásban álló rendszerek elméletét, és egyben az általános rendszerelmélet alapjait fektette le. Polányi Mihály szintén korszakalkotó jelentőségű munkát végzett az elméleti biológia megalapozásában. A rendszerelmélet legjelentősebb kidolgozója és ma élő alakja László Ervin. Ehhez a vonalhoz kapcsolódik a szintén rendkívül eredeti intuíciójú Bornemissza István, aki a másik négy kutatóhoz hasonlóan munkásságának javát nyugaton fejtette ki.

Bornemissza 1907-ben született, Bécsben. 1908-ban családja a kommunizmus elől Hollandiába, majd Svájcba menekült. A zürichi egyetemen Max Planck tanítványa volt, majd a világhírű amerikai Massachusetts Institute of Technologyban és a Washington Universityn végezte tanulmányait, egyetemi doktorátusát 1932-ben szerezte Budapesten. Több európai egyetem díszdoktora. 1937-ben a párisi világkiállítás nagydíjával tüntették ki gravitométerének elismeréseként. Több, mint hetven tudományos tanulmányát közölték a vezető tudományos lapok, több, mint ötven találmány fűződik a nevéhez. Biológiai-filozófiai kutatásainak eredménye először németül, majd angolul publikálta. The Ultimate Secrets of Nature (A természet végső titkai) című könyvét 1954-ben publikálta, az Egyesült Államokban. E tanulmányban ezt a Magyarországon eddig nem ismertetett, rendkívüli jelentőségű könyvet ismertetem.

„A véletlent szokás az emberi tudás hiányosságának tulajdonítani. A véletlen elemek a természeti folyamatokban azonban valós és nyilvánvaló tényeket jelentenek. Ha nem léteznének, a Természet egy merőben gépies világegyetemet jelentene, amelyben minden teljesen meghatározott, determinált, és az ok-okozati lánc folytonos egymásba kapcsolódásából állna. Az ilyen különös összetartozást az okság egyetemességének elveként ismerjük. Ez a teljes rendezettség a Természetben akkor áll elő, ha mindenhol és mindenkor, mindenben a folytonosság, a visszafordíthatóság, a hatás állandósága, az örökös visszatérés, ismétlődés, stabilitás és egyensúly uralkodna, ami azonban, akárhogy is vesszük, nem áll fenn.

Mindennapi életből vett példával: előttünk egy földalatti megállója. Majdnem minden, az állomásra érkező ember tudja, hová tart, és célját hogyan éri el. És bár ez nagyjából behatárolja, determinálja minden személy cselekvési módjait, az emberek mégis előre nem látható fej- és testfordulatokat, mozdulatokat kénytelenek menet közben megtenni, hogy ne akadályozzák a többi embert hasonló céljaik elérésében. Az egész folyamat az okság és a véletlen elemek folytonos keveréke. Másik egy gyufaszál meggyújtása. Kétségtelenül oksági kapcsolat létezik a gyufaszál gyufásdobozhoz dörzsölése és a meggyulladása között, de nincs folytonos oksági lánc az ok és az okozat között, amely a gyufaszál elmozdítását és a hevített levegőmolekulák véletlenszerű mozgását összekötné, amely a hőérzet alapja. Továbbá, a gerjesztett molekulák nem viselkednek rendezetten, előírt módon: rendszertelenek, szertelenek, kaotikusak, irreverzibilisek, ütközők, statisztikai jellegűek, vagyis előre meg nem határozottan mozognak, indetermináltak.

Azt lehetne gondolni, hogy a véletlen egy különös, furcsa, vagy épp ártalmas erő, amely eltéríti a rend felé haladást a tökéletes úttól. Ellenkezőleg, a véletlen a törvényeknek megfelelő előrejutáshoz nagyobb lehetőségmezőt tesz lehetővé, amely nélkül lehetetlen lenne a törvények egyik szférájából a másikba jutni. Valójában a véletlen szerepe, hogy lehetővé tegye a különböző szintű hatókörű, érvényességi körű törvények közötti átkapcsolást. A véletlen egy grandiózus kapcsolótábla a törvények érvényre jutásának szabályozására. Ez a kapcsolótábla-hatás rugalmassága, képlékenysége miatt új eseményeket tesz szükségszerűvé. A véletlen nélkül a világegyetem merev és merőben gépies lenne, és elkerülhetetlenül darabjaira esne szét, ha nem lenne mód a hibák orvoslására, a zavarok helyreigazítására, a működési mód ideiglenes kiiktatására” – írja Bornemissza.

A véletlenben tehát a Természet szabad akarata jut kifejezésre. Ha minden előírt, determinált lenne, a Természet nem juthatna önakaratából az egyről a kettőre, nem építhetné fel a Valóságból az Örökkévalóságot, az egyszeri peremvilágból a gyújtó erejű érzéseken épülő, tisztító erejű legmagasabb tökéletességet.

Az „objektív” törvények csak a világ egyik felszínét jelentik, éppen aktuális megvalósulási módját, amely mögött ott rejlik a világ igazi természete, amely nem áll feltétlenül egyenes és közvetlen kapcsolatban a megvalósuló, pillanatnyilag aktuális világgal, a felvilággal. A felvilág mögött ott rejlik a mélyvilág, ahogy az éber tudat mögött ott él a mélytudat, valódi legigazibb, megvalósulásra váró természetünk. A látszólag szórványos, esetleges, mellékesnek feltüntetett véletlen valójában olyan kapcsolatban áll az oksággal, mint a szellem az anyaggal, sőt, mint az igazi, és bennünk újra élni akaró, megtáltosodó eleven szellem a világ tetszhalott héjával, a pillanat kése alá vágott, a falhoz szögező tudományos vizsgálódás alá helyezett ezért magát tetszhalottnak játszó életmaradvánnyal. Mondhatjuk, hogy csak ez a tetszhalott világ, csak a halotti világ létezik, éppen úgy, ahogy mondhatjuk, hogy csak az létezik, amiről tudunk, ami éppen tudatunkban fészkel, hiszen sohasem tudatosíthatunk valamit, ami nem jut be tudatunkba. Mondhatjuk, hogy a fizikai törvények egyetemes érvényűek, hiszen nincs más az aktualitáson túl, csak ez épp olyan, mintha nem akarnánk tovább látni orrunknál, mintha azon igyekeznénk, hogy orrunk olyan hatalmas karimát növesszen, amely egész látómezőnket eltakarja.

De hát miféle világ létezhet azonkívül, ami éppen létezik? Képzeljük el, hogy a kapcsolótábla kapcsolási törvényszerűségei függenek attól, hogy egy nép vagy egy egész emberiség közös tudatmezeje éppen milyen beállítottságú, miféle erkölcsöket vall és mifélét érvényesít valójában. Ha létezik ilyen csatolás, hatás, akkor az aktuális valóságok mint egy hatalmas, beláthatatlan vadon lényei állnak elénk. Az a felvilág, amely gonosz, ellenséges, önző, hatalmaskodó, haszonleső, rövidlátó, ezen hatás révén létrehoz egy olyan kapcsolótábla-programozást, amely azokat a fizikai törvényeket kapcsolja be, amelyek gonoszságra, ellenségességre, haszonlesésre vezetnek. Az a felvilág, az az emberi közösség, amely a jó cselekedetekre, társas viszonyra, a kölcsönösségre, az emberi kiteljesedésre hajlik, azt érzékeli magában és hajlamos meglátni a külvilágban is, olyan fizikai törvények érvényesülését segíti elő, ami a világ természetének jóságos, emberi kifejeződését nagyobb valószínűséggel, gyakorisággal juttatja érvényre. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten – tartja a mondás, és igaza lehet, ahogy valószínű, hogy ez egyszer, régen egy másfajta felvilágban született. A valóságnak létezik természete! Az a látás, amely a világot objektívnek, egyedül létezőnek és létezhetőnek állítja be, olyan, mintha valakire kényszerzubbonyt adnánk, s igyekeznénk elhitetni vele, hogy ez a kényszerzubbony a lét egyetemes törvénye. Ahogy az emberek a nyugati személyiségmodell fokozatos elsajátításával egyre inkább „felnőnek” az objektív, megváltozhatatlan világhoz, ahogy végképp lemondanak gyermekkori álmaikról, világmegváltó szándékaikról, ahogy egyre merevebbé, állandóbbá, megbízhatóbban kiszámíthatóvá épül ki tudatuk működési rendszere, úgy nőnek egyre inkább bele az előre elkészített ketrecekbe. De ha akarjuk, az emberi közösségek újrateremtésével fizikailag megvalósíthatjuk azt a mesebeli világot, amely ugyanazon fizikai törvényeknek olyan határfelületet ad, hogy a jótett helyébe jó legyen a válasz!

Bornemissza elkülöníti a Természet oksági elemeit a véletlen elemektől, hogy tanulmányozni tudja viszonyukat. Ezzel az univerzum működésének módjaiba alapvetően új betekintést nyer. Mindennapi életünkben is tapasztaljuk az ismétlődő, konzervatív eseményeket, amelyek a természeti események törvényszerűségéről alkotott meggyőződésünk alapját adják, és ezeken túl az átalakító, megújító fejlődés megjósolhatatlan elvét. Az ismétlődő események visszaállítható, szabályos időközönként egymásra következő ciklusokat jelentenek. Az ilyen periodikus változásokat nevezi „visszatérő változásoknak”. Ezek az okság elvének körkörös érvényre jutását jelzik, az adott rendszer szerveződésének csak átmeneti átalakulásával járnak, a rendszer alaptermészete érintetlen marad. Szélsőséges esetben ezek a folyamatok állandósultak, egyáltalán nem járnak a rendszer természetének megváltozásával. Ilyen a súrlódás nélkül pörgő lendkerék forgása. Minden létező dolog bizonyos fokig állandósult.

Az események másik osztálya magába foglal mindent, ami megszakítja a Természet egyhangúságát, a merőben gépies univerzum merev okságát, azáltal, hogy átalakítja a rendszer szerkezetét, jellegét, ami analóg a lendkerékre ható súrlódással. Ezek az irányt adó vagy vissza nem térő „szerkezeti változások”, amelyek általában rendszertelenül, csak egyszer következnek be, és amelyek bekövetkezte után a vizsgált rendszer előző állapota nem állítható vissza az előző módon, még változatlan feltételek között sem. Ilyen szerkezeti változást jelent az atomok szerveződése vagy szétesése, a csillagok sugárzás miatti tömegvesztése, az élő szervezetek növekedése és halála, a Föld árapály hatására fellépő fékeződése, a gépek elhasználódása, azaz általában minden olyan változás, amelyben a szerkezet megváltozik, anélkül, hogy a rendszer kezdeti állapota visszaállna. Mind az oksági elv, mind az újdonságot, spontaneitást létrehozó erő megtalálható mindenhol; egyetemes, de nem kizárólagos.

Az ismétlődő elemek állandósult értékekkel jellemezhetők. Állandósult értékek állnak elő mindig, ha egy esemény visszaállítható és egymásra következő körfolyamatokból tevődik össze, olyan ciklusokból, amelyek hosszú távon átlagolva, sok ismétlődést véve megközelítőleg periodikusnak tekinthetők. Az ilyen körkörös oksági folyamatokban visszatérő változásokat nevezi Bornemissza visszatérő változásoknak. A biológia érdeme, hogy felismerte a két ellentétes folyamat megkülönböztetésének jellemző erejét. A biológia ismeri a konzervatív vagy stacionárius folyamatokat, a szerkezeti vagy patologikus folyamatokkal szemben. Az orvostudomány tárgyalja a szervezet normális állapotát fenntartó, ciklikus folyamatokat, a homeosztázist, szemben a hanyatláshoz vezető erőkkel. A történelemben is léteznek visszatérő és kiugró, egyedi motívumok, ahogy ezeket Arnold Toynbee ismert történész hangsúlyozza. A látszólagos különbségek ellenére ugyanarról az alapvető megkülönbözetésről, a visszatérő és a szerkezeti változások megkülönböztetéséről van szó a fizikai, a biológiai és a történelmi folyamatok terén. Így például az „élet” folyamatait – anyagcsere, beleértve a légzést, a pulzust, az éber és alvási állapotok váltakozását, stb. – szembeállítja az „evolúció” folyamataival, amelynek elemei a születés, a növekedés, az öregedés, a halál, a mutációk, az elterjedtség, stb. Azonban mind az okság, a közvetlen okoktól meghatározottság, mind az újszerűség, a véletlen spontaneitása, mindenhol megtalálható.

Egy körfolyamat alatt a rendszer, amelyben a változás végbemegy, lényegesen megváltozhat, akár összes részei kicserélődhetnek, de szerkezete változatlan marad. Ciklikus változást jelent egy atom gerjesztése – elektronjainak külsőbb pályára kerülése energiafelvétel révén – és kiindulási állapotba visszatérése, az emberis szervezet anyagcseréje, a Föld anyagcseréje, amelynek során kémiai anyagokat választ ki és egyesít másnemű anyagokkal, társadalmak, kultúrák, csoportok fennmaradása. Mindezek maguktól működő, önfenntartó rendszerek, amelyek ezekben a folyamatokban cselekvően vesznek részt. Vannak olyan objektumok is azonban, amelyekre ezek a változások nagyrészt kívülről, kényszerként jelentkeznek, vagy amelyek ciklusait külső tényező hozza működésbe. Az ilyen objektumokat Bornemissza „nyersanyag”-nak nevezi- ilyenek hétköznapi tárgyaink, eszközeink, a sziklák, a folyómeder, a szél és a víz. Formálta természeti képződmények, a kavics, a jégvirág.

A természetben bármely egyedi rendszer alkalmazkodott környezetéhez, amely egészében stabil és csakis rendszeres változásoknak van kitéve úgy, hogy a természeti és mesterséges szabályosságot mutatnak, ha elég hosszú időszakot veszünk. A természeti rendszerek és a mesterséges képződmények tehát szabályosan visszatérő ciklusokat mutatnak, legalábbis nagyszámú ciklusra átlagolva, ezért jogos az adott vonatkoztatási rendszerben láncszerű körfolyamatokról beszélni. Ez a jól ismert tény az élő rendszerek esetében, ahol az egyes egymásra következő ciklikus folyamatok sokféleképpen egymáshoz csatoltak úgy, hogy egy új ciklikus folyamat elindítása nem a véletlen függvénye.

A külső feltételek erősebb változásai, amelyek az életfunkciók rövid időszakos változását okozzák, rendszerint szintén periodikusan lépnek fel, például az évszakok változásának hatására. Ennek hatására új életfunkciók fejlődnek ki, és a rövidebb periódusokra hosszabb peridusok ülnek. A napfoltok még hosszabb periódusú életfunkciókat hívnak elő, és még átfogóbb kozmikus jelenségek ritmikus ismétlődései. Az egyén halála is a nagyobb egység, a faj életritmusának, periodikus megújulásának egy rész-eseményének tekinthető. Az embernél már nemcsak a fiziológiai szükségszerűségek, hanem a szokások, hagyományok is megmutatják, hogy az élet általános menete nem tér el ősi gyökereitől. A láncszerű ciklikus folyamatok nemcsak a szerves, de a szervetlen létkörben is fellépnek, az atomok, kristályok, égitestek körében. Így a visszatérő változások a természet, a tudomány, a technika, a társadalom életét is áthatják.

Az öntörvényűen cselekvő rendszerek visszatérő változásai energetikai szempontból mindig ideálisak, vagyis kopásállók, mint egy önmagától működő ideális gép, elvégzett munkájuk időben állandó, ha környezetük folyamatosan újra regenerálódik. Egy ideális gép normál körülmények – beindítás, leállítás, energiafel-halmozás és –felhasználás – között folyton visszatér kiinduló állapotába. A sérülések, javítások abnormális, rendkívüli feltételeket, körülményeket jelentenek. Az atom soha nem fárad el, az elektron megszállottan, fáradhatatlan lendülettel köröz az atommag körül, nem öregszik. A strukturális változások vagy a vizsgált rendszer belső újraszerveződéséből, vagy a vizsgált környezet változásaiból adódnak. Amennyire meg tudjuk ma figyelni, írja Bornemissza, sem az atomok, sem a molekulák természete nem szenved, vagy nyer semmiféle változást ionizáció és rekombináció, vagy az energia bármely ciklikus körbevitele esetén. Sok-sok ciklus után is a kezdeti állapotba térnek vissza, anélkül, hogy bármilyen állandósult szerkezeti változás nyomát mutatnák. Bár ma nem ismerjük ezen a téren a visszatérő változások fázisainak és a szerkezeti változásoknak lényegi összefüggését, lehet, hogy ezt majd egyszer felfedezzük. Olyan nyilvánvaló és lassú változás, mint ami a bolygórendszerben fordul elő, homályban maradhat számunkra a kérdéses objektum kicsisége miatt. Ha már képesek lennénk a rendelkezésünkre álló eszközökkel és módszerekkel a mérési érzékenység küszöbét az evolúcióban jelentkező hatások mértéke alá szállítani, hogy az olyan változásokat is mérhessük, amelyek az egyedi képződményekben kétségtelenül léteznek, és amelyek egymástól megkülönböztetik őket, akkor ezeket a változásokat képesek lennénk kimutatni.

Grandpierre K. Endre még messzebbre jutott. Az élet és a tudat magasabb formái a szervetlen anyagból a kozmikus környezet, a Föld és a Nap hatásainak ismétlődő ritmusos ingerei segítségével, ezektől ösztönözve, ezek által szervezve fejlődtek ki, tehát az atomok és a molekulák az ismétlődő ingerek hatására egyre fogékonyabbá váltak ezekre, míg ezek végül őket mintegy saját arcukra formálva megjelentek, testet öltöttek a szervetlen anyagban, amely ezáltal magasabb szerveződési formákat kapott. Érdemes ennek a minden eddiginél mélyebbre vezető okfejtésnek hatóerejét egy másik példán kipróbálnunk. Legyen ez az a véletlen jelenség, amely minden véletlen eseménynek, minden oknélküliségnek mintegy a prototípusa, legékesebb példája, a radioaktív bomlás. Ezzel egyszerre Bornemissza megvilágíthatjuk visszatérő strukturális változásait is.

Ismeretes, hogy bizonyos atommagok instabilak, hajlamosak átalakulni, elbomlani, s eközben sugárzásokat, elektromágneses hullámokat és részecskéket bocsátanak ki. Mindmáig semmiféle ismert hatással nem tudták befolyásolni az egyes atomok bomlását. Sem a hőhatás, se a besugárzás, se a vízbe helyezés, se egy más környezetbe helyezés nem befolyásolta magát a bomlási sebességet, se az egyes atomokét, se az egész anyagtömbét. Azzal a feltevéssel, hogy a bomlás véletlen jellegű, egymástól független események sorozatából adódik, hiszen a mért bomlási görbe Poisson-eloszlást mutat, azaz ugyanolyat, mint ami a teljes véletlenszerűség esetén adódik, a fizikusok levonták azt a következtetést, hogy a radioaktív bomlás véletlen jellegű. Ha ez így van, akkor itt a példa az oknélküliségre, az oktalanságra, az atomok oktalankodásának tettenérésére. De hogyan képzelhető el egy olyan folyamat, amelynek nincs semmiféle oka, motivációja, amit semmilyen hatás nem befolyásol? Ha nem hat rá semmiféle fizikai hatás, ha teljesen érzéketlen, halott, akkor viszont hogyan képes maga a változás aktív okaként fellépni, önálló, spontán tevékenységet kifejteni, amikor a spontaneitás maga az elméleti biológia szerint az élő rendszerek jellemzője? Ugyanakkor az atommagnak kétségtelenül vannak belső szerkezeti viszonyai, energetikai változásai, és ezek feltételei is a bomlásnak. Hogyan lenne képes az atommag véletlenül, ok nélkül elbomlani, ha semmiféle folyamattól nem kapja meg a bomlás beindításához szükséges energiát?

A fizikában ismeretes a spontán emisszió jelensége, amelyben egy külső elektronhéjról „ugrik” be az elektron egy alacsonyabb energiájú belső pályára. Igen ám, de a pályák között a kvantummechanika alaptétele szerint nincs folyamatos átmenet, nem egy sima lejtőhöz hasonlíthatók a viszonyok, amelyben folyamatos az átmenet az egyre alacsonyabb energiájú állapotokba, tehát a lejtőre helyezett golyó magától – pontosabban a gravitációs erőtől vezetve – képes legurulni, eljutni a legalacsonyabb energiájú állapotba, a lejtő aljára. Az átmenet a kvantummechanikában csakis ugrásokban megengedett, mintha a golyó helyett egy kocka állna a lejtőn, amely csak hirtelen zökkenésekkel tud forogva lefelé jutni a lejtőn, s eközben egyes állapotokban képes stabil maradni, amikor éppen lapjával fekszik a lejtőn, nem a csúcsán forog éppen. Ha tehát az atom ilyen kvantumos természetű, akkor mitől képes a spontán emisszióra, mitől képes a kocka hirtelen „megemberelni” magát, és hirtelen lebucskázni egyet? Bár ezt a folyamatot a fizika spontán emissziónak hívja, a kvantumelektrodinamika, és különösen a napjainkban T.H. Boyer nyomán gyorsan fejlődő sztochasztikus elektrodinamika itt rámutat a vákuum aktív szerepére. A vákuum energia-ingadozásai, a virtuális részecskék energiái adják a spontán emisszió beindításához a fedezetet, és ezt megtehetik, mert szinte azonnal, igen kevés idő elteltével vissza is kapják az alacsonyabb energiájú állapotba jutó, tehát hirtelen szabad energiára szert tevő elektrontól. Ha a spontán emissziót a vákuum lökdösése indítja be, akkor a radioaktív atommagot is lökdösik a virtuális részecskék, tehát törvényszerű, hogy az atommag energiája időnként túljusson a bomlási küszöbön, ráadásul a vákuum ingadozásainak véletlenszerűsége az atommagok bomlását is véletlenszerűvé teszi. A radioaktív bomlás tehát vizsgálatom szerint nem véletlen jellegű, hanem valóságos fizikai tényezőre vezethető vissza, a vákuum energiaraktárától történő ideiglenes kölcsönzésre.

A kérdés most már csak az: ha az atommag képes kapcsolatba lépni, kapcsolatot fenntartani a vákuummal, amely virtuális részecskék egész óceánjából áll, energiakvantumok, rezgések, hullámok összességéből, akkor talán a radioaktív bomlás is befolyásolható, ha megváltozik a mag és a vákuum viszonya a környezeti változások hatására. Bornemissza felveti, hogy minden rendszer az ismétlődve visszatérő, ciklikus változások hatására előbb-utóbb szerkezeti átalakulásokat mutat, újjászervezi magát, nem érzéketlen a környezeti változásokra. Ha az élet maga is az ismétlődő Nap-ingerek hatására fejlődött ki a szervetlen atomokból és molekulákból, akkor az atomok érzékenysége talán mérhetővé tehető, ha a radioaktív anyagtömböt ritmikus elektromágneses inger terébe helyezzük. Lehetséges, hogy évmilliók vagy évmilliárdok kellenek ahhoz, amíg ez az érzékenység a szervetlen anyagból képes megtalálni a szervessé szerveződés útját-módját, de mivel a periodikus jelek kimutatása hihetetlen pontossággal elvégezhető Fourier-analízissel, ezért könnyen elképzelhető, hogy a radioaktív bomlás maga periodikus mikroszkópikus ingadozásokat fog mutatni, akár pár hónap elteltével. Ha ezt a kísérletet egy laboratórium sikeresen végrehajtaná, bebizonyosodna, hogy az atomokban, a szervetlen anyagban ott lappang az érzékenység elve!

A természetes rendszerek – atomok, molekulák, sejtek, élőlények, azaz növények, állatok, ember, majd a bioszféra, Föld, Nap, Tejút, Világegyetem – a már leírtak szerint a változások két alaptípusát mutatják; ezek a visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások. Ez a felosztás nem önkényes, mert kísérletekből kikövetkeztethető valóságalapja van. Bár a két jelenségcsoport szorosan összefügg, határvonaluk sohasem homályos, határozatlan. De azt sem tudhatjuk, hogy az összes folyamat szétválása a fenti két kategóriára logikailag nyilvánvaló, csak mert megfelel a természetnek. Logikailag nem furcsa, hogy a természet saját szeszélyeinek megfelelően változzon, és hogy valami újszerűnek fel kell lépnie. De az, hogy egy rég megtörtént esemény, a lehetőségek végtelen száma közül újra ki legyen választva újramegvalósításra, a legmegdöbbentőbb tény, amit a Természet felfed önmagából. a tapasztalat azt mutatja, hogy a Természet újra ás újra efféle folyamatokat produkál. ezt viszont úgy kell tekintsük, mint határozott jelzést arra, hogy körkörös okságnak engedelmeskedő erők működnek ebben, erők, amelyek éppen effajta megőrzésre irányulnak, és amelyek jellegét csak a tapasztalatban fedhetjük föl.

Metaforikusan szólva, a Természet memóriával rendelkezik, egy megőrző-fenntartó képességgel, amely újra és újra visszavezet a múltba. A gerjesztett és ionizált atom fáradhatatlanul törekszik visszajutni a kezdeti állapotba, ahogy az éjszakát is mindig a nappal követi. Ha a Természet végső titkait kutatjuk, akkor a fizikai törvények létének okát is meg akarjuk érteni, tehát itt csak felszíni magyarázatot ad a fizikai törvényekre való hivatkozás. Honnan tud az atom a fizikai törvények létéről, és miféle tényező bírja rá, hogy ezeket a fizikai törvényeket kövesse? Milyen folyamat rejlik a fizikai törvények szabályszerűsége mögött? Ha a fizikai törvények nem egyebek, mint mélyebb elvek kifejeződései, mint a legkisebb (vagy legnagyobb) hatás elve, amely minden fizikai rendszerre érvényes, a homogenitás és izotrópia elve, az antropikus elv, vagy a Mach-elv a kozmológiában (érdekes, hogy a kozmológiában hány újabb elv vehető föl – különösen, ha meggondoljuk, hogy az élő rendszerek abban különböznek a fizikai rendszerektől, hogy képesek több elvet is követni egyszerre, ahogy az ember is attól ember, hogy külön elvei vannak, akkor mi teszi képessé a fizikai rendszereket arra, hogy bizonyos elveket kövessenek? Ezekre a lényegi kérdésekre, amelyek világszemléletünk pilléreit adják, olyan válaszok adhatók, amelyek a logikai elemzés eddigieknél mélyebbre hatolásával tapasztalati, kísérleti választ adhatnak ezekre az eddig „metafizikai”-nak és tapasztalatilag ellenőrizhetetlennek minősített felvetésekre. Minden kérdésre, amire kíváncsiak vagyunk, ami lényeges számunkra, válasz adható. Mindig megfogalmazhatók úgy a kérdések, és megtalálható, kitapintható úgy a megfelelő kiindulópont és szemlélet, hogy megérthessük azt, amit meg akarunk érteni. Az a szemlélet, amely a Természet végső kérdéseit az ellenőrizhetetlennek kikiáltott „metafiziká”-ba utalta, megalapozatlan és értelemellenes, ezért természetellenes is.

Mielőtt, vagy ahelyett, hogy az eddigi tudásunkba burkolózás elfedné előttünk a most megnyíló távlatokat, vizsgáljuk meg, hogy a természet két fő jelensége, a visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások, mit mondanak a fizika vizsgálódási körének határairól. Bornemissza kifejti, hogy a statisztikai elemzés csak eseménysorozatra alkalmazható, egyes eseményekre nem, mivel a valószínűség fogalma eleve eseménysokaságra épül. Ha azonban a visszatérő változások szigorú szabályosságot mutatnak, és mindig ugyanazon időközönként térnek vissza, akkor a számolható valószínűségek pontos értéket adnak, és az oksági elv szigorúan alkalmazható. Viszont, ha a szerkezeti átalakulások nagymértékben befolyásolják a visszatérő változásokat, a véletlen elem jelentősége megnő.

A véletlen belső struktúrája, amely az egyes szerezeti átalakulásokat előidéző mélyebb hatótényezőket jelenti, a csak a „szigorúan véletlen”-t ismerő, a véletlent homogénnek és izotrópnak, vagyis minden szempontból egyenletesnek, simának feltételező fizika számára csak ilyen „gömbszimmetrikus véletlen”-ként közelíthető., akkor is, ha elegendősen hosszú időskálán a gömbszimmetriától mutatkozó eltérések már szembeötlőek. A véletlen belső szerkezete kapcsolatban áll László Ervin kvantum-vákuum-modelljével. László Ervin hipotézise szerint ugyanis a vákuumfluktuációk nem véletlenszerűek, hanem irányítottak, és az őket irányító tényezők a vákuum kiátlagolt, homogén és izotróp terében fellépő alstruktúrák, azok a vákuum-képződmények, amelyektől a fizika mindmáig teljes mértékben eltekintett. Ezek a vákuumformák azonban a szintén homogénnek és izotrópnak tekintett Világegyetemhez hasonlóan egész Univerzumot, Metagalaxist, galaxishalmazokat, Tejutat, csillag-asszociációkat, bioszférát és embereket jelentenek. László Ervin felteszi, hogy minden jelenség, minden folyamat nyomot hagy a vákuumban, olyan nyomot, amely minden információt megőriz a jelenségről. A vákuumnak hihetetlenül gazdag a szerkezete, amely minden információt megőriz a valaha egyszer lezajlott folyamatokról.

Jól ismert a matematikában, hogy ugyanaz a függvény sok különböző módon ábrázolható, a kép függ a választott koordinátarendszertől és skálától. Így például ugyanaz a függvény másképp néz ki polárkoordinátákban, mint a derékszögű Descartes-féle koordinátarendszerben vagy logaritmikus skálákon. A visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások az adott összefüggésben kapják meg jellegüket. Például a légköri nagyfrekvenciás elektromágneses hullámok átalakulása alacsonyfrekvenciás hullámokká, vagyis a villámok keltette elektromos zajok átalakulása az ionoszféra-földfelszín közti üreg rezonancia-hullámaivá, a Schumann-hullámokká, adott atomok és molekulák szempontjából visszatérő változás, míg a hullámok és a fotonok számára szerkezeti átalakulás. Az anyagcsere az állati szervezet számára visszatérő változást jelent, de szerkezeti átalakulásnak minősül az elfogyasztott anyagok számára. Az egyes ember halála az ő számára szerkezeti átalakulást jelent, míg az emberiség számára egy visszatérő változást, mivel az egyes ember halálát általában kompenzálja egy másik születése. A felhők és a molekuláik számára az eső és a villámlás szerkezeti átalakulást jelent, míg a Föld számára egy visszatérő változás részei. Általában minden visszatérő változás végül is feloldható szerkezeti változásokká, ahogy egyre kisebb alkotóelemeket tekintünk. Egy inga esetében a lengő tömeg helyének, sebességének változása mutatja meg, visszatérő vagy szerkezeti változásról van-e szó, periodikus vagy nemperiodikus a lengés. Elvben az adott rendszer és környezetének vizsgálata mondja meg, megőrződik-e az energia, a munkavégző képesség a visszatérő változás fenntartásához, vagy elvész. Ahogy egyre hosszabb időszakot tekintünk, egyre több lehetőség adódhat a visszatérő változás hiányzó fázisának előidézésére.

Világos, hogy ha a Föld egy leállófélben lévő ingához lenne hasonló, akkor a földi, egyre átfogóbb globális összefüggésben egyre kevésbé lennének jelen visszatérő változások. Ha a legátfogóbb rendszer maga egy leállt inga lenne, globális szintjén nem léteznének visszatérő változások. És fordítva: ha a legátfogóbb rendszer, a Föld vagy a Világegyetem egy önmagát tökéletesen regeneráló rendszer lenne, akkor az ő legátfogóbb szintjén, hosszú távon a visszatérő változások dominálnának. Ha tehát a Világegyetem és a Föld szintjén jelen vannak és dominálnak a visszatérő változások, akkor ezek a rendszerek önfenntartó rendszerek! A Világegyetemben az elemi részecskéktől a szerveződés magasabb szintjei felé haladva, végig nő a visszatérő változások relatív súlya! A halandó emberi lényeknél a földi bioszféra, a Nap, a Tejút, a metagalaxis és a Világegyetem egyre magasabban szervezett, egyre memóriateljesebb, egyre kevesebb anyagi korlátba ütköző rendszerek, tehát egyre tökéletesebben tudati szerveződésnek mutatkoznak!

A Természetben nincs más, csak visszatérő és szerkezeti változás. Nincs olyan esemény, amely a megfelelő vonatkozási rendszerben ne lenne része egy visszatérő vagy szerkezeti változásnak. Az önfenntartó vagy önszabályzó rendszerek olyan egészek, amelyek egy szinttel alkotórészeik vagy elemeik fölött léteznek, és viszont: egy önfenntartó rendszer minden része hasonlóan egészet jelent az ő részei számára. Bornemissza azt írja, ez alól mindössze két kivétel akad: a legnagyobb ismert rendszer, az Univerzum nem része egy nagyobb egységnek, és a legkisebb ismert elemi részek, az energia-kvantumok nem képviselnek egészet és ezért nem létezhetnek önmaguk által. Az önfenntartó rendszerek automata mechanizmusok, visszacsatolással vagy zárt hurkú vezérléssel.

Igen ám, de László Ervin kvantum-vákuum-modelljével (KVM) egy újabb tényező lép be a létezők körébe, egy olyan tényező ráadásul, amely összeköti a legnagyobb létező rendszert a legkisebb létezőkkel, az Univerzumot az elemi részekkel, ez a gazdag szerkezettel bíró vákuum. A vákuum László Ervin modelljében a Világegyetem végső tényezője, az anyag szülője, egy olyan energiaóceán, amelyhez képest az Anyagi Világegyetem csak puszta füstnek tűnhet, és amely ugyanakkor képes a gondolat anyagi formáinak megőrzésére és továbbadására, tehát az egész tudati Univerzum már kivetült formáinak, a tudati Univerzum füstjének képviselésére. László Ervin a kvantum-vákuum-modellben a kreativitást a vákuum anyagi és tudati „füstjének” kölcsönhatásával magyarázza, a különböző szintű rendszerek azonos szinten fellépő és szintek közötti kölcsönhatásával. Mivel azonban a vákuum csak megőrző, emlékező funkciót tölt be, ezért a kreativitás a már létrejött formák közötti kölcsönhatások terméke volna, nem pedig a formákat létrehozó, formák előtt is létező, azok megvalósulása felöl döntő tényezőé.

Világos, hogy mindenféle kreativitásnak a saját értelmi szint végiggondolása után számolnia kell a létező kapcsolatok kiaknázásával, a megvalósítás szintjének logikájával, de ez a megvalósítás csak akkor jelent kölcsönhatást a létrehozó tervező tényezővel, ha eközben a tervező tényező is önállóan hat a megvalósítás szintjére. Enélkül a tervező tényező nélkül tehát nem képzelhető el az alkotó továbbfejlesztés, viszont a tervező tényező minden aktualizálódó szintje maga is a kölcsönhatás aktív tényezője. Ha tehát a kreatív tényezőt magát nem tudjuk még kezelni, megfogni, körülhatárolni, akkor még a legközelebbi tényezők a kreatív tényező aktualizálódó szintjei és ezek áttetsző vákuum-köpenyei. A László Ervin-féle modell így mindenképpen egy nagy lépést jelent megértésünk elmélyítésében. Ha a vákuum létét figyelembe akarjuk venni a Bornemissza-féle önszervező rendszer-hierarchiában, a vákuum egyszerre mutatkozik szuperrendszernek, amely tartalmazza az anyagi Világegyetemet és a tudati Világegyetem egyfajta áttetsző-materiális burkait, másfelől az elemi részek, kvantumok egyfajta segédeszközének, majdhogynem alkotóelemének, amellyel a kvantumok kölcsönhatnak. A mégoly finom anyagi rendszerek is azonban mindig a megvalósult valóságot jelzik, a vihar elvonultát, és egyfajta halotti szemléletet jeleznek. Ahogy Frederico d’Andrea, az olasz Khepri Intézet elnöke fogalmazott: a gondolat nem kapja el sem a külvilági, sem a belvilági forrást. Az „élő sejt” csak egy fogalom, nem ugyanaz, mint az élő sejt maga. A halott, kész fogalmakból hiányzik az éltető hatalom érzékelése. Enélkül minden gondolkodás csak alvajárás az élő valóság levedlett felszínén.

Az én filozófiai rendszeremben a kozmikus tudat áll elő az anyagi-tudati, egységes Világegyetem végső alapjaként, amelyből a belső és a külső világegyetemek az egységes világóceán polarizálódásának folyamatában különülnek el. Modellemben a külső és a belső világpiramis összekapcsolódnak a csúcsaikon és végtelenbe nyúló talapzatukon, a kozmikus tudatban, és ezáltal jön léte az önléteztetésre alkalmas létezési láncok szövete, amelyben minden világegyetem, minden rendszer világpiramis-körökből álló rendszerek eleme és rendszere egyben, tehát minden rendszer tartalmazza a Kozmosz végtelenbe vezető láncreakciójának egészét.

Bornemissza István a könyvében megmutatja, hogy a Természet összes változásai egy jelenség szempontjából visszatérő változásokra és belső szerkezeti átalakulásokkal járó változásokra oszthatók fel. A visszatérő változások, ezek az emlékezeti felidézéshez hasonlítható folyamatok egyetemesen jelen vannak az egész Világegyetemben, annak minden szintjén, és minél átfogóbb természeti rendsert (atom, molekula, kristály, sejt, élő szervezet, égitestek, Világegyetem) vizsgálunk, a visszatérő változások annál inkább jellemzőek lesznek rendszerünkre. Vannak instabil rendszerek, amelyek környezeti hatásokra viszonylag hamar szétesnek, és vannak rendszerek, amelyek képesek fenntartani magukat a környezeti változásokkal szemben, ezek az önfenntartó rendszerek.

Bornemissza azt is megmutatja, hogy az önfenntartó rendszerek csak visszacsatolás révén képesek magukat stabilizálni. A visszacsatolás nem egy elvont, nehezen érthető fogalom. Például egy autó állandó sebességen tartásához szükséges, hogy szemünket a sebességmérőre vessük, és ezzel a gázpedál–motor–sebességmérő-vezető-gázpedál kör bezárul, vezérlő kört alkotva, és ez a vezérlő kör az esetleges eltéréseket megfigyelve képes ezeket korrigálni, általunk visszahatni a sebesség szabályozására, stabilizálására. Hasonló, általános vezérlő elv van jelen a termosztátokban, amelyek túlmelegedés vagy túlhűlés esetén kapcsolódnak be és viszik vissza a rendszert az előírt hőmérsékleti tartományba, az élőlények didergésének melegítő hatásában, a Nap proton-proton ciklusában, stb. Az autót mi vezetjük, a termosztátot az ember tervezte és építette, de az élőlények, a Nap, természeti önfenntartó rendszerek, saját belső vezérlésre képességgel.

Az önfenntartó rendszerek térben korlátozott, időben többnyire változó teret foglalnak el, amelynek határai általában nyitottak anyag- és energiacserére. Szélsőséges esetben, ha nincs anyag- és energiaforgalom, zárt rendszerrel van dolgunk, amelyeket a fizika hagyományos ágai vizsgálnak (nyitott rendszerekkel a nemegyensúlyi termodinamika foglalkozik például). De az önfenntartó rendszerek határai nem egyszerűen csak változók, mint a lüktető szappanbuboréké, hanem emellett határozottan szervezett állapotot foglalnak magukba. Minden önfenntartó rendszer határai átjárhatók, nem kizárva semmit: tulajdonképpen csak fiktív természetűek, és csupán arra valók, hogy a szerveződés egy különleges, egyedi állapotát magukba foglalják. És attól önfenntartó rendszerek, hogy ezt a szerveződési állapotot képesek fenntartani. De milyennek kell lenni ehhez a belső szervezettségi állapotnak? Bármifélének, ami képes fenntartani önmagát. A belső szervezettségi állapot leglényegesebb jellemzője tehát az önfenntartási hajlam.

Most már megadható az önfenntartó rendszerek egzakt definíciója. Az önfenntartó rendszerek mindazokat a struktúrákat jelentik, amelyek a visszatérő változásokat, azaz a körkörös okság elvét magukban hordozzák. A visszatérő változások semmi esetre sem csupán esetleges kísérőjelenségei az önfenntartó rendszernek: ellenkezőleg, a visszatérő változások adják az önfenntartó rendszer sajátos tulajdonságait. A visszatérő változások határozzák meg az önfenntartó rendszer határait, és képviselik a rendszer teljes erőterét, a visszatérő változások jelentik az önfenntartó rendszer lényegi folyamatait.

Megszokott szemléletünk a rendszerek felszínesebb tulajdonságai alapján rendszerez. Így például az alma legfőbb jellemzőjének anyagi és alaki tulajdonságait tartjuk. Efféle állítások adott esetben elégségesek lehetnek az adott objektum meghatározásához, felismeréséhez, máskor viszont tarthatatlanok. Egy folyó például nem mutat anyagi állandóságot, anyaga folyamatosan cserélődik, akár a lángé vagy az állatoké. Továbbá, a láng, akár a méh- vagy szúnyograj, folyamatosan változtatja alakját is, az elektromágneses térnek pedig nemigen van anyaga, se alakja. A jelenségek örök változékonyságában az egyedüli biztos pólus a visszatérő változások rendszeressége. Ők azok, amelyek felruházzák a rendszert integritással, egységességgel, és amelyek magát a rendszer létét adják. A Természet mindenfajta szemléletében, még ha nem is tudatosul, a visszatérő változások adják az egyedüli szilárd fogódzót.

A Természet tehát kiad provinciákat, farmokat, térben korlátozott, időben változó méretben, amelyen belül az összes lezajló változás két osztályba sorolható: visszatérő változások és szerkezeti átalakulások, az előbbi konzervatív, megtartó, az utóbbi dinamikus természetű. Ezek a provinciák mindennel együtt, amit tartalmaznak, önfenntartó rendszereket jelentenek, így többek között a tárgyak, struktúrák, a formák, végtagok, szervek, szervezetek, személyek, államok, atomok, csillagok. Az önfenntartó rendszerek maguk is olyan elemekből állnak, amelyek természetük szerint maguk is önfenntartó rendszerek, és így egy egyetemes hierarchikus rendszert alkotnak, amelyek különböző szintjeit különböző rendű önfenntartó rendszerek alkotják.

Tekintsük végig most, az önfenntartó rendszereket kutatva, rájuk példákat keresve, mivel is foglalkoznak a természettudományok! A csillagászat a csillagokkal, a geofizika a Földdel, a kémia a molekulákkal, a kémia a molekulákkal, a fizika az atomokkal, a biológia az élőlényekkel, a közgazdaságtan kereskedelemmel, a szociológia a közösségekkel, a technológia gépekkel, eszközökkel, stb. minden tudomány az önfenntartó rendszereket vizsgálja! És emiatt az önfenntartó rendszerek vizsgálata a világ legalapvetőbb elveit kutatja.

A Világegyetem tehát nem áll egyébből, mint egymásba skatulyázott önfenntartó rendszerekből, és semmi sem létezik, ami ne lenne része egy önfenntartó rendszernek, vagy ne önfenntartó rendszerekből tevődne össze! Dan Popper Az utolsó óra története című költeményében hasonlóképpen nyilatkozott meg:

„Az utolsó óra 34. percében újra felfedezték a Fordított Bezárhatóság Törvényét; gyufaskatulyába zárták a világmindenséget, két bolhát állítva fegyőrnek” – azzal a különbséggel, hogy Bornemissza csupa önfenntartó rendszerrel népesíti be a Világegyetemet, de a kezdet kezdetétől fogva; olyan tudományos képet alkot a világról, amelyben az egész Világegyetem egy rajzó méhkas, méhrajok szüntelen termékenységi táncával, dongásával, zúgásával, búgásával, őrjítő döngicsélésével, a pincétől a padlásig, az atomoktól a csillagokig. Ez az egyetemes elv, az önfenntartó rendszerek egyetemességének elve kapcsolatot létesít a fizika és a biológia között éppúgy, mint a csillagászat és a szociológia között. A visszatérő változások, a szerkezeti átalakulások, az önfenntartó rendszerek szempontjából tekintve nincs alapvető különbség a fizika és a biológia között.

A visszatérő változás és a szerkezeti átalakulás mindig az adott jelenség, rendszer számára az, tehát csak relatív értékű, csak az adott vonatkoztatási rendszerben érvényes, amelyet az önfenntartó rendszer képvisel, és amelyben őt, mint „alanyt”, „szubjektumot” szembesítjük a környezetével, mint az „objektummal”, a külvilággal. A visszatérő változások és a szerkezeti átalakulások leggyakrabban csak szeletei egy komplex eseménynek. A visszatérő változás visszaállítja az önfenntartó rendszer kezdeti állapotát. A komplex eseménynek csak az ezt a feladatot szolgáló része tekinthető visszatérő változásnak.

Egy másik önfenntartó rendszer szempontjából más, tényleges folyamat minősül visszatérő változásnak. Így előfordulhat, hogy egy részfolyamat, amely egy adott rendszer számára visszatérő változást jelent, egy másik rendszer számára egy szerkezeti átalakulás részfolyamatát jelenti. Egy adott önfenntartó rendszer vizsgálatánál először az „alany”-hoz tartozó jelenségeket vesszük számításba, eltekintve olyan messzebb ható okoktól és következményektől, amelyek bár esetleg energetikailag hozzájuk tartoznak, a rendszeren kívül mennek végbe. Így például egy bacilus életét vizsgálva eleinte eltekinthetünk a járvány kitörésének lehetőségétől, mivel ez nem közvetlenül hat a bacilus visszatérő változásaira és szerkezeti átalakulásaira. A légzésben elhasznált oxigén regenerálódását nem tekintjük a légzési folyamat részének, bár ennek elengedhetetlen feltétele. Az igazi tudás legfőbb akadálya, hogy a „megfigyelő” nem akarja elfogadni a „megfigyelt” rendszer nézőpontját, még egy rövid időre sem, hogy nem képes igazi átélésre. Egy ilyen folyamat igazi jelentősége abban áll, hogy az események és az erők megnyilvánulásai (hasonlattal élve, a motívumok és a tettek) szubjektív természetűek, hogy az objektív merőben a szubjektívből ered, és hogy a természeti jelenségek vizsgálatában ezért a szubjektív szempontnak kell előnyszabályt, elsődlegességet kapna minden egyéb szempont között, ha válaszolni akarunk a kérdésre, hogy megtörtént-e valami, és hogy mi fog bekövetkezni.

Itt felmerül a kérdés, hogy vajon a szerkezeti átalakulások az „alany” megfelelő megválasztása esetén tekinthetők-e végül is visszatérő változások részeinek. Bornemissza válassza erre határozottan nem, kétszeres okból. Először is, minden folyamat, amelyben molekulák vesznek részt, az entrópia növekedését jelenti, azaz a Kozmosz olyan visszafordíthatatlan változását, amelynek valahol, mint eredeti szerkezeti átalakulás kell fellépnie. Másrészt, az élőlények, a csillagok, az atomok evolúciója képessé tesz bennünket a megfordíthatatlan változások felismerésére. Az evolúció nem körfolyamat, sem az élővilágban, sem az élet élettelen világból kifejlődésében, se a csillagok öregedésében. Az élő szervezetekben az öröklődési tulajdonságokban jelentkeznek az eredeti szerkezeti átalakulások, a mutációkban. Nem tudjuk elképzelni, írja Bornemissza, hogy az evolúció egyszer csak kapná magát és visszafejlődne. Hozzá kell tennem, hogy mindez persze összefügg a Világegyetem egészének sorsával és az idő természetével.

A visszatérés azonban általános fizikai törvényszerűség! Poincaré 1890-ben megfogalmazta (később Gibbs is erre a következtetésre jutott), hogy minden véges elemből álló rendszer változásai során vissza kell térjen kezdeti állapotába, és így az entrópia nem nőhet folyton, hanem vissza kell csökkennie kezdeti értékére. Az élő szervezetekben végbemenő szerveződési folyamatok negatív entrópiát termelnek, tehát bennünk, bizonyos értelemben, ellentétes irányban is folyik az idő, és így a pozitív biológiai idő a jelennek egy véges kiterjedést ad, azaz tudatunk képes lesz kitekinteni a pillanatból a jelen átfogóbb tartományaiig, a tudati múltat is magába ölelve, egy véges, kiterjedt alapot adni a pillanat piramis-csúcsa alá. Annál nagyobb szabadságot nyer a tudat, minél inkább képes látóhatárát kitágítani, és ez összefüggésben áll egyrészt a szervezet globális szerveződésével, másrészt az egyes tudatszintek energiaigényével, entrópia-skálájával. Az entrópia növekedéséhez és csökkenéséhez, mozgásba hozásához mérés szükséges. A mérés elmélete azonban mindmáig nincs kidolgozva, de fejlődik, és a kvantummechanika megjelenése óta a mai fizika központi kérdésévé vált. Mi számít mérésnek? A mérőműszer mér, vagy a mérés a tudat nélkül elképzelhetetlen? Wigner Jenő szerint a részecskék kvantummechanikai hullámfüggvényét éppen az változtatja meg, hogy a benyomás tudatunkba hatol, módosítva a jövőben várható benyomások valószínűségének korábban megállapított értékét.

Az idő természetének megértése szintén távol áll a tisztázottól. Annyi biztosnak látszik, hogy az idő fogalma az oksági elvvel áll kapcsolatban, hiszen ha nincs idő, nem lehet megkülönböztetni okot és okozatot. A régi ember az időt másképp érzékelte. A hopi indiánok nyelvében nincsenek igeidők. Az okság elvének felismerése kellett az idő fogalmának felmerüléséhez. Az időt tehát az oksági elv szülte. Az entrópia változásának oka a mérés, és egyes méréselméleti értelmezésekben az érzékelés is mérésnek számít. Mindkettő mögött ott áll a tudat. De miféle tudat? Emberi, bioszférikus tudat, atomi tudat? És akármilyen szintű is legyen ez a tevékeny tudat, ha teremtő, akkor nemhogy a visszatérő változások, de egyenesen a megújító, célszerű változások állhatnak a célban!

Világlogikák

Hogyan alakulnak ki a gondolkodás világrendszerei? Állítom, hogy mindegyiknek megvan a maga belső logikája, egy olyan belső logika, amely tetten érhető a rendszer egészében és egyes tételeiben. De nemcsak az egyes tételekben, hanem magukban az alapfogalmakban kell leginkább jelen legyen az egész világrendszer lényege, az alapfogalmak kiválasztásában, tartalommal feltöltésében, jelentőségi sorrendjének kialakításában. Úgy tűnik, az évezredek alatt nem volt elegendő alkalom a gondolkodási rendszerek érvényességi, alkalmazhatósági területének kitapogatására, megjelölésére. Azért most egészen az alapfogalmakig kell lehatolni. Sőt, ennél többet állítok. Nemcsak a világrendszerek természete ismerhető fel, de maga a világrendszer lényege is sokkal világosabban, vegytisztábban fogalmazható meg, ha a sokszor rejtett vagy csak a homályosan érzékelt motiváló tényezőket a logikai elemzés lényegükben tárja fel, felszínre hozva kifejeződésüket, világosan képes megjeleníteni.

A világrendszer tételei mellé téve aztán a világrendszer kitapintott logikáját, pulzusát, a kettő összevetésével gondolkodásunk hatékonysága mellett növelhető, kiteljesíthető. Ahogy az ember egy vizsgára akkor is képes igazán felkészülni, ha annak lényegét vázlatszerűen képes megjeleníteni, ahogy az utazónak is segítséget nyújt a beutazni kívánt táj térképe, a világrendszer logikájának, működési módjának, irányának, lépéseinek és végcéljának felismerésével és megmutatásával a világrendszer logikájának érvénye, határai és korlátai is egy pillantásra felfoghatóvá tehetők. Sőt, ennél többet is ígér a világrendszerek logikájának feltárása: a világrendszerek logikájának következetes alkalmazásának lehetőségét is képes megmutatni, következetessé tenni a világrendszer logikáját, képes ezt a következetességet a végletekig, a logika i lehetőségek határáig elvinni, azaz ahogy egy ördöglakat lehetséges kapcsolódásainak megismerése során feltárulnak a szétválasztás és az összekapcsolódás rendelkezésére álló lehetőségei, úgy adja meg a világrendszerek logikájának feltárása a világrendszerek logikai lehetőségeinek nemcsak adott és már felismert, de még fel nem ismert lehetőségeit is, pusztán a lényeg világos láttatása által. Mi több, ha a világrendszerek, mint játékszerek hullnak ölünkbe logikájuk ismeretével, akkor magunk is kedvünk, vágyaink, intuíciónk szerint rakhatunk össze belőlük kedvünkre való és lényegükben az eddigi világrendszerekkel, legalábbis egyenértékű vagy akár még helytállóbb világrendszereket. Akinek kedve tartja, tartson hát velem ezen az izgalmas és még senki által be nem járt tájon!

A kirándulásra mindenesetre hozzon magával némi spirituszt. Tudom, hogy a mai magyar újságírásban szinte általános szabály, hogy az író a leglassúbb felfogású, legfélénkebb olvasó igényszintjére szállítsa le a láttatáshoz szükséges eszközöket. Mindez hasonló külföldi lapokban távolról sincs így. Mégis, mi lenne, ha elfogadnunk az általános műveltségszintet kiindulási alapnak? Ha elfogadjuk, hogy olvasóink nagy része elvégezte az általános iskolát, sőt túlnyomórészt a gimnáziumot, vagy gondolkodási szintjét önállóan fejlesztve ki érte el vagy haladta meg ezek szellemi szintjét, akkor be kell látnunk, elfogadható eszköznek minősül az absztrakt gondolkodás legminimálisabb formalizálása, amennyiben a fogalmak betűkkel jelölését formalizálásnak minősítjük. Meglátjuk majd, mennyit nyer áttekintőképességünk pusztán a főszereplő fogalmak egy-egy betűvel jelölésével! Ne ijedjünk meg tehát a nagybetűk visszatérő használatától, és ismerkedjünk meg az elvont gondolkodás teherlevevő, röpítő hatalmával!

Az elvonatkozatást annál könnyebben megtehetem, mivel a materializmus és az idealizmus logikáját már bemutattam, ráadásul, aki megteheti, összehasonlíthatja majd mennyivel könnyebb tájékozódni a gondolkodás világrendszereinek kazamatáiban, labirintusaiban (ahol legtöbbször maguk az építők is elvesztették a fonalat), ha rendelkezésünkre áll a logikai vezérfonal, egy egyszerű matematikai jelölés révén.

Nem kell sokat keresgélnünk, hogy megleljük a materializmus központi fogalmát: az anyagot. De hogy mit is takar tulajdonképpen az anyag fogalma, az már jóval keményebb dió. Amint tanulmányomban rámutattam, az anyag fogalma az élettelen, tudat, szándék és érzékelési képesség nélküli – legalábbis ilyennek tételezett a materializmusban. Jellemző, hogy ez a minden másnál elterjedtebb gondolkodási világrendszer annyi filozófus és állítólagos gondolkodó erőfeszítései dacára az anyag fogalmát mindmáig nem határozta meg kielégítően, ahogy arra sem fordított erőfeszítést, hogy a természetben előforduló anyag ténylegesen mutatja-e a neki tulajdonított jellemzőket (mert ezt kísérletileg ellenőrizni is lehet)! Mintha attól, hogy ők élettelennek minősítik, az anyag el is kezdene élettelenné, érzéketlenné, tudattalanná zsugorodni. Érdekes, hogy ez az anyagfogalom csupa fosztóképzőre épül, mintha az lenne a fontos, hogy milyen ne legyen az, amivel életünkben találkozunk, és ebben a célzatosságban mintha az a babonás hit is kifejeződne, hogy ha minden tulajdonságától megfosztjuk a természet alanyait, akkor tárggyá, ténylegesen érzéketlenné, vakká és süketté válnak ettől. A marxista Filozófiai Kislexikon szerint az anyag fogalma mindig is valami „passzív természetű, változatlan ősanyagit” jelentett, amely passzívan érzékelt, az embertől, érzékinktől független érzetek forrása. Az ilyen világrendszer akkor látja igazoltnak önmagát, ha mindenről, sikerül kimutatni annak élettelen, az embertől független mivoltát. De fogalmazzuk meg a materialista filozófia logikáját, és derítsük fel, mit is jelent ez!

Jelöljük tehát a materializmus központi anyagfogalmát A-val. Ahhoz, hogy a materialista logika filozófiai természetű állításokat tehessen, szükséges, hogy definiáljon egyéb fogalmakat is, és a definiált fogalmak viszonya szabja meg a filozófia világnézeti sugárzó erejét. A materialista filozófia annak állításával, hogy minden létező, minden érzékelhető-tapasztalható létező anyagi, vagyis élettelen vagy élettelen elemekre redukálható, közvetve be is vezette az érzékelhető-tapasztalható létezők univerzumának, a Mindenségnek a fogalmát. Jelöljük most ezt M-mel! A materialista filozófia alaptétele tehát kimondja, hogy M=A. Ez a materialista filozófia minden válfajának megfogalmazásában azt jelenti, hogy az anyag a tudattal szemben áll, attól lényegében különbözik. A tudat tehát még a materialista filozófiában is a létezők egy fő osztályát jelenti, jelöljük B-vel. E filozófia fő tétele tehát egyben azt is jelenti, hogy a kétségtelenül létező B végeredményben a lényegi eltérés dacára is A-ból származtatható, A-ból következtetéssel levezethető B, A→B. meg kell állapítsam, hogy a materialista filozófia alaptételének ezt a következményét mindmáig nem fogalmazták meg ilyen világosan, bár logikai alapon a tétel szükségszerűsége nem vitatható.

A materialista filozófia ennek fényében mindaddig nem érdemel komolyabb figyelmet, amíg legalább egy lényeges tételét be nem bizonyítja, hiszen bizonytalan tételekre nem lehet filozófiát alapozni, és bolond, aki bizonytalan tételeket készpénzként elfogad. Márpedig az M=A tétel olyan általánosságot jelent, amely minden egyes rendszerről ki kell mutassa annak élettelenségét vagy visszavezethetőségét élettelen elemeire. Ha elfogadjuk azt a közkeletű nézetet, hogy a világ élettelen, élő és tudatos létsíkokra osztható fel, akkor jogosultságát a materialista filozófia csak az esetben szerezhetné meg, ha kétségtelenül kimutatná, hogy az élet- és a tudatjelenségek, amelyek maguk nem élettelenek, lényegükben visszavezethetők élettelen alkotóelemeik tulajdonságaira. Egy lényegi csúsztatással a materialista filozófia egyes válfajai az anyagfogalomba becsempészik az alkotóelemek viszonyát, téridőbeli elhelyezkedését is. Ez azonban már erősen vitatható, és határozottan félrevezető, ha minden viszonyt beleért. Ha az anyagi alkotóelemek egymáshoz kapcsolódását, viszonyát is anyaginak tekintjük, akkor természetesen testünk világhoz kapcsolódásának egészét, tehát tudati jelenségeink egészét is anyaginak kéne minősítsük, minden érzésünkkel, szubjektív, önrendelkezésünk hatóköre alá eső belső eseményünkkel egyetemben, ami ellentmondana a materializmus alaptételének, annak hogy az anyag nem tudatos. Nem lehet egyszerre kijelenteni, hogy az anyag nem függ tudatuktól, hogy nincsenek szándékai, céljai, célszerűsége, A nem egyenlő B-vel, A≠B, és ugyanakkor állítani, hogy B=A.

A materializmus nem ismer el az anyagi világon túl létező tényezőt, így A⁺=0. Ilyen, A-n túli tényező léte szöges ellentétben áll a materializmussal. A vallásos világnézetben az Isten fogalma ugyanolyan központi szerepet játszik, mint a materializmusban az anyagé, azzal a különbséggel, hogy az idealista világrendszer azt azért mégsem állítja, hogy A=0, akkor sem, ha számára A⁺ a központi kategória. Az idealizmus tehát nem annyira totalitárius, minden más világrendszerbeli fogalom lehetőségét is kizáró gondolatkör, mint a materializmus. A materializmus nemigen ismer el tudatalattit, B⁺-t, ha mégis, akkor sem tulajdonít önálló filozófiai kategóriát alkotó jelentőségűnek, tehát itt B⁺ is nulla, B⁺=0. Ha a valóság végső filozófiai kategóriáinak az anyagot (A), a külső érzékszerveinkkel érzékelhető és tapasztalható Mindenséget (M), az anyagi világon túli létezőt (A⁺), a belső érzékeinkkel éber tudatállapotban érzékelhető tudatvilágot (B), a másfajta tudatállapotokban érzékelhető tudaton túlit (B⁺) tartjuk, akkor a materializmus alaptétele a következő matematikai formába önthető:

M=A; A⁺=0 AàB; B=0.

Amiben az is benne van, hogy nincs ezeken a kategóriákon kívül semmiféle egyéb létező.

A racionalizmus azt vallja, hogy a világ megérthető, vagyis a tudat képes a létezők összességének összes kategóriáját felfogni és megérteni. A matematika nyelvén ez úgy hangzik, hogy B hasonló M-hez, képes önmagában, belső világában a Mindenség bármely rendszerét előállítani, felfogni, azaz M~B. ez mindenesetre egy határozott tétel, amely ahelyett, hogy a materializmus módjára a természettudományra tartozó feladatokat fizikai alaptételként előre igazoltnak véve indulna az önmagát megalapozás feladatának, csupán az önmagát megalapozás lehetőségét tartja valóságosnak. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Mindenség rendszerei egyrészt nem csupán élettelen rendszerek, másrészt egy rendszer élő vagy élettelen mivolta, akárcsak élettelen rendszerekre visszavezethetősége, tudományos vizsgálódást igényel, nem szobatudósok lényegi logikai vizsgálódást nem igénylő, de azért ellenmondást nem tűrő kijelentéseit. Ha tehát a megismerés alapfeltétele az értelem megismerésre való alkalmassága, akkor a logika alkalmas a világ megismerésére. Ez azt jelenti, hogy B és A között megfeleltetés hozható létre, a kettő a matematika nyelvén szólva, homológgá tehető. De a racionalitás fent megfogalmazott alaptétele összefér azzal is, hogy A+(A⁺)~B, amikor is nemcsak a külső érzékszerveinkkel felfogható világ érthető meg, hanem az anyagi világon túli transzcendens létező is. Sőt, ugyanúgy elképzelhető, hogy önmagunk belső világát is képesek lehetünk megismerni, azaz A+A⁺+B⁺~B. Ha az értelem még önmagát is képes megismerni, akkor A+A⁺+B+B⁺~B.

Így tehát elvileg – ha egyéb tételeivel nem ütközik – éppúgy lehetséges racionális materializmus, A~B, mint racionális teizmus, A⁺~B, sőt, rögtön adódik egy pár még föl nem fedezett változat, amikor is A~B⁺, a mágikus idealizmus, A⁺~B⁺, vagy A+ A⁺~B+B⁺, azaz a mágikus humanizmus-naturalizmus. Ezek a gondolatkörök attól mágikusak, mert bennük az érzések, a sugallatok, a sejtések, a belső világ mélyebb birodalmai azok, amelyek megfeleltethetők a Mindenségnek. A mágikus humano-naturalizmusban a külső természeti létezők kategóriái A és A⁺ megfeleltethetők az emberi belső világ természeti tényezőinek, B és B⁺-nak. Ha még alaposabban is utána akarunk járni az eddig elsikkadt filozófiai világrendszer-lehetőségeknek, akkor felvehető például egy olyan világrendszer gondolatköre, amelyben az emberi értelem, B, éppúgy, mint az emberi érzések, intuíciók, sugallatok univerzuma B⁺, mind egykiterjedésű az összes többivel, A~A⁺~B⁺~B amelyben minden létezési alapkategória, ahelyett, hogy minél teljesebben elkülönülne egymástól, mint a materializmusban, minél teljesebben átjárja egymást – ez a kozmikus egyenrangúság világrendszere lenne. Ezt mindmáig nem találták fel.

Úgy tűnhet, a világrendszerek igazsága nem annyira alapjaikban, mint inkább részleteikben, kimunkálásukban rejlik, legalábbis ezt sejteti, hogy sem az anyag, sem az élet, sem az Isten, sem a tudat fogalmát mindmáig nem tudták elfogadható módon meghatározni a gondolkodás legelterjedtebb világrendszerei. Én pedig azt állítom, hogy a legelső lépés a perdöntő, ott kell a legnagyobb körültekintéssel eljárni. Ez a legelső lépés a lényegi világlétezők kiszemelésére, és ezek alkalmazása a világ egészének értelmezésére. És itt máris érdekes, ütköző tényezők közé kerülünk. Hiszen egyrészt minden, magára valamit is adó gondolatrendszer igyekszik legalábbis olyan látszatot kelteni, hogy képes a jelenségek egységes magyarázatára. A tudat és a megértés alaptermészetéhez tartozik, hogy mindenre kiterjedő legyen. Az egységes világlátás igénye azonban problémákat is vethet fel. Mit gondoljunk arról a „gondolkodó”-ról, aki a világot szűk kategóriákban, vagy a fogyasztói társadalom legszűkebb sémái szerint értelmezi, egységesen? Mit gondoljunk arról a bűnözőről, aki mindenkit velejéig romlottnak néz, és erre alapozza a lehető legegységesebb világképét? Mit gondoljunk arról a politikusról, aki mindent érdekek és a haszonlesés szempontjából ítél meg, egységesen? Mit gondoljunk arról a „gondolkodó”-ról, aki mindebben készséges társa a hatalomra áhítozó politikusoknak, és aki szerint a társadalmat lényegében puszta anyagi érdekek mozgatják, és a Világegyetem nem egyéb, mint halott anyagtömeg? És mit gondoljunk azokról a filozófusokról, akik szerint a Világegyetem csak lényegtelen mellékjelensége egy értelemmel felfoghatatlan, de állítólag isteni tétezőnek?

Mindezek a problémák arra utalnak, hogy az egységes világlátás valójában nem kezdődhet meg a lényegi világlétezők felderítése és számbavétele nélkül. A lényegi világlétezők számbavétele azonban furcsa módon mindmáig nem történt meg, sőt önmaga a kérdése sem merült fel, mintha a gondolkodás világrendszerei mind el lennének foglalva saját indíttatásaikkal, és nem azért gondolkodnának, hogy teljesebb életet tegyenek lehetővé, hanem csak hogy igazolják az élet szűkítésének különböző válfajait, a csonkaság változatait ajánlva a teljességre vágyó embereknek. Mintha ahelyett, hogy rendelkezésre bocsátanák a különböző gondolatköröket, mindegyik előnyeit és hátrányait kiemelve, mintegy átvilágítva őket, hogy bennük még az eddig járatlan is könnyen tájékozódhasson, megelégednének azzal, hogy önmagukban forgó malmokat tologatnak egymás helyére.

Másrészt, ha elfogadjuk a többtényezős világ létét [ilyen tényezők az anyag (A), a tudat (B), az isten (A⁺), a mélytudat (B⁺), a személyes (B⁺⁺) és a kozmikus tudat (B⁺⁺⁺)], akkor ezzel újabb nehézség támad előttünk. Az összes, egymással összemérhető értelmezési tartományú, érvényességi körű gondolati felépítmény közül a legegyszerűbb, a legelegánsabb tűnik a legigazabbnak. Ismerjük Occam borotvájának elvét: hiábavaló többhöz folyamodni, ha kevesebbel is megtehetjük ugyanazt. Ha tehát a materializmust kiterjesztjük világmagyarázó elvvé, akkor feleslegessé tesszük ezzel az idealizmust. Igen ám, de ez a nagyszerű elv, úgy látszik több pápát is ugyanúgy szolgál: mert ha az idealizmus terjesztjük ki világmagyarázó elvvé, akkor a materializmus válik fölöslegessé! Így bárki is alkalmazza, saját magát érezheti igazolva, tehát Occam borotváját eddig minden filozófia előszeretettel alkalmazta saját, egyedül üdvözítő mivoltának igazolásához. A kérdés ugyanis az: kizárhatók-e a világ lényegi alaptényezői a világ megértéséből. Úgy tűnik, mintha az egyszerűség mezében tetszelgő vizesdézsákkal próbálnák leborítani az embert – és eközben éppúgy megtudjuk, hogy a tudat csak az agyfolyamatok mellékterméke, mint hogy az agy és az anyagi valóság csak „májá”, illúzió, a fehérről, hogy tulajdonképpen fekete, és a feketéről, hogy a fehér egy árnyalata. Ragyogó, ezek igazán szuperhatékony meggyőzési rendszerek – ám éppilyen bizonyosnak tűnik, hogy nem érdemelnek hitelt. De akkor hol az igazság, és hol a hiba a mai gondolkodás világrendszerében? Állítom, hogy a legelső lépésben a lényegi világtényezők, a filozófiai szubsztanciák feltárásában és számításba vevésében.

A 19. század végén Haeckel Ernő, jénai egyetemi tanár, a természettudomány és a filozófia jelentős alakja, „Világproblémák. Népszerű tanulmányok a monisztikus filozófiáról” címmel jelentetett meg egy terjedelmes és nagy hatású művet. Haeckel monizmusa egy lényegi világtényező felvételét jelentette. Ez a lényegi világtényező szubsztancia azonban se nem az anyag a szellemtől függetlenül elgondolva, se nem az anyagiatlan szellemi természeterő. Goethéhez hasonlóan Haeckel azt a meggyőződést vallja, hogy „a materia soha szellem nélkül, szellem soha materia nélkül nem lehet meg, sem nem működhet”. Haeckel egytényezős világmodelljének szubsztanciája nem a materia néven ismert, végtelenül kiterjedt szubsztancia, és nem a szellem néven ismert, érő és gondolkodó szubsztancia, hanem a mindkettőt magába foglaló isteni világlényeg, az „univerzális szubsztancia” alapvető járuléka vagy alaptulajdonsága. Így ez a monizmus, magyarul egylényegű világmodell, egyszerre több lényeget képes magába foglalni, és ráadásul az egyszerűség, az egységesség követelményét is teljesíti, az egyoldalúság hátrányai nélkül. Ezzel az egyesítéssel Haeckel szerint a teizmus és a panteizmus, a vitalizmus és a mechanikus materializmus úgyszólván az érintkezésig közelednek.

Az előzőekben láthattuk, hogy a világ megérthetőségének feltétele azt jelenti, hogy a tudat (B) és a Mindenség (M) egymással megfeleltetésbe hozható, azaz bevezetett jelöléseinkkel B~M. Ha most a Mindenséget a lényegi világtényezők egységének tekintjük, akkor a választott szubsztanciától függően B~M-ből, M értelmezése szerint a következő világképleteket kaphatjuk: B~A materialista-racionalista, B~B szolipszizmus, B~A⁺ idealista racionalizmus, B~M~A+B+B⁺ univerzális monizmus.

Bár bizonyos terminusok, például az „idealista racionalizmus” bizarrnak vagy szokatlannak tűnhetnek, kétségtelen, hogy mindezek a lehetőségek rendelkezésre állnak bárki számára, aki logikusan fel akar építeni egy gondolkodási világrendszert. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy ha meg akarjuk érteni a világot, akkor fel kell tegyük, hogy B~M, és ez az összefüggés minden létező és a tudat egyenrangú kiterjedését hívja elő, tudatunkat kozmikus, sőt egyszerre külső és belső univerzumot átjárni képes tényezőnek mutatva, ezekkel külön-külön és egyszerre is kozmikus egyenrangúságban lévőnek mutatva. A tudat bennünk élő hajtóereje kozmikus egységbe hív, a tudat hajtóereje maga a Kozmosz legvégső lényege! A megismerési vágy tehát egy kozmikus ösztön, egy világösztön, az egyetlen, mindent átfogó ösztön! Az értelem tehát, természete szerint, nem holmi hitvány szolgálója az adott indíttatásoknak, céloknak, puszta bizonyítvány-magyarázó, manipulációs, félrevezető eszköz, ahogy azt a gondolkodás mai világállapota sejtetni engedi, hanem a Kozmosz teremtésének és fenntartásának a mai értelem kereteivel már szinte felfoghatatlan, mégis logikailag bizonyíthatóan létező természeti ereje, Várkonyi Nándor szavával „egy a ma ismert értelemnél magasabb értelem.” Mégis, ez a magasabb értelem a ma ismert értelemmel is megközelíthető, vakító világossággal felfogható, már a gondolati világrendszerek legelső lépésében – legalábbis azokban, amelyek nem fordulnak már legelső lépésükkel önmaguk ellen, hogy az értelem feladásának követelményeivel kezdjék az értelem megdolgozásának hadműveletét.

Az értelem tehát eleve kozmikus természetű! Ha az értelem, az ész, egy bennünk élő és kozmikus kiteljesedés felé hajló erő, vagyis a Természettel és a Világegyetemmel összekötő és még teljesebben összekötni igyekvő, erre ösztönző erő, a kozmikus dinamizmus és teljesség érzékelésének képessége, akkor a történelem minden olyan tényezője, amely szűk érdekeket tart szem előtt, végső soron szembe kell forduljon ezzel a kozmikus természeti erővel. Így állnak elő az irracionális filozófiák, az agnoszticizmus, a szkepticizmus, a miszticizmus, a vallások. És így állnak elő a kozmikus távlatokat vesztő paradox „világmagyarázatok”: a materializmus, amely elismeri ugyan a Kozmosz anyagi fejlődését, de fura módon ezzel nem akarja az ember fejlődését összhangba hozni; vagy a teizmus, amelyben a Világegyetem maga jelentéktelen tényezővé zsugorodik Isten mellett.

A teizmusban a legfőbb tényező a természetfölötti lény, isten, A⁺. Minden, amit látunk, az egész természet, alá van vetve annak, amit nem látunk, és amit ésszel sem foghatunk fel, amiről jószerivel a szentesített kinyilatkoztatásokon túl magunk semmit soha meg nem tudhatunk, legfeljebb az egyetértés jogát és gyakorta kötelességét gyakorolhatjuk. Ami a Mindenség, az semmi, és amiről soha semmit sem tudhatunk meg, az a minden. „A keresztény tanítás az istent a világgal és a teremtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfőbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitől az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik” – írja Helmut von Glasenapp az „Öt világvallás” című könyvében. A kereszténység előtti zoroasztrizmusban például az istenélmény az ember legbensőbb valójának (B⁺, B⁺⁺, B⁺⁺⁺) megtapasztalása. De mit hozott a „fejlődés”? Az isten kiesett a belső világunk mélyéből, az anyagi világ horizontján túlra, objektiválódott, és az embertől lényegileg különbözővé szublimálódott, ezáltal az embert magát istentelenné, az istent pedig embertelenné téve. Az alapfogalmak minden hangsúlyeltolódása húsbavágó következményekkel jár.

A teizmus attól teizmus, hogy istenre, A⁺-ra helyezi a hangsúlyt. A teizmus olyan monizmus, egylényegű világértelmezés, amely A⁺-n kívül más világnézetet nem ismer el – s ezzel az emberi lényeget szó szerint nemlétezőnek tekinti, hiszen ha létezne bármiféle természetű emberi lényeg, annak az egyetlen lényeggel, az istennel kellene egybeesnie. A tudat önálló lényegként el nem ismerése szükségképpen antiracionalizmust, értelemellenességet jelent. A teizmus nem ismeri le emellett az anyagi világ önálló lényegi mivoltát sem, tehát szükségképpen antikozmikus. A kereszténységben az ember helye a világrendben önerejéből nem változhat meg. A világrend eleve eldöntött, és az ember csak a Kozmosz statisztája lehet, ahogy a Kozmosz is csak isten statisztája, mellékszereplője.

Eddigi eredményeink szerint tehát a fő világlétezők, szubsztanciák az anyag, A; a Mindenség, M; az Isten, A⁺; a tudat, B; a mélytudat, B⁺; a genetikus tudat, B⁺⁺; és a kozmikus tudat, B⁺⁺⁺. A materializmus A egyeduralmával egy filozófiát tagadó filozófia akar lenni, hiszen ha egyedül A létezik, B~0. a materializmus az anyag fogalmát a földi anyagformák szem előtt tartásával tölti ki, a Világegyetemet mint minőségileg, lényegileg gazdagabb létezési szférát nem ismeri, és figyelemreméltóan antikozmikus. A materializmus saját alapelvének értelmével is képes szembefordulni, megtagadni az anyagi létezés kozmikus szintjét, ha az élővilággal vagy az emberrel kerülne kozmikus tényező kapcsolatba. A materializmus egyszerűen átvette a vallások antikozmikus, világtagadó szemléletét. Természetes, hogy a még emberibb szférák, a még mélyebb tudatszintek puszta létéről se nagyon akar tudni. A teizmus A⁺ központba helyezésével fordul a többi központi létező ellen. A szolipszista idealizmus csak B-t ismeri el. Egyébfajta véglegesen egyoldalú, egy-ügyű, egy ügyet számon tartó világnézet nem ismeretes.

Minden tényező természetére keletkezése nyomja rá bélyegét. Ha meg akarjuk érteni az emberi tudatot, az emberré válásig kell visszamennünk. Az emberi tudat keletkezésében a kozmikus életerők gyújtópontja, amelyek a Kozmosz egészéből összpontosultak az emberben. Az állatvilág, a növényvilág is a kozmikus hatások függvénye, de az ember még átfogóbb, tágabb környezetre érzékeny, legalábbis ilyennek teremtette e Természet az emberré válás hajnalán. Az ember az eget kémleli, a felhőket, a Napot, a messzi látóhatárt és a csillagokat. Arnold Gehlen így ír erről: ”Az ember nyitva áll a világ felé, vagyis híján van egy miliőszeletbe való állati beilleszkedésnek. Az észlelés rendkívüli nyitottsága olyan ingerekkel és benyomásokkal szemben, melyek semmiféle vele született jelzési funkciót nem töltenek be… Az ember, az állatoktól teljesen eltérő módon, túláradó céltáblája; a felé áradó benyomások ‘célszerűtlenül’ nagy tömege éri. Nem ‘külvilág’ áll vele szemben, melynek jelentéstartalmát ösztönei közel vinnék hozzá, hanem ‘világ’, vagy helyesebben: egy előre láthatatlan struktúrájú meglepetéstér.” Bár Gehlen a növényektől és az álatoktól indokolatlanul tagadja meg a kozmikus életterüket, de úgy tűnik, a vallásoktól és az uralkodó hivatalos filozófiai szemléletektől eltérően inkább az embertől már nem akarja ezt annyira elvitatni, sőt, szerinte épp a kozmikus nyitottság az ember leglényegesebb tulajdonsága. Az embert az emberré váláskor a kozmikus életerő az egész Világegyetemmel elevenen összekötötte, az ember szelleme elért a Világegyetem legtávolabbi határaiig. Mára, a növényektől és az álatoktól eltérően, az ember kizuhant a Kozmoszból.

Az ember tehát attól ember, hogy szelleme nyitott a világ egészére. Ez azt jelenti, hogy ha a világ felére nyitott az ember, akkor már csak félember. Ha életének kozmikus határait már nem érzékeli, értelme, szelleme addig már nem szárnyal el, ha ezt átadja idegen, természetellenes tényezőknek, ha nem él eleven, kozmikus életet, akkor az ember már nem igazán ember, csak egy tetszhalott burok, lassan elszürkül, és elevenen megtagadja igazi önmagát. A mai nyugati ember kora gyermekkorától igyekszik uralmat szerezni a túláradó benyomások felett, hogy tehermentesítse magát, azaz élete energiáját arra fordítja, hogy aktív tevékenységet fejtsen ki az érzékszervein keresztül behatoló világgal szemben, olyan tevékenységeket, melyek híján vannak a közvetlen beteljesülésértéknek – írja Gehlen, a XX. Századi filozófiai antropológia egyik legnevesebb alakja. Így az ember egyre inkább beidegzi közvetlen önmegfelelésének halogatását, egyre messzebb kerül önmagától, míg egyszer csak bejut a felnőttkorba, amikorra már szinte végleg foglyául esik az önidegen erőknek, amelyeket saját maga fejlesztett ki magában a társadalom hatására, hiszen a kisgyermek még a Természet törvényei szerint él, és önmagában is a Természetet érzékelve, eleinte mindenről csak jót tételez fel, és ezért a bármily gonosz társadalmat is mint védtelen, jóindulatú lény, készségesen jónak tételezi fel és beépíti magába.

E rövid kitérő után térjünk vissza a világrendszerek működési logikáira! Az egyoldalú világrendszerek – a történelem és a logika törvényeinek tanúsága szerint – fejlődésük folyamán belső logikájukat egyre tisztábban érvényesítik. Az idealizmus, éppúgy mint ikerpárja, a materializmus, szembekerült minden valósággal, amit kirekesztett monolitikus rendszeréből. Éppen ezért, amikor érdekei úgy diktálták, bármikor szembehelyezkedhetett a lét legelemibb természeti adottságaival, az élet kiteljesedésre vágyásával, kozmikus alaptermészetével, a Nappal, a Holddal, a Világegyetem központi jelentőségével, a növényvilággal, az állatvilággal, az emberiséggel, az értelemmel. A vallás attól vallás, hogy A⁺-nak központi szerepet biztosít. Ez egyben azt jelenti, hogy a többi világvalóság, a mindent megérteni hivatott értelemmel egyetemben, csak alárendelt szerepet játszhat, megtűrt, vagy tiltott kategóriába kerül, s hogy éppen melyikbe, az attól függ, az adott összefüggésben melyiket tartja előnyösebbnek a vallás értelmezője. Az egyoldalú, mesterséges, természetellenes világnézetek mellett azonban más világrendszerek is léteznek. Az első ilyen a mágikus világkorszakban, az emberré válást követően fejlődött ki a természeti tényezők hatására az egész emberiségben.

A több millió éven át tartó első világkorszakban, a mágikus korban az emberré válás, a nyelv feltalálása, a gondolat kigyulladás idején az ember a kozmikus hatásokat még közvetlenül, tudatával is érzékelte. Az emberré válással a tudat mágikus természeti erőként gyulladt ki, olyan mélyreható, az emberi szervezet egészét érintő változásokat előidézve, mint az időszakos mivoltából kitörő, állandósuló felajzottság állapota, a hormonháztartás teljes átalakulásától kísérve. A tudat olyan fényes, elemi erejében tomboló, magát a végletekig következetesen kibontó erőként jelenik meg, amely megtáltosodó, kozmikus erejével röpíti az ember lényébe a világ egészét. Az ember mámorítóan otthon érezte magát a világban, megtáltosodott, kigyulladt belső kozmikus életereje, érzékelése kiélesedett, s közvetlenül érzékelte a világ folyamataiban megnyilvánuló kozmikus erőket.

A mágikus világlátás a Világegyetem és az emberi tudat közti közvetlen kapcsolat érzékelése. A tudat fellobbanása olyan mámorító, felvillanyozó erőt kapcsolt be az ember életébe, amellyel az ember maga is az elemi erejű szellemi létezés kiteljesedésévé vált. A kozmikus életerő fellobbanása tette lehetővé az emberré válást, tehát emberré válásunk a kozmikus hatások, rezonanciák belső felerősödése, az érzékenység ugrásszerű kifinomodása, az átfogó, messze ható kozmikus tényezők közvetlen, tudatos érzékelése által jöhetett létre.

A mágikus világlátás természetes és gyakorlatias. Ha dinamikusan érzékelsz és cselekszel, belső világod B, B⁺ és B⁺⁺ megelevenedik itt és most, és nem a felfoghatatlan túlvilágon, egy majdani esetleges ítélet fényében. A vágytól hajtott, kiteljesedés felé lendülő személy az, aki teljhatalmúlag cselekszik a megoldásért, nem pedig helyette valaki, majd, esetleg, egy másik világban. Az emberi kiteljesedés, a tudat teljes hőfokra felizzása, kigyulladása, mámorító megtáltosodása természetes, törvényszerűen bekövetkező állapot volt, amelynek fénye beragyogta az egész életet, az egész Világegyetemet, tehát nemcsak a táltosok, a mágusok közvetítették, hanem mindannyian mágusok voltunk. A mágikus világrendszerben a kozmikus világ teljes egészében tudatos töltésű, tehát megérthető (ez a racionalitás alapja), közvetlenül, teljességében átélhető, sőt a kozmikus tudatóceánnak emberi vágyaink természetes részei, tehát valóságot alkotásában mi is részt veszünk. Közünk van a valóság természetéhez, tehát fordulhatunk a Természethez, mint társunkhoz, sőt a legfőbb emberi természeti törvény, amely a mágikus kiteljesedés, megtáltosodás felé hajt, teljes rezonanciát teremt a Kozmosz minden tényezője között, előhívja a Kozmosz képlékeny, emberi, szellemmel feltöltött állapotát.

A mágikus életélmény, világélmény lényege egybeesik a Világegyetem értelmével, a megtáltosodás kozmikussá tevésével. A Világegyetemben minden él, az életformák egymásba alakulnak át. Nincs benne „természetfölötti” tényező, A⁺; hiszen a Természetet átható kozmikus tényező jelenléte ezt mint idegen, külső, messze található, ritka tüneményt és pótszert fölöslegessé teszi, a kézzelfogható, mámorító valóság gyakori, törvényszerű jelentkezése ezt nem is igényli. A mágikus világfelfogásban, világérzékelésben az értelem, B, kozmikus természetű, tehát egyenértékű az anyagi Világegyetemmel, A-val, B~A, sőt egyenértékű a tudattal átitatott, tudattal hajtott Világegyetemmel, a Mindenséggel, B~M. A mágikus világmodell a megtáltosodás műveletét állítja a középpontba, a folyamatot, amelyben tudatunk, emberi mivoltunk, érzékelésünk, értelmünk, kozmikus hatóerővé válik: B→M. A mágikus világmodell tehát a statikus, monolitikus materialista és idealista világmodellel szemben, dinamikus és plurális, többvalóságú.

A belső valóságokat a mágikus világlátás még nem választja szét. Nem fordul szembe ezekkel, nem osztja meg őket. A mágikus világélményben az érzékelés mellett az érzések éppoly hű társai az embernek, ahogy érzékszerveink ma sem fordulnak szembe értelmünkkel. A mai nyugati személyiségmodell szembeállítja az érzéseket az érzékeléssel és az értelemmel. A mágikus korban az érzés a belső érzékelés hihetetlenül gazdag formája volt. A képzelet még önálló és valóságos teremtő erőként működött. Olyan elemi erő volt a természeti képzelet, hogy tiszta, mély szintű érzéseken alapulva az igazságot látta meg, nem hamis képeket festett, és aki tudni akart valamit, képzelete segítségével elmélyülhetett magában és megláthatta, amit keresett. Ez volt az alapja a jósok tudományának, a szibilla-könyveknek. Így az értelem, a tudat magába foglalja a mélytudatot és a belső világfolyamatot is, a belső szférák áthatották egymást. Ettől a teremtő természeti erőtől az értelem kozmikus varázserővé vált. A mágikus cselekvésben az ember ezzel a benne rejlő kozmikus varázserővel él. Ez a varázserő a külvilág mai, elidegenedett ésszel késznek érzékelt mivoltából abban különbözik, hogy működése során a cselekvésbe többleterők szállnak be, a befektetett energia mintegy önálló életre kelve megsokszorozódik, rezonanciába lép az ember természeti lényegével, a belső világfolyamattal, és egy önerősítő körben egyre nagyobb hatókörűvé teszi a cselekvést. A mágikus cselekvésben ezért mintegy magától történik meg a vágyott cél elérése, magamagától, mintegy a vágyott cél mágneses, bűverejű vonzásának ellenállhatatlan hatása alá kerülve teljesíti be a legmagasabb, mágikus, magától valóra váló célt. Ez fejeződik ki a mennybe vitt leány balladájában: „a mennyei harangok húzatlan es szólnak, / mennyei pohárok tőtetlen megtelnek, / s a mennyei gyertyák gyútatlan meggyúlnak.” (Júlia szép leány. Magyar népballadák).

Az eddigiekben megvizsgáltuk a materializmus, az idealizmus, és futólag a mágikus világlátás világmodelljét és ennek logikáját. Fő következtetésünk, hogy a materializmus és az idealizmus, vegytiszta formáikban, mindketten egy-egy központi fogalom abszolút uralkodó, központi szerepét követelik meg, amelyeknek az összes világszubsztancia, érthetőbb megfogalmazásban alapvalóság, alá van rendelve. Ezek a „világ-dominátor” filozófiák mindent és mindenhol végső soron a dominálás, alárendelés szempontjából vizsgálnak meg, és igyekeznek minden létezőt kedvenc fogalmuk alá rendelni, így egy monolitikus, egy kiválasztott szempont kizárólagosságára épülő világmodellt hoznak létre, amely ezért természetétől fogva statikus, diktatórikus és végletesen egyoldalú. Velük szemben a mágikus világélmény dinamikus; az átélés, a megismerés folyamatosságát hangsúlyozza, plurális, többvalóságú gazdag és dinamikus világmodellt ad.

A fenomenológia (jelenségtan) a jelenségek jelenség-mivoltát hangsúlyozza. Egyik legkiválóbb képviselője Maurice Merleau-Ponty, a fenomenológia kiindulópontját úgy határozza meg, hogy „nem ismerhetjük meg a dolgokat önmagukban, csak ahogy az emberi elme számára hozzáférhetők”. Más szavakkal, amit megismerünk, az nem feltétlenül a ténylegesen létező valóság, csak a feltételezett valóság egyfajta, saját elménk közvetítette megjelenése. De mekkora szerepet játszik elménk a valóság jelenségvilággá alakításában? Egyáltalán, létezik-e „valóság”? Ha csak a jelenségvilág adott közvetlenül számunkra, mi biztosíthatja a „valóság” létét és szükségszerűségét? Miért szükséges a valóság, ha látni, érzékelni csak a jelenségvilágot tudjuk? Miért formál jogot egy „valóság”-ra egy folyton átváltozó, természetét a tünékeny jelenségek világában, a változások végtelen sokféleségében felmutató illékonyság? Maga az emberi elme is tüneménynek tűnik föl előttünk, ráadásul fölöttébb tünékeny tüneménynek – hiszen kinek volt szerencséje bepillantani egy elme teljes világába a másodpercnél hosszabb ideig?

A fenomenológia tudományát Kant nyomában Hegel igyekezett megteremteni. A fenomenológia, mint filozófiai iskola 1913-1930 között indult Göttingenben és Münchenben. Fő képviselője Edmund Husserl volt, aki Kant nyomán indult el egy teljesebb, valóságosabb igazság felfedezése felé. Kant szerint ugyanis háromfajta állítás létezik: a tapasztalati állítás, amely egy tapasztalati tényt fejez ki, az analitikus állítások, amelyek meghatározásuk miatt igazak (ilyenek a szigorú matematikai definíciókra épülő állítások, pl. hogy kétszer kettő egyenlő négyel), és a szintetikus, a priori állítások, amelyek eleve igazak. Ernst Mach és R. Avenarius az állítások efféle hármas csoportosítását kétségbe vonták és kifejtették, hogy minden állítás, amely nem tapasztalati, analitikus. Mill később arra a következtetésre jutott, hogy minden állításunk alapja a tapasztalat, azért minden állításunk tapasztalati. Husserl rávilágított, hogy akkor viszont a logikának a pszichológián kellene alapulnia! Az aritmetika filozófiája (1891) című művében rámutatott, hogy a logikai törvények – a tapasztalati törvényektől eltérően – nem egyedi esetekből leszármaztatott törvényszerűségek, hanem a tapasztalat felett állnak, nem oksági törvényeket adnak, hanem logikai érvényt, és a tényektől függetlenül érvényesek. A fenomenológia szerint a tudományos állítások csak előfeltevések, premisszák a valóban filozófiai természetű érvekben.

Husserl szerint a fenomenológikus filozófia hatóköre a tudományénál tágabb. Amíg a tudományos állítás igazára épül a filozófiai állítás igazsága, addig a filozófiai állítás érvénye nem függ az éppen felhasznált állítás igazától, mert ha ez a konkrét tudományos állítás hamis, egy másik, igaz tudományos állítás felhasználásával az előbbi filozófiai állítás igaz állításra vezet, ha mint filozófiai állítás érvényes. Az igazi fenomenológus éppúgy nem engedi meg észleletlen isteni okok létét, ahogy észleletlen agyagi okokét sem. A jelenség az jelenség, az anyagi tárgyak csak az észlelt jelenségek logikus konstrukciói, és ezen konstrukciók során a logika olyan premisszákat is felhasznál, amelyek nem feltétlenül szükségesek.

Próbáljuk most a fenomenalizmus filozófiai rendszerét a világlogikák alapján értelmezni! A fenomenalizmus központi kategóriája nem egyezik meg egyik eddigi alapvalósággal (Anyagi világmindenség, A; tudat, B; mélytudat, B⁺; Isten, A⁺; genetikus tudat, B⁺⁺; belső világfolyamat, B⁺⁺⁺) sem, hiszen itt a központban egyedül a „jelenség” fogalma áll, amely mintegy megelőzi minden lapvalóság fogalmát! Vezessük be ezért rá az O jelölést. A fenomenológiában a „jelenség” még nem is a mindennapi értelemben használt fogalom, amely a jelenségeket a „külvilághoz” vagy a „belső világhoz” sorolja, hiszen maga ez a felosztás is indokolatlan feltevéseken alapulhat. A fenomenológia „jelenség” alapfogalma az „érzet”, az „érzéklet”. Az amerikai Filozófiai Enciklopédia megfogalmazásában, a fenomenológusnál érzékelésünk közvetlen ébersége, szemben a józan ész realizmusával, nem afféle anyagi tárgyaké, amelyek elkülönült külső fizikai egységek lennének, amelyeket különböző személyek ugyanakkor észlelhetnek, hanem érzékleteké, amelyek privát, átmeneti, valószínűleg tudati létezők, amelyeket éppúgy lehetne nevezni érzeteknek, észlelési adatoknak, benyomásoknak, vagy reprezentációknak. Létezésünk alapténye tehát a fenomenológus számára tudatunk jelenségvilága. Világlogikák szerinti jelöléssel tehát O ezt a jelenségvilágot, a tudatjelenségekből összetevődő tudatvilág egészét jelenti, mindazt, ami átélhető, felfogható, ami fogalomként megfogalmazható, és ami a fogalmi világ mögött található; minden érzés, érzet, elemi tudat által önkényesen még nem értelmezett, pusztán csak jelenségként megfigyelt ténye. Ez a jelenségvilág tehát a fenomenológiában még független minden tudatos vagy más a tudat mélyebb rétegeibe beépült ítélettől és előítélettől. A fenomenológus legfontosabb törekvése tehát ezen jelenségvilág feltárása, amely még megelőzi az oksági tényezőket. Nem csoda, és csak így érthető meg, hogy Merleau-Ponty számára a szabadságot az oksági meghatározottságtól mentes életet jelenti.

Ha jól értem, az igazi fenomenológus számára a „jelenség” nem csupán az „érzet”-ek világát jelenti, főleg nem csupán a külső érzékszervekkel szerzett érzeteket, hanem a tudati alapjelenséget, a tudati alaptényt, az ősvalóságot, a képzeteket, amiből minden alapvalóság ered, de amely alapvalóságok már a tudati alapjelenség tudati konstrukciói. Eszerint tehát az elfogulatlan megismerés a teljességre, O-ra kell irányuljon, és a fenomenológia megértéséhez meg kell jelölnünk miféle kapcsolat áll fönn O és az eddig ismert – a pontos fogalmazásra ügyelő fenomenológus számára inkább csak „ismerni vélt” – alapvalóságok között, O és A, A⁺, B, B⁺ között.

Legyen tehát O képzeteink összessége! Ha az O elsődleges alapjelenség, akkor A, B és a többi alapvalóság tudati tevékenység révén származnak O-ból. Ha A az anyagi valóságot jelenti, akkor minden olyan létezőt, amelyet minden ember érzékel vagy érzékelhet, amely egyfajta állandóságot és ugyanakkor közösséget mutat, olyan közösséget, hogy az A-ról alkotott képzeteink egyetemesek, minden embernél többé-kevésbé azonosak, vagy megfeleltethetők egymásnak, akkor A a képzetek univerzumából, O-ból ezen kritériumok alapján választható ki. A tehát O azon része, amely hosszú távú, időbeni és személyektől függetlenül állandóságot mutat. Képzeteink tehát két fő csoportba oszthatók: egyrészt azokra, amelyek csak pillanatokig élnek, és azokra, amelyek sokáig, tartósan megmaradnak tudatunkban. A hosszú élettartam lényeges feltétele a másokkal való megoszthatóságnak is. Feltételezhető, hogy képzeteink legnagyobb része rendkívül rövid életű, sőt, hogy minél rövidebb életűek a képzetek, annál számosabbak – ha egyfajta természeti jelenségként fogjuk fel őket, például a szélrezdülésekhez hasonlóak. A levegőatomok rezgése mindenütt jelen van, de szél, hosszan tartó, egyirányú áramlás csak akkor keletkezik, ha sok levegőatom és molekula egyszerre kezd el azonos irányba mozogni. E hasonlat szerint az elemi képzeteknek az atomok rezgése felel meg az állandósult képzeteknek a szél. És ahogy a szél alkotóelemei is az atomi rezgések, elmozdulások, úgy állandósult képzetek is az elemi kollektív állandósulásokból keletkezhetnek. Az elemi képzetek tehát a tudati univerzum egyetemes építőkockái. De hogyan épül föl az elemi építőkockákból a ház, ki építkezik, s mi szabja meg a ház tervét? A felépült ház a hullámzó tudatóceán egy állandósult, parányi szigete. De miféle természeti erő hajtja a tudati óceán hullámait, mitől képesek egy állandósult „valóságot” létrehozni?

A tudati építőkockáknak, az elemi képzeteknek megvannak a saját kapcsolódási lehetőségeik. Elvileg mindenegyes tudat a képzetóceán adott készletéből szinte végtelen számú házat építhet. De az emberi tudatok egymással is közvetlen összeköttetésben állnak. Ezért bármely megszülető O, a tudati világegyetem egy eleme, képes közvetlenül átadódni a többi ember tudatába, hiszen az őslétezőknél még ép az „elsődleges érzékelés”, az elmék kozmikus, egymást érzékelő képessége. A kozmikus ősforrások, az elmék tehát korlátlanul szabadok, és elképzelhetik a Világmindenség legmagasabb értelmét, rendeltetését legnemesebben megvalósító tervét. Ehhez, a Világegyetem rendeltetésének betöltéséhez össze kell fogniuk, és föl kell építeniük egy Közös Valóságot, a legemberibb, legszédítőbb, legkigyújtóbb valóságot, az Örökkévalóságot.

A később kifejlődő, külső érzékszervek már ennek a Közös Valóságnak érzékelő elme-központjaihoz épültek ki. A Közös Valóságban tehát mindannyiunk elméje ott ragyog. Az idegen, külsődleges, objektív valóság eszméje ezt a Közös Valóságot igyekszik nemlétezőnek feltüntetni, amely mintha nem is a mi elménkből épült volna föl, mintha semmi közünk nem lehetne hozzá. Az Idegen Valóság, az Álság léte azonban csak ál-lét, mert talapzata csakis elménkben lehet, elménk képzeteiben, elménk elemi képzeteiben, és ott az idegenség ilyen kiképzett, falanszter formája, ahogy a gyermekeknél is láthatjuk, teljesen hiányzik. Az Idegen Valóság csak annak köszönheti létét, hogy mindannyiunkra ráerőltette egy idegen elme, és így közössé, ezáltal valóságossá vált.

A külvilág, mint az emberek elméjétől független világ az Idegen Valóság semlegesnek látszó álruhája. A megcsonkított, megvakított elmék aztán szinte tehetetlenül tűrik a külvilág valóságának nyomását. Egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy saját elménk tartalmához alig van közünk – a beengedett Idegen Valóság pedig büntetlenül garázdálkodik, gyalázva elménk kozmikus vágyait. Innentől már valóban a külvilág határozza meg tudatunk tartalmát, mint egy dölyfös, engesztelhetetlen pasa, ott basáskodik, tudatunkat horgán tartva. Létrejön egy teljesen elszakított, transzcendentált álvalóság, A⁺, ami meghatározza A-t, az ál-közös színtér felől.

A fenomenológia logikája tehát a következő:

Természeti fejlődés: OàAàU⁺. Itt U⁺ jelenti az Univerzum teljesebb, kibomlott alakját, a lét értelmét, a Világegyetem és az emberiség rendeltetését.

Történeti fejlődés: OàAàA⁺. O persze nem más, mint elménk teljes univerzuma, tehát O=B+ B⁺+ B⁺⁺+ B⁺⁺⁺, csak még kifejletlen, széttagozódatlan formájában, egységében.

Mi a filozófiai megismerés célja? A „filozófia” szó a bölcsesség szeretetét jelenti ógörögül. A bölcsesség azonban rendkívül sokféle lehet, és ezek legtöbbje számunkra nem lényegében, egyetemességében, világlényeggel való kapcsolatában jelentkezik. Bölcs lehet a kereskedő, ha nagy hasznot hajtó vállalkozást talál ki, bölcs lehet a focista, ha jól helyezkedik, a bérgyilkos, ha jól dönt – a bölcsesség annyiféle, ahány színtere létezik az életnek. Számomra azonban nem a bölcsesség szeretete az irányadó, hogy hogyan legyünk bölcsek adott életterületünkön. Ezért javítsuk ki első kérdésünket: mi a megismerés célja?

Nyilvánvaló, hogy a kérdést egy ember kérdezi, és nem mint egyén, hanem mint ember akar választ kapni. Mire akar választ kapni? Mindenre, a lehetőségek teljes tárát meg akarja ismerni. Amit a legfontosabb tudni, az épp az Egész ismerete, az Egész természetének mibenléte, hiszen részcselekvéseinkben épp az egész kellene legyen az irányadó. Nem élhetünk értelmes életet, ha nem tudjuk, merre tart a világfolyamat, amely létrehozott minket. A gondolkodás mint irányadó tényező tehát a világfolyamat egészének természetére irányul, és ezt a természetet az ember számára fontos, lényegi oldalról kell megvilágítsa. A megismerés célja az ember és a Világegyetem természetének megismerése, megvilágítása, hogy életünk során ez a megismerés irányadó lehessen életünk feladatának megtalálásában és sikeres megvalósításában. Nem pusztán valamiféle bölcsesség kedveléséről, hobbiról kellene szó legyen, hanem ennél lényegesen többről, lényegbevágóbb, életrevágóbb feladatról, a legalapvetőbb, legelső életfeladatról: sorsunk alakításáról, megtalálásáról, fölfedezéséről és kiteljesítéséről. A megismerés létfeladatunk megvilágítására kellene, hogy irányuljon.

A bölcsesség egy tulajdonság, javarészt veleszületett, olyan, mint hogy magas vagy kedves valaki. Azzal, hogy az élet és a világ megismerésének feladata helyére a görögök a műkedvelő, szakállpödörgető filozófiát állították, kivonták az embereket, az emberiséget a léttörvények érvénye alól. Egyfajta tetszhalott állapot az eredmény, életünk több ezer éven át tartó gúzsba kötése. Attól vagyunk emberek, és nem pusztán a Kozmosz akaratával szemben közömbös, tunya, önös érdekeikbe fulladó korcsok, hogy kozmikus létfeladatunk él bennünk, és ez a vágy értelmet, mélyebb emberi értelmet akar adni életünknek. Félre tehát a filozófiával, a jellegtelenség, életünk alakítása és a Világegyetem iránt tanúsított közömbösség, a kisszerűség, a törpeség, az ember nélkülivé tevés műfajával, ezzel az önmagát elnevezésével is kifejező és leleplező kategóriával, és kezdjük elölről a megismerés világraszóló feladatát!

Élő vagy élettelen-e a Világegyetem? Ha élettelen, nyilván nem lehet kozmikus életfeladatunk, és egyfajta kozmikus elszigeteltségben, közömbösségben élhetjük csak le életünket. Ha viszont a Világegyetem élő természetű, akkor életének mi adhatunk egyfajta kiteljesülést, kibontakozást. Ha tudatossággal bíró élő rendszer, akkor ismernünk kell célját, szándékait, létfeladatát, hogy ezen belül saját létfeladatunkat megtalálhassuk és megvalósíthassuk. Minden, a megismerésre irányuló gondolati rendszernek tehát legelső és központi kérdése a Világegyetem természetének megvilágítása, rendeltetésének logikai-tudományos vizsgálata kell legyen.

Erre a végső kérdésre a materializmus válasz: a Világegyetem, mint egész, nem lehet tudományos vizsgálat tárgya, filozófiai szinten pedig anyagi, azaz élettelen természetű. A materializmus bölcsességkedvelése annyira műkedvelő jellegű, hogy még saját központi kategóriáját, az anyag fogalmát sem dolgozta ki, nem határozta meg világosan. Így fordulhat elő, hogy az egyes materialista filozófusok az anyag fogalmába beleértenek egyfajta „önmozgást”. Ez a rejtélyes, magában való önmozgás, amelyet egy élettelen anyag tanúsít, ellentmondást jelent, hiszen élettelen anyag nem kezd magától mozogni. Ha mégis feltesszük ezt a képtelenséget, a materialista „önmozgás’ lényege egyfajta vak, céltalan, véletlenszerű, gépies mozgás. Ezzel pedig választ kapunk a központi világkérdésre: élettelen, vak világban élünk. Egy ilyen világfelfogás természetszerűleg vezet a praktikus, gyakorlati szempontú életvezetésre, olyan életre, amely világidegen, életidegen, emberidegen, a fogyasztói életvezetésre, lealacsonyodásra, elembertelenedésre.

Az idealizmusban a Világegyetem fogalma szintén periférikus, kizuhant a központból. Kizuhant a lét központjából a Világegyetem, a lét szülője, talaja és fenntartója. És a világlogika működik akkor is, ha működését tagadják: a materialista antikozmikus, Világegyetem-ellenes szemlélet következménye az Egész föladása, a Rész abszolút egyeduralkodóvá tevése, a Természet, a társadalom és az emberi belső világ részekre szabdalása, atomizálása, tehát a Kozmoszt tagadó világkép is a (szétszabdalt) Kozmosz mintájára építi fel társadalmi, tudományos és pszichológiai programját. Az eddigiekben ismertettük a materializmus, az idealizmus, a teizmus, a táltoshit, a fenomenológia világlogikáit. A végső kérdésekre mindezen rendszerek válaszai a fentiekből kikövetkeztethetők. De az, hogy a Világegyetem természetének és létfeladatának megismerése az emberi megismerés legelső és legfontosabb kérdése, nem jelenti, hogy a többi végső kérdés ne lenne szintén lényeges, létfontosságú saját életfeladatunk kialakításában.

Tulajdonképpen az Ember és a Világegyetem közti szférák – a Tejútrendszer, a Naprendszer, a Nap, a Föld, a Természet, az élővilág – megismerése is hozzávehető a Világegyetem megismeréséhez. Ezek adják az emberiség és a közvetlenül együttcselekvő közösség, a nép létfeladatának talaját, hordozóját. Mi az emberiség rendeltetése, mindannyiunk közös Feladata? Hogyan alakult ki az emberiség? Hogyan fejlődtek ki az egyes népek, és milyen természeti törvényszerűségek alakították ki sajátosságaikat? Mi az ember természeti lényege, legmélyebb természete? Mi adhat értelmet az életnek? Milyen sajátos létfeladatot hordoz az ember a Természetben, a Világegyetemben?

A harmadik lényegi világkérdés: az Ember és a Világegyetem kapcsolata. Miféle kapcsolat áll fenn vagy létesíthető az ember és a Világegyetem között? A materializmus szerint ez a kapcsolat elsősorban azt jelenti, hogy testünk anyaga, molekulái a csillagokban, szupernóvákban keletkeztek (itt a hidrogénnél nehezebb anyagokra, a szénre, oxigénre gondolnak). Miféle útmutatást ad ez a kapcsolat életünk alakítása számára? Erre a kérdésre materialista tudós nem adott még választ, tudomásom szerint. De nem is lehet kérdés ez a kérdés a materialisták szerint, hiszen kész, adott a helyzet, nekünk, embereknek nincs és nem is lehet ezen a téren teendőnk. Nyilvánvaló, hogy ezen a „kapcsolat”-on túl a Nap hatása alapvető az élet kifejlődéséhez. A Tejút, a Világegyetem hatása a kozmikus sugárzásokban jelentkezik. De hogy mi miféle visszajelzést adhatnánk, azt egy materialista tudás elképzelni sem tudja, vagy nevetségesnek tarthatja.

A materialista világképben tehát az ember fölösleges melléklétező, kiváló alany a törmelék-lét számára, tehát az emberek elidegenítése a Természettől „tudományos” bizonyítékot, támaszt kapott. A gondolkodás világrendszerei, a Közös Tudatmező, Kvantumbiológia, Kozmobiológia és Kozmoszpszichológia című tanulmányaimban azt igyekezem és igyekszem a továbbiakban is megmutatni, hogy ez a materialista világkép alapvetően hiányos, és tények sora bizonyítja (gondoljunk itt elsősorban az élőlények és a kozmikus rendszerek elektromágneses és kvantum-vákuum kölcsönhatásaira), hogy az ember és a Világegyetem között nemcsak konkrét, kölcsönös pszichikai, hanem fizikai kapcsolat, kölcsönhatás is létezik, és hogy az emberiség rendeltetése a Világegyetem alaptermészetének felfedezése, az Örökkévalóság kigyújtása. Az emberi lét a mateializmus szerint tehát eleve értelmetlen, abszurd, érdekeltsége legfeljebb az önzésig terjedhet ki, a hatalom megszerzésében, a státuszszimbólumok, a fogyasztói javak felhalmozásában. Bár a fejlődő anyagi világegyetem koncepciója adhatna kapaszkodót egyfajta életvezetés számára, a materialista világkép lényegében idegenkedik a Kozmosztól mint egésztől, hiszen nem annyira világkép, mint inkább szemellenző, a kész helyzetek feltétel nélküli elfogadásának hitvallása. A teizmusban az ember nem képes magát a világrendbe helyezni, az ember evilági szerepe csak annyi lehet, hogy alázatosan alávetve magát a jámbor önalárendelést előíróknak, bízzon egy egészen más természetű, jobb világban, amiről csak egy biztos, hogy nem itt a Földön jön el.

Minden világrendszernek számot kell adnia a valóság természetéről. A valóság természetének érzékelése közvetlenül, lényegi módon beleépül személyiségünkbe, mint cselekvéseinknek, a közös színtér érzékelésének alaphangja, alap-hangszíne. Érezhetjük mindennél erősebben, hogy mindenkivel szemben nekünk van igazunk, de hozzátartozik, érzésünk természetéhez, hogy azt szeretnénk, ha igazunkat minél többen elfogadnák tőlünk. A materializmus szerint a valóság legfőbb tulajdonsága, hogy objektív, tőlünk független. Persze, ez magával vonja azt az önkirekesztő tételt, hogy – ezek szerint – gondolkodásunk annyiban nem valóságos, amennyiben tőlünk függ, és csak annyiban valóságos, amennyiben nem tőlünk függ – vagyis minél kevésbé eredeti, minél kevésbé önálló, minél kevésbé a mi gondolatunk az, amit gondolunk, annál valóságosabb. A valóság természetének vizsgálata

engem a Közös Tudatmezőhöz vezetett el.

A végső kérdések tükrében a gondolkodás mai világrendszerei meglehetősen sajátos megvilágítást kapnak. Nem foglalkoznak szinte egyáltalán a Világegyetem természetének, rendeltetésének, sem a világfejlődés, a világfeladat kérdésével. Ez vagy nem érdekes számunkra, vagy képtelenek ilyen átfogó gondolatra jutni, vagy hallani sem szívesen hallanak róla. Ha az utóbbi est áll fenn, ennek csak az lehet az oka, hogy valójában nem a megismerést akarják szolgálni, a teljes megismerést, hanem csakis a részleges megismerést, és ezzel a megismerés hatókörét leszűkítik, úgy, hogy a megoldás kulcsát rejtő területet nemlétezőnek, vagy tabunak tekintik.

A gondolkodási rendszerek első és legfontosabb tulajdonsága a gondolkodás hatókörének kijelölése. Az egyes gondolatrendszerek ugyanis váltakozó mértékben tanúsítanak szimpátiát a kozmikus, természeti és az emberi létkörrel. Amíg a legtöbb filozófia kikerüli a központi létproblémát, az Univerzum természetének és világfeladatának kérdését, addig egyes filozófiák a Világegyetem szerepének hangsúlyozásától is óvakodnak vagy egyenesen antikozmikus, Világegyetem-ellene magatartást tanúsítanak. Ez utóbbi a meghatározója a ma létező világállapotoknak, filozófiai és tudományos kutatásoknak. És itt rögtön rábukkantunk a gondolkodási rendszerek másik tulajdonságára, a racionalizmus és a megismerhetőség problémájára, az elme és a hatókörébe eső birodalom viszonyába. A Világegyetem természetének megismerésére irányuló elme gondolatrendszere a kozmikus racionalizmus. Az elme megismerőképességének egyetemességét valló racionalizmus, ha maga nem vizsgálja meg a gondolkodás központi kérdését, a Világegyetem természetét és világfeladatát, akkor lemond az egyetemességről, és csak a lefejezett, szűken értelmezett, szűklátókörű gondolkodást kultiválja. Ez is racionalizmus, de Világegyetem-ellenes, szűken értelmezett változatban, ez a ma elterjedt szűkített racionalizmus. Az irracionalizmus pedig ahelyett, hogy a maga eszközeivel, a közvetlen intuícióval, a szabad képzettel próbálna eljutni az élet, a lét központjába, feladja mindkét megismerési módszerét, és a hit készen kapott malasztjára, önállóságára támaszkodik. És ott van még a szkepticizmus és az agnoszticizmus, a megismerhetetlenség racionálisnak álcázott vallása, hiszen ezek alaptétele, hogy nincsenek végső kérdések, se végső válaszok, csak szűk keretek között feltett kérdésekre adható szabatos válasz, minél szűkebb, annál szabatosabb. Harmadik szempont a gondolkodási rendszer statikus vagy dinamikus mivolta. A statikus gondolatrendszer a világfejlődést statikusnak mutatja, ebben tehát senkinek és semminek sem lehet létfeladata, mert minden mindig lényegében változatlan. A dinamikus gondolatrendszer teret ad az emberi és a kozmikus fejlődés számára. Negyedik szempont, hogy hány alapvalóságot ismer el vagy foglal magába egyenrangú valóságként a gondolatrendszer, és hány alapvalóságot zár ki, tekint nemlétezőnek vagy alárendeltnek.

Ezek a jellemzők elvileg tetszés szerint kombinálhatók. Így fejleszthető ki egy antikozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszer, mint a materializmus. Kifejleszthető antikozmikus, egy-valóságú, statikus, irracionális gondolatrendszer, pl. a keresztény vallás. A misztika felfogható kozmikus, egy-valóságú, dinamikus, irracionális gondolatrendszerként. Létezik kozmikus, több-valóságú, statikus, részben racionális gondolatrendszer, pl. a pánpszichizmus. De akinek kedve van, kifejleszthet kozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszert, vagy kozmikus, több-valóságú, racionális, dinamikus gondolatrendszert, mint pl. az animizmus, vagy a mágikus világlátás. Érdemes játszani, kipróbálni, miféle gondolatrendszereket építhetünk otthon, házilag – és megfigyelni, melyik milyen művészi élményt ad, belső logikájának feltárulásával, szféráinak zsugorodásával-kitágulásával-összekapcsolódásával.

Ahogy a matematikában az algebrai egyenletek átültethetők geometriai függvények képévé, úgy a világlogikák egyenletei is szemléltethetők képekkel, grafikonokkal, s így egyfajta képi áttekinthetőségben pillanthatunk bele a világrendszerek logikájának működésébe. A materializmus világmodelljében nincs más valóság, csak az „anyagi”. Az idézőjelet azért alkalmazom, mert az anyag fogalma a materializmusban egyrészt ellentmondásos, igyekezve magába foglalni és anyaginak minősíteni a tudatot, amit egyben poláris ellentéteként is tételez. Másrészt az anyag és az élet viszonya is ellentmondásos. Az anyagi alatt a mindennapi élet szóhasználatában és a legtöbb tudományos és filozófiai összefüggésben az élettelent értjük (lásd, pl. Encyclopedia of Philosophy. Vol. 5, editor-in-chief Paul Edwards, MacMillan, New York, 1967, p. 179), így az anyagi fogalma kizárja magából az életet, a tudatot, a szellemet, s ezzel a materializmus a szellemtelenség és az élettelenség vallásává válik. A materializmus anti-kozmikus, élet- és szellemellenes, egy-valóságú, statikus, szűkítetten racionalista világmodelljének valójában nincs működése: az emberi tudat, mint jelentéktelen pont, egyhelyben áll, elveszve az anyagi Világegyetem végtelenségében. A világmodell világosan mutatja, hogy a materialista életérzés a létezés értelmetlenségének hitvallása, miközben racionalizmusára hivatkozva mindezt nem hittételként, hanem tudományos kényszerítő követelményt igyekszik elfogadtatni. A materialista világmodell pangása következtében mindenfajta létezés önmagában merül ki. Ennek egyenes következménye az önzés abszolút eluralkodása, minden közösség megtagadása, az erkölcs feladása.

Az egyistenhit, a teizmus világmodellje csak tárgyában különbözik a materializmusétól, szerkezetében, működésében tökéletes mása, párja. Az egyetlen különbség, hogy amíg a materializmusban az anyagi az egyetlen létező, addig az ember értelemmel felfoghatatlan mélységekben, jelentéktelen és lényegtelen szerepre kárhoztatva tengeti életét a pangó világmodellben. Az Isten alatt az egész materiális világ is osztozik a jelentéktelenség sorsában. Mivel azonban az egyistenhit egy, az ismert létezőktől különböző tényezőt állít a világmodell középpontjába, ezzel a kicsavartsággal mégis egyfajta hívást jelent, felhívást az összekapcsolódásra ezzel a felfoghatatlan tényezővel, s így az istenhit egyfajta feladatot, vélt, egyöntetű, egyenletes mozgásra késztetést kap. Mivel az egy isten elérhetetlenül az ember és a világ fölött áll, ez a „haladás” egyszerre jelent mozgást és helyben maradást. Ahogy a csillagok nem mozdulnak el fejünk fölött észrevehető mértékben, s ahogy ebből a szempontból teljesen mindegy, sétálunk vagy futunk, ettől a Szíriusz nem fog a hátunk mögé kerülni, ha egy irányban mozgunk, relatív helyzetünk változatlan marad, úgy jelent ez az egyistenhit-beli földi evolúció ez helyben topogást a haladás közben.

A mágikus korban az éber tudat még nem jutott kizárólagos, egyeduralkodó szerephez, s mellette egyenrangú szerepet játszottak az ember belső világának mélyebb szintjei, az érzések világa, a mélytudat, B⁺, az egyéni sorsot hordozó genetikus tudat, a B⁺⁺, és az emberi világ belső természeti ereje, a belső világfolyamat, B⁺⁺⁺. Ez a többszintű, egymást átható belső világ ugyanakkor közvetlenül áthatotta a megfogalmazódó, megvalósuló világot, a későbbi külvilág elődjét. A megvalósuló világ hordozója a képlékeny, emberi érzésekre, vágyakra még hallgató ősanyag, ami éppen ezért nem is annyira anyag, mint inkább világhús, vagy még inkább, világfolyadék, a világot átjáró bűvös tisztítóerő. A világmodell a megfogalmazódás, megvalósulás, kifejeződés (A) és a vágyak, érzések, a sors, az emberiség rendeltetésének hajtóereje (B) közti folyamatos és eleven kölcsönhatást jelentette. Ahogy a teljességet átölelő ember figyeli belső rezdüléseit, sugallatait, és ezeket igyekszik érzéseivel, tetteivel csodálatos formákban kifejezni, megfogalmazni, megvalósítani, úgy fogalmazta meg az ősi emberiség az ősi, mágikus valóságot. Ez az önkifejezés a Természet, a Világegyetem önkifejezését, tisztább, magasabb formákba jutását jelentette, tehát egy végső és teljességre irányuló dinamizmust. Ez az önkifejezés egyáltalán nem azonos a nyugati civilizáció művészet-fogalmával, amelynek már nevében is benne van az elidegenedés, a művi-ség igénye, mint ami szemben áll a természetivel. A művészet, elvesztve természeti hordozóerejét, a nyugati civilizációban a puszta szakértelemre, mesterségbeli tudásra, a szakma kánonjának elsajátítására irányul az önkifejezés helyett és ennek rovására, pótlására, kiszorítására. A mágikus önkifejezés a csodálatos, varázslatos megvalósulás elérése, a művészet viszont ennek az ősi, emberi élménynek formai jegyeit igyekezett átvenni és kiszorítani a tartalmi jelentést, a világmodell lényegi működésének emberi természetét. Cserében igyekezett a formai jegyek továbbfejlesztésével csillogni. Ezzel a nyugati civilizáció elvágta alapvető kozmikus és természeti gyökereit és természeti gyökereit, s az ősanyag, a bűvös tisztítóerő ezen az úton rideg, elmerevedő, élettelenné hidegülő, fenyegető anyaggá szürkült. A mágikus világmodell egyetemes, több-valóságú, és ezen valóságok közti átjárásban, kapcsolatban, játékban, dinamizmusban találja meg az élet lényegét, értelmét, az emberiség rendeltetését. A mágikus világmodell kozmikus, természeti, emberi, racionális, működő világmodell.

A mai világhelyzetben a belső világfolyamat szinte ismeretlenné vált, elveszett. Érzéseink megtűrt melléktényezőként alárendelődtek a mindent egymaga uralni akaró, de a többi világtényező létét megtagadó tudat alá. A nyugati tudomány a mérhető anyag fogalmával az élettelen műszerek kezébe tette le saját központi világfogalmát. Az a valóság, amit minden ember tapasztal, de a mai műszerek még nem tudnak kimutatni, semmit nem számít. Az a valóság, amit egy műszer mér, még ha senkinek sem lényeges, az abszolút valóság glóriáját kapja. Csak a műszer számít, a „természeti szer” az ember, nem. A világmodell monolitikus piramis, csúcsán az anyaggal, mint teljhatalmú vak tényezővel, alárendelt tényezője, a tudat alázatos szolga, legalján az ember, a természet, a Világegyetem belső ereje.

A további fejlődés két irányba vezethet. Ha folyatódik az utóbbi pár ezer év tendenciája, a létszférák még teljesebben elszakadnak egymástól. Ez azzal jár, hogy

- elveszítjük kozmikus és természeti rendeltetésünket

- elveszítjük kapcsolatunkat érzéseinkkel

- a tudat elveszti kapcsolatát az anyaggal, azaz a lét teljes értelmetlenségbe, tudatlanságba, alávetettségbe, abszolút szolgaságba csap át.

Másik lehetőség, hogy felszabadítjuk érzéseinket, intuíciónkat és értelmünket, belső világunk egészét a nyugati civilizáció antikozmikus, élet- és természetellenes, érzés- és értelemellenes normái alól, s belső életünk, értelmünk dinamizálásával, működtetésével újra összekapcsoljuk a világ végeit.

A világlogikák a valóságok rendszerének működését írják le. A valóságok, mint világforrások jelennek meg elemzésünkben. Vizsgáljuk meg az egyes világmodelleket a világlogikák szempontjából!

A világlogikák a valóságok közti kapcsolatokat jelentik. A valóságok közti kapcsolatok feltárása vezethet el a világlogikák felismeréséhez, amennyiben az egyes valóságok közti kapcsolatok között ismerünk fel logikai kapcsolatot. Így világos például, hogy „világ”-ról csak akkor beszélhetünk, ha egyes valóságok között fennállnak kapcsolatok, mert ezek hiányában csak egy elemeire szétesett világhalmazról beszélhetünk, amely nem létezik mint egész, csak mint részeinek elegye, tehát az egészet megjelölő szó, a „világ” használata nem jogosult. De attól, hogy a valóságok között esetleges, szórványos kapcsolatok fennállnak, még nem áll össze egységes rendszerré a világhalmaz, tehát még mindig nem beszélhetünk egységes fogalomról, egységes világról. Világról csak akkor beszélhetünk, ha a valóságok közti kapcsolatok olyan kiterjedtek, hogy minden elem összeköttetésben áll, tehát a valóságok lánca egységes, nem esik szét két lánccá, vagy különálló láncszemekké. Világ léte esetén tehát legalább egy úton, kapcsolat-láncolaton át el lehet jutni minden elemhez, minden valósághoz.

A világ létének követelménye tehát figyelemreméltó hasonlóságot mutat a logika egyik alaptörvényével, azzal, hogy minden mindennel összefügg. Továbbá, ez az összefüggés-hálózat még részletesebben elemezhető. Mert olyan világ, amelyben minden (vagy sok) elemhez csak egy út vezet, az egyes elemeket ráutalja a többiekre, s azok esetleges visszaesése a világegészt veti vissza helyrehozhatatlanul. Ahhoz, hogy a világ rendszer lehessen, tehát önfenntartó, szükséges, hogy minden eleme képes legyen kapcsolatba lépni a többivel, azaz hogy minden mindennel közvetlenül összefügghessen. A „minden mindennel összefügg” a világ létének alapfeltétele. E világtétel azonban a teljes szétesés határától - amikor minden csak egy másik elemmel függ össze - a teljes áthatás határáig - amikor minden mindennel közvetlenül összefügg - a lehetőségek elképzelhetetlenül széles skáláját fogja át. a mindent áthatás törvénye nem jelent mást, mint hogy a világ minden eleme, valósága képes az elemeket egymással kapcsolatba hozni.

Ez a világtörvény tehát a valóságot teremtő erővel ruházza fel, olyan megvalósuló erővel, amely rendelkezik a gondolat szabadságával és mindenhatóságával, és amely a gondolat hatalmának valóságos mindenhatóságát jelenti. Ahogy képesek vagyunk bármire gondolni, és mindezt bármivel kapcsolatba hozni, asszociálni, s logikáját, legmagasabb értelmét megkeresni, ugyanígy a világ létének legteljesebb kibontakozását a létezés kibontakozásának mindenhatóságát jelenti. Ezen a fokon a lét öntörvényű kibontakozása a gondolat korlátlan szabadságával és elemi erejével valósul meg. Minden kapcsolatrendszer felmagasodik, összekapcsolódik legmélyebb alkotóival és legmagasabb hordozóival, s a világ értelmének öntörvényű, gondolathatalmú megvalósulásává válik. A világ értelmet, jelentést, létfeladatot csak akkor kaphat, ha képes önmagát átfogni, egységessé szervezni, önmaga legmélyebb folyamataival szembesülni. Amíg a világ csak a szétesés határán áll, egyedi, esetleges kapcsolatláncok szórványának tűnve, addig a világnak nem lehet értelme, addig halott, ízeire, rostjaira szétszedett óriás a sivatag homokján kiterítve. Önmagára visszakapcsolódás nélkül a világ halott és értelmetlen.

A szigorú materializmusban nem létezik más, csak anyag (A). persze a mindennapi valóságban a materialisták engedményre kényszerülnek, kénytelenek elismerni a belső valóság, a tudat (B), a mélytudat létét (B⁺), s számolniuk kell az istenfogalommal (A⁺). Világmodelljükben azonban éppen az a lényeg, hogy az anyag a központi tényező, mindennek szülője, forrása, s A-hoz képest minden más esetleges, lényegtelen. Tehát ha most kitágítjuk a szigorú materializmus hatókörét, más valóságok figyelembevételét is megengedve, ezek között egyirányú kapcsolatot látunk, az anyagból, mint teremtő, létesítő tényezőből kiindulva.

Láthatóan az anyag mellékterméke a tudat, amely maga is képes visszahatni az anyagra, de ez a visszahatás csak passzív, nem formálja az anyagot, csak tükrözi. Ha most – talán a történelemben először – meg akarjuk vizsgálni a materialista világmodell logikáját, akkor a valóságok közötti kapcsolatokra kell fordítanunk a figyelmet. Ez a kapcsolat láthatóan egyirányú, vagy legalábbis lényegében egyirányú. Ez viszont azt jelenti, hogy A az a tényező, az a valóság, amely cselekvő, s ehhez képest B sokkal kevésbé képes önálló cselekvésre. Ha ebben a párosban azonban éppen a B a tudat, akkor kikerülhetetlen a következetés, hogy A a tudatnál sokkal önállóbb cselekvésre képes, tehát a gondolatszabadságnál összehasonlíthatatlanul teremtőbb. Ez kétféle módon lehetséges: vagy a gondolathatalom nem szabad, vagyis csak látszólagos, csak úgy érezzük, hogy szabadon gondolkodhatunk, valójában azonban ez környezetünk által teljesen meghatározott folyamat, vagy a gondolat szabad ugyan, de az anyag még szabadabb.

Ha a gondolat megjelenését a világfejlődés az élet kibontakozásának csúcsának, tartjuk, akkor egyik lehetőség sem valós. Világlogikai szempontból arról van szó, hogy a világot alkotó két alapvalóság közül az egyik összefüggés-lehetőségei eleve korlátozottak, nem függhet össze lehetőségrendszerének teljességével a másikkal. Furcsa, és legbelső meggyőződésünknek ellentmond, hogy erre a csonkaságra ráadásul fogadjuk el, hogy az emberi tudat a világfejlődés mélypontját jelentse. Még furcsább az az alapállás, amely ezt a tudatnál összehasonlíthatatlanul szabadabban aktív, teremtő tényezőt anyaginak nevezi, úgy, hogy az anyagit élettelennek és vak szervező tényező által vezetettnek tartja, ahogy ez igaz a darwinizmusra és a mai domináns nyugati világfelfogásra. A tudatnál összehasonlíthatatlanul szabadabb, aktív teremtő tényező képzete tagadhatatlanul az Isten, mégpedig a tudattal felfoghatatlan és megközelíthetetlen Isten fogalmával egyenértékű.

Furcsa módon tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy a materializmus valóságlogikája szerint az anyagi valóság egy természetfölötti, azaz anyagfeletti tényező szerepére van beosztva! Azzal pedig, hogy a világ önmagára visszakapcsolódása legfeljebb szimbolikus, a világ létének és értelmének kérdését, a lét értelmének nehéz problémáját is levette a materializmus a saját válláról, a világész kutatását egyszerűen fölöslegesnek és károsnak, metafizikainak minősítve.

Még tovább tágítva a materializmus által figyelembe vehető valóságok körét, az istenfogalom (A⁺) csak szervetlenül vehető be, hiszen az istenfogalomtól azt a szimbolikus aktivitást is megtagadja a materializmus, amit a tudatnak még kényszerűségből meghagyott. Így B és A^+,, A és A⁺ kapcsolata csak egyirányú rost a világhálóban. Ha a mélytudatot, B⁺-t is be akarjuk venni a világmodellbe, ezt kétféleképp tehetjük meg. Vagy a tudathoz képest mellékjelenségnek minősítjük belső világunk mélyebb szintjeit, érzéseinket, képzeleteinket, a kétezer éves nyugati világképpel összhangban, s akkor B⁺ egy szervetlen mellékfonál lesz a világhálóban, vagy – a világlogikák által megvilágított lehetőségeknek engedve – a mai világképtől eltérően, visszacsatolást keresünk a valóságok között. Ebben a materialista világmodellben az anyagi valóság közvetlenül B⁺-t hozza létre, belső képzeteink világát, ebből emelkedik ki a világos, artikulált gondolatok világa, amely reflektál az anyagi valóságra, és A és B⁺ között kapcsolatot teremt. Ezzel létrejön egy kör A, B⁺ és B között. Ez a szimbolikus visszacsatolás módot ad egyfajta értelmes életre. Mivel az a visszacsatolás csak passzív, lényegében tükröző, nem valóságosan alakító, az anyagi valóságot teljes mértékben változatlanul hagyó, ezért ez az élet értelmét kizárja az anyagi létezés köréből, s leszűkíti a tudati szférára. Ezen feljavított, humanizált materialista világmodell sugallata is tehát csak annyi, hogy az értelmes életet élni akarók ne törődjenek semmi mással, csak saját magukkal, csak így adhatnak és csak viszonylagos, látszólagos értelmet életüknek.

A fenomenológia központi fogalma a jelenség, amely voltaképpen a minden mást megelőző érzet, érzéklet fogalmát (O) jelenti, a tudati jelenségvilág egészét, mindazt, ami átélhető, felfogható, ami fogalomként megfogalmazható, és ami a fogalmi világ mögött található, minden érzet elemi, a tudat által még meg nem közelített, még nem értelmezett, pusztán csak jelenségeket megfigyelt ténye. A fenomenológia logikája ebből az őstényből vezeti le a tudattal megközelített, érzékelt, de még világosan meg nem fogalmazott érzések, képzetek világát (B⁺), ezekből szelektálódnak ki az állandósult, szilárd fogalmaink (B), amelyeket mi valóságosnak tartunk, mert szilárdak, stabilak. A fenomenológia nem iktat be még egy szupervalóságot B mögött, mintegy hiposztazálva (hiposztazálni: elvont fogalmaknak önálló létezést tulajdonítani), tárgyiasítva B-t, nincs szüksége olyan világra, amire B vonatkozik, ami B-nek tartalmat ad, ami a materializmus központi kategóriája, az anyagvilág, A.

A fenomenológia szempontjából az anyagvilág egy fölöslegesen elvonatkoztatott, transzcendentált fogalom, amely gondolkodásunk valóságának helyére illetéktelenül tolakszik be. Ha gondolataink valóban szilárdak, stabilak, saját törvényeik vannak, amelyek egyetemes törvények, a logika törvényei, akkor gondolatvilágunk stabilitásának és egyetemességének forrása önmagában van, nem egy külső, feltételezett „önmagában létező”, de önmagában létezőként elvileg soha meg nem ismerhető tényezőben. Furcsa, hogy a materializmus úgy vallja magát a megismerhetőség hívének, hogy eközben központi kategóriája valójában elvileg megismerhetetlen, ésszel felfoghatatlan.

A fenomenológia valóságlogikáját valóságainak kapcsolatából állapíthatjuk meg. Ha B⁺ és B csupán O leszármazottja lehetne, akkor ismét zsákutcát mutatna a világmodell. Ahhoz, hogy a világ, mint világ létezhessen, képesnek kell legyen önmagára visszakapcsolódni. De hogyan teheti ezt meg?

Vizsgáljuk meg, hogyan képes az egyik irányban kapcsolatot teremteni ez a világmodell! Világos, hogy érzéseink akkor vihetők át tudati világunkba, ha megfogalmazzuk, határozott formába öntjük őket. Ezt a folyamatot gondolkodásnak hívják. Csakis a gondolkodás által válunk képesség érzéseink megfogalmazására. A másik irányba mutató folyamat a gondolat eredményére való belső ráhangolódást jelenti. Van-e ismert neve ennek az előírt szempontokra való ráhangolódásnak? Van, és ez a hipnotizálás! Ahogy a hipnózishoz is szükséges, hogy az alany elfogadja a helyzetet, és belülről ráhangolódjon a külső szempontra, itt sem történik más. A belső világok kétirányú forgalmát tehát az egymást kiegészítő gondolkodás és hipnózis biztosítja! A világ és a lét értelmetlen lenne gondolkodás és hipnózis nélkül! A világ és az élet értelméhez gondolkodásunk és önhipnózisunk dinamikus és átfogó, mindenre kiterjedő, feltáró, a jelenségvilág legmélyebb belső törekvésének érzékelésére és kiteljesítésére képes mivolta vihet el.

Tekintsük át most röviden a gondolkodási világrendszerek jellemzésében döntő szempontokat!

1.) Az alapvalóságok kijelölése: A_i, B_i

a.) anyag A,

b.) tudat B,

c.) mélytudat B⁺,

d.) genetikus tudat B⁺⁺,

e.) belső világfolyamat B⁺⁺⁺,

f.) transzcendens létező A⁺

Az alapvalóságok kijelölése, felfedezése a létezők univerzumának (univerzumainak) más és más törvényeket követő, más jellegzetességeket mutató fő tartományainak feltérképezését jelenti. A létezők vizsgálata az ontológia, a lételmélet feladata. Azt, hogy a létezők körében van egy létkör, amely anyagi, és van egy másik létkör, amely tudati, s egy további, amely mélytudati, fel kell fedezni, fel kell térképezni, erről elképzelést kell kialakítani. Az ontológia alapkérdése: a lét. A tapasztalati, leíró (passzív) ontológia a létezők univerzumainak leírására hivatott, míg az elméleti-gyakorlati (aktív) ontológiának arra kellene választ adnia, ha majd létrejön, hogy miféle létkörök lehetségesek, és mi szabja meg a létezés törvényeit. Lehetséges-e, és ha igen, milyen módon átjutni és átjuttatni valamit az egyik létkörből a másikba?

2.) Az alapvalóságok kiterjedése: K-H-T

a.) kozmikus, K

b.) természet, bioszferikus, T

c.) helybeli, lokális, H.

Az ember számára a lét hatókörei: Kozmosz, bioszféra, emberiség, nemzet, család, egyén. Rendszerünkben tehát az A_i (i lehet 1 vagy 2)-k és B_i (i=1, 2, 3, 4)-k bármelyike lehet K, T vagy H. egy gondolatrendszernél alapvető, hogy a gondolat kiterjedését, hatókörét kozmikusnak tartja-e; ha igen, akkor megismerés-elmélete (episztemológiája) racionális. Manapság az anyag hatókörét kozmikusnak tárjuk, A=A(K), de elvileg lehetne A=A(T) vagy A=A(H) is, K ezekben a gondolatrendszerekben az anyagvilág csak egy sziget egy nagyobb létkörben. A mélytudat, a külső érzékszervek érzeteit értelmező tudatszint, amely emellett a mélyebb belső tudatszintek jelentéseit is újraértelmezi, egyes gondolatrendszerekben, irányzatokban a tudatnál szűkebb hatókörű B⁺= B⁺(T) vagy B⁺(H), másokban kozmikus (K).

3.) az alapvalóságok természete:

a.) szellemi, dinamikus, a gyakorlati világ-átalakítás a tudat (vagy tudatok) megfelelő működése által átalakítható, ez a spirituális mindenhatóság elve (S)

b.) élő, dinamikus, a gyakorlati világátalakítás a szellemi és testi anyagi szférák egybekapcsolása révén érhető el (É)

c.) élettelen, tárgyias, passzív, a gyakorlati világátalakítás csak közvetlen környezetet érintheti (lokális, helyi világátalakítás), és csal testileg, anyagilag befolyásolható (T)

4.) Az alapvalóságok viszonya:

a.) Dominancia (D) – ez az eset áll fenn, ha egyes alapvalóságok csak hallgatólagosan elismertek, mint például a materializmusban a tudat, vagy ha az egyik valóság szerepe (életünk közös vagy egyéni szférájában) a másik valóság önállóságát lényegében alárendeli az övének. Így például nyilvánvaló, hogy ha egy alapvalóság aktív, egy másik pedig passzív, akkor az aktív képes maga alá rendelni a passzívat.

A helyzet azonban nem egyszerű, hanem összetett. Ugyanis az egyik fél „tudatilag” aktív, és a másik fél „anyagilag” passzív, pl. az egyén és a környezete kapcsolatában, akkor az egyén addig terjesztheti ki megismerését környezetére, amíg megtalálja a tudati tényezői számára megfelelő cselekvési módokat, s így megfelelés hozható létre a két szféra között akkor is, ha az egyik aktív, a másik passzív. Fordítva viszont nem igaz a tétel, mert ha valakire „anyagilag” aktívan hatnak, és ő „tudatilag” passzív, mint például kínzáskor vagy idomításkor és manipuláció esetén, akkor a két szféra kölcsönhatása az egyik szféra teljes alávetéséhez vezet. A szférák súlyának gyakorlati egyenlőtlensége önmagában világrejtély, amelyre a létviszonyok tudományának kell majd választ adnia. Mindenesetre ez a világtény önmagában azt mutatja, hogy a világrendben a szellemnek nem szabad feladnia teljes önállóságát, mert az a teljes alárendelődéshez vezet. Még tovább víve a gondolatot, a világegyensúly megbomlásának ténye talán arra utal, hogy a szellem már részben feladta kozmikus hatóerejét, és emiatt jutott túlsúlyba az anyagi szféra. Az előbbi példa szerint tehát ez azt jelzi, hogy a szellemet kínozzák, idomítják és manipulálják. Ezt nevezzük a világtörés problémájának.

b.) Társviszony (T) – létezik olyan gondolkodási világrendszer is, amelyben az alapvalóságok társviszonyban állnak egymással. Ilyen a mágikus világlátás gondolkodása, amelyben az ember társa a Természetnek, a világnak, amelyben a kövek és a szél is emberi arcot mutat, amelyben az állatvilág, az embervilág, a csillagvilág és a növényvilág nem hatalmi, alárendeltségi, hanem társviszonyban áll egymással.

Mi alapján jelölhetők ki az alapvalóságok? Léteznek-e különálló létkörök? Nyilvánvaló, hogy abszolút különálló létkör nem létezhet, hiszen ha semmiféle módon nem hat kölcsön a mi létkörünkkel, akkor számunkra nemlétező. Tehát a létkörök, ha egyáltalán léteznek, nem lehetnek abszolút különállóak. De léteznek-e egyáltalán? Egyáltalán, mi az, hogy létkör?

Létkörnek nevezhetjük a jelenségek olyan körét, amelyek egy átfogó, egyetemes rendszert alkotnak. A rendszer pedig attól rendszer, hogy léteznek egységessé szervező, átfogó törvényszerűségei, az elemei közötti kölcsönhatások a kölcsönhatások egymásra hatását és egységessé szerveződését megvalósítják. A létkör tehát egyetemes rendszer. Ilyen értelemben nem beszélhetünk székvilágról, mert a székek világa nem alkot rendszert, és mert nem érezzük átfogónak a székek fogalmát. Növényvilágról már inkább beszélhetünk, hiszen a növények világa önmagában teljesnek látszik, magból lesz a virág és virágból a mag, ami a székekről nem mondható el. Beszélhetünk fogalomvilágról, érzések világáról, gondolatvilágról, sőt a sejtések világáról is. Egyik gondolatunk szüli a másikat, ahogy a növényvilágban a virág a magot, a mag a virágot. De a növényvilág nem élhet meg a „világ”, a Föld, a Világegyetem nélkül. A Világegyetem átfogóbb létkört jelent a növényvilágnál. A Világegyetem létkörét ezért végső létkörnek, valóságnak nevezzük.

Induljunk el most a tudatvilágból. A tudatvilág hatóköre, kiterjedése nem korlátozott. Tudatvilágunkba éppúgy befér a székek halmazának képzete (sőt, akár egy szék-világ, ahol minden székekből áll, a házak székekből épülnek, a háztetőkön karosszékek bámulnak az égbe, ahol gyors lábú székek szállnak a soklábú felhők között), mint a növényvilágé vagy a Világegyetem képzete. Tudatvilágunk tehát szintén végső létkörnek tekinthető, így valóságnak nevezzük. Érdekes módon, a tudatvilág teremtő, világteremtő hajlama előtérbe ugrik, mint a tudatvilág valóságának lényegi tulajdonsága, az anyagvilág eltérő sajátsága.

Az egyetemesség és az önmagában záródás sok hasonlóságot mutat, mégsem azonosak. Beszélhetnénk illatvilágról, hiszen egy szagot sosem fogunk (normális körülmények esetén) látás által érzékelni, tehát az illatvilág önmagában zártnak tekinthető, de mégsem egyetemes, mert nyilvánvaló, hogy hatóköre korlátozott. A tapintásvilág, az illatvilág és a képvilág hajlamosak összeolvadni, és együttesen egy tapasztalati világot alkotni, amelynek egyetemessége, korlátlansága már nagyobb fokú, s korlátozottsága csak akkor lesz nyilvánvaló, ha érzékeny műszereinkre vagy tudati érzésvilágunkra gondolunk. Bármit érezhetek – gondolhatjuk, és ez bizonyos értelemben igaz is. Még az is igaznak tűnhet, hogy bármit szagolhatok, hiszen szagolhatok virágot, széket, virágmagot – de ha meggondoljuk, nemigen szagolhatunk csillagot (bár a kozmikus sugárzás által keletkező ózon csípős szagát nagyon is érezhetjük) vagy gondolatot, érzést, sejtést.

Ha végignézzük alapvalóságaink listáját, 1.) a.)-tól f.)-ig, mindegyikre találunk a korlátlanságot kifejező igét: az anyagi valóságban bármit tapasztalhatok, a tudati valóságban bármit érezhetek, a mélytudati valóságban bármit érzékelhetek, a genetikai valóságban bármit végezhetek egyénien, a belső világfolyamatban bármit megsejthetek. Kérdés, mit tehetek a transzcendens valóságban. A válasz: bármit elhi9hetek. Világos, hogy amíg mindegyik alapvalóságban én vagyok a cselekvő, addig a transzcendens valóságban nem lehetek cselekvő, csak befogadó, passzív, alárendelt tényező, aki elhisz valamit, amit készen elé állítanak, vagy még az sem, ha valóban nem igyekszem bármit elhinni, hiszen a legtöbben megelégszenek a kihirdetett tantételek elfogadásával, s nem gyakorolják egyetemességre kiterjedő jogaikat – de azáltal e szféra valóságossága is megszűnik!

Az önmagában zártság követelménye tehát veszélyes és önmaga ellen forduló fegyver. Nem az önmagában zártság, hanem az önfenntartás, önmagának megújuló képességet adás kell az egyetemességhez, tehát egyfajta találékonyság, leleményesség, kreativitás. Nincs valóság életadó, megújuló, egyetemességet bejáró gyakorlati cselekvés nélkül. Ezért a végső létkörök, a valóságok valóságát is valóságok univerzumainak bejárása adhatja meg, azaz a végső valóság a valóságok univerzuma, a valóságok összefüggése, önmagát teremtése, megnyílása, kiterjedése. A végső valóságban tehát az anyagi szféra átjárót kap a tudati valóságba, az érzések világába, a sejtések világa az anyagi világba. Mindegyik szféra lerázza elszigeteltségét, és egymás felé kinyújtva érzékelőit, kiterjed, megfürdik a valóságok tengerében, s ezáltal eggyé olvad, s mint egy hatalmas, kozmikus tudati-anyagi fúziós reakcióban, tudati-anyagi-közös láncreakcióban fölvillan a világ világa, a végső valóság fénye.

Tekintettel a világtörés problémájára, érdemes alaposabban megvizsgálni az anyag fogalmát. Az anyag fogalma kezdetben a testi létezők, az érzékelhető objektumok világát jelentette. Az energia fogalmának bevezetésével a testi létezés mint az anyagi kritériuma felváltódott a „műszerekkel érzékelhető” követelményével. Ugyanakkor az energia formáinak (hasonlóan a tudatvilág teremtőképességéhez) jelenségvilága egy, a testinél jóval dinamikusabb tényező – azt lehetne mondani, hogy az energia jelenségvilága hajtja a testi létezők jelenségvilágát. A kvantumbiológia és a bioelektromosság tudománya azonban kimutatta, hogy a tudat fizikai erőterekkel áll kapcsolatban, így az elektromágneses térrel és a vákuum-ingadozások tereivel. Ezek az erőterek éppúgy pszichikai, tudati jellegűek, mint fizikai, anyagi erőterek. A tudat önállósága, öntevékenysége hathatós segítséget kap az energia testetlen, dinamikus erőtereiben. Elképzelhető, hogy a tudati szabadenergiák az élőlények tudati erőtereinek összehangolásával anyagi teremtőerőként jelenhetnek meg, hiszen a fizika már kétségtelenül bebizonyította, hogy az anyag a vákuum erőteréből keletkezett. Egy tanulmányomban megmutattam, hogy a bioszféra élőlényeinek szervezetében olyan mennyiségű elektromágneses energia van jelen, amely kozmikus hatóerőként léphet föl, nagyságrendje megegyezik a napszél által Földünk magnetoszférájába átadott energiával – azzal a kozmikus energiával, amely felvillantja az északi fényt, s amely minden élőlényre maga is közvetlen biológiai hatást gyakorol. Ezzel az anyagfogalom vizsgálata elvezetett az anyagi és a tudati szféra átjárójának felfedezéséhez.

Az „első” kozmogóniák

Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első világkép, amely a világ keletkezésére vonatkozó tudást felvetette, az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan (a görögök lenézően úgy mondanák: barbár) legalábbis abból a szempontból, hogy a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. De nemcsak az a baj ezzel a nézettel, hogy durva, elnagyolt, felületes és alaptalan, hanem az is, hogy önmaga alapjai ellen fordul, önellentmondó. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Keletről származnak. Kutassuk fel a nagyszerű gondolatokat és forrásaikat!

A világról alkotott eredeti fogalmaink – a nyugati kultúra szemellenzős nézeteitől eltérően – az emberiség keletkezésének korszakából, az emberré válás korából erednek. Az emberiség maga a természet része, a Természet alkotó tevékenysége révén fejtődött ki. Az emberiség fajfejlődésében munkálkodó természeti, biológiai erő az emberré váláskor olyan elemi főként nyilvánult meg, amely kigyújtotta az emberi öntudat fényét az élővilágban. Ahogy egy diófa nem igyekszik szembehelyezkedni saját életerejével, úgy az emberiség sem igyekezett szembekerülni a Természettel, és a Természet sem a Világegyetemmel. Így, belső, otthonos viszonyban élt az ember a Természet, a Világegyetem lényegi természetével, és ez a természeti közvetlenség szinte minden titkok tudójává tette. Az emberiség közvetlen képet alkotott a Természetről, a Világegyetem eredetéről, annak belső erőinek hatására, amely a Világegyetemet is létrehozta. A tudást ebben a mágikus korban inkább csak felszínre kellett hozni. A képzelet nem önkényes, hamis képet közvetített: közvetlenül, lényegében azonos volt a Természet alkotóerejével, belső szemével. Az érzés megszületését követte megfogalmazódása, a gondolat. Az érzés pedig a szervezetünket fenntartó, kavargó szervezőerő valóságos teste. A gondolat az érzések elemi erejétől áthatottan fényt és tisztaságot gyújtó erőként világította be az elmét és az ember világát. Amíg az ember világa nem fordult szembe a természeti világgal, amíg az ember nem érvényesítette egy természetellenes szemlélet elsődlegességét, az ember belső erői zavartalanul bontakozhattak ki, és az évmilliókon át óriási, felmérhetetlen tudáskincset halmoztak fel.

Minden a tudás, az emberiség ős-tudása, eredetéről első kézből szerzett tudás legnagyobbrészt elveszett, a történelem erői elsüllyesztették, felégették, kiirtották. Ha elképzelünk egy családot, amelyben az édesapa és az édesanya meg tudja válaszolni gyermekeink, hogy honnan származnak, kik is szüleik, nagyszüleik, családjuk, úgy nem ismeri a mai emberiség saját sorsát, történelmét. Az indiánok többet tudnak eredetükről, eredeti kultúrájukról, mint a „fehér ember”! az indiánok kultúráját nem sikerült olyan tökéletesen kiirtani, mint a miénket. Él, és úgy ahogy virul az indiánok történelmével foglalkozó tudomány, művészet, de nem él a mi elődeink kultúrája, történelme a mai civilizációban. Ha otthon akarjuk magunkat érezni ebben a mostoha, történelmünket, világító eszméinket elvesztett világban, újra kell gondoljuk a történelmet, és felszínre hoznunk, ami még menthető.

Az első görög filozófusok, a milétoszi Thalész (i.e. 624-546), Anaximandrosz (i.e. 610-547), Anaximenész (i.e. 588-.524) érdekes, és mindmáig nem eléggé tudatosított módon azt vallották, hogy minden élő. Nézeteiket éppen ezért „hülozoistának” nevezik, az ógörög (hülé) anyag, és „zoé” élet, szavak nyomán. Hüloizmus az a felfogás, amely életet tulajdonít az anyagnak. Figyelemreméltó, hogy világszemléltünkben minden létező egyben élőlény, és minden létező lélekkel is rendelkezik, olyan lélekkel, amely szinte anyagi természetű. Honnan ered a hüloizmus? Milétosz az i.e. 12. században Kis-Ázsia nyugati partvidékén, nem messze Trójától jött létre, éppen Trója bukésa útén. Milétosz jó kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a föníciaiakkal, vagyis a római történelemből ismert punokkal, Karthágó népével. A karthágóiak napimádók voltak, és szemléletük közel állt a természetvallásokéhoz.

Mit jelent azt, hogy természet-vallás? Azt jelenti, hogy a Természet jelenségeit, mint valóságos élet-alakító tényezőket tisztelik, csodálják. Természetes, hogy a legtöbb természetvallás központi tényezője a Napisten, hiszen a Nap felkeltének hatása az élővilág élettevékenységére szembetűnő, akárcsak az évszakok változása az élővilág életciklusaira. A világ egésze az élet otthona, mindent átjár az élet szerveződése, és nemcsak kívülről, hanem egyben belülről is. A belső szerveződés élménye természetszerűen vezet a lélek tiszteletére. A lélek-tiszteletben az élet akaratának követése jut kifejezésre. A Nap, az ég, a csillagok, a lélek, a tűz, a szél, a Természet erőinek kultusza az emberiség természetes szemléletmódja. És mivel a Természet az ősi szemléletben a csillagvilágra is kiterjed, ezért az élet, a lélek az egész világot áthatja a természetes világszemléletében. Ezt a természetes szemléletet váltotta fel párezer éve egy megfoghatatlan érzékekkel, értelemmel megközelíthetetlen istenfogalom, a misztikus isten fogalma. Az időszámításunk előtti évezred vallási térképe még teljesen elütött a maitól. Közép-Ázsiában általános volt a természetvallás, a természet mágikus erőinek ismerete és kultusza, a zoroasztrizmus, majd a manicheizmus. Ebben a környezetben született meg Milétosz városa, i.e. 12. században. Hatszáz év telt el, amíg megszületett a milétoszi Thalész, aki maga is bevallotta, hogy ismereteinek jó része a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten – például Szolón, Phereküdész, Püthagorász, Platón és Démokritosz is.

A milétoszi gondolkodók szemléletében a létezők több kategóriára oszlottak: a szellemmel átjárt lényekre, az élővilágra, és az anyagi világra. Ahogy Turgonyi Zoltán „A filozófia alapjai” Csillagászat 15/ könyvében írja: amíg az újkori materialisták általában az alsóbb létformák sajátosságait általánosítják és terjesztik ki a felsőbbekre is (pl. az „agy váladékának” tartva a gondolatot, vagy mechanikus gépezetnek az élőlényt), addig a milétoszi gondolkodók, éppen ellenkezőleg, a magasabb létezők vonásait terjesztik „lefelé”: a legparányibb létező is részesedik az élet és a lélek elvéből. Anaximenész megfogalmazásában: „miként lelkünk – amely nem más, mint levegő – hatalmában tart bennünket, éppúgy az egész világegyetemet is a lélegzés és a levegő fogja át.”

Nem sokkal később Xenophanész (i.e. 582-485?) fejezett ki hasonlógondolatokat. Az egész Kozmoszt gondolatilag mozgató létezőnek tartja, mert így beszél róla:

„Fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával” – (Maricskó József fordítása).

Az athéniek általánosan vallott napistenhitének élményszerűségére jellemző, hogy amikor Anaxagorász (i.e. 540-475) azt a gondolatot kezdte hirdetni, hogy a Nap nem istenség, hanem csupán izzó érctömeg, perbe fogták. Érdekes lenne megtudni, hogyan zajlott le a per, milyen érvek hangzottak és pro és kontra, ez ma is tanulságos lenne. Vajon hogyan lehet bizonyítékot szerezni arról, hogy a Nap nem élő lény, nélkülöz mindenféle életjelenséget? Hogyan lehet kísérletileg kimutatni egy érctömegről, hogy élő vagy élettelen? A mai tudomány úgy tűnik cáfolja Anaxagorászt, és az ókori athénieket igazolja.

Platónról (i.e. 427-347) sok minden ismeretes még ma is. De az talán kevésbé, hogy ő is pánteista volt, azaz a Világegyetemet egyetlen élő szervezetnek gondolta el, amely saját lélekkel rendelkezik, és ez a Világ-lélek. Arisztotelész (i.e. 384-322) szembehelyezkedett a hülozoisták magas szerveződést mindenben érzékelő szemléletével, és egyszerűen az embert tette meg a földi világ legmagasabbrendű szubsztanciájának. Így megbomlott a világrend egyensúlya. A világrend addig őrzi egyensúlyát, amíg benne minden létszint elvi egyenlőséget élvez. Ha kiemeljük az egyik létszintet, azzal alátámasztjuk a többit. Ez az alárendelés akkor a legkárosabb, ha a legalacsonyabbrendűt rendeljük fölé, ahogy azt a materializmus teszi. Érdekes, hogy a következő jelentős görög iskola, a sztoikusoké, ismét visszakanyarodik a pánteizmushoz. A sztoikus filozófia alapítója, a kitioni Zénón (i.e. 336-264?). a világot a sztoikusok is egyetlen élőlénynek tartják, amelyet a benne élő és cselekvő Világlélek éltet. A Világlélek pedig nem más, mint a mindannyiunkban lakozó Értelem, Szellem, amely maga is igen finom anyagisággal rendelkezik a sztoikusok felfogásában.

A következő filozófiai iskola, az új platonizmus a görög-római világ utolsó nagy rendszere, s egyben a késői ókor legnépszerűbb filozófiája. Ennek központi fogalma az „Egy”.. ebből a (misztikus, csak tagadó kijelentésekkel jellemezhető) „Egyből” először az Értelem árad ki, majd a Világlélek és az egyes lelkek, végül az anyag. Az egész anyagi világ lelke Világlélek, nemcsak az állatoknak és növényeknek van lelkük, de egyes szerzők szerint az élettelen testeknek, ásványoknak os, és ezért nem is nevezhetők teljesen élettelennek. Turgonyi Zoltán könyvében felveti, hogy éppen a hülozoizmus és a világlélek-hit szolgálhat egy „mágikus világkép filozófiai megalapozásaként. A mágia lényege ugyanis az, hogy egymástól távoli, látszólag össze nem függő dolgok, jelenségek között kapcsolatot fedez fel, egymással összhangban lévőnek, párhuzamosan működőnek tekint. Ezért úgy véli, hogy az egyikben végbemenő folyamatok a másik számára is érzékelhetők (gondoljunk például a magyar népmesében a „vérző mesekőre”, amelybe az egymástól elvált testvérek bicskájukat szúrták, s ami az egyik testvér halálakor vérezni kezd). Ezt az elképzelést nyilvánvalóan alátámasztja, ha azt gondoljuk, hogy a világ egyetlen élőlény „teste”, „szervezete” amelyben az egymástól látszólag távoli részek is összefügghetnek egymással, s esetleg az összefüggést még az is erősítheti, hogy az egyes elemeinek egymáshoz hasonló, összehangoltan működő lelkei vannak, mert ezek ugyanannak a világléleknek részei.

Érdekes itt megjegyezni, hogy a mágikus világlátás a magyar népcsalád népeinél, a szkítáknál, hunoknál, pártusoknál, médeknél, káldeusoknál, az ókori Közép-Ázsiában és a Kárpát-medencében fejlődött páratlan magas-kultúrává, jóval a görög filozófia kialakulása előtt.

Ez a hülozoista, panteisztikus, pánpszichikus világlátás az, amely a természeti népeknél animizmusként ismert, amely később is felbukkan a nyugati civilizációban, például Spinozánál vagy Leibniznél, majd a vitalizmusban. Bármilyen makacsul is jelentkezett, mindig kívül rekedt a gondolkodás fő áramán, félreértve, félremagyarázva. Nézzük meg ezért most, mi a különbség a hüloizmus, pánteizmus, pánpszichizmus között? A hüloizms az a nézetet fejezi ki, hogy minden létezőt áthat az élet elve, és valamilyen szinten részese az egységes világszervező életadó tényezőnek. A pánpszichizmus minden létezőnek lelket, lelkiséget tulajdonít. A pánteizmus pedig minden létezőben érzékeli az istenséget. Az élet, a lélek és az isten három külön fogalom, tehát a hülozoizmus, pánpszichizmus és a pánteizmus is három külön irányzat.

Közös jellemzőjük azonban, hogy mindannyian egy egyetemes szervezőelv létét vallják. A hülozoizmus ezt a szervezőelvet biológiai életelvnek tekinti, amely a létezők életfunkcióit tartja fenn. A pánpszichizmus az egyetemes szervezőelvet érzésekkel telítettnek, érzések által hajtottnak tételezi. A pánteizmus (amennyiben a transzcendens isten-felfogást vallja), a világ kozmikus szerveződését egy természeten kívüli, transzcendens, erről a létszintről felfoghatatlan tényező által vezéreltnek tételezi.

A tudati világkeletkezés elmélete

A tudati világközpont tanulmányban logikailag megalapozott elméletét több tapasztalati tény is bizonyítja. Hajmeresztő, amivel jó szembenézni, hogy a valóság természete nem feltétlen azonos a megszokottal. Az emberiség ősi tapasztalata, hogy létezik egy rendkívüli valóság. Ez tapasztalat valóságképünk kulcsfontosságú eleme. Az emberiség őskorának, mágikus korának valóságképe a maitól lényegesen különböző volt. Ennek tanulmányozása elengedhetetlen a valóság elméletének alapos kidolgozásához. Másik területe a valóságtapasztalatoknak saját kisgyermekkorunk valóságképe. Mindannyian tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kéne, milyen lényegesen különböző módon fogjuk fel a valóságot kisgyermekkorunkban, és ha felnőtt fővel egy kisgyermekkel találkozunk, sokszor szédítő belegondolni azokba a mélységekbe vagy magasságokba, ahol a gyermek tudati élete zajlik. Ezek a tapasztalatok elménk egészét érintik és szédítik el, úgy tűnik, elménk pányváit oldják fel, elménk pilléreit rengetik meg, s igyekeznek más fajta pillérek létére figyelmeztetni, más fajta, szabadabb létezés eszméjét éreztetni velünk. A mai valóságképek lényegi eltérése a természetitől, a múltbelitől, elvágja az elmét természeti teljességétől, és a valóság egy mai korig szinte érdektelen zugába igyekszik bezárni elménket. Úgy tűnhet, ma már lehetetlen egyéb bizonyítékot találni a mai valóságkép felépülésének miértjére, hogyanjára. Ez azonban mégis lehetséges, ha figyelemmel kísérjük a valóságkép fejlődését az emberiség őskorától napjainkig, a mágikus kortól kezdve az anyajogú társadalmakon át a patriarchátus megjelenéséig, elterjedéséig, a hatalmi rendszerek kifejlődéséig, s ezekkel párhuzamosan az ősi mágikus-természeti világrendszert még őrző szumír, elámi, káldeus, párthus, szkíta-magyar táltoshitig, a megtáltosító valóságérzékelésig, s tovább a trójaiak valóságképéig, majd hirtelen váltással a nyugati civilizáció alapeszméinek elterjedésével a görögök, majd a rómaiak anyagias-hatalmi gondolkodásáig, egészen a ma fogyasztói világképig, képet alkothatunk a valóság képének változékonyságáról. Mindezek a területek több mint elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogyan jutott el az emberiség az egységes, tudattal áthatott, emberi érzékenységű és lelkületű természetérzékeléstől a mai halott, élettelen anyagi világképéig. Világlogikákról írt sorozatomban célul tűztem ki az emberiség gondolkodási rendszereinek tisztázását, központi fogalmainak megvilágítását és kísérletet tettem egy természeti, életközpontú világrendszer valóságosságának megvilágítására.

Lássuk most, mit mondanak ezek a világlogikák magáról a világlogikákról! Az emberiség gondolatrendszerének vizsgálata során feltárt valóságok a következők:

Ø Élő Világegyetem, UM („Unió Mindenség”, magyarul a Mindenség Egyesült tudat-, Élet- és Anyagmezeje)

Ø Anyagi, élettelen világegyetem, A

Ø Tudat, B

Ø Mélytudat, B⁺

Ø Genetikus tudat, B⁺⁺

Ø Kozmikus tudat, B⁺⁺⁺

Ø Közös Tudatmező, UE; az Emberiség, ÚT; a Természet, UCS; az égi csillagrendszerek Közös Tudatmezeje

Ø Anyagon túli, isteni tényező, A⁺

Ø A fenomenológia néven ismert filozófiai irányzat minden éber-tudati tevékenységet megelőző érzet, érzéklet fogalma, O.

A kérdés most már a következő: az emberiség egyes gondolkodási rendszerei mennyiben képesek számot adni ezen valóságok létéről vagy nemlétéről, és az általuk elismert valóságok miféle logikai kapcsolatban állnak egymással? Világos, hogy ha egy gondolkodási rendszer több valóságot is elismer, akkor ezek eredetéről is számot kell tudjon adni, tehát egy fajta logikai sorrendiséget is ki kell fejezzen. Bár logikailag kézenfekvő, hogy élettelen anyagiságból nem fejlődhet ki semmiféle élet- vagy tudatjelenség, vizsgálódásunk most kizárólag a világlogikák logikájának vizsgálatára irányul, vagyis arra, miféle módon alakul ki világrendszer a valóságokból az egyes gondolkodási rendszerekben?

1.) Materializmus. Ez a gondolkodási rendszer lényegében két valóságot ismer el: az anyagét, A, és a tudatét, B. a materializmus elmélete mindmáig adós a tudat megjelenésének tudományos elméletével, és kísérleti bizonyításával, vagyis nem képes kilépni A-ból B-be. A materializmus elvi világlogikája: AàBàUB, A⁺ vagy AàB⁺àBàUBà A⁺. A materializmus gondolatrendszerében A központi tényező, lényegi visszacsatolásra, azaz világlogikai működésére nincs mód. Világos, hogy a materializmus éppen UM létének tagadásában áll, vagyis ettől elvileg nem képes számot adni. Más szóval, a materializmus szerint UM=A.)

2.) Idealizmus. Ez a gondolkodási rendszer a materialistának szinte tükörképe, ikerpárja, csak éppen a tudatból indul ki: BàA. világos pszichikai kozmológiával azonban az idealizmus mindmáig adós, így tulajdonképpen nem vezeti le a tudatból az anyagot, s így a kétféle valóság közti viszonyt sem képes világosan, tudományosan ellenőrizhetően megadni.

3.) A Közös Tudatmező Elmélete. Elméletemben kísérletet tettem a mélyebb tudatszintek önálló létének és tudati szervező erő által létező mivoltának bizonyítására, a B⁺, B⁺⁺ és B⁺⁺⁺ valóságok bevezetésére. Ezenkívül kidolgoztam egy tudományosan ellenőrizhető elképzelést a tudati erőtér, UE, ÚT, UCS, UM természetének vizsgálatára. A Közös Tudatmező elmélete kísérletileg ellenőrizhetően módot ad A⁺ létének tudományos értelmezésére, a tudati tényezők kozmikus tényezőként jelentkezési lehetőségeinek meghatározására. A Közös Tudatmező elméletének világlogikája:

UMàUCSàUTàUEàB

UTàUB⁺àB⁺

UCSàUB⁺⁺àB⁺⁺

UMàUB⁺⁺⁺àB⁺⁺⁺

Így a Közös Tudatmező elméletén alapuló kozmológia, világfejlődés, evolúció-elmélet, azaz biológiai fejlődéselmélet, és pszichikai evolúció-elmélet dolgozható ki. A Közös Tudatmező elméletében tehát világlogikai szempontból az Élő Világegyetem tudati-anyagi tényezője, UM álla központban. Világos, hogy egyfajta anyagiság (gének) hozzátartoznak a genetikus tudat, B⁺⁺àlétrejöttének feltételeihez. A Közös Tudatmező elméletének kulcspontja az ősi egység, az Élő Világegyetem, amit első megvalósulásában Ősi Életként, Őséletként is nevezhetünk. Ez az Ősélet nem más, mint B⁺⁺⁺, a belső világfolyamat, a kozmikus tudat megvalósulása.

Elméletem tudtommal először képes leírni a tudat-anyag átmenetet, a valóság születését levezetni tudati tényezők közreműködésétől, kölcsönhatásából. A Belső Világfolyamat, mint a Világegyetem, kiterjed a végtelenbe, tehát maga mint minden tér és idő hordozója, időtlen, és téren kívüli. Pszichikai erőterek szükségesek a fizikai téridő felépítéséhez. És így egy újabb módon is láthatjuk a világfejlődést:

B⁺⁺⁺àB⁺⁺àB⁺àB

B⁺⁺⁺àUMàA

Szavakban leírva, a belső világfolyamat a végtelen határtalanságban úszva, korlátlan Mindenségben vágyni kezdett a végesség hősies megtisztulására, áldozatvállalására, megkívánva a véges élet élet-halálra menő játszmáját, és kigyújtotta a kozmikus csillagvilág utazó tudat-állomásait. Az Ősélet olyannyira eleven, életteli volt, hogy minden rendülése egyből kiteljesült, végletekig betöltötte kibomlásának lehetőségvilágát. Csak egy dolog hiányzott a korlátlan beteljesülés mámoros világából: az áldozatvállalás szentsége, a játszma végletes tétje, kockázata, az üdvrivalgó határok többletszabadsága, mely egyben telített a bukás végzetes lehetőségével, az egek bukásának vészterhes kockázatával. De az életteliség annyira telített volt, hogy ez a kockázat csak elvinek látszott az Ősélet annyira fiatal, gyönyörtelített, egészséges, romlatlan volt (ahogy az annyian mindmáig érezzük magunkban), a megvalósulás csillagfürtös égi kalandja, a Semmi és a Valami kozmikus küzdelmének szorítása, hívása olyan szédítő volt, hogy kigyulladt a beteljesítendő Örökkévalóság eszméje, minden létezés valódi, élet- és lélekemelő célja, s ezzel a világok gyümölcse, életszomjas, életvízzel töltött bűvös vonzása megvalósult, s elindult a Belső Világfolyamat a Csillagvilág és a Genetikus Tudatvilág kifejlesztése felé. A Belső Világfolyamat hosszú útján először az Őséletet hozta létre, amely már nem tisztán pszichikus, hanem egyben élet- és anyagelvűséget is hordozott, amelyben az anyagiság csakis térbeli határoltságban, vagy koncentráltságban fejeződött ki, egyfajta lelkület belső irányultságában, s ezért még a mai anyagiságtól fényévnyi távolságban állt. A Genetikus Elme fejlesztette ki a Mélytudatot, a Mélytudat az Éber Tudatot, de miféle kapcsolatban állnak ezek az ősvalóságok egymással?

Képzeljük el, hogy mi vagyunk a Genetikus Tudatvilág maga, és befelé figyelünk, figyeljük mintegy álomban a Belső Világfolyamatot. Mivel a Belső Világfolyamat a Világegyetem végső alapelvének korlátlan megtestesülése, ezért a Genetikus Elme a Belső Világfolyamatra figyelve nem magát a korlátlanságot látja, hanem kettejük viszonyának kifeszülését éli át, azaz az Ősélet birodalmának feltárulását. Hasonlóan, amikor a Mélytudat figyeli a Belső Világfolyamatot, már saját szintjén, megvalósulások állomásain túl figyeli a kettejük közt feszülő megtestesülési utat, s így, amit átél, az a messzebbi fókusz látképe, a Természet, a csillagvilág nyüzsgő benépesedése, tudat-biológiai evolúciója. Amikor a Belső Világfolyamatot az Éber Tudat figyeli, mindebből már jobbára csak a megvalósulás legvégső kereteit, ajtó- és ablakfélfáit látja, a tudatkés hegyét, a megvalósulás morzsákig, legapróbb részletekig harapódzó kérlelhetetlenségét, az Anyagi Világegyetemet. Ezzel viszont váratlanul bepillantást nyertünk egy mélyebb világlogikába, egy olyan világlogikába, amelyben a négy alapvalóság mind pszichikus természetű, B⁺⁺⁺, B⁺⁺, B⁺, és B, az összes többi valóság ezek viszonyából értelmezhető!

Eddig a Belső Világfolyamatra irányult a másik három alapvalóság figyelme. Most válasszuk a Genetikus Világtudatot figyelmünk tárgyául! Ahogy a mélytudat figyeli, LÁTJA a Genetikus Tudatvilágot, azzal az emberiség, a lélek rendeltetését éli át, lelkünk közösségét, összetartozását, közös talaját, tehát végeredményben a Társadalmi-Természeti Közös Tudatmezőt. Ez a Társadalmi-Természeti Közös Tudatmező teszi lehetővé, hogy átéljük azt, amit Dante, Homérosz vagy bárki más átélt, hogy az ember- és élettársunkkal való közösséget személyesen élhessük át. Enélkül a Közös Tudatmező kölcsönhatásai lehetetlenné válnának. Az egyéni éber tudat a Genetikus Elmében pillantva annak „ráaktualizált” oldalait érzékeli elsősorban, személyes génrendszerének aktivizált génjeit, ezek kisugárzását, rádióadását érzékeli, tehát személyes sorsát, személyes természeti létfeladatát, azt a létfeladatot, amit a Természeti Elme számára kijelölt, tehát Természeti Énjét.

Még egy szinttel följebb legyen figyelmünk tárgya a mélytudat! Ezt fölülről már csak az Éber Tudat figyeli. Kettejük viszonya: a Valóság, amit a személy tudatosan átél élete során.

Genetikus Tudat	Látja a	Belső Világfolyamatot	Ez az: Ősvilág
Mélytudat	Látja a	Belső Világfolyamatot	Ez a: Természet
Éber Tudat	Látja a	Belső Világfolyamatot	Ez az: Anyagi Világegyetem
Mélytudat	Látja a	Genetikus Tudatot	Ez a: Társadalmi-Természeti Elme
Éber Tudat	Látja a	Genetikus Tudatot	Ez a: Természeti Én
Éber Tudat	Látja a	Mélytudatot	Ez a: Valóság

Az ember és a Világegyetem kapcsolatai

Vegyük most sorra, miféle bizonyítékok állnak rendelkezésre az Ember és a Világegyetem kapcsolatainak felderítésére! Népszerű szerzők tömege könyvek sokaságában ír, a nagyérdemű publikum érdeklődését is figyelembe véve, a tudomány érdeklődésének fővonalából ilyenkor szélesebb összefüggésekre kitekintve az ember helyéről a világegyetemben, az ember és a világegyetem összefüggéseiről. Ezek a jó szándékú ismertetők azonban többnyire megrekednek az olyan általánosságokban, mint Föld helye a Tejútban, vagy a Világegyetem anyagi egysége, amely főként abban nyilvánul meg, hogy ugyanazok az atomok találhatók a Földön, minta Napban és a távoli csillagokban. Itt most azokat a bizonyítékokat vizsgálom meg, a legújabb tudományos kutatások (köztük saját kutatásaim) figyelembevételével, amelyek ezeknél jóval lényegesebb, közvetlenebb, dinamikusabb kapcsolatokról adnak számot. A tudományos eredményeket azonban olyan összefüggésben fogom vallatóra, hogy megtudjuk: van egyáltalán bármiféle olyan kapcsolat köztünk és a Világegyetem között, amelyet a tudomány sem tagad, sőt, amelynek létéről képes számot is adni, de amely érdekes módon mégsem személytelen, közömbös, vagy ellenséges velünk szemben, hanem fordítva, számunkra valóban fontos, fontos életünk egészének, sőt mindennapi életünk egészséges alakításához.

Megmutatom, hogy melyek a legfontosabb, újonnan feltárt kapcsolatok az Ember és a Világegyetem között. Nagybetűvel írom az Ember, mert itt az egyes ember (és az emberiség) személyi mivoltát akarom kiemelni, és a személyneveket nagybetűvel írjuk. Nagybetűvel írom a Világegyetemet, mert a Világegyetemet élőlény mivoltában ragadom meg, és mert személyes kapcsolatot igazán nem egy tárggyal, hanem egy személlyel tudunk teremteni. A Világegyetem, mint belső világunk legszemélyesebb természeti ereje, lassan megelevenedik szemeink előtt. Megmutatom, hogy az Ember-Világegyetem kapcsolatoknak egész sora felderíthető, olyan tudás alapján, amely mindmáig nem vált közkinccsé. A Világegyetem és z Ember anyagi összetételének egyezése a Naprendszer keletkezéséig visz vissza bennünket, ahol egy eddig nem sejtett kozmikus szervezőerő nyomaira bukkanunk, kimutatom, hogy egy rendkívül érzékenységű, finomságú, ugyanakkor szabályozó erejű kapcsolat áll fenn a Föld és a Nap magja között, amely ráadásul nem egyoldalú, hanem kölcsönös, amelyben min d a két érintet fél kezdeményezőnek bizonyul. Persze ehhez az kell, hogy mindkét fél önálló, öntevékeny lehessen. De éppen erre az eredményre jutottam, amikor csillagászati kutatásaim során rábukkantam arra a már legalább páz száz éve nem sejtett körülményre, hogy a Nap maga az élőlények leglényegibb életjelenségével van felruházva. A nemcsak, hogy nyitott rendszer, nemcsak hogy szemmel láthatóan magától végzi sajátos naptevékenységét, és ebben az önállóságban az élőlényekkel rokonítható, de ráadásul állandóan távol áll a halotti, a zárt rendszerre érvényes fizikai törvények szerint szükségképpen bekövetkezendő egyensúlyi állapottól, sőt, legmélyebb csillag-mivoltában, energiatermelésének vezérlésében olyan parányi hatások játszanak irányító szerepet, mint a távoli bolygók gravitációs, sőt esetleg elektromágneses hatásai. A Kozmikus elektromágneses terekről megmutatom, hogy jelentős szerepet játszanak a földi élővilág biológiai szerveződésében, sőt befolyásolják elménk működését is. Felvetem, hogy a kozmikus sugárzás, a napszél, a neutrínó és a fény jelentős biológiai információt is hordoz. A kozmikus elektromágneses erőtereken túl a biológiai-tudati szerveződésben lényeges szerepet játszanak azok a kvantumvákuum hullámok, amelyek az Ember és a Világegyetem lényegi kapcsolatát biztosítják. Létezik egy olyan, minden ismert részecskénél könnyebb, kozmológikus részecske, az ultrakönnyű Higgs-részecske, amely képes belső folyamataink és a Világegyetem túlsó „pereme” között kapcsolatot létesíteni. Mi több, feltárulnak előttünk az ismert anyagi részecskék előtt létező erőtér titkai, a kölcsönhatások világa, amelyben minden mindennel azonnal kölcsönhatásba kerül, amelyben minden mindennel közvetlenül összefügg, nincsenek határok, nincsenek fékező tényezők, még a fénysebesség sem jelent korlátot. Ez a közvetlen távolhatás központi szerepet játszik a Világegyetem életének megszervezésében. A világkölcsönhatások általános jelenléte, és biológiai szintű érzékenysége fizikai alapot ad az Ember kozmikus feladatának teljesítéséhez.

Miféle kapcsolatban állunk a bennünket szülő Világegyetemmel? És mennyire tartjuk kozmikus szülőnkkel a kapcsolatot? Miféle képet, véleményt formálunk Természet Anyáról? Vagy már puszta megnevezésük, szülői mivoltuk megszabása is szalonképtelennek, netán erkölcstelennek hat? Nem inkább az az erkölcstelen, ha az utód megtagadja szüleit?

A mai materialista világkép szerint az Univerzum egyszerűen univerzum, anyagi tárgyak halmaza, minden anyagi létező összessége. Az angol „Filozófiai és Pszichológiai Szótár” szerint (Baldwin, 1902) „az univerzum az anyagi dolgok gyűjteménye”. A materialista világlép ma a fizika tekintélyéből táplálkozva az univerzumot lényegében zárt rendszerből állónak véli. Ezek között az állítólagos zárt rendszerek között többnyire csak alkalmi, futó kapcsolatok születnek, és ezek is túlnyomórészt véletlenszerűek (mégpedig vakvéletlenszerűek, mert az anyagelvűségben a vakság a központi értékek egyik legfontosabbika). Ha egyszer mégis bekövetkezik a kapcsolatfelvétel az anyagelvű világ két zárt rendszere között, hát abban nincs sok köszönet: mert ezek, legalábbis az anyagelvűség szerint, rendszerint romboló, pusztító ütközéseket, robbanásokat jelentenek, mint például egy szomszédos csillag közeledése, kisbolygó-becsapódások, stb. így tehát néhány hatás megengedett a kozmikus zárkózottság merevségében, de csak akkor, ha ez felülről jön, ha az átfogóbb kozmikus rendszerekből indul ki, és ha közömbös, vagy pusztító hatásról van szó. Az ellenkező előjelű hatás, például az életadó hatás, már eleve tudománytalannak minősül, mintha a tudomány egyszer és mindenkorra bebizonyította volna, hogy a Világegyetemből soha nem érhet minket semmiféle, az élet, a tudat számára előnyö9s hatás. De mivel ilyen bizonyíték nem is létezhet, mert életünk a tanúbizonyság a Kozmosz életadó mivoltára, ezért maga ez az idegenkedés az élettől, az értelemtől az, amit tudományosan hamisnak minősül.

De menjünk tovább: miért ne lehetne elfogadni egy „alulról”, a Földről kiinduló kozmikus hatás létét, amely például a bioszférából indul ki, és amely rendkívül érzékeny áttételeken át, képes tényeges változást, sőt, előnyös, az életre előnyös változást előidézni a Naprendszerben? Nem éppen a tudomány bizonyítja, hogy minden hatásra válaszol egy ellenhatás? A széles körben terjesztett fogyasztói szemlélet és az megalapozni hivatott anyagelv világkép megsérti a kozmikus kölcsönösség törvényét. Egyoldalú, veszélyes, vak terroristaként állítja elénk saját szülőnket, a Természetet és a Világegyetemet, amely teljes, lényegi elkülönültségben működik, mint egy terminátor, tökéletesen elidegenedve saját utódjaitól, a mit sem bánó amőbáktól, a parányi ibolyáktól, a napraforgóktól, a Holdra vonyító kutyáktól és a Világegyetem titkait fürkésző Embertől. Ez az idegennek láttatott Világegyetem állítólag nem szolgálhat más eseménnyel, mint előreláthatatlan katasztrófákkal. A Világegyetem eszerint az Ember kozmikus ellensége, amely ritkán jelentkezik, de akkor brutálisan. Ebben a Vak terrorista világképben az emberiség egészének teljes elpusztulása sem oszt, sem szoroz, semmiféle hatást nem gyakorolhat a Világegyetem fejlődésére, mintha nem is anyagból állnánk, hanem merő ködből. Valótlan képzelgésből állna testünk is.

Ebben a fejezetben megpróbálok néhány bizonyítékot felhozni ezzel a durva, merev elképzeléssel szemben. Ha ez a Vak Terrorista világkép nemcsak túlegyszerűsítőnek bizonyul, hanem lényegi pontjaiban téves, akkor a földi életfolyamatok, sőt a közösségek szellemisége, tudati erőterei ténylegesen összeköttetésben állhatnak a Világegyetemet vezérlő szervező erővel, és így jelentős hatást képesek kifejteni a Világegyetemet fejlődésére, sorsára. Induljunk el ezen az úton.

A természettudományos kézikönyvekben az Ember és a Világegyetem közötti legközvetlenebb kapcsolatot az a perspektíva adja, hogy ugyanazokból az atomokból épülnek fel. Ez a kép felhívja a figyelmet a mindkét tényező mögött álló, közös okra, de akkor már túlmutat a merő anyagiságon. Csak akkor élhetünk cselekvően azzal, hogy szervezetünkben éppúgy hidrogén, szén és oxigén található, mint a Napban vagy a csillagokban, ha ezek az atomok, molekulák egyfajta kozmikus gének. Olyan gének, amelyek egyfajta kozmikus rádióadók: mégpedig az azonos atomok azonos kozmikus hullámhosszra hangolt adóvevők, amelyek üzenetek vételére és kisugárzására alkalmasak. Ezzel anyagi módon teremtenek lehetőséget a véges és a végtelen közötti gyakorlati kapcsolatfelvételre. A tudományos kézikönyvek azonban ezt a lehetőséget nem taglalják. Szellemiségük ettől a kapcsolatfelvételtől olyan tökéletesen idegen, mint az aszkétától az életöröm. Ha viszont ilye kapcsolatfelvételre módot az atomok egyezése nem ad, akkor atomjaink megegyezésével csak annyira juthatunk, mint egy elfelejtett titkosírású emlékkép szemlélésével, amelynek egykori zenéje még bennünk motoszkál, de amelynek nyelvét már nem értjük.

Ha közelebbről megvizsgáljuk, hogyan jött létre ez az egyezés – az atomok testvérisége -, bámulatos dolgokra bukkanhat mindenki, aki erre valóban kíváncsi. A csillagászat egynéhány kutatója, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik (kozmológusok), elszórva, de felfedeztek néhány olyan tényt, ami megdöbbentő fényt vet az elemek keletkezésére és eloszlására a Naprendszerben. A helyzet az, hogy a mai kozmogónia már legalább négy rendkívüli katasztrófát kell bevezessen ahhoz, hogy meg tudja magyarázni a Naprendszer bolygóiban az élet kialakulásához szükséges elemek gyakoriságát. Ilyen elemek az szén, az oxigén, a nitrogén, a vas, közös forgalommal: a (hidrogénhez és héliumhoz képest) nehéz elemek. Cameron és Truman (1977) az Allende meteorit anyagának vizsgálatából rájöttek, hogy közvetlenül a Naprendszer szomszédságában, közvetlenül a Naprendszer kialakulása előtt kellett felrobbanjon egy szupernóva. Olyan, radioaktív izotóp nyomait találták meg ugyanis, amelynek élettartama pár millió én, a Naprendszer ötmilliárd éves életkorának mintegy ezredrésze, és amelynek bomlásterméke már beépült a Naprendszer korai korszakában keletkezett meteoriba. Igen ám, de a szupernóva rendkívül ritka esemény, az egész tízmilliárd csillagot tartalmazó Tejútrendszerben legfeljebb ötszáz évente egy szupernóva lobban fel. Cameron és Truran a szélsőséges valószínűtlenség érvének megelőzésére feltették, hogy itt nem egybeesésről van szó, hanem oksági kapcsolatról: maga a szupernóva indította el a Naprendszer ősködének összehúzódását. Úgy tetszhet, ezzel minden rendbe jött- de nem így van.

Újabb rejtély jelentkezett. Fred Hoyle-nak Lyttleton (1960) munkája nyomán feltűnt (1975), hogy az Uránusz és a Neptunusz kevesebb hidrogént és héliumot tartalmaz, mint a Naphoz lényegesen közelebbi Jupiter és Szaturnusz. Azt már régóta tudtuk, hogy a Föld, a Merkúr, a Vénusz és a Mars (belső bolygók) kevés könnyű elemet (hidrogént és héliumot) tartalmaznak. De erre az volt a válasz: persze, épp mert a Naphoz közelebbiek, a Nap hőjétől a legillékonyabb elemek, köztük a hidrogén és a hélium párologtak, illantak el a legjobban. De akkor mi a kacskaringós csuda párologtatta el az Uránusz és a Neptunusz könnyű elemeit, ráadásul jobban, mint a Naphoz közelebbi Jupiterét és Szaturnuszét? Felmerült, hogy ez csak úgy lehet, ha a Jupiter és a Szaturnusz már akkor összehúzódott erős gravitációs terű bolygóvá, amikor az Uránusz és a Neptunusz még csak gázgömbök voltak, és így mód lehetet rá, hogy róluk könnyebben elillanjon a hidrogén és a hélium – de ehhez újabb katasztrófára lenne szükség, olyan erős napkitörésre, amely az Uránusz és a Neptunusz távolságában olyan hőséget támasztott, mint amilyen a Föld és a Merkur közelében lehetett a Naprendszer keletkezésekor. Persze ennek a rendkívül erős naprobbanásnak jelentős nyomokat kellett volna hagynia a belső bolygókon, a meteorokon, az üstökösökön, viszont ilyeneket nem találtak.

De a probléma bonyolódása és a válaszok nyakatekertségének fokozódása ezzel még nem állt le. Hubert Reeves (1981) ugyanis már arra is rámutatott, hogy a Nap egyenlítői síkja hétfokos hajlásszögben dől a bolygók keringési síkjához, az ekliptikához, és ez egy újabb kozmikus katasztrófát igényel (a materialista világképben más esemény nem áll rendelkezésre?), mégpedig olyat, amely mintegy a bolygók anyagát szolgáltató ősködön átnyúlva csak a Napot rángatta meg és döntötte meg. Ez a harmadik, nehezen magyarázható kataklizma. Tegyük fel, egy rendkívüli esemény létét elfogadjuk – ki tudja, talán épp egy valószínűtlen véletlen kellett létrejöttünkhöz. De komolyan vehető-e, ha a véletlenek furcsa összejátszása egyre következetesebbé kezd válni? Ha egy ötös találat kell ahhoz, hogy házat vehessünk, az már baj, de a véletlen segíthet. De mit csináljunk, ha kozmikus otthonunk megteremtéséhez három, egymás utáni héten három öttalálatosra van szükség? Ha ebbe is belenyugszunk, az még nagyobb baj. De mindez – amint a tények mutatják – nem elég. A tények sokkal különösebbek annál, mint ahogy azt a hamis felszín mutatja. Csak az érdeklődés hiánya fedheti el annak jelentőségét, hogy egyes izotópok (mint a jód, J129 és a palládium Pd107) nem eredhetnek abból a másik szupernóvából, amelyet másfajta izotópok (hafnium, HF 182, mangán, Mn53, vas Fe60) előállításához kellett igénybe venni (lásd Waserburg, Busso and Callino, 1996). A szupernóvák e különös munkára fogása – úgy tűnik – nem keltett feltűnést a szakmában. De valóban korlátlan számban állnak rendelkezésre szupernóvák? És ha szükség van rájuk, egyszerűen csak, bumm! Felrobbannak a megfelelő távolságban és a megfelelő időpontban? Ez számomra jóval valószínűtlenebb pl. Hamupipőke meséjénél, amelyben a hangyák sípját megfújva előbújtak a Föld összes hangyái a magok szétválogatásához. Hogyan lehet ugyanis olyan eseménysorozatot elképzelni, amelyben négy óriási durranás rángatja meg a szerencsétlen Naprendszert, csak azért, hogy különös módon feldúsítsa nehéz elemekkel a bolygókat? Egy rendkívüli robbanás kívülről, egy belülről, egy kívülről, még egy kívülről – úgy tűnik, itt a rendkívüli adja a rendszert.

Van még egy alapvető probléma a Naprendszer kialakulásában. Feltűnt ugyanis, hogy azok az anyagok, amelyekből a Föld anyaga áll, rendkívül ritkák a Napban. Sőt, számításaim szerint a bolygók együttesen annyi nehéz elemet tartalmaznak, amennyi a Nap teljes tömegének több mint egytizedében található csak – ugyanakkor a bolygók teljes tömege a Naprendszerének csak 1.4 ezreléke. Ugyanakkor Clayton (1982) szerint a Naprendszer ősködének 99%-a a Napban összpontosult – vagyis a bolygók anyaga lényegében kezdettől fogva adott. Nem lehet arról szó, hogy jelentős anyag párologjon el a bolygókról, mert eleve nem volt több, mint egy százalék. Ami tehát elpárolgott a belső bolygókból, annak ott kellett lennie a külső bolygókban. Ha a belső bolygók sűrűsége nagyobb a Napénál, akkor a külső bolygóké kisebb kell, hogy legyen. Ahhoz hogy a Naprendszer nehéz elem tartalmának több mint egytizede a bolygókba kerülhessen, az ősköd anyagának is több, mint egytizede kellett a bolygókba vándoroljon – viszont csak egy ezrelék került oda. Ez több, mint százszoros eltérés. Miféle módon lehetett kiválogatni a nehéz elemeket, és az összest összegyűjteni a bolygókba, és hova lehetett eltüntetni nyom nélkül az ősköd mintegy tíz százalékát? Hasonló következtetésre jutunk, ha a bolygók vastartalmát vesszük szemügyre. A Föld több, mint 30% vasat tartalmaz (Cox, 1989.). És mivel a Jupiter, a Szaturnusz, a Neptunusz és az Uránusz együttesen 40-80 földtömegnyi maggal rendelkeznek, összesen 15-30 földtömegnyi vassal, ez összesen 1-2*10²⁹ g vas. A Napon viszont a vastartalom csak 1 ezrelék (Hoyle, 1975.), azaz 2*10³⁰ g. Bizony, még ha a Naprendszer ősköde tízszerese (0.1 m_Nap) is volt annak, amit Cameron (1982.) állít (0.01 m_Nap), akkor is különös és szelektív válogatásnak vagyunk tanúi. Hogyan képes bármiféle fizikai folyamat a Naprendszer belső és külső határairól is eltüntetni a könnyű elemeket, feldúsítani az élethez szükséges nehéz elemeket?

Mindezek az észrevételek azt jelzik, hogy sokkal közvetlenebb, átfogóbb és érzékenyebb kapcsolat áll fenn a Tejútrendszer és a Naprendszer között, sőt magán a Naprendszeren belül is, mint ahogy azt ma a tudomány látja. Sőt mi több, ez az átfogó és gazdag kölcsönhatás nem lehet a „vakvéletlen” következménye. A véletlen ugyanis, tisztelt anyagelvűek, nem lehet magyarázó elv. A magyarázathoz, ahogy tudjuk, meg kell jelölni a jelenség okát. A véletlen pedig, akárhogy is nézzük, az a tényező, aminek nem ismerjük az okát. Tisztességesebb lenne azt mondani: ennek a jelenségnek ismeretlen az oka, mint azt állítani: ezt a jelenséget a véletlen okozta. Másrészt a kozmikus kölcsönhatás, magyarul, a világkölcsönhatás nem lehet csakis kataklizmás eredménye – sokkal inkább egy rendkívül érzékenységű, bizonyos gyenge hatásokat felerősítő, erős változásokkal válaszoló, finom szervező tevékenység következménye. A Naprendszer kutatóinak jó része tudja, tudhatja, mennyire áthatja a Naprendszer folyamatait a rezonancia jelensége. V.A. Kotov krími csillagász, a Nap 160 perces rezgéseinek egyik felfedezője például kimutatta, hogy a Naprendszer bolygóinak tengely körüli forgásában, pálya menti forgásában lépten-nyomon a 160 perces periódus rezonanciáira bukkanunk. A Naprendszer kézikönyvei többnyire külön fejezetben foglalkoznak a rezonancia egész Naprendszerre kiterjedő jelenségével. De mi ez a rezonancia? Olyan jelenség, amely parányi hatásokat óriás mértékűvé erősít fel. A tankönyvek ezt a következő példával szokták szemléltetni. amikor a katonák a hídon olyan ritmusban lépkednek, amely együttrezgést, rezonanciát idéz elő, amely megrezegteti a híd saját rezgésszámán a hidat, akkor a híd egyre nagyobb kilengéseket végez, és előfordulhat, hogy végül leszakad (hopp: ismét a katasztrófához érkeztünk…). De ha megfontoljuk, hogy ezek a rezonanciák a Naprendszer életének jelentős részét katasztrófamentesen hatják át, akkor itt egymásra rendkívül érzékenységű folyamatok összehangolt egymásra következését, egymásba-ágyazottságát figyelhetjük meg. Más szavakkal: a Naprendszernek olyan, mindeddig felfedezetlen szervező képességgel kell rendelkeznie, amely a Naprendszernek valójában a legfigyelemreméltóbb sajátossága. Hogy ezt a következtetést megerősítsem, olyan folyamatokra fogom felhívni a katasztrófa-beállítódottságon kívüli eseményekre is érzékeny elméket, amelyek a Naprendszeren belüli, ma is megfigyelhető szervező tevékenységet jeleznek, és amelynek tevékenysége csak az élővilágban ismert biológiai szervező elvhez hasonlítható. Ez a világszervező tevékenység a jelek szerint nemcsak ott fenn, a Földön kívül tevékeny, hanem bensőséges kapcsolatban áll a földi élőlények mindennapi folyamataival, közöttük olyan folyamatokkal, amelyek egészségi állapotainkkal, hangulatainkkal, és gondolataink forrásával kapcsolatosak.

Ha a Világegyetem lényege összefüggéseiben, a viszonyaiban rejlik, az az t jelenti, hogy elemei csak viszonyaikban élednek fel. Sokkal több viszony lehetséges, mint elem, hiszen a viszonyok száma az elemek számával hatványozottan nő. Képzeljük el, hányféle módon tudunk nézni! Hányféle módon tudunk ugyanazzal a barátunkkal beszélgetni, hányféle szót tudunk ugyanannak a barátunknak mondani, és hányféle hangsúllyal! A matematikában két elem kapcsolatát, viszonyát a köztük lévő művelet fejezi ki például a kettő és a négy közötti kapcsolatát a szorzás vagy az összeadás művelete hozhatja létre. A matematikában két szám közti kapcsolatot a függvény fejezi ki. A függvény olyan kapcsolat, amely az egyik számhoz egy megadott módon egy másikat rendel el. Mindenki találkozott már olyan függvénnyel, amely a vízszintes x tengelyen található számokhoz a függőleges y tengelyen található számokat rendeli ilyen függvény az x=y függvény, amely a vízszintes tengelyen fekvő számegyenes 2-es pontjához a függőleges számegyenes 2-es pontját rendeli, a 3-ashoz a 3-ast és így tovább – e függvény képe az x,y síkon az egyenlőséget kifejelő, negyvenöt fokos egyenes. Másik függvény a 2x=y egyenes, amely a 2-höz a 4-et, a 3-hoz a 6-ot stb. rendeli. Elképzelhető, hányféle függvény lehetséges: ahányféle módon be tudjuk cikkcakkozni a síkot – sőt, mivel a függvények nemcsak folytonosak lehetnek, ezért a sík pontjainak bármilyen tetszőleges kiválasztása egy függvénynek felel meg. Bebizonyítható, hogy a sík pontjainak számossága (K2) megegyezik a számegyenes folytonosságát kitöltő pontok számosságával (K), az un. kontinuum (K) számossággal (mindkettő az egész számok végtelenségénél nagyobb számosságú végtelent jelent). Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy a sík pontjain értelmezhető függvények számossága viszont nagyobb a számegyenes összes pontjainak számosságánál (ld. Pl. Vilenkin: A végtelen kutatása, 124. o. Tankönyvkiadó, 1983.)

Ez pedig azt jelenti, hogy a matematikában ét lehet jutni az egyik fajta végtelenből egy nagyobb számosságú végtelenbe, de ehhez lényeges a műveleti hozzárendelés szabadsága. Egyszerű, sematikus hozzárendeléssel nem kaphatunk nagyobb számosságot. Maga az egész számok végtelensége is egy eljáráson alapszik, az egyre nagyobb számok elérésére irányuló eljáráson, és ez a végtelen csak úgy érhető el, ha az eljárás szabad, nem korlátozott. Az eljárás szabadsága pedig voltaképpen gondolatunk, tudatunk szabadságát, az akaratszabadságot jelenti. Mivel a matematika egész birodalma a véges és a végtelen birodalmain alapszik, és a végtelen birodalma csak a tudati szabadsággal érhetők el, ezért a matematika a tudat szabadságán alapszik. Tulajdonképpen minden művelet, az összeadás, a szorzás már a tudat hadművelete, és műveletek nélkül a matematika nem jut semmire.

Rövid matematika kirándulásunk a végtelenbe arra a következtetésre vezetett, hogy a lényegileg gazdagabb birodalmak (a matematika nyelvén: nagyobb számosságok) csak a tudat lényegi szabadságán alapulhatnak. Vegyük most figyelembe a Világegyetem fejlődését! A Világegyetem fejlődése során a látszólag élettelen jelenségvilágból egyszer csak megjelent egy magasabb létsík, amelynek jelenségvilága elvileg gazdagabb az előzőnél. Hogyan jöhetett létre ez a magasabb létsík? Matematika vizsgálatunk arra a következtetésre vezet, hogy csak a lényegileg gazdagabb létsík megjelenéséhez a tudati szabadság megléte – tulajdonképpen a szabad akarat – a szükséges feltétel. Tehát ha létrejött az élet az élettelen világból, akkor az élettelen világban egy tevékeny szabad akarat munkája érthető matematikai teremtő munkája közben tetten! Ez a matematikailag tetten érhető szabad akarat a Világegyetem teremtő elvének nevezhető. Ez a teremtő elv tudati természetű, és lényege éppen egyre gazdagabb, minőségileg gazdagabb viszonyok teremtése. Hasonlóan ahhoz, ahogy a matematikai eljárás létrehozza az 1-ből a többi egész számot, majd a racionális, majd a valós számok birodalmát, majd a függvények számosságát és a magasabb számosságú végteleneket, úgy hozza létre a kozmikus teremtő elv a Világegyetem összes megnyilvánulását, káprázatos felvonulását az őslétezőből. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Világegyetem ennek a teremtő elvnek tevékenysége következtében jött létre. E teremtő elv lényege pedig a viszonyok létrehozása. Világos tehát, mint a Nap, hogy a Világegyetem lényege éppen viszonyaiban áll. Akkor és azáltal tudunk részt venni a Világegyetem tovább-teremtésében, minél inkább fenntartjuk kapcsolódásainkat, kölcsönhatásainkat, minél teljesebb tudati világunk, minél gazdagabb és átfogóbb viszonyban állunk önmagunkkal, nemzetünkkel, az emberiséggel és a Világegyetemmel.

Ha a viszonyok a lényegesek, akkor a kapcsolatok a lényegesek, és a kapcsolatok a közvetlen személyes kapcsolatok láncával az emberiség esetében már öt lépésben egyetemessé változnak. Ha mindenkinek csak száz ismerőse van, azoknak megint száz, és így tovább, akkor ismerőseink ismerőseinek már tízezer, mert 100Ü100=10 000, az ő ismerőseiknek már millió, mert 100Ü10 000= 1 000 000, az ő ismerőseiknek már százmillió, és az ő ismerőseiknek tízmilliárd. A magyarság tehát tulajdonképpen szoros ismerősök, barátok társasága, egy háromlépéses baráti kör, és az egész emberiség is közvetlen ismerőseink ismerőseiből és az ő ismerőseikből áll. Az emberi agyban még szorosabb a kapcsolatok rendszere. Ha csak az idegszálakkal fenntartott kapcsolatokat tekintjük, akkor a kapcsolódás tízezerszeres, mert minden idegsejtnek átlagosan tízezer idegszálakban is megtestesült kapcsolata épül ki társaival. Ez pedig azt jelenti, hogy két-három lépésben az idegszálak befutják az egész emberi agy mintegy száz-milliárdnyi idegsejtjét! Bárhonnan bárhova könnyen és gyorsan el lehet jutni agyunk világában. Azonban agyunk is csak akkor képes lényegi új gondolat felismerésére, ha belső törvényeinek megfelelően képes egy eddig nem létezett kapcsolatot kiépíteni. Ehhez pedig szüksége van arra a tényezőre, amely az idegsejtek agyi pályáit kiépíti, megteremti. Ez a tényező pedig lényegében egy a szervezetet a megtermékenyített ivarsejtből elővarázsoló tényezővel, vagyis a biológiai szervezőerővel. A biológiai szervezőerő pedig lényegében egy a látszólag élettelen világban meghúzódó teremtő kozmikus elv szabad akaratával. Gondolkodásunk tehát lényegében egy a kozmikus teremtőelvvel.

Gondolkodásunk, érzésvilágunk, sejtéseink világa tehát egy a valóságot létrehozó erővel. Gondolkodásunk fejlesztésével, lényei szintekre juttatásával tehát azt a kozmikus tényezőt éltetjük, amely az egész élővilágot megteremtette. Gondolkodásunk, szellemiségünk fejlesztésével mindannyian egy világmodellt teremtünk magunkban, és ezt a világmodellt, ahogy a gyerekek várakat építenek a parti fövenyen, valóságosan is megépítjük magunkban idegsejtjeink szálainak, és még finomabb elektromágneses rezdüléseinek építőanyagával. Ez a belső világvár bennünk forog, és ablakai a „külső” világra nyílnak. A belső és a külső világvár folyamatos kapcsolatban áll egymással, a lehető legszorosabb viszonyt tartva fenn – ha mi magunk megtesszük, hogy figyelünk érzéseink, értelmünk nyiladozásaira. Sőt, belső világvárunk személyes kapcsolatainkban is megnyilvánul és megteremtődik, így személyes kapcsolatrendszerünk maga is egyfajta testet öltött világhálót alkot, amely a belső világvár külső világvárba áramlásában jön létre. Életünk révén azt a világvárat keressük, amely képes felépíteni a sorsunk kiteljesedését jelentő világhálót, világrendszert. Szellemi fejlődésünk a világvár fényének tisztítását, a világvár világló erejének építését jelenti. Életünk megvalósulása, életünk eseményei pedig nem mások, mint világunk építése. Szellemünk rezdülései ezt a világhálót rezgetik, alakítják. A társadalom élete élet-szándékunk szerint nem lehetne más, mint folyamatos kísérlet a legélettelibb világ megteremtésére, a legélettelibb, legfelvillanyozóbb összjátékkal. Annyi egyetemes kapcsolatrendszer-háló rezdül és alakul át az egész rendszert lefedve és folyamatosan megmozgatva, ahány elem van, annyi parányi világegyetem, annyi világháló.

Ezek a belső világvárból kiinduló, világlátó világcsápok csak akkor képesek összekapcsolódni a teremtőelvvel, csak akkor képesek megsokszorozódni, megtáltosodni, felvenni az őséletből az életerőt, ha ellátnak a közvetlen adottságokon túlra, ha képesek rálátni az Egészre, ha meglátják az Élet és a Lét fő létsíkjait meghatározó tényezőket. A fő létszinteket létrehozó tényezők ugyanis a létszintek találkozásánál, a létszintek határvidékén, peremvidékén tevékenykednek, fényük onnan csap föl, onnan világít.

Minden egész, minden rendszer csak attól rendszer, hogy több, mint elemeinek puszta összessége. A legfőbb rendszeralkotó tényező, a rendszerteremtő elv nem más, mint a kozmikus teremtőelv egyfajta megnyilvánulása. Minden rendszert terve, elgondolása, és ennek feltételeinek összjátéka működteti. Hasonlóan minden élőlényt csakis saját életelve, saját életakaratának teljesülése működteti, éltetheti igazán. Ha világszemléletünkben nem maguk az elemek tárgyi adottságaikban, hanem az azokat létrehozó és működtető viszonyok a lényegesek, akkor életünk alakításában is az ember önmagához, társaihoz való viszonya a lényeges. életünk fénye annál lényegibb, annál kiteljesedettebb, minél inkább összekapcsolódik általa az Ember és a Természet, az Ember a Világegyetem, minél inkább kiteljesedik általa Ember és Ember, Ember és Természet, Ember és Világegyetem viszonya.

Milyen lényeget kaphatunk a Világegyetem lényegéről ebben a világlátásban? Ha szemléletünkben, világlátásunkban a viszonyok a lényegesek, akkor a Világegyetem lényege a Világegyetem és az Ember viszonya. A Világegyetem éppen attól működik rendszerként, egészként, hogy összekapcsolódik az Emberrel, és ez a viszony élteti! A Világegyetem és az Ember viszonya minden viszonyok viszonya, a kapcsolódások kapcsolódása, a lényegek lényege, az az elv, ami az Ember lényegét és a Világegyetem lényegét élteti, működteti. A Világegyetem-Ember viszony tehát alapvetőbb a Világegyetemet anyagi elemei összességének tekintő kozmológiánál és alapvetőbb az Ember belső világa jelenségei összességét vizsgáló pszichológiánál! A tudományok tudománya tehát a Világegyetem és az Ember viszonyát, a mindkettőjüket „működtető”, éltető tényezőt vizsgáló tudomány kell legyen: a végső tudomány tehát a kozmoantropológia. A kozmoantropológia feladata ennek a viszonynak a leírása, a kozmikus teremtőelv emberi és kozmikus törvényeinek felismerése és magyarázata. A Világegyetem és az Ember csak azért létezhet, mert tevékeny benne az őket összekötő kozmikus elv, ez a végső viszonyrendszer. Ez ezt a végső viszonyrendszert működtető, éltető erő az, aminek világfenntartó és életfenntartó ereje elsődleges, létfontosságú a Világegyetem és az Ember számára. Ez az erő pedig az Emberben van, és ez a világösztön, az érdeklődés, a figyelem a világ, a Természet, a valóság lényege iránt.

A Világegyetem-Ember viszonyról szemléletes képet ad a hasonlat a ló ez sejtjében élő szervező-erő, mint parányi tudat és a ló kapcsolata. Ahogy a mini-civilizáció sejtjei is csak akkor tudnak képet alkotni a világról, ha rájönnek, hogy létezik egy olyan magasabb szerveződés, aminek ős is a tagjai, a ló-mint-egész, úgy világlátásunk a Világegyetem és az Ember viszonyának kutatásával alapozható csak meg. Ha a figyelmünk az élet végső kérdései, sorsunk és a sorsunkat alakító tényezők megismerése felé irányul, akkor érhető csak el, hogy a világ-ló elemében lehessen, és ekkor lehetünk mi is csak elemünkben. Ha figyelmünk életünk egészére, világunk egészére irányul, csak akkor elevenedik fel bennünk sorsuk és a világ EGÉSZ-sége. A végső kérdések vizsgálata tehát EGÉSZ-ségünk megvalósításának útja.

Ha a Világegyetem lényege összefüggéseiben, kölcsönhatásaiban, viszonyaiban rejlik, az azt jelenti, hogy a kölcsönhatásokban, az egymással kialakított kapcsolatokban élednek fel elemei. Sokkal több kölcsönhatás, kapcsolat, viszony lehetséges, mint elem, hiszen a viszonyok száma az elemek számával hatványozottan nő. És ami még lényegesebb: az elemek száma nem a nulláról indul, és az elemekhez nem csak a részecskék tartoznak. Ha el akarunk jutni a kezdet kezdetéhez, az első részecskékhez, az első részecskéket szülő erőterekhez, újra át kell gondolnunk a Világegyetem kezdeteiről kialakított képeket.

Tény, hogy az emberiségből bárki a közvetlen személyes kapcsolatok láncával már öt lépésből elérhető. Ha az elemek közti összefüggések, a kapcsolatok, a lényegesek, akkor az a tény azt jelzi, hogy az egész emberi világban bármily áttekinthetetlenek is tűnjék az emberdzsungel, bárki pár lépésben elérhető a számunkra, hasonlóan, a logika kapcsolódási rendszere lehetővé teszi az egész világdzsungel átlátását – csak éppen tudnunk kell, mit keresünk. Minden lépésnél annyi egyetemes kapcsolatrendszer-háló rezdül és alakul át az egész rendszert lefedve és folyamatosan megmozgatva, ahány elem van, annyi világegyetem, annyi világháló. A világhálók sokkal élőbbek, mint elemeik, folyamatosan változnak, áramlanak, és így folyamatosan változnak, áramlanak, és így folyamatosan képesek felvenni az őséletből az életerőt. Ahogy egy rendszert terve, elgondolása, és ennek feltételeinek összjátéka működtet, úgy egy élőlényt saját életelve, saját életakaratának teljesülése működtethet, éltethet igazán. Ha a kölcsönhatások, a viszonyok a lényegesek, akkor az ember önmagához, társaihoz való viszonya a lényeges, csakúgy, mint az Ember és a Természet, az Ember és a Világegyetem viszonya. Ha az Embert sajátéletereje tudja csak éltetni, akkor van elemében, akkor teljesedik ki, amikor önmagával és a világgal kialakított viszonya életerőt tölt önmagába és a világba.

Ha a létezők leglényege az összefüggések rendszere, ha a hozzáállások, a viszonyok a lényegesek, mégpedig a Világegyetemben fennálló viszonyok és az Emberben fennálló viszonyok, akkor a Világegyetem és az Ember viszonya a viszonyok viszonya, a lényegek lényege, a legvalóságosabban létező létező. Az Ember és a Világegyeteme viszonya az a leglényegibb létező, az az elv, ami az Ember lényegét és a Világegyetem lényegét élteti, működteti. A Világegyetem-Ember viszony tehát alapvetőbb a Világegyetemnél és az Embernél! Az a tényező, amely a Világegyetemet s az Embert működteti, élteti, épp e két világpólus viszonya. Ha pedig ez a leglétezőbb létező lényegibb az anyagi Világegyetemnél és a történeti Embernél, akkor mindkettő erre az őslétezőre vezethető vissza. A Világegyetem és az Ember viszonyát vizsgáló tudomány tehát alapvetőbb kell legyen a kozmológiánál és alapvetőbb a pszichológiánál! Ez a tudomány a kozmoantropológia. És ha létezik rendszer a kozmoantropológiában, akkor ez a végső viszonyrendszer, és az ezt működtető, éltető erő az, aminek világ és életfenntartó ereje elsődleges a Világegyetem és az Ember számára. Ez az erő pedig az Emberben is megtalálható, és a Világegyetemben is: ez a világösztön, az érdeklődés, a figyelem a világ lényege iránt, a világ kiteljesedésének és továbbvitelének vágya. Ahogy a mini-civilizáció sejtjei, agy-sejtjei, érzékelő sejtjei akkor tudnak feléledni, felvillanyozódni, ha átérzik a ló vágtázásának örömét, önmagában felragyogó értelmét, úgy az emberi kiteljesedés alapvetően ráutalt a tudás és az érzés kibontakoztatására. Akkor érteti el az ember kibontakozását, ha megtalálja lételemét, legszemélyesebb életfeladatát. Aki ezt megtalálja, elemében van, aki nem, vergődik, mint a partra vetett hal. Ha el akarunk jutni ahhoz, hogy fürödhessünk, emberi mivoltunk elemében, mindent tudnunk kell, és mindent át kell érezzünk, mindent, ami lényeges, ami meghatározó. Az egészség követésének útja nem más, mint a világ lényegi közelségének megragadása.

A világ törvényeit differenciálegyenletek írják le. de ne firtassuk most az Olvasó középiskolai fizikaórákon szerzett ismereteit. Ehelyett fogalmazzuk meg ezt az állítást úgy is, hogy minden létezőnek nem létbeli minősége, hanem csakis változásai mérhetőek, és a fizika a mérhető mennyiségek tudománya. Minden változik, ami van. De változik-e a lét forrása? A létforrása maga a léten kívüli: a létet létrehívó összefüggéseket is tartalmazza. A lét forrása tehát abszolút, nem változó természetű. A differenciálegyenletek csak a relatív változásokat írják le. Ahhoz, hogy az egyenletek szóljanak valamiről, meg kell adnunk a leírni kívánt rendszer legfontosabb tulajdonságát. Mivel a törvények – amelyek a változások törvényei – úgy-ahogy ismertek, ezért a törvények alkalmazásához meg kell adnunk azokat a feltételeket, amelyek közé a törvények által megadott működési elvű rendszert helyezzük. Ezeket a feltételeket a kezdeti és határfeltételeknek nevezzük. Nyilvánvaló, hogy a Világegyetemre, mint egészre nem vonatkozhatnak se kezdeti, se határfeltételek: ezek ugyanis mintegy kívülről írnák le a Világegyetemet, márpedig a Világegyetem minden létezőt magába foglal.

Ha nincs abszolút létező, a világ csak relatívan létezik. De igaz lehet-e ez? Hiszen mindennapi tapasztalataink ennek ellentmondani látszanak. Tudjuk, meghatározott energiával rendelkezünk, és ez nem relatív. Valóban nem, mert ez a földi viszonyok közötti, relatív nyugalmi állapotunkra vonatkozik. Ugyanakkor azonban energiánk az is, amivel testünk a Földdel együtt a Nap körül száguld, vagy a Tejút központja körül röpül. Ha nincs abszolút nyugalom, nem adható meg az energia nullpontja. Ha nem adható meg az energia abszolút nullpontja, a nemlét és a lét határa sem adható meg egyértelműen. Bármely szintet alapszintnek tekinthetjük, s ettől lefelé a semmi, a felfelé a valami birodalma terül el, legalábbis, ha nincs igazi abszolút vonatkoztatási pont. Ha nincs abszolút létező, a semmi is létezik, ugyanúgy, mint az anyag. Ha az abszolút nem létezik, a semmi óceánja ugyanúgy átjárja a létezőt, mint a valamié. Valóban, a mai fizika, amely nem ismert abszolút viszonyítási pontot, a Világegyetemet a vákuum alacsonyabb energiaszintre zuhanásakor felszabaduló energiából származtatja. Archimédesz azt mondja: adjatok egy szilárd pontot, és kimozdítom helyéről a világot! Ez pedig arról árulkodik, hogy sehol sem találta azt a szil