Aranyi László: Atlantisz - az Elfeledtetett civilizáció

(1990)

1. Előszó

Atlantisz. A szó - kimondva - mindenkiben valamiféle érzést kelt. Nem tudunk halla­tán közömbösek maradni. Vannak akik csodálattal és sajnálattal adóznak e letűnt, fan­tasztikusan hatalmas és gazdag birodalomnak, míg mások a puszta létezését is tagad­ják. A viták olykor rendkívül hevesek és indulatosak. Vajon miért van szükség arra, hogy valakik ennyire elszántan tagadjanak valamit, ami szerintük nem is létezett, és - a másik oldalt nézve -, mért szükséges körömszakadtáig védeni olyan igazságot, melynek nyil­vánvalósága Napnál fényesebb. Sajnos ez a jelenség más tudományos területeken is jelentkezik, az érvek helyét gyakran veszi óta puszta tagadás, majd később a szemé­lyeskedés.

Atlantiszról legalább tízezer könyv íródott, pro és kontra, valamint megszámlálha­tat­lanul sok tudományos vagy kevésbé tudományos tanulmány. Ezen mű­vek nagy része az utóbbi ötven év alatt készült. Mégsem látszik egyértelműen az, hogy a kérdésben olyan válasz született volna, mely a hívők és tagadók álláspontját közelítené.

Szeretném, ha jelen könyvem nemcsak egy lenne ebben a hatalmas sorozatban, hanem az, amely komplexebb kutatások elindítására sarkallhat, s amik aztán végre min­denki számára megnyugtató feleletet adhatnak. Az általam elérhető dokumentumok meggyőztek Atlantisz létezéséről, és szeretném, ha a könyv elolvasása után Önök is erre az álláspontra helyezkednének, hogy aztán együtt adózhassunk e nagyszerű biroda­lom emlékének - s együtt tanulhatnánk a hibáiból, melyek  közvetve a pusztulását ered­ményezték. Egy fejlett civilizációnak valamilyen formában túl kellett élnie a katasztrófát, ha mégoly retteneteset is. Talán egy egész népcsoport is képes volt erre, olyan népcso­port mely ma is létezik, csak esetleg sejtelme sincs valódi eredetéről.

2. Így (is) történhetett

A Nap családja gyarapodott. A távoli világűrből előbukkanó vörös törpecsillag állt körülötte hosszan elnyúló ellipszispályára a maga öt bolygójával, mintegy 26 millió éves keringési periódussal. Ez az égitest később - nagyon találóan - a Nemezis nevet kapta. Égi mozgása során metszette az Oort-féle felhőt, gravitációs terével pedig megbolygatta az abban keringő üstökösöket és kisebb meteorokat, tömegesen zúdítva őket a Nap­rendszer belső térségei felé, kozmikus katasztrófák sorozatát váltva ki a múltban. Egy tekintélyes üstökössé dagadt hajdan volt kozmikus parány is erre a sorsra jutott - néhány kisebb társával együtt mind sebesebben haladt a Nap irányába.

A Naprendszer fejlődése során az égitestekké össze nem állt, vagy ezek elporla­dásából keletkezett anyag a Nap körül három nagy övezetbe, gyűrűbe összpontosult. A legkülső mintegy 100 milliárd kilométeres távolságban fonta körül a sárga törpecsillagot. Porszemekre fagyott gáz, valamint különböző molekulák alkották, melyek szikrázva hir­dették a Nap tüzének erősödését. Mint fénylő glória tündökölt e parányi részecskék ös­szessége - szüntelenül lüktetve és  sziporkázva.

Ahogy egyre jobban közeledett a belső térségek felé, egyik üstökösszerű  bolygó pályáját a másik után metszette. Ezek az égitestek a tulajdonságaik és a viselkedésük alapján kapták ezt a megjelölést: mozgásuk a földpálya síkjával nagy szöget zárt be, napközel- és naptávol pontjuk között hatalmas különbség volt. Légkörük is ennek megfe­lelően hol szinte teljesen kifagyott, míg máskor hosszú uszályként nyúlt el a planéta Nappal átellenes oldalán.

10 milliárd kilométerre a Naptól, még a Plútó és a Neptun pályájának elérése előtt újabb gyűrű következett, ez azonban már korántsem volt olyan szabályos mint az előző, ugyanis a gázóriások zavartkeltő hatása miatt folyamatossága felszakadozott, s ráadá­sul a bolygórendszer síkjából kiemelkedően foszlányok is töredeztek le róla. Itt már na­gyobb darabok is fellelhetők voltak, egészen a néhány méteres nagyságig.

A Jupiter térségében, a gázóriás hatalmas gravitációs terében, megváltozott moz­gásának irányítottsága: ekkor vált végérvényesen a belső térségek foglyává. Ezzel szinte egy időben felszíne bizseregni kezdett, gázok szublimáltak el róla. Ez a tevékeny­ség erősödött, később már szabályos kitörésekre is sor került. A kitörések heves rob­banásokig fokozódtak. Légköre született. A napszél sugárnyomása a felszabaduló anyagot csóvába rendezte, mely a négy belső bolygó pályáján átnyúlva az égbolt legpa­zarabb látványosságát hozta létre.

Ez a jelenség több százszor megismétlődött, a napközelségtől függően hol heve­sebben, hol lanyhábban. Az újra és újra lejátszódó légkörfejlődés miatt az üstökös anyaga rendre fogyatkozott, miközben egymás után vesztette el azokat a porhéjakat, amelyek még az Oort-féle felhőben rakódtak rá. Kisebb darabok is, leváltak róla, ezek egy darabig hozzá közel haladtak, majd elenyésztek. Felszíne csontkeményre égett az idők folyamán, most már csak mint egy amorf, fekete, hatalmas sziklatömb rótta a kö­reit.

A Jupiter-holdak  szerencsétlen együttállása miatt egy ízben kis mértékben módo­sult pályája. Ez az apró változás elegendő volt ahhoz, hogy sokkal közelebb haladjon el a Nap izzó felszíne fölött, mint eddig bármikor története folyamán. A távolság egészen mi­nimálisra zsugorodott az életadó csillag és az egykor káprázatos fényű üstökös torz ma­radványa között. Testét protubelancia nyaldosta, és fürge gömbvillámok lengték körül. A hatalmas tömeg vonzása tovább irányváltoztatásra kényszerítette, ami miatt egyenesen a Föld felé lendült. A Hold mellett elhaladva bár csak néhány tizedfokkal tért ki oldalra, ez a kényszerű változás éppen elegendő volt ahhoz, hogy sorsa végérvényesen betelje­sedjen, utazása véget ért, eltéríthetetlenül száguldott a Föld felé.

Alant egy fejlett civilizáció sorsa is végérvényesen megpecsételődött.

Az Atlanti-óceán vulkanikus szigetbirodalmának tudósai észlelték közeledését. Ren­geteg számítást végeztek a kozmikus találkozás kimenetelére vonatkozóan, és ezekből a kutatásokból az derült ki, hogy a közelgő égitest igen erősen megközelíti bár a Föld felszínét, de komolyabb veszélyt nem jelent majd, aztán tovaszáguld az űrben. Az is kiderült, ha csak  egy százaléknyival vétik is el a közelgő üstökösmagra vonatkozó tö­megszámítást, az összeütközés már elkerülhetetlen. Erre vonatkozóan is végeztek kal­kulációkat, s az esetleges becsapódási helyként egy csendes-óceáni pont jelentkezett. Az égitest átlagos átmérőjét 12 km-re becsülték.     

Teljes precizitással nekiláttak az esetlegesen bekövetkező katasztrófa elhárításá­nak. Küldötteik felkeresték a legveszélyeztettebbnek vélt  tájakon élő népeket, és fi­gyelmeztették őket a közelgő rettenetre: húzódjanak a hegyekbe, vigyék magukkal álla­taikat, és terményeiket úgyszintén, hogy újrakezdhessék az életet, mert a várhatóan 1000 m magas árhullám ereje bőven elegendő arra, hogy mindent megsemmisítsen, amit csak emberkéz alkotott.

Ez a tevékenységük kizárólag szűk körökre korlátozódhatott, ugyanis a Földön ekkor már voltak olyan sűrűn lakott területek is, ahonnan a tömeges kitelepítést egysze­rűen képtelenség lett volna megoldani. Ezeknek a próbálkozásoknak egy sor más jel­legű akadály is útját állta. Az evező nélküli hajókon, a szárnyak nélküli repülőeszközökön érkező atlantisziak hatalmas termete gyakran váltott ki nagy riadalmat, a lakosság pedig hanyatt-homlok elmenekült, lehetetlenné téve bárminemű kommunikációt. Az eldugott, távoli szigeteken élőknek, jobb híján, a bárkaépítést tanácsolták.

Akiket végül sikerült meggyőzni az elvándorlás szükségességéről, azok is csak hosszas rábeszélés eredményeként voltak hajlandók rá. Jégkorszak dúlt a Földön. Nagy nehézséget okozott olyan vidékek felkutatása, s főleg időbeni elérése, melyek a túl­élésre lehetőleg maximális biztosítékot nyújtanak. A jégsapkák és a gleccserek hatal­mas területeket foglaltak el, a sivatagok is jócskán  elterpeszkedtek.

A becsapódás utóhatásaira is gondolni kellett. Bár egy ilyen jellegű pusztításra csak becslésekkel rendelkeztek. A fő cél a közvetlen hatások: a szökőár, a nyomás- és hőhullám borzasztó erejének minél kisebb veszteségek árán történő átvészelése lehetett mindössze. A rendelkezésre álló, korlátozott számú technikai berendezést figyelembe véve, ez sem volt jelentéktelen dolog.

Atlantisz népessége ekkor több millióra rúgott. A fejlődéssel párhuzamosan a fejlő­désbe vetett hit is nőtt. Magasszintű műszaki technikájuk eredményeit tükrözték a fény­évekre előretolt tudományos bázisaik. Minél több akadályt sikerült legyőzniük,annál in­kább beléjük vésődött saját sérthetetlenségükbe vetett vak hitük.

Az összes égi vándort lajstromba vették és rendszeresen követték pályájának néhány szakaszán, mely nem távolodott messzebb a Neptunusznál. Valamivel azonban ők sem bírtak megbirkózni: a véletlennel. Egy égitest mozgását meghatározni a Nap sűrű légkörén való keresztülhaladás után még nekik is - nagy pontossággal - lehetetlen feladatnak bizonyult. A sötét, alaktalan valamivé degradálódott egykor káprázatos fényű üstökösmag úticélját képtelenek voltak megváltoztatni.

A saját biztonságukra is gondolniuk kellett. A Föld körül keringő űrállomások főként tudományos munkát végeztek, ilyen célból készültek, és minimális létszámú személyzet dolgozott rajtuk, kevés bővítési lehetőséggel. Bár a marsi telepek sokkal nagyobbak voltak, elsősorban kutatóbázisként működtek és azt igyekeztek felderíteni, hogy milyen módon lehetne a Mars körül állandó légkört létrehozni, az örökké fagyott talajon létez­hetne-e, s ha igen, milyen jellegű, magasabbrendű növényi élet.

A terjeszkedés a túlélés reményében történt: minél messzebb helyezkednek el egy adott civilizáció telepei a térben, annál jobbak az esélyeik egy váratlan katasztrófa bekö­vetkeztekor a fennmaradásra. Ebben a szellemben vetették meg lábukat a Nemezis második bolygóján, a Vörös Virágokon is. A bolygó a nevét a planétát uraló vöröses deren­gésről kapta, amit az ott lakók hamar megszoktak, szemük könnyen alkalmazkodott hozzá. Segítséget ők sem nyújthattak, hiszen rádiójelzéseiknek másfél évig kellett  volna utazniuk, az üstökösmaggal való találkozásig pedig már csak rövid idő volt hátra.

Atlantisz szigetein a főbb városok köré hatalmas falakat emeltek. A talajba óvóhe­lyek szövevényes hálózatát építették ki, ezeket megpróbálták úgy-ahogy kényelmesen berendezni. Az évezredek alatt összegyűjtött tudást védett helyre kellett szállítani, erre a célra a legalkalmasabbaknak az űrállomások ígérkeztek. A műalkotásaik azon részéről is gondoskodniuk kellett, melyek egyáltalán mozdíthatók voltak, ezeket szintén föld alatti folyosókban helyezték el. A sziget lakóinak csak töredékét tudták biztonságos helyekre szállítani, repülőeszközeik és hajóik főként a tudományos kutatásokat szolgálták, nem pedig a közlekedést. Az üstökösmag eltérítésének vagy megsemmisítésének még a gondolatát is el kellett vetniük, hiszen ehhez alkalmas kozmikus rendszert nem építettek ki, most, időhiányban nem is lettek volna rá képesek.

A végzetes nap egyre baljósabban közeledett. A csillagászok a Földön is, de az égen is, szüntelenül a közeledő testet követték műszereikkel. Az űrállomásaikat maga­sabb pályára vezérelték, bár sokkal nagyobb biztonságot ez sem nyújtott számukra, mégis megkíséreltek minden elérhetőt a károk mértékének a csökkentésére. A kozmi­kus "randevú" lezajlását csak az üstökösmag Hold melletti elhaladását követően tudták pontosan meghatározni, addig csak becslésekre szorítkozhattak, még akkor is, ha ezek értéke mind jobban megközelítette a valós adatokat. A bizonyosság megszerzése után a cselekvésre már csak mindössze 12 óra maradt.

Lázas igyekezettel próbáltak mind védettebb helyeket felkutatni, s eközben sajnos az is gyakran megtörtént, hogy egyes rakományokat ide-oda szállítottak, feleslegesen pazarolva az egyre drágább időt, hiábavalóan lefoglalva az amúgy is szerény járműkész­letet. Ezek az apró, pici zavarok, idegeskedésekhez vezettek, az idegeskedések nyo­mán pedig egyre inkább kezdte felütni a fejét a félelem. A figyelem is ki-kihagyott, ez pedig további összeütközések forrásává vált az egyébként nyugodt és magabiztos  atlantisziak között. A riadalmat a tehetetlenség mindinkább fokozódó terhe is nyomasz­tóbbá tette. A tökéletességet megközelítő társadalmi-gazdasági rendszer összhangjá­ban gondok mutatkoztak. Beláthatóvá vált, hogy a felépített falak csak vajmi kevés me­nedéket nyújthatnak az ár ellen, inkább szimbólumok, mint komolyan számításba jöhető védelmi eszközök. A sziget mélyébe lenyúló óvóhelyek pillanatok alatt egérfogókká vál­hatnak, ha az óceán felől érkező törmelék túlságosan vastagon borítaná be a kijárato­kat. Bár a földalatti folyosókból nyíló raktárakban szinte kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkező hatalmas erőgépeket is elhelyeztek, de mi történik, ha az esetleges összeüt­közés nyomán mindek bizonnyal bekövetkező földrengések miatt ezek is megsérülnek?

A kételyek ellenére a lakosság túlnyomó része a főbb szigeteken maradt, és nem is igen akart elvándorolni, bízva saját maguk, a gépeik erejében, s nem utolsó sorban a szerencséjükben.

Néhányan, dacolva a józan ésszel, tengerre szálltak, tengeralattjáróval, kisebb-na­gyobb hajóval, attól függően, hogy ki mivel rendelkezett, vagy éppenséggel mit sikerült megkaparintania. Megpróbáltak partot érni valahol Európában, Afrikában vagy Ameriká­ban, annak tudatában, hogy a hátralévő idő alatt biztos helyre nemigen tudnak elver­gődni. Ezekért a járművekért szabályos közelharc folyt. Elegendő élelmiszert sem sike­rült a fedélzetekre juttatni, révén már korábban elhelyeztek szinte mindet az óvóhelyek raktáraiban.

A megváltozhatatlan elleni dühödt érzés általánossá vált. Az űrállomásokon élő ku­tatóknak végig kellett nézniük ezeket a drámai napokat. Szinte mindannyiuknak volt odalent hozzátartozója, barátja, kedvese.

A végső felismerés híre valóságos bombaként robbant. Az üstökösmagra vonat­kozó becslések tévesnek bizonyultak, sebessége a várt értéknél jobban megnövekedett, aminek mértékéből azonnal kiderült, hogy az összeütközés menthetetlenül be fog követ­kezni, a csapás pedig magát Atlantiszt sújtja.

Ezt már néhányan korábban megérezték.

A még le nem szerelt földi távcsövek egészen apró részleteket mutattak ki a köze­ledő test felszínén. Emellett pontosan behatárolták alakját, meghatározták tömegét, összetételét, átmérőjét. Ezek a mérések azonban a jelen helyzetben teljesen érdektele­nek voltak.

A hosszú bizonytalanság után a vég bizonyossága különösképpen hatott. A koráb­ban elszabadult pokol lassan lecsendesedett. A kikötőkben az egymást marcangoló, egy-egy hajóért élethalál harcot vívó emberek barátokká váltak. A jajveszékelést kísér­teties csend követte. A sziget legmonumentálisabb vulkánjának baljóssága fenséges­séggé emelkedett. Egy páran még most is a menekülésre gondoltak, úszva próbálták elérni a legközelebbi kontinenst. Esélyük egyenlő volt a nullával.

Alkonyodott. A főváros lakosságának túlnyomó része a központi téren gyűlt össze. Az ismerősök, együvé tartozók, csoportokat alkottak, tüzeket gyújtottak, hogy utolsó vacsorájukat így - ősi módon, a lángot körülülve - fogyasszák el.

Lassan leszállt az est. Itt-ott énekszó kezdett felhangzani, majd az egész nép egyetlen hatalmas kórussá vált. A dal róluk, tetteikről, eredményeikről, történelmükről szólt.

A tragédia utolsó felvonása nem sokkal éjfél előtt játszódott le. A Hold, a Nap és a Föld között helyezkedett el. Gravitációs terükben már eltért - ha töredék foknyival is - a retrográd keringésű üstökösmag a számított pályától. Ragyogó csillagos éjszaka volt. Az égbolt sziporkázó gyémántkristályai hunyorogva szórták tétova sugaraikat a lentiekre. A légkör magasabb rétegeiben a világűr távoli részéből érkező vándorok fejez­ték be életüket egy-egy rövid felvillanás kíséretében. A nagyobbak által keltett derengő fénycsík másodpercekig kivehető volt. A Perseidák-meteorraj tagjai fogyatkoztak meg kiválásukkal.

Augusztus idusának utolsó percei következtek. Atlantisz szigetére majdnem teljes sötétség borult. Eloltották a tüzeket és lehúzódtak a mélyben kiépített óvóhelyekre. Tö­kéletes csend honolt. Még az egyébként zajos tücskök sem ciripeltek, a tavak környéke is néma volt, a békák beszüntették harsogó lármával megtartott esti koncertjüket. A mező felett sem rikoltoztak az éjszaka érkeztével aktívvá váló madarak. Mintha vala­mennyien megéreztek volna valamit a közeledő veszélyből.

Az emberek közül senki sem tudta nyugovóra hajtani a fejét.

A nyugati égen mintha megmoccant volna valami. Lent mindenki éber volt, a szíve mélyén még halványan pislákolt a reménység utolsó szikrája. Bátorságtól, vakmerőség­től, kíváncsiságtól, vagy ki tudja milyen okból vezéreltetve néhányan a hatalmas fákkal és monumentális műalkotásokkal övezett főtéren gyűltek össze, és várták ennek a na­gyon valóságos rémálomnak a végét. Többen sejtették, mintsem látták azt a mocca­nást, abból, hogy az említett irányban egyik-másik csillag fénye el-eltűnt egy szemvilla­násnyi időre. Egyikük suttogva megszólalt, de ebben kézzelfogható hallgatásban menny­dörgésszerűen hatottak szavai:

- Beteljesedett...

A test haladási irányába eső égi lámpások mind határozottabban és hosszantartób­ban tűntek el. A közelgő súlyos test tömege mintegy rájuk nehezedett. A légkör óceán­jának határára érve egy pillanatra felvillant, majd tétován kihunyt a fénye, hogy aztán a másodperc töredéke alatt szemet kápráztató, izzó-vakító lángtengernek adja át a helyét. A tűzgolyó a nappalinál erősebb fényességet árasztott. Még egyszer, utoljára, egymásra tekintettek. Némelyeknek könny csillogott a szemében. Az izzón fortyogó üstökösmagról apró darabok váltak le, és más-más irányokba repülve képezték részét eme halálos lát­ványosságnak. Az üstökösmag pályája mentén, az égbolton keresztülhúzódva, mint bí­borvörös palást, ragyogott az atmoszféra.

Az ütközésbe az egész Föld beleremegett. A becsapódás a fősziget északi, legvul­kánikusabb területét érte. Ereje egy szemvillanás alatt forráspontja fölé hevítette a talajt, mely az ütődéstől több kilométeres magasságra fröccsent fel. Az üstökösmag olyan rettenetes erővel vágódott a Földnek, hogy annak még a szilárd kérgét is áttépte, aztán a földköpenybe hatolt.

Gondolatnyi idő alatt pusztult el minden élő, s minden, amit élő alkotott.

A plazmává alakult levegőből lökéshullámfront indult szerte, körkörösen. A legeslegnagyobb hurrikánnál is sokkal sebesebben száguldó fal további légrétegeket tornyozott fel maga előtt. Gigász hangrobbanások hallatszottak. Az Atlanti-óceán felett északra és délre szabad volt az útja. Haladása közben felkavarta, majd örvénylő tölcsé­rekbe kényszerítette a vizet. Hatalmas tornádók alakultak ki, aztán végigsöpörtek a partvonalak mentén rettenetes pusztításokat okozva, míg el nem enyészett energiájuk. A lökéshullámfrontnak végül is a környező kontinensek magasra törő hegyláncai vetettek némi gátat, a vákuumhatás azonban e területek mögött is nagy károkat okozott.

A totális megsemmisülés övezete mintegy háromezer kilométer átmérőjű területre összpontosult.

A detonáció hangja többször körbeszáguldta a Földet. A becsapódás helyétől a legtávolabb levő pontokon először csak halk, mély majd egyre erősödő morgást lehetett hallani, aztán mintha ágyút sütöttek volna el, a fájdalmasságig fokozódott a robaj, hogy újra a csendes dübörgésnek adja át a helyét.

A becsapódás környékéről kivágódó szikladarabok még több ezer kilométeres tá­volságra is tüzeket gyújtottak, a  légkörbe nagy mennyiségű por és korom került, men­nyisége egyre csak növekedett.

A keletkezett kráter átmérője a fősziget negyedrészét is kitette. Belsejében a még napok múltán is lángvörösen izzó, fortyogó anyag füstölgött szüntelenül.

Atlantisz legnagyobb vulkánjának a gyomrában, a magmakamrában, a láva méltó­ságteljesen, lomhán mozgásba lendült. Évszázadok óta pihent már nyugodtan a csúcsain nemrég még jégsapkát viselő tűzhányó, s nem gondolt senki arra, hogy valaha még egyszer újra működni fog. Most azonban ismét az ő ideje következett. Mint nyújtózó óriás próbálgatta erejét, apró földrengések jelezték tevékenységének megindulását.

Néhány nap eltelt, mire a helyzet kezdett valamelyest áttekinthetővé válni. A szór­ványosan fellobbanó, majd lángtengerekké váló tüzeket lefékezték az útjukat keresztező folyók, a hő hatására a hóval borított hegycsúcsokról, valamint a megolvadt gleccserek­ből alázúduló víz, és a katasztrófa után néhány órával szemerkélni kezdő, később sza­kadó eső. A csapadék a lefolyástalan területeken összegyűlt, a kimosott koromtól, per­nyétől, portól, fekete színű, hatalmas tavakat alkotott.

Az Atlantiszi fő szigeten keletkezett állóvizek tartalma a felszínt szabdaló repedé­seken keresztül lassan a mélybe kezdett szivárogni.

A nagy tűzhányóból füstoszlopok szálltak fel, melyek egy-egy talajremegéskor pa­macsokká szakadoztak, mintha a hegy pipázott volna. A kalderát porfelhők is elhagyták, később pedig a környékre ülepedve tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy látás­távolságot.

Atlantisz főszigetének egykori szépségét földjének északi részén hatalmas mete­orkráter csúfította el, a vadregényes, ligetes, tavas déli területek pompáját a zuborgó, fortyogó mocsarak változtatták kietlen pusztasággá. A sziget pusztulása megállíthatatla­nul folytatódott. Az erősödő földrengések által kitágított repedéseken egyre nagyobb mennyiségű víz zúdult alá a föld alatti mesterséges- vagy természetes járatokba. Ez az egykori alagutak, raktárak  roncsaiban összegyűlt, később a központi atomreaktort fe­nyegette. Zárlatok keletkeztek, a kábelek sisteregve égtek. A reaktorban az irányítha­tat­lanná vált láncreakció immár megfékezhetetlen lett. A védőburkolatok nem tudták megakadályozni a fő  erőmű, s a kisebbek felrobbanását. A felszínen néhány tó hirtelen eltűnése, a talaj egyik pillanatról a másikra történő lehuppanása tudatta az alant elsza­badult gigászi erők működését.

A központi tűzhányó magmakamráját is elérte az alattomos ár. A békésnek tetsző pöfékelés megszűnt, iszonyatos erejű gőzkilövellés következett, majd látszólag elcsen­desedett minden. A mélyben azonban két őselem küzdött egymással. A keletkezett gőz fantasztikus feszítő ereje szabályosan emelni kezdte az egész hegyet. Ezzel egyidőben szerte a mocsarakból gejzírek és fumarolák törtek fel, szivárványos, átláthatatlan ködbe és párába burkolva az egész tájat. A sisteregve mind nagyobb és nagyobb magassá­gokba feltörő  vízoszlopok színes szökőkutak pazar látványt idézték.

A vulkán oldalfalai fel-felszakadoztak, az így született repedéseken is gőz csapott ki. Az alacsonyabban támadt bazalthasadékokon lávafolyamok kezdtek szivárogni, s a rájuk zúduló víz miatt sisteregve, füstfelhőket eregetve meg-megtorpant a folyásuk.

A hegy tovább emelkedett, hogy végül a földtörténet legmonumentálisabb explózió­jaként iszonyatos csattanás kíséretében darabokra hulljon. Több száz köbkilométernyi anyag került az atmoszférába a mikroszkopikus méretű hamuszemcsétől a domb nagy­ságú szikláig.

A robbanás helyén óriási üreg maradt vissza, melyet az Atlanti-óceán mennydörgő robajjal aláhulló víztömege próbált meg feltölteni. A magmával érintkezésbe kerülő sós víz további robbanásokat váltott ki, azok hatalmas földlökéseket okozva tovább mállasz­tották a tűzhányó megsemmisülése miatt kettészakadt fősziget maradványait.

A még megmaradt földlakók ennek a  szerencsétlenségnek is hallhatták a hangját, feltéve, hogy nem nyomta el a szűnni nem akaró égzengés.

Atlantisz régóta szunnyadó kisebb vulkánjai is működni kezdtek. A magmakamráiba betörő víz gőzzé válva sorban végzett valamennyiükkel,az elsőhöz ké­pest jóval szerényebb méretű detonáció kiséretében. Az egész fősziget, a kráterfalak egy részének kivételével, fokozatosan az óceán hullámsírjába merült. A sötétséget szinte vágni lehetett, mintegy  gyászpalásttal vonta be a pusztulás helyszínét. Ezen az állapoton néha egy-egy felrobbanó vulkán fénycsóvája változtatott rövid időre.

A világ tengerei több tíz kilométerrel húzódtak vissza megszokott partvonaluktól előrevetítve egy újabb pusztító katasztrófa fenyegető közelségét.

Az emberi civilizáció  fellegvárának megsemmisülése után az óceáni áramlás iránya megfordult. A hullámok mind feljebb és feljebb csaptak, majd egyszerre, egy közép­pontból kiindulva, gyűrű alakban, száguldva nekilendültek, hogy teljesítsék halálosztó küldetésüket.

Az Atlanti-óceán medencéjében 1000 méternél is magasabb árhullám söpört végig letarolva mindazt amit a lökéshullámfront és a felgyulladó tüzek megkíméltek. A szó szo­ros értelmében kő kövön nem maradt. A tengerpartokon a hullámok még magasabbra csaptak, helyenként elérték a 3000 métert is. A parti népeket nyomtalanul eltörölte a Föld színéről, ha kellő időben nem tudtak  védett helyre jutni. És általában nem tudtak...

A Földközi tenger mellékének lakói sem jártak jobban, mert az Európát Afrikával összekötő földhíd már az első árhullám pörölycsapása alatt átszakadt, s özönvíz öntötte el őket. Megszületett a Gibraltári-szoros.

Egyszer minden rossznak vége szakad. A légkörbe került nagytömegű apró ré­szecske néhány hét alatt egyenletesen eloszlott, és kezdett a bolygót uraló sötétség is felszakadozni. A Napból mindössze egy bágyadt, vöröses korongot lehetett csak látni, fénye és hője elnyelődött. Lehűlés kezdődött.

A hihetetlenül nagy hőenergia felszabadulása nyomán irdatlan mennyiségű jég ol­vadt el és emelte meg a világtengerek szintjét. A tektonikus lemezek határán műkö­désbe lépő tűzhányók előbb-utóbb kihunytak. Ezer évig tartó jégkorszak kezdődött, melynek során az északi félteke átlaghőmérséklete hat fokkal csökkent.

Az atlantisziak megmaradt maroknyi csapata a Földön titkos társaságokat alkotott, ilymódon mentette át évezredeken át felgyülemlett tudásukat. Az űrben lévők pedig egyesítették erőforrásaikat és eszközállományukat, majd elindultak a Nemezis második bolygója felé, hogy ott építsék fel új civilizációjukat. Úgy érezték, erre a Földön már nem lennének képesek.

Ez a Föld már nem ugyanaz a Föld, melyet egykoron elhagytak. Éghajlata átrende­ződött forgástengelye kicsit kibillent. A Szahara dús őserdői és végtelen szavannái felett a homokdűnék sivár világa vette az uralmat, a Golf-áramlat irányának megváltozása és Atlantisz megsemmisülése miatt. A bolygó csodálatos szépségben pompázik, mit sem változtatott arculatán a katasztrófák sorozata, és azt hiszem, nem érezhetnénk erősebb késztetést, minthogy ezt a szépségét megőrizzük.

Immár mindörökre.

3. Mit mutatnak a naptárak?

Atlantisz egykori létezésére átfogó bizonyítékrendszert kívánok nyújtani. Ahogy lé­pésről-lépésre végignézzük mindazokat a dolgokat, melyek az elpusztult birodalomra vo­natkoznak, az olvasó maga is kutatónak érezheti majd magát, aki izgalmas felfedezé­sek sorozatát teszi. Hogy magát a letűnt civilizációt megismerhessük, mindenekelőtt hasznos lenne igazolni azt, hogy egyáltalán ezen a néven valaha volt egy szigetbiroda­lom. Amikor ez sikerült, akkor lehet elgondolkozni olyan kérdéseken, mint például, vajon elérhetett-e a fejlődés ott egy olyan szintet, amikor már lakosai megtehették az első lé­péseket a vi­lágűr meghódítása felé, s ha igen, akkor ezt hogyan tették.

Tételezzük most fel, hogy mindez megtörtént, állnak-e ténylegesen rendelkezé­sünkre olyan közvetett és közvetlen bizonyítékok, melyek ezt egyértelműen igazolják? Megannyi kérdés, s a vála­szok is legalább annyira szerteágazóak. A feleleteket keresve célszerű két részre osz­tani a problémát. Egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, ezek a nyomok pedig minden bizonnyal fellelhetők más népek írásos- és tárgyi emlékei között, illetve maguk az atlantisziak is őrizhettek (őrizhetnek!( a kataszt­rófa után megmaradt technikai eszközeik közül néhányat. A második oldala a dolognak, - bár ez talán inkább a közvetett bi­zonyítékok kategóriájába tartozik -, hogy a hirtelen pusztulásnak hatással kellett lennie az egész Földre - ezen belül természetesen az em­beriség fejlődésére is - a kultikus ha­gyományokon át, a szöveges feljegyzésektől, a naptárrendszerekig. Nézzük most e leg­utóbbit!

A Föld különböző népei az időszámításuk kezdetét általában jelentős eseményhez kötötték. Nem is olyan távoli múltunkban, a Nagy Francia Forradalom idején szintén volt ilyen próbálkozás, de ez kudarcba fulladt. Egyes népek többféle időszámítást is használ­tak és használnak a mai napig párhuzamosan, mivel pedig nagyon sokféle időszámítási rend­szer van, jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan időszámítási rendszereket, me­lyeknek kezdeti időpontja jó szórással azonos kezdőpontokra esnek. A fennmaradt írá­sos emlékek közül - a teljesség igénye nélkül - válasszunk ki néhányat, ezen belül is azokat a részeket, melyek ilyen időpontokra vonatkoznak. Az adatok persze gyakran  ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, és egy előre eltervezett végeredmény szerint összeválogatni az adatokat.

Bár nem kifejezetten időszámítás-kezdeti pontot tűz ki, mégis, közismertsége folytán Platón írását a Kritiászt kell megemlíteni mindenek előtt. A sok-sok adatból és ismeretből, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülé­sének az idejét ragadjuk ki.

A történet maga Solontól származik, aki  görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lezajlott egyiptomi útja során egyiptomi papoktól hallotta és elme­sélte Platónnak azt is, hogy a feljegyzések a katasztrófa idejét 9000 évvel ko­rábbra, tehát Kr. e. 9560-ra te­szik. Platón nem cseréli össze Atlantiszt Amerikával, telje­sen egyértelműen írja le, hogy Atlantiszon túl, nyugatra van egy igazi kontinens, azt pedig igazi óceán veszi körül, mely­hez képest a Földközi-tenger csak egy kisebb öböl. Az adat szövevényes eredetére való hivatkozással, valamint különböző másolási hibákat emlegetve so­kan  már eleve elvetik a Platón által leírt történet hitelességét. De már engedtessék meg, ha Schliemann is így tett volna a Homérosz mű kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk, hogy hol volt Trója, és talán azt sem, hogy egyáltalán létezett-e. No de nézzük tovább!

Solont jó néhányan tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megelőző katasztrófa időpontját önkényesen átjavítják 900-ra, az Atlanti-óceánban leírt, mintegy 600 ezer négyzetkilométer kiterjedésű szigetbirodalmat, áthelyezik a  Földközi-tengerbe, a mindössze 75 négyzetkilométernyi területű Szantorin vulkán térségébe, hogy aztán a krétai-mükénéi korral próbálják azonosítani. Ebben persze turisztikai meggondolások is van­nak, és véleményem szerint ez a megközelítés alapjaiban is téves a további adatok tük­rében. A Szantorin-elméletről egy későbbi fejezetben még bőven lesz szó.

Nagy hasonló­ság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét ősi civilizáció 20 napos hónapo­kat, és 18  hónapos éveket használt, megtoldva még öt nap ünneppel. A zoroastrian krono­lógia az idők kezdetét Kr. e. 9660-ra teszi, ez pedig nem esik túl tá­vol a Solon által el­beszélt 9560-tól. Az egyiptomi időszámítás kezdete valószínűleg nem ehhez az ese­ményhez köthető.

Az ősi egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó előtti ilyen ciklu­suk  Kr. u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva időben, eljutunk a Kr.e.-i 11541-es évhez. Ez azért érdekes, mert a holdnaptárt használó asszírok, akik 1805 éves ciklusokat használnak, s a legutolsó 712-ben ért véget, hét ciklussal vissza­számolva megkapjuk a Kr.e. 11923-es évet. Az, hogy ez az időpont közel esik a másikhoz, arra is utalhat, hogy mindkét népnél közös ok váltotta ki az időszámításuk kezdeti pont­jának kijelölését.

A Brahman időszámítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számo­lunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az előzőekhez képest.

A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika őslakosai 2760 éves ciklusokat használ­tak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban időszámításunk előtt kezdődött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ettől a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól vis­szavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ősi indiai időszámítástól.

A vatikáni A-3738 jelű kódex az aztékok időszámítását mutatja. Ők más rend sze­rint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az első 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a  végét. A harmadik kor­sza­kuk 4801 évig tartott, s tűz pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezdődött. Az azték idő­számítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épülő naptemplomot a munkások hirte­len elhagyták, a mű így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelentős szórással is találkozhatunk. Bi­zonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltérő kul­turális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát kö­vetnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?

4. A jégkorszak üzenete

15000 évvel ezelőtt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére kon­centrálódva egy ezer évig  tartó lehűlés kezdődjön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet je­lent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyama­tokra egye­lőre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentős fajhője van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedően az egész északi féltekét.

Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségű energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmező terpeszkedett. A jég­mennyiség érzékeltetésére igen szemléltető az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, sőt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ősi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két na­gyobb szárazulatról, már-már kontinensről, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Mu-ról és Lemuriáról van szó.

Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el,  meg­magyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a  Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekről, szigetbi­rodalmakról vándorolhattak ki sok nép ősei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretű eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említ

i meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna!  

A 0-ás vércsoport világméretű eloszlása. Jól látható az Amerikai kontinensen való egyedülálló dominanciája, de az is, hogy az amerikai őslakosok nagyszámban települtek be Ausztrália északi részére, miközben az európai telepesek csak kismértékben hígították fel Észak-Amerika génállományát.

Az emberi szervezetben négy fő vércsoportot szoktak megkülönböztetni. Ezek rendre: A, B, AB és 0. Minden egyénre jellemző, hogy hordoz valamilyen vércsoportot, ezek veleszületett, örökletesen meghatározott biológiai sajátosságok. Az élet folyamán változatlanul megmaradnak. A fő vércsoportok határozzák meg, hogy az egyik ember vérének vörös vérsejtjei a másik ember vérével érintkezve, akár érpályán belül, akár vizsgálati lemezen, kicsapódnak-e vagy sem. Kicsapódás akkor jön létre, ha nem meg­fe­lelő vércsoportú emberek vérét hozzák össze egymás­sal. Vérátömlesztéskor vagy azonos vércsoportú (például A-nak A-s, B-nek B-s csoportú) vért adnak, vagy az általá­nos adót, a 0 csoportot. Ezt minden ember vére általában melléktünetek nélkül befo­gadja. Az AB-s vércsoportú egyén viszont bármilyen vért kaphat, ezért hívják általános  kapónak is. Egy másik felosztás szerint Rh-pozitív vagy Rh-negatív minden ember vére. Ennek elsősorban a terhesség szempontjából van jelentősége.

Az egyes fő vércsoportok tehát öröklődnek, s habár újabban számos alvércsoportot is leírt az orvostudomány, ezen alvércsoportok világméretű eloszlásáról nem készült felmérés. A fő vércsoportokra készült megoszlás-térképeknek inkább olyan területekre vonatkozóan van értelme, ahol a méréseket az őslakosságra is elvégezték, vagy főleg arra. Az Európai és ázsiai vidékeken a nagyarányú népvándorlások elmosták a kezdetekkor minden bizonnyal létező különbségeket.

Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a főemlősöknél is megtalálhatjuk vala­mennyi fő vércsoportot, azzal a különbséggel, hogy fajonként vizsgálva, egyik-másik vagy akár több is, hiányzik a négy közül. Ez a momentum azt is sejteti, hogy az ember fejlődési útja valamelyest más volt az eddig feltételezetthez képest. De ez csak jó lehet, hagy maradjon a jövő tudósainak is felfedeznivaló!

A felső térképen a B-vércsoport világméretű eloszlása látható. Szembe­tűnő, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul elő, alig-alig Nyu­gat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Eu­rópa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mér­tékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány maga­sabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá ve­hetjük még az Indo­néz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellé­ves­szük, a dolog sokkal világosabb lesz.

Az alsó térképen a 0-ás vércsoport világméretű eloszlása látható. Ez a vércsoport szinte elő sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika őslakosságát. Jelentős az aránya Ausztráliá­ban, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

Az A vércsoport 35%-os  előfordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul elő. Ennél valamivel kisebb mér­tékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középső vidékein, valamint Kanadá­ban. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul elő az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

Ezek a térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik belőlük az, hogy az Amerikát állítólag benépesítő, a Bering-szorosnál levő szárazföldi hídon átkelő szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián őslakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelentős anatómiai különbségekről, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-ré­gen lakott volt amikor a szibériai vadászok  megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régé­szetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizon­nyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ők nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

Az indiai és a kínai legendák népeik eredetét az Indiai-óceánban egykor létező Lemuria nevű kontinensről származtatják. Ezen elképzelésüket alátámasztja ez a térkép­részlet-gyűjtemény is. Úgy látszik - bár itt sokkal nehezebb ilyesmit kijelenteni - az euró­pai lakosság eredetét is híven tükrözi, miszerint Kis-Ázsián át, Afrikából érkezett. A skandináv és a szász népek eredete meglehetősen rejtélyes, ők lehetnek az atlantisziak legnagyobb létszámú túlélő képviselői. Ez meglehetősen szokatlan következtetés lehet, ám ha végig­vesszük az egyes vércsoportokhoz tartozó ősi embertípusokat, és ezen em­bertípusokról megpróbáljuk lefejteni a környezet miatt  kialakult változásokat, akkor  nagyjából erre a megállapításra lehet jutni.

A két térkép összevetése alapján egyértelműen látszik a következtetés: a jégkorszak mindkét földtekén egyszerre, és igen gyorsan ért véget.

Természetesen a dolog nem ennyire egyértelmű önmagában, sokkal inkább azzá válik a fennmaradt dokumentu­mok, szokások, legendák alapján, de azokról majd ké­sőbb. Arra a kérdésre egyelőre meg sem kísérlek válaszolni, miszerint miért fejlődtek szinte önálló népcsoportként egy adott vércsoportok hordozói, s miért csak kialakulásuk után jóval, kezdtek el keveredni? Nem lehet most még azt sem pontosan tudni, hogy az így elkülönült emberfajták milyen fejlettségi szintet értek el külön-külön. Azt sem lehet tudni, hogy vajon ez a megoszlás kizárólag a véletlen műve lett volna-e? Talán Atlantiszról csak azért esik a legtöbb szó, mert ez a civilizáció volt legközelebb hozzánk, a kereskedelem révén pedig az Atlanti-óceán medencéjében élő népek ismerhették őket leginkább? Ez is elképzelhető. Az is elképzelhető azonban, hogy az atlantisziak rendelkeztek a legfejlettebb technikával - most senki se gondoljon a mai értelemben vett technikára, bizonnyal alapvetően más jellegű volt, valamint céljaiban is eltérhetett, amiért megalkották.

A Föld két féltekéjét érő sugárzási eloszlása látható az ábrán. Semmiféle különleges körülmény nem jelentkezett, ami miatt hirtelen véget kellett volna érnie a jégkorszaknak.

A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen véget-érésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspi­rálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerítőerővel jelentkezik.

Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvetően kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az első számú ilyen tényező a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A forgástengely iránya jelenleg a függőlegeshez 23,5 fokos szöget zár be, de ez a szög 41 ezer éves periódussal 21,5 és 24,5 fok között ingadozik. Minél nagyobb a hajlásszög, annál szélsőségesebbek az évsza­kok mindkét félgömbön: a nyarak melegebbek, a telek hidegebbek.

A második tényező, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyá­solja, a Föld pályájának alakja. A pálya 100 ezer éves periódussal változtatja alakját: egyszer megnyúlik és egészen elliptikussá alakul, majd szinte tökéletes köralakúvá válik. Ha nő a pálya excentricitása, vagyis nő a különbség a Föld napközel és naptávol pontja között, ez oda vezet, hogy az egyik féltekén mérsékeltebbé, míg a másikon szélsősé­gesebbé válik az éghajlat. Jelenleg a Föld akkor távolodik el legjobban a Naptól amikor a déli féltekén tél van, ennek következtében a déli féltekén a tél valamivel hide­gebb, a nyár viszont valamivel melegebb, mint az északin.

A harmadik tényező az előző kettő egymásrahatásának eredménye.

A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nevű csillagász kiszámította, hogy szélsőséges esetben a Nap sugár­zásának erejében akár 20 % különbség is fellép­het, pusztán csillagászati tényezők hatására.

Több természeti körülmény alakulása a jégkorszak hirtelen véget-érésének időszakában. Láthatóak a mélyebb összefüggések is.

Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, va­lamint egy kozmikus porfelhőn való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szeren­csére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgás­tengelyének irányítottságát és dőlésszögét, 23 ezertől 100 ezer évig terjednek. A hatá­sok rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényezővel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körül­belül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

Ha ez a folyamat a maga törvényszerűségei szerint zajlott volna le, minden külső hirtelen változás nélkül, akkor  jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lévő jég­páncél nem azonos időben húzódik össze a délivel. Sőt. Olyan eset is előfordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszkedő jégtakarók mindkét  féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

Időben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön (balra) és a déli fél­gömbön (középen). A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmezők ki­ter­jedését ábrázolják kilométerben, egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértel­műen azt mutatják, hogy 14000 évvel ezelőtt a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kez­dett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzó­dását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanan­nyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehetőség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is vé­gezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezelőtt érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mértékű volt az eljegesedés. Később, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 év­vel ezelőtt már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azon­ban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez  sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

A már említett mérések mellett továbbiak és végezhetők. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes megőrizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy két­harmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiségű por lebe­gett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kísérőjelensége. Érdemes megnézni ezen tényezők alakulását!

Az utolsó jégkorszak végén az ábrán összefoglalt, világméretű változások követ­keztek be, melyek azonos időben, mintegy 14 000 évvel ezelőtt kezdődtek, bár később különböző sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkor­szaki működési módról hirtelen átváltott interglaciális működési módra, amiben rövid vis­szaesést képvisel a Dryas-kori lehűlés. Ezt a hirtelen lehűlést, és különösen csak egy bi­zonyos területre való korlátozódását meglehetősen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha fi­gyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal hűlt környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hő­mérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképen az Or­szágos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait őrzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehetősen régen volt zöld. A hajósok mégis emlé­keznek rá, mint ahogy sok minden másra is.

A jégkorszak hirtelen véget érésével gyökeresen átrendeződött Földünk arculata is. Az is elképzelhető, a legújabb feltételezések szerint, hogy a jég nagy tömegeinek elolva­dása miatt bekövetkező tömegeloszlás-megváltozás még Földünk forgástengelyének helyzetét is megváltoztathatta. Erre, mármint hogy a jég milyen rettenetes nyomással ren­delkezik, jó példa Antarktisz, melyet 700 m-rel nyom le hatalmas súlyával, valamint a mai napig emelkedő Nyugat-Európa, mely ettől a tehertől már megszabadult, s a folya­matok ez­redévekkel később is tartanak.

De ha hirtelen el is olvasztanánk bolygónk legnagyobb jégkészletét, az antarktiszi jégpajzsot, az sem járna olyan hatalmas változásokkal, melyek a Földön úgy 14000 év­vel ezelőtt végbementek. A tengerszint megemelkedne ugyan mintegy 70 méterrel, a tek­tonikai és egyéb változások, legalább is olyan mérték­ben, mint az említett korszak­ban, bizonyára nem következnének be. Nézzünk ezek közül is néhányat!

Megnyílt a szoros Gibraltárnál. Korábban a Földközi-tenger beltenger volt, s az egyébként is jóval alacsonyabb világóceáni szintnél további 100 méterrel hömpölyögtek mélyebben hullámai. Erre bizonyíték a jelenlegi partvonaltól sok-sok kilométeres távol­ságra benyúló folyóvölgyek nyomai, a tengerszint alatti városromok, valamint azok a barlangok, melyeknek bejárata messze a jelenlegi vízszint alatt van, viszont csodálato­san szép  bar­langrajzokat rejtenek. Ez idő tájt keletkezett a Niagara-vízesés. Vajon mi­lyen gigászi erők működhettek, hogy egy félmagyarországnyi tó hirtelen lezuhant majd 50 m-rel? A Nia­gara korát könnyű megállapítani. A tudósok megmérték a peremkőzetek ko­pásának mértékét, majd megnézték az eredeti határvonalat, aztán egyszerűen elosz­tották a lekopta­tott távolságot a kopás mértékével. így azt is ki tudták számolni, hogy vajon hány ezred­évig csodálhatják még meg utódaink ezt a csodálatos természeti kép­ződményt.

A katasztrófa körüli időszakban kezdett felgyűrődni az Andok és a Cordillerák. Erre több bizonyíték is van, mindenekelőtt a 3-4000 méteres magasságban található inka ki­kötővárosok, melyek kifejezetten tengeri kikötők voltak, a környezetükben fellelhető ré­gészeti leletek ezt alátámasztják. A Titicaca-tó is igazolást jelenthet, vize mind a mai na­pig sós, holott kilométerekkel a tengerszint felett fekszik és bő édesvizű folyók táplálják.

Hatalmas, tenger alá süllyedt erdők is találhatók a világon szinte mindenfele. A Bermuda-szigeteknél, méghozzá a Nagy Bermudánál, bukkantak egy egész cédruser­dőre. A radiokarbon mérések azt az eredményt adják, hogy ez az erdő mintegy 11000 évvel ezelőtt hirtelen merült a víz alá. De találhatók még ugyanebben az időszakban el­merült különböző fajtákat tartalmazó erdők Írország, s Németország partjainál is.

Ilyen méretű változások nem hagyhatták érintetlenül az állatvilágot sem. A már ko­rábban emlegetett porszint is igen magas volt, a jégkorszakok közötti szintnek a hús­zszorosa, és már eleve ez a körülmény is nyilván érzékenyen érintette őket. Ezt az ér­téket az antarktiszi jégbe fagyott minták tanúsítják. Itt is a már jól megszokott szén 14-es izotópjára alapozott vizsgálatokat végezték. Ezen vizsgálati értékek adatait vélemé­nyem szerint majd korrigálni kell, ugyanis nagyarányú sugárzás is érte bolygónkat, ez a sugármennyiség pedig odavezetett, hogy a radiokarbonos mérések eredményei téve­sek. Eh­hez persze ismerni kellene a megnövekedett sugárzás mértékét és mennyisé­gét.

A megnövekedett sugárzásra szintén régészeti leletek adnak igazolást. Több olyan leletet találtak - különös módon ezek nagy részét a Földközi-tenger szigetein fellelhető bar­langokban - melyek sugárterhelés miatt kialakult jellegzetes csontelváltozásokat mu­tat­nak. Az állatcsontok mellett embermaradvá­nyokat is napvilágra hoztak, főleg a szar­díniai sziget barlangjaiból. Ez emberi csontleletekben az is különös, hogy bár különböző életkorú csontokat rejtett a barlang, értem ezalatt azt, hogy gyermek és  felnőtt csontok egyaránt előkerültek, mégis a sugárzás miatti csontelváltozások egyenlő mértékűnek tűntek, vagyis valamilyen nagyjából egyenlő ideig lehettek kitéve e káros hatásnak halá­luk előtt.

Igen sok állatfaj pusztult ki ebben a periódusban. 15000 évvel ezelőtt még nagy­testű emlősállatok, mamutok, kardfogú tigrisek, őstevék, őslovak, óriáslajhárok, óriás­medvék, stb. - népiesítették be Észak-Amerikát. Mindössze ezer évvel később már nyomuk sem volt ezeknek az óriásoknak. Az őslénytankutatók máig sem fejtették meg, hogy mi lehetett az oka e nagytestű állatok maradéktalan kipusztulásának. Egyesek az éghajlati viszonyok kedvezőtlen megváltozásával, mások az életközösséget felborító katasztrófával, például kontinentális következményekkel járó vulkáni tevékenységgel, magyarázzák az ősállatok kihalá­sát.

Napjainkban egy új elméleten vitatkoznak a világ paleontológusai. Paul S. Martin professzor, az Arizona egyetem tanára, szerint az ember okozta Észak-Amerika ősfaunájának kipusztulását, mert - mint állítja - a legkevésbé sem lehet véletlen, hogy az amerikai kontinens északi részének nagytestű emlősei a történelem előtti kornak abban a szakaszában tűntek el, amikor az ember megjelent Észak-Amerikában. Természete­sen a professzor úr ezt évekkel ezelőtt gondolta így, s nem vette figyelembe - sajnálatos módon -, hogy az első amerikainak tartott (hosszú ideig annak tartott) folsomi lelet is ma­ximum 12 000 éves, tehát jó kétezer év hiányzik. De ez a körülmény itt és most nem is annyira lényeges.

Képes lehetett-e a primitív kopjákkal, lándzsákkal, íjjal és nyíllal vadászó ember arra, hogy viszonylag gyorsan kiirtsa a veszedelmes, nagytestű emlősök sokaságát? Elméletének kidolgozásához Martin professzor a számítógépes szakemberek, s a bio­lógiai statisztikával foglalkozó kollégái segítségét vette igénybe. A számítógépre olyan programot készítettek, amely matematikailag modellezte a 15 ezer évvel ezelőtti Észak-Amerika emberi és állati populációját. Az általánosan elterjedt vélemény szerint ebben az időben keltek át az első telepesek Ázsiából Észak-Amerikába azon a földnyel­ven, amely a mai Bering-szoros helyén még összekötötte a két kontinenst. Hogy men­nyien lehettek az első amerikaiak? Martin professzor szerint nem voltak többen száznál, ám miután megérkeztek a kellemes éghajlatú észak-amerikai élettérbe, e kedvező élet­viszo­nyok közepette oly gyorsan kezdtek el szaporodni, hogy népességük viharos növe­ke­dése fe­lért egy korabeli demográfiai robbanással. Népességnövekedési rátájuk évi 2,4%-os le­hetett, ennek az ütemnek köszönhetően 293 év alatt az első száz átkelő utódainak száma már elérhette a 300 ezret. (Természetesen ennek az elméletnek nagy­ban ellent­mond a vércsoporteloszlási világtérkép, melyen egyértelműen látszik, hogy Ázsiából be­vándoroltak csak New York vonaláig jutot­tak, s akkor is csak a lakosság elenyésző ré­szét, 0-5%-át alkották. Ha pedig már voltak ott korábban emberek, márpe­dig voltak, miért éppen ezalatt  az ezer év alatt irtották volna ki az összes nagytestű álla­tot, ha ko­rábban olyan jól megfértek velük. Eszközeik minősége sem változott meg.)

Az állatpopuláció meghatározásánál a kutatók az analógia módszerét használták: a mai Kelet-Afrika faunájának létszámértékéből indultak ki. A 15000 évvel ezelőtti Észak-Amerika állatsűrűségét a matematikai modellben azonosnak vették azzal a populációsű­rűséggel, amely ma Tanzánia nagy nemzeti parkjában, a Szerengeti Termé­szetvédelmi Terü­leten található. Eszerint az ősi Észak-Amerikában a nagytestű állatfajok együttes létszáma több mint 100 millió példány lehetett! Az óriási aránykülönbségre Martin pro­fes­szor azzal a magyarázattal állt elő, hogy a hatalmas és rettenetes amerikai raga­do­zók nem ismerték az embert, evolúciós alkalmazkodásuk pedig annyira lassú volt, hogy erre nem is maradt már idejük, hagyták magukat szép nyugodtan lemészá­rolni. Vala­mennyien. Az abszolút ártalmatlan óriáslajhár is.

Ez az elmélet ma is széleskörűen elfogadott, azért is ismertettem ennyire részletesen. A tudomány minden elképzelhető magyarázattal előáll olykor, csak az igazság nyomasztó súlyát ne kelljen elviselni. Természetesen nemcsak Amerika északi részén pusztultak ki állatok - ráadásul nem is csak a nagytestűek -, hanem az egész világon. Olyan szigete­ken is, ahol ember sohasem élt, és ma sem él! Az ilyesféle ellenvetéseket az elmélet védelmezői természetesen figyelmen kívül hagyják. Hasonlóan azt is, hogy ha az ember irtotta volna ki ezen állatokat, akkor csontjaik bizonyára szétszórtan heverész­nének em­beri települések közelében, ennek azonban éppen az ellenkezője tapasztalható. Szibériában, de a világ más részein is, hatalmas mamutcsordákat találtak jégbe fagyva, s a jég olyan jól megőrizte testüket, hogy egy moszkvai kongresszuson mamutpecse­nyét szolgáltak fel, illetve a mamuttetemekből kinyert és még feléleszthető sejtekből próbálnak újra élő mamutot teremteni elefántanya felhasználásával.

Ezen állattetemek arról tanúskodnak, hogy az állatok békésen legelésztek amikor hirtelen rájuk tört a halál. Né­melyikük szájában tökéletesen épségben megtalálható az a virág, amit éppen rágicsált életének utolsó pillanatában. Más helyeken olyan állattemetők vannak, ahol a legkülönbözőbb állatok lelhetők fel együtt, olyanok is, melyek egymásnak halálos el­lenségei voltak. Ezen állattemetők feltérképezése során egyértelművé vált, hogy az álla­tok menekültek valami elől, és e menekülés közbenű érte őket a halál. A fu­tásukban egyáltalán nem érdekelte őket, hogy barát vagy  ellenség fut-e mellettük, egy­szerűen csak minél távolabb akartak kerülni valamitől. Megint más helyeken, főleg az örökké fa­gyott vidékeken, az állatok teteme úgy, olyan módon maradt meg, ahogy ép­pen a katasztrófa pillana­tában voltak. Aki látta Pomeii gipsszel kiöntött alakjait, vagy ezek fényképét, annak na­gyon ismerős lehet ez a kép.

A másik gyors kipusztulási okként a klímaváltozást szokták emlegetni, melyhez aztán a különböző állatfajok nem voltak képesek alkalmazkodni. Ennek az elméletnek ugyanaz a szépséghibája, mint az előzőeknek, ugyanis a hatalmas mamuttemetőkben jó néhány állat tele gyomorral és friss fűvel a szájában pusztult el. Nem volt idejük az éhen­halásra. Sem. Másik idevonatkozó érv a Kínában igen fejlett az elefáncsontművesség. Az elefántcsont csak friss állapotban jól megmunkálható. Kínába nem élnek elefántok, és korábban, amikor nem tudtak friss elefántagyarakat becsem­pészni, akkor is virágzott ezen művészet. Nemrégen derült ki, hogy a kínaiak által megmunkált elefántcsontok tu­lajdonképpen mamut csontok, melyeket a Himalájából szereznek megfagyott állapotban lévő mamutcsordákból. Akkora mennyiségű állatte­tem van ott, hogy jó néhány ezer év óta kiszolgálja a kínai "elefántcsontfaragók" igényeit.

Természetesen Amerikában nagyon sokan nem értenek egyet Martin professzor elméletével, többek között az ismert mexikói tudós, Garcia Pioca sem, aki ásatásokat végzett a Kordillerák 3700 méteres magasságaiban, s a vastag jégtakaró alatt két kunyhó maradványát tárta fel. A kunyhókat körülvevő állatnyomok, főleg kis rákocskák, valamint a tengeri tevékenység egyéb nyomai azt beszélik el számunkra, hogy ezek a házak  valamikor a tengerpartján állottak. A radiokarbon mérések szerint ez nem lehe­tett 10 000 évnél sokkal régebben. A hegység tehát meglehetősen fiatal, s meglehetősen gyorsan tornászta fel magát ekkora magasságba.

A másik egyet nem értő a kiemelkedő amerikai tudós William Frank Libby, aki egyébként Nobel-díjas is. Ő nagy híve a radiokarbon vizsgálatoknak, s a mérések ered­ményeit úgy magyarázza, hogy körülbelül 11 400 évvel ezelőtt az ember nyomai hírtelen eltűnnek Amerikában - a rendelkezésre álló leletek mintha arról tanúskodnának, hogy éppen ekkor történt valami szakadás az emberi élet folyamatosságában. Ezt a jelensé­get - Libby szerint- nehéz lenne megmagyarázni a jégkorszak puszta végetérésével. Az újabbkori ember nyomai a Skandináv-félszigeten és Angliában szintén  körülbelül 11400 évesek, ami természetesen Európa többi részéről nem mondható el.

Például az ősember egyik legérdekesebb településének, a közép-franciaországi Lascaux-barlangnak a rajzai jóval korábban, mintegy 15000 évvel ezelőtt keletkez­tek. Meglepő, hogy az életnek ez a szünete mennyire általánosan fordul elő, és mennyire egyidejű. Megfigyelhető az amerikai kontinensen éppúgy, mint Európában vagy Közép-Ázsiában. Az alábbi grafikont Libby készítette, s az észak-amerikai állapotokat tükrözi.

Híres a Kurdisztán hegyeiben fellelhető Sander-barlang, ahol a kultúrrétegek szinte megszakítás nélkül tükrözik az emberi történelem 100 000 éves krónikáját. A rétegek egymásra épülnek, az egyik korszak a másikat váltja - míg a Kr.e.-i 10000-ik évben be nem következik az élet hírtelen megszakadása. Az ember nyomai hirtelen tűnnek el. úgy tűnik, mintha a barlang és környéke ekkor teljesen elnéptelenedett volna. A kultúrréte­gek helyett más fajta nyomok jelennek meg: például  víz porlasztotta üreges kőzet, ami arról tanúskodik, hogy a barlangot, mely most a tengerszint felett 750 méter­rel fekszik - akkoriban víz öntötte el. A barlangban olyan szikladarabok is találhatók, me­lyeket a kör­nyéket megrázó heves földrengés rázott ki a mennyezetből. Csupán öt évez­red­del a megszakítás után kezd újból növekedni a kultúrréteg, először lassan, majd egyre inten­zívebben.

Az új-mexikói Sandia-barlangban is hasonló rétegződés figyelhető meg, s szintén aránylag nagy tengerszint feletti magasságban, bár ott a legalsó kultúrréteg, ahol embe­rek által készített eszközök is találhatók, csak mintegy 20 000 éves.

Eddig csak a szárazföldi élőlényekkel foglalkoztunk, nézzünk kicsit szét a tengere­ken is! Cesare Emiliani (Harold C. Urey kutatócsoport, Chicagói Egyetem) a klímaválto­zásokat kutatta, és így fordult a figyelme a tengerfenéken élő, likacsoshéjúak rendjébe tartozó foraminiferák felé. Ezeknek az egysejtű állatoknak kalcium-karbonátból álló háza van. Amikor e lények elpusztulnak, lesüllyednek a tenger fenekére, s az ott képződő üle­déket gyarapítják. A héjukat alkotó mész megőrzi annak a tengervíznek bi­zonyos tulaj­donságait, amelyben éltek. Nevezetesen: az oxigén 18-as tömegszámú ne­héz és az oxi­gén 16-os tömegszámú közönséges izotópjának az arányát, mely ugyan akkora a mészhéjban, mint a tengervízben.

De azt is tudjuk, hogy az oxigénizotópok tengervízbeli aránya szorosan megfelel egy másik aránynak: azt jelzi, hogy a Föld vízkészletének hányadrésze van megkötve gleccserekben és a jégmezőkben. A nehezebb izotópot tartalmazó vízmolekulák egy pi­civel könnyebben csapódnak ki és hullanak le a felszínre csapadék formájában, mint a könnyebb izotópot tartalmazók. Ezért a meleg óceánokból elpárolgó és a származási helyéről eltávolodó vízpárából  18-as tömegszámú oxigén izotóp a könnyebb izotópnál nagyobb valószínűséggel tér vissza a tengerbe. Abban a vízben, ami végül hótakaró formá­jában a jégmezőre hull, vagy a hegyi gleccserekre jut, viszonylag  kevés oxigén-18 található. Az oxigén-18-ban szegény jég képződése során az óceánokban feldúsul a ne­hezebb oxigén izotóp. Minél nagyobb kiterjedésű a jégmező, annál nagyobb az oxigén-18 koncentrációja a tengervízben, következésképpen az üledékben is.

A tengerfenék üledékéből vett fúrómagminták elemzése alapján Emiliani megállapí­totta, hogy a szóban forgó izotópok hányadosa nagyjából a Milenkovics által leirt ciklu­sokkal összhangban növekedett és csökkent. E mérések azt is igazolni  látszanak, hogy a legutóbbi jégkorszak nagyon gyorsan - ezen adatok szerint kevesebb, mint ötven év - ért véget. A tengeri üledék mennyisége - ezen belül is a foraminiferák váza - másra is enged következ­tetni, nevezetesen arra, hogy e mészvázas lények létszáma erősen le­csökkent a Dryas periódusban az Atlanti-óceán északi térségeiben. Ez a körülmény is igazolja a számítógépes modellkísérletekkel már kiderített atlanti-óceáni jégsapka megjelenését.

Eddig - kissé méltánytalanul - Afrikáról alig esett szó. Pedig ezen a kontinensen is hatalmas méretű változások zajlottak: ekkortájt született meg Földünk legnagyobb siva­tagja, a Szahara.

A földtörténészek és a régészek jó ideje tudják, hogy mintegy 9000 esztendővel ezelőtt a Szahara középső területein még meglehetősen csapadékos volt az éghaj­lat. Azok a törzsek, melyek ezt a ma jóformán élettelen sivatagot lakják, halászatból él­tek, dúskáltak azoknak a folyóknak és tavaknak a gazdag állatvilágában, amelyek időközben mind kiszáradtak, eltűntek. A monszunesőzések, amelyek korunkban már csak nagy rit­kán - kivételes időjárási jelenségként - érintik Afrika nyugati partvidékét, 9000 évvel ez­előtt rendszeresen öntözték a fekete kontinens belsejé­nek buja növényzetű vidékeit is. Arra, hogy volt valaha is ilyen kedvező éghajlat a Szaharában, ma már csak egyes tör­zsek szájhagyományaiban fennmaradt le­gendák vannak.

Az elmúlt években amerikai kutatók sokoldalú elemzéssel kísérelték meg felderí­teni azokat az okokat, amelyek a messzi múltban a Szahara éghajlatának gyökeres megvál­tozásához vezettek. Vizsgálataik annak a következtetésnek a megfontolására késztették őket, hogy a szaharai monszunok eltűnését a Föld napkörüli keringésének a megválto­zása okozta, azoknak a pályaértékeknek a módosulása, amelyeknek bizonyí­tott függvé­nye a napsugárzás erősségének alaku­lása bolygónk atmoszférájában, illetve a Föld felszínén.

Korábban már volt szó a különböző jégkorszak-okozó tényezőkről, így nem ismét­lem meg ezeket. Az amerikai tudósok szerint a Szahara kialakulása arra az okra vezet­hető vissza, hogy míg jelenleg a Föld akkor jár napközelben amikor az északi fél­tekén tél van, addig 9000 évvel ezelőtt ez szinte pontosan fordítva volt. Ilyen módon hét száza­lékkal kevesebb napsugárzás érte a Földet a téli hónapokban, s ahogy ez az arány megváltozott, úgy vált a dúsan zöldellő őserdős-szavannás terület sivataggá. Ennek az elméletnek is van néhány szépséghibája, de mindenekelőtt a legfontosabb: a Szahara 23000 évvel ezelőtt, amikor szinte pontosan azonosak voltak a csillagászati körülmé­nyek, mint manapság, akkor nem vált sivataggá. Hát nem furcsa? Azt már csak mellé­kesen jegyzem meg, hogy a katasztrófa körüli időszakban az egész Föld klímája meg­változott, és ennek csak egy kiragadott része a Szahara.

Az állatkipusztulásokkal kapcsolatban már esett szó hirtelen változásokról, s még esik eztán is. A Szaharát egykor ha­talmas folyóvölgyek hálózták be keresztül-kasul. Olyan óriási és bővizű folyók, melyek mellett a Nílus szinte csak patakocskává szelídül. A Columbia űrrepülőgép rakodóterében felvitt SIR radartérképező berendezés, mely radarsugarai révén mintegy "belátott" a siva­tag homokja alá, 60 km széles, s többezer kilométer hosszú folyóvölgyeket fedezett fel, alig 20-30 méterrel a sivatag homokja alatt. Sok-sok  város romjaira is bukkant, és talán ezek között szerepel több legendás, elve­szettnek hitt település is. Mindenesetre a kuta­tásokat feltétlenül folytatni kellene. Ezek a folyók, ha jócskán megszelídülve is, mint ta­lajvízáramlások a mai napig léteznek, és ép­pen e radarmérések következményeként, hamarosan kísérleteket tesznek majd arra vonatkozóan, hogy vízkészletüket hasznosít­sák.

A Szahara tehát elsivatagosodott. Szibéria viszont lehűlt - és lehetne még további pél­dákat sorolni. Nem szabad azonban minket, az emberiséget érintő változásokról sem megfeledkezni! A legutolsó jégkorszak végetérésével eltűnt az élet színpadáról a Nean­dervölgyi ősember is. (Már amennyiben valóban eltűnt, s nem maradt fenn jetiként a kü­lönböző magashegységekben.) Ez az emberfaj noha nem közvetlen ősünk, szép kar­riert futott be, jó néhány tízezer évet átfogóan leleteik tucatjai kerültek elő. Koponyatérfo­gata noha jóval nagyobb volt mint a mienk, tagolt beszédre képtelen volt - legalábbis a jelen­legi ismereteink szerint -, s még valamire, a képi elvonatkoztatásra. Lehet, hogy a vég­zetét a hideghez való túlságos alkalmazkodása okozta, de lehet, hogy más. Ki tudja?

Észak-Amerika őslakosságának és ősállatvilágának eltűnése után, valamint a Sza­hara születése körüli időszak megvizsgálását követően nézzük most meg, hogyan ala­kult magá­nak az emberiségnek a létszáma!

A kutatók az Antarktisz jégpajzsában megtalálták azt az időszakot, mely a jégkor­szak végét jelezte. Szó esett már arról is, hogy en­nek a  pornak a mennyisége a szoká­sosnak húszszorosa volt. A kutatók azt is megpróbálták kideríteni, vajon ez a megnövekedett por a helyi vulkánok tevékenységének köszönhető, vagy netán nagyobb távolsá­gokról hordta ide a szél. A kezdeti radiokarbon mérések 8-12 ezer évvel ezelőtti keletke­zésre utaltak. Ekkora időtávlatban már ennyire bizonytalanná válik a szénizotópokra ala­pozott kormeghatározás. A tudósok megpróbálták leszűkíteni különböző módszerekkel az ilyen módon kapott  időtartamot, s megkísérelték pontosab­ban meghatározni egy esetleges katasztrófa időpontját.

A Novoszibirszkben élő tudós, V.G. Kuklin a tanulási folyamat információs oldalának tanulmányozásakor szembetalálkozott az ismeretek felhalmozódásának törvényszerűségeivel. Ezeknek a törvényszerűségeknek a lényege abban áll, hogy a bo­nyolult önszabá­lyozó rendszerek a művelet mind egyetemesebb programjának megvalósítása érdeké­ben az ismeretek felhalmozódásának mértékében átalakítják ma­gát a programot. Nem kaotikusan, hanem szigorúan meghatározott ritmusban változtat­ják az információ felhal­mozódásában az emelkedés és a csökkenés periódusát. Az emel­ke­dés periódusai jel­lemőzek a kapott információkkal végzett műveletek pillanataira, a csökkenés periódusai pedig - a régi, kimerült programok felszámolásának, valamint az új, jóval egyetemeseb­bek felépítésének az időszakára.

Ha feltételezzük, hogy ez a törvényszerűség általános érvényű, s bármely bonyolult önszabályozó rendszerre érvényes, akkor az elmúlt két évezred demográfiai adatait fi­gyelembe véve felrajzolható e törvényszerűségek alapján a  múlt demográfiai görbéje. Ezzel a módszerrel olyan eredményre jutunk, mely meglehetősen közel áll a demográfusok számításaihoz. (A Föld lakóinak a száma évezredekig 250 millióra tehető, míg a demográfusok adatai szerint ugyanez a szám 150-200 millió között mozog.)

Továbbhaladva a múltba, a demográfiai görbe - némi ingadozással - a 8800-8600-as évek határáig csökken, s a Föld népességét körülbelül nyolcmillióra teszi. A görbe né­hány évszázadon át szinte párhuzamos a kiindulással, később mind gyorsabb ütemben növekedni kezd, mígnem a Kr.e. 11800-11600 között kiemelkedő csúcsot ér el  (körülbe­lül 500 millió ember).

Ha megvizsgáljuk ezt a görbét - nem a napjainktól a múltba, hanem úgy, ahogy az a valóságban történt, azaz a múltból a jelen felé haladva -, akkor azt mutatja, hogy a la­kos­ság lélekszáma a fordulatot jelentő pillanatig növekedett, majd a Kr.e. 11800-11600-as évek közötti időszakban hirtelen csökkenni kezdett, s ez a folyamat közel két évszá­zadig tartott.

Számítógépes szakember (is) révén annyit szeretnék hozzáfűzni ezen kutatáshoz, hogy mindenfajta ilyen szimuláció elkeni a változások ütemének valódi sebességét. Va­gyis, az a bizonyos kétszáz év, amikor a lakosság száma nagymértékben csökkenni kezdett, lehetett egészen rövid periódus is.

Maradjunk még a Föld népességénél egy időre, és nézzük meg azon kiindulási adatokat, melyeket a novoszibirszki tudós is felhasznált. A lakosság eloszlásában hatalmas eltérés mutatkozik Ázsia és a többi kontinens viszonylatában - az előbbi javára - je­len­leg is, ám ha kétezer évvel visszapörgetjük az idő kerekét ezek az eltérések és arányta­lanságok még jelentősebbekké válnak. Az akkori Amerikának mindössze tízmillió lakosa volt, 26 millió Afrikának, 30 millió Európának és 133 millió Ázsiának! (Ausztráliáról nem állnak rendelkezésemre adatok.) Ezeket a kiugró eltéréseket nem  lehet kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb éghajlattal magyarázni, s az Európán végigsöprő pestisjárványok­kal sem, hiszen ilyen járványok, vagy hasonlóak, a Föld más pontjain is a maguk tör­vényszerű rendje szerint fel-felütötték a fejüket. Valami iszonyatosan nagy dolognak kel­lett történnie a Föld másik részén, hogy még kétezer évvel ezelőtt is a Föld összla­kos­ságának háromnegyede Ázsiában éljen, feltételezve a korábbi egyenletes elterje­dést, amire a régészeti leletek utalnak. A nyomok tehát a népességeloszlási adatokat figyelembe véve is az Atlanti-óceán medencéjére terelik a figyelmet, ezért célszerű most már tüzetesebben körülnézni ott is.

Az óceán aljzatát több expedíció vizsgálta, ezek közül talán legismertebb a francia, melynek tudósai az óceán mélyéről olyan lávaszerű bazaltos kőzeteket hoztak a felszínre melyek egyértelműen a szabadlevegőn szilárdultak meg, s korukat a jelenleg is tárgyalt 10-14000 évvel ezelőtti periódusba teszik. A minták származási helye több, mint 3000 méterre volt a felszíntől. Most azonban a Szovjet Tudományos Akadémia kutatásait sze­retném részletesebben ismertetni. A tudósok az Atlanti-óceán üledékrétegeit tanulmá­nyozták.

Ami az Atlanti-óceán medrének üledékrétegeit illeti, e lerakódások összetevői közül a talajképző, a szárazföldieket alkotó ásványok mennyiségének-arányának alakulása a legbeszédesebb adatszolgáltató, azoknak az ásványoknak a viszonylagos előfordulása a tengermederben, amelyek a kontinensek folyóinak hordalékaként kerülnek az óceánba, illetve a partokról oldódnak a vízbe. Elemezve a különböző ásványok lerakódási eloszlá­sának térképeit, a kutatás viszonylag eredményesen következtethet az óceán medencé­jé­nek geológiai fejlődésére is. Ez a munka persze korántsem egyszerű. A tengerfenék iszapjának anyaga rendkívül változatos összetételű, s különösen szórtan vannak benne a kutatás számára a legérdekesebb ásványok. Nem meglepő tehát, hogy az első tenger­kutató expedíció, a Challenger-út (1872-1876) lebonyolítása óta eltelt több mint száz esztendő alatt a tudományos beszámolókban váltig ritkák az említések a nehézásvá­nyokról. Az ismeretek ezen foghíjait csak úgy lehet beépíteni, ha a kutatás na­gyobb mennyiségű, néhány gramm helyett több kilog­rammnyi nehézásvány-mintasoro­zathoz jut. E célból végeztek a szovjet hajók mintegy másfél évtizedig tartó kutatássoro­zatot.

A mélytengeri üledékekből származó talajképző vegyületek szóródásmintáiból kide­rült, hogy azok az atlanti kőzetminták, amelyeket egyazon szélességi körön gyűjtöttek az expedíciók, hasonlóak egymás­hoz, lényegesen különböznek azonban azoktól a min­táktól, amelyeket ugyanilyen üledékből gyűjtöttek az Atlanti-óceán más szélességein. Az óceánmélyi ásványi vegyületek képződésének alapvető "anyagellátói" a szárazföldi ké­regkőzetek. Ilyen tápláló tartományoknak kell tekinteni nemcsak az Atlanti-óceán partjá­nak vízmenti sávjait, hanem a kontinenseknek a part menti szakaszokkal érintkező bel­sőbb sávjait is, azokat a területeket, ahonnan a folyók óriási mennyiségű finomszem­csés anyagot mosnak a tengerbe. Az Atlanti-óceán középső részén állandó a szárazföldről érkező ásványi oldatok keveredése és elegyedése.

Az Atlanti-óceán mai üledékeiben felhalmozódó ásványi vegyületek  arányának ugyanazon a széles­ségen tapasztalható hasonlósága arra vall, hogy kéregkőzeteinek átlagos összetételében Észak-Amerika  Eurázsiához hasonló, Dél-Amerika pedig Afriká­hoz. Ez a jellegze­tesség is azt a nézetet támasztja alá, hogy a messzi múltban Észak-Amerika és Eurázsia, illetve Dél-Amerika és Afrika egy-egy egészet alkotott. Megfej­tésre vár azonban továbbra is az a talány, hogy miként váltak szét e nagy egészek, s hová lett a közülük hiányzó földdarab?

Erre a kérdésre a kisebb óceáni mélysé­gekben képződött üledékrétegek tüzetes vizsgálata adhat választ. Azoknak az üledékeknek az összetétele, amelyek főként a partközeli hordalékokból képződtek. A sekély tengerszakaszokon végzett vizsgálatok eredményei azt bizonyítják, hogy az Atlanti-óceán szemközti partjai mentén a kontinentá­lis padozaton létrejött ásványi üledékek összetétele sokkal inkább hasonló, mint a mély­tengeri lerakódásoké. Az Atlanti-óceán nyugati és keleti partjai mentén tapasztalható rendkívüli ásványtani hasonlóság beszédesen vall arról, hogy ezek az óriási kontinensek a messzi múltban milyen vonalak mentén szakadtak el egymástól.

Ezek az ásványok nem csak a földkéreg vízszintes, a kontinensek elszakadását eredményező mozgásaitól, hanem a mélybeli zónákban végbement folyamatairól is felvi­lágosítást adnak, az Atlanti-óceán térségében. Egyes szovjet kutatóhajók a nyugat-eu­rópaival határos óceáni medencében, közel a nagy Faraday-töréshez, szárazföldi kavi­csokat hoztak fel  négyezer méteres mélységből. Ebből a geológusok arra következtet­nek, hogy ezek a szárazföldi kavicsok a jégkorszak idején, a jégtáblákkal kerültek az Atlanti-óceánnak ebbe a távoli körzetébe. (Itt jegyzem meg aggályomat erre az elképze­lésre, miszerint a sodródó jégtáblák az óceán más részeibe mért nem szállítottak szá­raz­földi  kavicskészleteket?) A jégkorszak utáni időben - mintegy tízezer esztendeje - az At­lanti-óceán mélyének ebben a körzetében 30-50 centiméter vastag üledékréteg kép­ződött. Nagyon érdekes, hogy a Faraday-törés közeléből származó üledékmintákban a kutatók gránitgreisz darabokat is találtak. Afanaszjev akadémikus véleménye szerint ezek a gránitgreisz darabok a közép-atlanti hátságból származnak. Az ő feltevésének is - amint a jégkorszakkal kapcsolatos elképzelésének is - gyengéje azonban, hogy a kö­zép-atlanti hátság nagyon messze van attól a helytől, ahol a kutatófúrások a kavicsokat 1977-ben a felszínre hozták.

A rejtélyt - úgy tűnik - hosszú idő elteltével végre sikerült megoldani. Miután végez­tek a tengermélyi üledékek legfelső rétegeiből származó minták vizsgálatával, a kutató­hajók mélyebb fúrásokat is végeztek ugyanazon a területen. A tengerfenék mélyebb ré­tegeiből kiemelt - 270 centiméter hosszú - fúrómag rétegződése elárulta, hogy az Atlanti-óceán e tartományában az üledék felső rétegeire a szarufény túlsúlya (40%), illetve az augit (20%) és a fémércek azonos aránya a jellemző. A fúrómag utolsó szakaszán azonban feltűnően megnőtt a fémércek hányada (19 százalékról 62 százalékra) és a cir­kónium (egy százalékról kilenc százalékra) aránya is. Márpedig ez az üledékösszetétel jellegze­tesen self-szerkezet, amely a kontinentális talapzatok perdöntő sajátossága! Ilyen üledék csak valamely földrész sekélytenger-övezetében alakulhat ki!

A vizsgált Atlanti-óceáni mederkörzetben közel, s távol sincs egyetlen számottevő tengermélyi kiemelkedés  sem. A meder fölött az egész területen több mint háromezer méteres a víztömeg vastagsága. Akinek van bátorsága hozzá - fejtette ki elképzelését I.I.Surko a geológiai-ásványtudományi kandidátus, a fúrásokat végző expedició vezetője -, megkockáztathatja a feltevést, hogy ebben a körzetben süllyedt el a hajdani Atlantisz, és ennek a legendás kontinensnek a selfjéből származnak a fúrómagban felszínre hozott üledékrétegek.

Ha egy szovjet tudós ilyen bátran mer nyilatkozni, nincs más hátra, vegyük elő az Atlanti-óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, mely a Világatlaszban is megtalál­ható, és nézegessük végig az óceán mélyének földrajzi neveit. A kutatni vágyó olvasó jobb eredménnyel jár, ha sikerül megszereznie a National Geographicban megjelent ha­sonló térképet, de végül is nem létszükséglet.

Mindjárt két olyan elnevezést is találunk, melyek enyhén szólva is: gyanúsak.  Egyik a kettő közül a Nagy Meteor táblahegy. A Kanári-szigetektől mintegy 1000 km-re nyu­gatra található, s mindjárt akad egy másik érdekesség is - a Világatlasz és a National Geographicban megjelölt mélységadat eltérő, az utóbbi, az újabb térkép negyven méter­rel a felszínhez közelebb adja meg a Nagy Meteor táblahegy legmagasabb pontját.  (Újra kiemelkedne az elsül­lyedt szárazföld?) A másik földrajzi név sokkal egyértelműbb: Atlantisz fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnek ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha Atlantiszt nem meteor pusztította el, akkor miféle ötlet sugallhatta a névadást,  mindjárt "nagy" meteorról beszélve? Szerettem volna e két földrajzi név eredetére, és névadójára bukkanni, de teljesen kudarcba fulladtak ilye­tén próbálkozásaim.

No de nézzük tovább a térképet, van rajta még érdekesség bőven!

Tovább

This page was last updated: October 1, 2009

Web site designed & hosted at Homestead™